Gondolatok az utazás demokratizálódásáról

Sok szempontból szerencsés embernek tarthatom magam. Ha listát írnák arról, mi mindenért vagyok hálás, előkelő helyen szerepelne az, hogy a lehető legjobbkor jártam egyetemre: az EU-csatlakozás idején voltam gólya, és a gazdasági válság kirobbanásának környékén hagytam el az egyetem óvó karjait (nos, ez utóbbi nem épp a legjobb időzítés volt). Ez azt jelenti, hogy akkor szakadt rám az egyetemisták szabad élete (értsd, sem a munkahelyi kötelezettségek, sem a család nem szólt bele a dolgaimba), amikor Magyarország határai átjárhatókká váltak, és elindult a fapados boom. Vagyis könnyedén és tényleg olcsón lehetett az EU-ba és vonzáskörzetébe utazni (az olcsóságból később lefaragott a gazdasági válság). Annyira könnyen és olcsón, hogy végigpörgetve akkori ismeretségi körömet, azokban az években mintha az utazás lett volna az egyetemisták első számú hobbija (diákmunkából remekül lehetett finanszírozni ezeket az utakat). Mindig akadt valaki, aki épp külföldön töltött egy szemesztert valami jó kis ösztöndíjjal, és akit persze meglátogathattunk; tavasszal Amszterdam, nyáron Szicília, ősszel Párizs – ez egy egyetemista átlagos évi utazási terve volt akkoriban, nem túlzok; persze kis költségvetéssel, semmi luxus. (A gazdasági válság első éveiben nem engedhettem meg magamnak, hogy annyit utazzak, mint egyetemistaként, most pedig már időm nincs sokat utazni – alighanem ezért is jelentik az egyetemista évek számomra az aranykort.)

Nem hiszek a kiváltságokban. Nem hiszem, hogy világot látni csak a kiváltságos és tehetős kisebbségnek lenne joga. Hálás vagyok az életnek, hogy akkoriban bejárhattam Európát, még ha „fapadosan” is (ismerek néhány most egyetemre járót, őket már nem csábítják ilyen remek lehetőségek). Ugyanakkor látnom kell azt is, éppen az útjaim során, hogy az, hogy az utazás a tömegek számára is elérhetővé vált, hozza létre a „turistafürtöket”, vagyis hogy lassan egymás lábát tapossuk és egymás utazását tesszük kellemetlenné. Hogy szó szerint nem férünk el Sintra és a többi tündéri kisváros terein, sőt lassan a legmenőbb nagyvárosok terein sem, amilyen Firenze, Barcelona vagy Prága (igaz, Prágában vagy hét éve jártam utoljára – vajon még mindig nem lehet egy tűt sem leejteni a főtéren?).

 Mozaik a Délről

S ez csak a kisebbik gond. Mert több utazó = még több repülőjárat = még több környezetszennyezés (autóval, busszal ugyanez). Több turista = több szemét, mert nyilván sokszor műanyag pohárból isszuk a kávét, napi többször pékségben eszünk (több zacskó), és persze a szemét gyakran a járdaszélen landol. Stb. Több százezer turista = több százezerszer ugyanez. „Fedezzük fel a világot!” mozgalom izgalmai ide vagy oda, az utazás demokratizálódása oda vezetett, hogy még egy lapáttal ráteszünk egyébként is hosszú környezetszennyezési bűnlajstromunkra.

Ugyanakkor tény az is, hogy aki épp kirándul, felfedez, az nem egy irodában terheli az elektromos hálózatot… Talán éppen az utazás demokratizálódása segít abban, hogy elkezdjük megkurtítani azt a bizonyos lajstromot. Sok utazó blogger írt arról, hogy éppen az utazásaik vezették rá őket a zöldebb életmódra, az elengedésre és a fogyasztói lét addiktív kényelmének hátrahagyására. Egyrészt annak érdekében, hogy lefaragják a költségeiket (igen, a tömegek utazásainak ez része maradt), lemondtak néhány, a környezetet terhelő luxusról. Vannak, akik lemondanak a repülésről, vagy igyekeznek kevesebbet repülni; inkább vonattal utaznak, akár keresztül egész Ázsián, tartson tovább az út, többet látnak a vonatablakból (persze ez nem a szűkre szabott szabadnapok műfaja). Kevesebb cuccot vásárolnak össze (például nők nem tömik többé a gardróbjukat) – mert minek? Nem visznek magukkal tízféle kozmetikumot tízféle műanyag tégelyben, és tízféle elektromos kütyüt sem.

