Mit néznek olyan elmerülten a lisszaboni macskák?

Talán a végtelent…

Kerítés tetején, ablakpárkányon, lépcsőfordulóban, elhagyatott házakból kinövő fűcsomókban… Rezzenetlen egykedvűséggel ülnek vagy hevernek, szemükkel nem is előre vagy oldalra tekintenek, inkább egyszerre minden irányba… Tanyáznak. Vannak. Részei a portugáliai tájnak.

 Nem csak engem bűvöltek el a színes lisszaboni dombok...

A portugáltanárom egyik órán azzal viccelődött, hogy az egyik tanítványa nagy macskakedvelő, tart is otthon vagy öt cicát. És ha ő megérkezik hozzá, és elkezdődik a portugál karattyolás, hát mind odagyűlnek köré, csak figyelnek, figyelnek… Mert a portugál nyelv valamelyest úgy hangzik, mint a macskadal. Sok a nyávogósan ejtett „m”. Komolyan. Akkor kezdett javulni a kiejtésem (egy csöppet), amikor nyávogósra vettem a beszédet. (Egyes nyelveknél felfedezhető ilyen furcsa-vicces karakterisztikum. A dán például bokákolósan hangzik. Ez vicc is, meg nem is.)

Talán a macskák a portugál nyelvhez vonzódnak ösztönösen Portugáliában, és ami számomra nyugodt merengésnek tűnik, az a macskák élményvilágában valójában fülhegyezés és a portugál beszéd zenéjének élvezete.

 Mimikri – macskák ejtőznek egy romos házban

Mindenesetre ahogy ráérősen nézelődnek, ránk emelve nagy szemüket, miközben elhaladunk előttük, a türelem bölcsességét vélem felfedezni bennük. Felesleges moccanniuk, mert az élet úgyis arra jár. Elhozza eléjük ezer részletét, arcát, változását, történetét. Tanúk; jelen vannak, de nem vesznek részt.

Csodavárás

Toscanában igazán gazdagon mérik az egy városra, pardon, városrészre jutó díszes templomokat, grandiózus dómokat, katedrálisokat. Ahogy Pisában csodáltam a tágas, füves téren álló dómót, a keresztelőkápolnát és a ferde tornyot, majd Firenzében csillogó szemmekkel sétáltam a lakóházak közé szorított, ám a pisainál nem kevésbé méretes szakrális épületegyüttes körül (a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő csak poénkodva jegyezte meg, "Nicsak, megint micsoda objektumok"), elmerengtem azon, hogy a késő középkor, kora renenszánsz embere micsoda várakozással, lelkesedéssel, kíváncsisággal sétálhatta körül az épülőfélben levő, már akkor a város jelképévé váló központot.

A legjobb selfie nyomában a pisai dóm előtt

Megszületett az illető Pisában vagy Firenzében, és talán első emlékei közt szerepelt az, hogy festett a remek épület, amikor háromévesen körültotyogta, és mekkora változások történtek, mennyit haladt előre a munka, mire néhány évtizeddel később élete alkonyához ért. Talán gyakran felidézte magában, milyen volt a dóm, mennyi híja volt, mikor utoljára arra vitt az útja, mondjuk a piacra menet. S látta ugyan, hogy a végét ő már nem éri meg (hisz az ilyen gigaprojektek megvalósítása több mint száz évbe telt rendszerint), sőt, az is kétséges, akad-e egyáltalán építész, aki ekkora teret kupolával vagy bármi módon befed (ez a kérdés a firenzei dóm esetében merült fel), de talán halad annyit előre a világ, a mesterek tudása, leleményessége, hogy a gyerekei meglátják, hogy Isten dicsőségének eme földi megnyilvánulása teljes pompájában, befejezve áll. Vagy hősünk talán a vidéki Toscanában élt, távolabb Firenze metropoliszától, egy kisebb városban. Időről időre a nagyvárosban akadt dolga, és mindig úgy intézte, hogy látogatása során útba ejthesse a készülő remekművet, és listázta magában, mennyit haladt előre a megvalósítás. S otthon is kíváncsian leste a híreket ismerőseitől, mi hír a dómról, beszélnek-e arról, hogy nemsokára az utolsó tégla, az utolsó szobor is a helyére kerül? Feszengve aggódott ő is, hogy ne adj' isten előbb szólítja magához az Úr, mint hogy megláthatná ezt a csodát. Nemhiába keresztelték a Campe dei Miracoli, azaz Csodák tere névre azt a tágas füves teret Pisában – a kor embere számára szinte felért egy csodavárással, ahogy évről évre több látszott a gigantikus, díszes objektumok szépségéből.

