La magrolina

    Az olasz pasik számára sarkalatos pont a külsejük, ezt bizton állíthatom. Álmaim latin loverjénél a testsúly különösen érzékeny terület, már csak azért is, mert a pizza és a pasta hazájában nem csekély önuralmat igényel a kordában tartása... (a testsúly talán nem is a külsőről szól, hanem az önkontrollról...?). Aki hagyja, hogy elszaladjon vele a ló, a végén nem esztétikai, hanem egészségi okokból kényszerül diétára.
    Én magyar mércével is karcsúnak számítok, szokták is kérdezni, mi a titkom; csak a jó gének, amúgy lelkiismeretesen (és bűntudat nélkül) tömöm a majmot. Az olaszok (mármint a nők) meg csak rám néznek, és rögtön úgy hívnak, la magrolina, azaz vékonyka - elismerő, és alkalmanként egy csöppet irigy pillantás kíséretében.
    Álmaim latin loverje szokta mondani némi nosztalgikus felhanggal, hogy sosem volt olyan vékony (értsd: daliás), mint amikor Magyarországon élt pár hónapot. Majd hozzáteszi, igaz, el volt hűlve, amikor látta, hogy Budapest belvárosában drágább az élelmiszer, mint Forlíban, a szülővárosában (ott kb. 1000 eurót keresnek, itthon mondjuk a felét - jobb esetben -, bár ha magyar részről hozzáadjuk az étkezési utalványt, talán ennyire nem rossz a helyzet; vagy csak én szépítem a valóságot?). Álmai latin loverje gyanítja, hogy a magyarok karcsúsága mögött (ő ugyanis karcsúnak látja a magyarokat) a magyar élelmiszerárak állnak, legalább részben. Hát erre mit mondjak? Koplalni nem szoktam, de a szupermarketben a kasszánál bosszankodni (hitetlenkedni) azért igen; néha előfordul, hogy visszateszek valamit a bevásárlókosárból. Olaszországban viszont felpuffadok a pastától és a pizzától.
     Aztán ott van álmaim latin loverjének afrikai lakótársa - ő férfi létére kb. olyan vékony, mint én nőként, ami számomra is elképesztő. És akkora tál tésztákat töm magába, amit még én se mernék; bár nem vagyok benne biztos, hogy napi háromszor eszik. Nem olasz testalkatú, azt leszögezhetjük.
     Végül arra jutottam, hogy a gének (illetve az ősök táplálkozása) és az élelmiszerviszonyok szerencsés (?) találkozása termeli ki az áhított vékony testalkatot. Ha elterjesztenék a teltkarcsú ideált, nem állna elő az a paradox helyzet, hogy a tehetős társadalmakban élők önként koplalni kezdenek a vonzónak tartott külsőért - vagy a soványságkultusz inkább nagyon is indokolt a túlnépesedés miatt küszöbönálló globális élelmezési problémák kezelésére...?

Ui.: Ezt a magrolina-dolgot kihegyezhettem volna arra is, vajon tényleg olyan jó-e ragaszkodni a tradicionális ételekhez, lásd kis hazánkban zsírral főzés, hurka, kolbász, szalonna stb., ami kissé kiment a divatból, illetve az étlapról, részben orvosi javallatra. Én igazán szeretem az olasz konyhát, de tény, hogy az okos propaganda a valóban egészséges fogások mellett a kevésbé hasznos élettani hatásúakat is elterjesztette, ráadásul én az előbbiekkel, például a salátákkal szemben határozottan az utóbbiakat, így a tésztaféléket preferálom. Az olaszok persze büszkén ragaszkodnak, aminek megjön a böjtje.
     De őszintén, nagyobb érzékenységre vall kulináris értekezések helyett a világot uraló egyenlőtlenségekre célozgatni, nem igaz? :) Bár egy orvostanhallgató biztos a másik végét fogta volna meg a kérdésnek. Mármint az egészségügyit.