Másrészt az ember előbb-utóbb elvetődik olyan helyre is, ahol a környezetszennyezés következményei nyilvánvalók, ami felérhet egy sokkterápiával.

A felkiáltás sokszor magában hordja a megnyugtató feleletet.

Snitt.

Szokták mondani, hogy nincs új a nap alatt, és a történelem ismétli önmagát. Ám ez a fene nagy utazási kedv mégiscsak amolyan 21. századi korszellemnek tűnik, furcsa modern hóbortnak, ahogy arra Yuval Noah Harrari szellemesen rávilágít Sapiens című könyvében:

„Vegyük például a külföldi nyaralás népszerű vágyát… Egy csimpánz alfahím sosem használná a hatalmát arra, hogy a szomszédos csimpánzhorda területén üdülhessen. Az ókori Egyiptom elitjének tagjai vagyonokat költöttek piramisok építésére, vagy a holttestük bebalzsamozására, de egyikük sem gondolt arra, hogy vásárolgatni menjen Babilonba, vagy síelni Föníciába.”

Ám az utazós blogokat olvasva olyan érzésem támad, hogy ez a furcsa, modern hóbort valami olyasmihez vezet, ami valóban nem új a történelemben: a kevésbé helyekhez és tárgyakhoz kötött, nomádabb életformák visszatéréséhez. De erről – talán – majd máskor.

Az idézet forrása:
Yuval Noah Harrari: Sapiens. Az emberiség rövid története. Animus, Budapest, 2015.

Sintra

A Lisszabontól félórányira fekvő (vagy inkább hegyoldalakra felkaptató) Sintra helyén már a 8. században is település állt, csak akkoriban még a mórok lakták. Az évszázadok során keresztény és mohamedán vallásúak jól megfértek itt egymással és egymás mellett, ha hihetünk a krónikáknak. A város számára a 19. században érkezett el a felvirágzás, amikor a portugál király – és vele együtt néhány arisztokrata – ide helyezte nyári székhelyét, talán azért, mert amikor Lisszabonban 25 fok fölé emelkedik a hőmérséklet, Sintrában akkor is kellemes – 15–20 fokos – hűs idő van, és a 19. századi protokoll szerinti, súlyosabb kelmékből készült öltözethez jobban illeszkedett ez a klíma – feltételezem. Sintrában a királyi palotán kívül számos főnemesi villa és palota díszíti szanaszét szórva a települést körülvevő magaslatokat, sőt az egyik csúcson még egy mór erőd romjai is kísértenek. Egyediek, merészek és formabontók ezek a kastélyok, mintha egy mesekönyv lapjairól elevenedtek volna meg; még csak hasonlókat sem láttam sehol.

 Sintrai villák, felettük a mór erőd romjai

A legtöbb turista (akik – magunkat is beleértve – fürtökben lógnak minden sarkon, járdán, úttesten) autóval vagy helyi járatos busszal közelíti meg a kastélyokat; gyalog is neki lehet vágni, de csak strapabíróknak. Miután leszálltunk a  vonatról a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, a belváros felé indultunk, tétován, hogy merre tovább. Rövid séta után kiszúrtunk egy parkolót, ahol elektromos járgányokat lehetett bérelni. Autószámba nem mennek ezek a kis kocsik; leginkább azokhoz a szerkezetekhez hasonlítanak, amikkel a Margit-szigeten szoktak furikázni. Nosza, béreltünk egy ilyet egy órára; kaptunk térképet, az üzletet lebonyolító srác bejelölte, merre menjünk, hol álljunk meg a legjobb kilátásért; továbbá a járgányban GPS is volt, amihez audioguide járt – aszerint, hogy hol jártunk, lökte a kísérőszöveget (az audioguide-tól tudom, hogy mohamedánok és keresztények békésen éltek egymás mellett évszázadokig, hogy a domboldalakon szívós parasztok művelték meg a földet, hogy Lord Byron is imádta Sintrát, és hogy napjainkban virágzik a helyi kézművestermékek piaca, kóstoljuk meg mi is, biztatott az audioguide az út végén). De ne szaladjunk előre.