Mintha egy parkban üldögélnének-sétálgatnának az emberek,
nem pedig a pisai dómban

Ma meg... ha egy évig nem járok egy korábban jól ismert városnegyedben, ismét arra kanyarodva azt látom, épületek nőttek ki ott gombamódra. Többnyire magas, meglepő geometriájú üvegpaloták, talán nem az örökkévalóságnak, de bizonyosan reprezentatív igénnyel a jelenkor számára. A csoda – elmarad. Igaz, ma már a csoda Firenzében és Pisában is kisebb, ahogy turistatársaim gyűrűjében sétálom körbe a díszes "objektumokat". Nemhiába emlékeztet sok nagy gondolkodó, hogy a célhoz vezető út izgalmasabb, mint maga a beteljesülés.

 A firenzei dóm egyszerűen nem fért bele a képbe...

Snitt.

Vajon modern emberként átélhetem-e még a csodavárást? Láthatom-e, ahogy a szemem előtt megvalósul egy különleges építmény, ami fizikai valójában képes tükrözni a transzcendenciát? Igen. Barcelonában még pár évig, évtizedig épül a Sagrada Família, immár 1883 óta rendületlenül zajlik a gyönyörű terv aprólékos részleteinek formába öntése. S ma Barcelona repülővel nincs messzebb Budapesttől, mint Firenze metropolisza a toszkán kisvárosoktól a reneszánsz korában. Szinte a szomszéd város. Ha párévente arra visz az utunk, csillogó szemekkel járhatjuk körbe, vagy be is térhetünk, ha sikerül jegyet vennünk, befurakodva a turistahad közé, hogy mi minden készült el legutóbbi ittlétünk óta. Hány újabb alma-, citrom- és egyéb gyümölcsforma került fel a templomtornyokra, követve Gaudí és a modernizmus játékos szellemét? Vajon hogyan fog elférni ez a grandiózus építmény a téren – tényleg le kell bontani néhány házat, hogy a főkapuzat beférjen, ahogy a városi legendák állítják? Piszkálhat belülről sok-sok kérdés, hiszen nem látjuk a jövőt, még nincs itt a finis, amikor minden letisztul és eléri végleges formáját. Még vár ránk száz és száz meglepetés.

Csak semmi retusálás – az épülőfélben lévő Sagrada Família néhány évvel ezelőtti állapota
 

Arroios

A portugáliai utazás során esténként, a kirándulások, így az Almada környékén tett vargabetű után az Arroios negyedbe tértünk vissza, Lisszabon egy a belvároshoz közeli kerületébe, ahol a szállásunk volt. A szállásokat kínáló weboldal azzal a szlogennel hirdette a kis arroiosi hotelt, hogy „foglaljon szállást Lisszabon új üzleti negyedébe”. Ehhez képest megérkezésünk estéjén azt az igen zavarbaejtő élményt éltem át, hogy sikerült szállást foglalni a lisszaboni Nyolckerbe. A talponállóban, ahol az első estén bedobtunk egy szendvicset vacsorára, zavartan pillantgattam körbe, diszkréten fürkészve a ráncos arcokat és megfáradt tekinteteket, a görnyedt vállakat, az öltözékeket, amelyek nem voltak jobb szabásúak azoknál, amiket pl. a budapesti Nyolckerben lehet látni.

