Részt veszünk egymás alkotásaiban

Egy korábbi bejegyzésemben említettem Fernando Pessoa költőt, a portugál modernizmus megteremtőjét, aki több heteronim alakot költött ki magából (minden értelemben). Ezek egyike Ricardo Reis orvos, egyben epikureista költő. Mint minden heteronimnek, Pessoa neki is önálló írói stílust, személyiséget és értékrendet kölcsönzött, valamint saját élettörténetet épített fel: Ricardo Reis konzervatív neveltetést kapott a jezsuitáknál (legalábbis Pessoa képzeletében), majd meggyőződéses monarchistává cseperedett, és mivel nem tudott együtt élni a ténnyel, hogy Portugália immár nem királyság, hanem köztársaság, 1919-ben kivándorolt Brazíliába (igaz, ott is köztársaság volt már akkor, viszont Brazíliában éltek a portugál királyi család leszármazottai). Pessoánál itt kanyarodik az ismeretlenbe Ricardo Reis sorsa, hogy a karakter aztán ismét felbukkanjon José Saramago Nobel-díjas író regényében, a Ricardo Reis halálának évé-ben. Saramago regényében Ricardo Reis másfél évtizedes brazíliai távollét után visszatér Lisszabonba, mert hírét veszi Pessoa halálának (1935 környékén járunk). Ám Reis ahelyett, hogy tisztes orvosi praxist nyitna, azt csinálja, amivel maga Pessoa foglalatoskodott: egy hotelben üti fel a rezidenciáját, egész nap újságot olvasi és figyeli a lisszaboniak jövés-menését. Lát mindenfélét, például a spanyol polgárháborúból érkező menekülteket, és magát Pessoa szellemét is, akivel baráti beszélgetéseket folytat olyan témákról, amiket csak a vájt műveltségű irodalmárok tudnak teljes ízében kiélvezni.

Nem olvastam a Ricardo Reis halálának évé-t, de megragadott az alapmotívuma: hogy az egyik ember alkotása, sőt maga az alkotó léte (hisz Pessoa szelleme is szerepel a könyvben) folytatódik másvalaki alkotásában, és ezzel újjáalakul és önálló életre kell.

 

A színes lisszaboni házak tükröződnek egy toronyház üvegfalán

Hasonló benyomásom támadt a Lisszaboni történet c. film kapcsán a Madre Deus zenekarral. A Lisszaboni történetről annyit, hogy egy német filmrendezőt Lisszabonba hív operatőr barátja, akinek a rendező csak hűlt helyét találja Lisszabonban, és a város utcáin mindenfelé kódorogva próbálja fellelni. Nagyon-nagyon lassú és szemlélődésre hívó film – a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő legalább háromszor elaludtunk rajta, mire végignéztük, de annyira megfogta őt a lisszaboni utcák hangulata (talán éppen ez az elandalítás), hogy a film hatására egyezett bele, hogy eljöjjön velem. (Egyszer azt olvastam valahol, hogy az ügyes nők az emberük orra elé lógatják hátulról a mézesmadzagot, és hagyják, hogy az emberük eldöntse szépen magától, hogy mit akar – az asszony. Ez esetben sikerült a belógatás; más esetben meg nem.) Bár azt hiszem, a legfőbb meggyőző erőt a Madre Deus jelentette, aminek zenéje szinte belesimult a lisszaboni utcaképbe (ottjártunkkor el is mentünk egy fado bárba, ahol egy olyan csudapofa pincér szolgált ki minket, aki akár Hrabal-hőssé is válhatott volna, ha néhány évtizeddel korábban Prágába születik). A Madre Deus nemcsak elénekel a filmben néhány dalt, de tulajdonképpen főszereplővé válik, persze Lisszabon mellett – ki tudja, a zenéjük nélkül talán végig se nézzük a filmet, és a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, rá se bólint Lisszabonra.

Ebben a blogban sokan részt vettek életem szereplői közül – remélem, nem vették zokon, hogy beleírtam őket (már ha tudomást szereztek róla). Köszönettel tartozom a közreműködésükért, időrendi sorrendben:

• álmaim ex-latinloverjének, akivel sok hülye helyzetbe kerültem az olasz utakon;
• Taminak és Bertónak, a barcelonai álompárnak, akik már nem Barcelonában élnek;
• Tóninak, aki hol az égből szállt alá, hol országokon ívelt át;
• Eszternek, akihez Marseille-be mentünk látogatóba, és aki elképesztő közösségi atmoszférát képes teremteni (erről nincs linkem, de így van);
• a couchsurfing hostoknak és azoknak, akik hazafuvaroztak a Marseille–Budapest stoppolás során;
• M. barátnőmnek, aki Firenzében látott vendégül, és akivel sokat levelezünk és gondolkodunk a közép-európai gyökerekről;
• továbbá Kavicsnak a sok gondolatébresztő kommentért;
• végül és legfőképp a fiúnak, aki még mindig száz százalék, hogy a nagy Ő, és akivel számos vargabetűt és kitérőt tettem már, akivel sokszor tértem a járt útról a járatlanra, amióta együtt vagyunk.

És persze külön köszönöm nektek, kedves Olvasók, a figyelmet, az olvasószámláló hűen értesített a jelenlétetekről, köszönöm, hogy velem tartottatok virtuálisan, és követtétek az eszmefuttatásaimat. Nélkületek pusztába kiáltott szavakból állna ez a blog. De még nem búcsúzom – a végszó hátravan.