 Egy sintrai „elvarázsolt kastély” – Quinta da Regaleira (az eco-carból fotózva)

Nekilódultunk a kis eco-carral, és a nagy Ő becsületére legyen mondva, jól vette a kanyarokat, az emelkedőket és a lejtőket; nem is ezzel volt a gond, hanem a rengeteg mögöttünk és szemből jövő autóval, busszal, a turistafürtökkel (ezeknek mi is része voltunk, persze), amiktől ideges lettem, hogy mikor kaszálnak el vagy mikor kaszáljuk el mi őket, és amik felébresztették a tömegiszonyomat (evolúciós örökség). Imbolyogtunk az ingatag járgányban, de nem vicces-hullámzósan, mint a lisszaboni villamossal, hanem hajmeresztő mélységek felett és lenyűgöző magasságok alatt (na jó, ez túlzás, de ösztönösen féltem). No és persze az egy óra is pergett lefelé, vajmi kevés idő ez bejárni a sintrai magaslatokat, még ha nem is váltunk a kastélyokba belépőt, csak nézelődni szeretnénk a legszebb kilátóhelyekről – amelyek közül csak egyet találtunk meg. Az egyik kastély parkjából az óceánig láttunk (igen, az óceán, végre!), az ég alján elmosódó, sötétebb árnyalatú sáv, nem vitás, hogy az az óceán. A hátunk mögött, a fejünk felett pedig a cifra Pena Palota és a mór erőd romjai emelkedtek.

 A homályos sáv az ég alján...

De akkor se volt ez így az igazi, hogy nem találtuk meg a legjobb rálátást a mór erődre és a Pena Palotára! – ahogy lefelé gurultunk a hegyről, istenesen elkapott a duzzogás (legyünk őszinték: a női hiszti), de azért hadd legyek olyan megértő magammal, hogy ezt elsősorban a nagy tömeg váltotta ki (ami mindenhol jelen volt továbbra is), és csak másodsorban az, hogy nem kaptam meg, amit akartam… De a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő nemhiába kapta a titulusát. Mivel amúgy sem értünk vissza egy órán belül a parkolóba, javasolta, hogy menjünk még egy kört, ha már úgyis ki kell fizetnünk még egy órát – ennyit megér a jókedvem és a lelki nyugalmam, mindkettőnknek. Csak menjünk vissza a parkolóhoz, és adjuk le a kocsit, mert menten lemerül az aksi. (A bérbeadó ránk is pirított, hogy már igencsak a végét járta, irgum-burgum.)

 Egy újabb sintrai kastély, a teraszáról gyönyörű panorámával

Beszálltunk hát egy másik elektromos járgányba, és újra átvágtunk a belvároson és a hömpölygő tömegen át, meghallgattuk az audioguide sztorizását az egyes stációkon, dülöngéltünk a kanyarokban, amiket ezúttal nyugodtabban vettem (így, hogy megkaptam a vigaszkört), és persze ezúttal meglett a legjobb kilátópont a mór erődre (trükkös volt, mert beljebb kellett sétálni az úttesttől, én ismét elszalasztottam volna, de a nagy Ő, a vargabetű-érzékű mondta, hogy nézzük meg, mi van arra), és meglett a legjobb rálátás a cifra Pena Palotára is, ami építészeti stílus tekintetében olyannyira behatárolhatatlan számomra, hogy még azt se mondanám rá, hogy eklektikus.

 Pena Palota

Mire leadtuk végre az eco-cart, szinte kívülről fújtuk az audioguide egyes részleteit (a kétórás tekergés során volt néhány hátraarc és útvonal-módosítás, így egy-két stációnál 3-4-szer is meghallgattuk a vonatkozó szöveget). Elindultunk gyalog a belváros felé, ami ugyan tömeg szempontjából a legbrutálisabb, ám szerettük volna közelről látni a királyi palotát, a városházát, a mór stílusú kutat, amik mellett eddig csak elhúztunk a járgánnyal. Gyönyörű épületek, gyönyörű fekvés – meseszép ez a Sintra, tényleg, nemhiába a világörökség része. Mentünk, mendegéltünk, fotókat lőttünk kedvünkre. Egyszer csak, valahol a királyi palota körül, olyannyira megnőtt az embersűrűség, hogy csak akkor tudtunk volna továbbmenni, ha felvesszük a furakodós módit. Na, ehhez nem volt kedvünk, így Sintrát csak addig néztük meg, amíg utunkat nem állta a tömeg. Inkább visszafordultunk az állomásépület felé, megnézni, mikor indul a busz Európa legnyugatibb pontjához.