Bevallom, megszeppentem. Hova kerültem…? Csak ki ne raboljanak az első sarkon… (Lisszabon kapcsán egyre-másra figyelmeztetésekbe botlottam a zsebeseket illetően.) Ám mivel korábban 3 évig éltem ama bizonyos budapesti Nyolcker különböző részein különböző albérletekben, pár óra múlva megleltem a stabilitásom az Arroios negyedben is. Arroiosban is szakasztott olyan idős nénik cipelték a szatyraikat, és ugyanazt a nyomorúságot láttam az emberek szemében, mint „a Nyolcban”. Igaz, nem úgy festettek a járókelők, mintha egy divatlapból húzták volna őket elő, és láthatóan többször kirándultak már az élet nyomasztó oldalára – de ugyanúgy emberek, mint bárki más, mint én magam, aki szintén kirándultam már az élet nyomasztóbb oldalára és nem követem a divatot sem. S talán rólam sem az üde középosztálybeli lét jut eszébe egy ismeretlennek.

Arroiosi pillanat

Díszcsempével kirakott régi házak, fehér utcakő, sok-sok kávézó és étterem – Arroios ugyanúgy fest, mint Lisszabon belvárosi részei, a részben benne van az egész, mondhatjuk. S itt sem tudnak a helyiek öt szónál többet angolul (többnyire még annyit sem), ahogy Lisszabon többi részén sem, bár roppant segítőkészek. Reggelente a péknél rámutatással jeleztük, hogy melyik péksütit szeretnénk – hogy milyen töltelék van benne, az lutri –, a második napon már ismerősként köszöntöttek, miután első alkalommal kifaggattak, honnan érkeztünk; láthatóan ritka madár a külföldi arrafelé. Arroios abban is tükrözi Lisszabon kvalitásait, hogy öt perc vagy kevesebb alatt lehetne a nyílt utcán füvet szerezni, odajönnek és kínálgatják kedvesen, rábeszélősen; ami igazán meghökkentett, hogy jóval Arroioson túl, a belváros legfrekventáltabb részén, a Tejo partján ugyanez lejátszódott, egy indiai úriember jött oda hozzánk és kínálgatta a portékáját, és a párperces beszélgetés során elárulta azt is, mi szél repítette ide Indiából: a jobb „üzleti lehetőségek”, természetesen.

Csempéből sosem elég

Az arroiosi épületek közt igazi kincsekre bukkanni – ahogy a budapesti Nyolckerben is. Díszes ajtók, erkélyek, gyönyörűen mintázott azulejok – van köztük olyan ház, amelyikről süt, hogy nemrég renoválták, és akad olyan, amelyiknek a kopottsága mögül kandikál ki az egyedisége, de akkor is kikandikál. A lényeg az olyan részletekben rejlik, mint hogy a bérházban, ahol a néhány szobás hotel volt, a lépcső és a lépcsőkorlát is fából készült, a fokok recsegtek a lépteink alatt, és a tetőablakon át reggeltől késő estig bőségesen áradt a természetes fény a lépcsőházba.

A fény vándorol, de reggeltől estig betér

Utolsó reggelünkön kezdtük kapiskálni, miért merészelte a szálláshirdető weboldal azt írni Arroiosra, hogy „Lisszabon új üzleti negyede”. A helyi dimbes-dombos utcákon sétálva egész elegáns környékre értünk, igényes boltok és kávézók követték egymást – ittunk egy jó presszót és ízléses ajándékokat vettünk egy kézműves termékeket árusító boltocskában, amilyet sehogy se találtunk a belvárosban –, és mintha az emberek arcán is több vidámság tükröződött volna itt; talán csak azért, mert napos és langymeleg hétfőre virradtunk. Nem tudtam megállni a hasonlítgatást, és olyan érzésem támadt, hogy talán ezeket az utcákat szánják Arroios azon részének, ahonnan kiindulhat a „menősítés”, a városrész-márkázás (és – ne adj' isten – az, amit pestiesen dzsentrifikációnak neveznek), ahogy Budapesten a 8. kerületben is a Palotanegyedet szánják a turisták szemének. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy nő arcának bizonyos részeit elfedi, másokat pedig kiemeli a sminkkel – mert úgy érzi, csak így lehet vonzó. Mígnem jön egy férfi, aki – jó esetben – meggyőzi arról, hogy smink nélkül is szép, hogy arcának az ideáltól való eltérései, a ráncok és az ősz hajszálak hordozzák regényességét. Ahogy Arroiosban is a kisemberek hol bús, hol kíváncsi pillantásai bírnak a legkifejezőbb erővel.