 A királyi palota a legmeghökkentőbb kupolákkal, amiket valaha láttam

Snitt.

Az én ötletem volt, hogy nézzük meg Sintrát. S valóban, kevés hely van, ahol ennyi építészeti stílus és tervezői merészség gyűlik össze egymás mellett ilyen közelségben, ám ha megkérdeznétek, javasolnám-e úti célul, azt felelném, csak akkor, ha bírod a tömeget, mert túl kis helyen túl sok az ember. Én magam egyre kevésbé bírom; ez talán annak köszönhető, hogy a korral több nyugalomra vágyom. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt megesett már, hogy egy gyönyörű kisváros atmoszféráját nem tudtam élvezni, mert nyűgös lettem a tömegtől: ez Aix-en-Provence-ban történt. S most jut eszembe, jó pár évvel ezelőtt egy Bruges-ben töltött nap után is az a benyomás maradt bennem, hogy káprázatosan szép, de a sok turista olyanná teszi, mint egy skanzen; a sok turista nem életet lehel a városba, inkább még hangsúlyosabbá teszik, hogy valójában eljárt felette az idő, és már csak hírnöke a múltnak. S felhozhatnátok hasonló példaként, kedves Olvasók, ötven másik híres-neves kisvárost, amerre még nem vitt az utam.

Ha szóba kerül Bruges, Aix és társai, sokan távolba révedő tekintettel sóhajtanak fel: „Ó, Bruges…”, „Ó, Aix…” (Ó, Sintra…” stb.), mintha ezek a kisvárosok az elsüllyedt aranykor szépségét őriznék, mintha Európa elsüllyedőfélben lévő Atlantiszai lennének. Furcsa, de fiatalabb koromban többre tartottam őket, mint ma, érettebb fejjel; bár vérezne a szívem, ha bántódásuk esne, az az érzésem, hogy e történelmi városkák utcáit járva csak a kirakat, a bazár virít a szemünkbe, s azt, amit valóban elmondhatnának a múltról, nem mesélik el (az audioguide is legfeljebb utal rá), s így valóban élettelenné válnak utcaköveik és épületszobraik. Legyenek bármily gazdagok és szépek, a Bruges-ök, Aixek, Sintrák már nem indítják meg a szívemet; azt hiszem, többet kapok a szépségükből és értékükből, ha megnézek róluk egy szépen fényképezett dokumentumfilmet egy jól képzett építész vagy történész narrálásával, mint ha a kirándulótömeg között nyújtogatnám a nyakam a tereiken. S így legalább eggyel kevesebb ember tapossa a többiek lábát.

Magyarokkal bárhol, bármikor

Lisszabonban a Rossio pályaudvar jegyautomatájánál sorban álltunk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, hogy jegyet váltsunk a Sintrába induló vonatra. A következő járat negyed óra múlva futott ki, és ugyan félóránként jár vonat Sintrába, mi mégis roppantul szerettük volna elérni, csak mert megszoktuk, hogy elérjük a korábbi vonatot. Persze amikor kicentizett az idő, akkor hosszú sor.

Sorra kerültünk végre, és már nem volt ismeretlen a jegyautomata működése, mert a lisszaboni tömegközlekedéshez vásároltunk korábban úgynevezett Viva Viagem kártyát, amire különböző összegeket lehet feltölteni, majd utazni vele metrón és egyéb járatokon; a vasúti és a városi közlekedés automatái egységesek, a Viva Viagem kártya használatát néhány hónapja vezették be Lisszabonban és környékén. Sietve kezdtük az automatánál a vásárlási-pötyögési folyamatot, közben már alig tíz percünk maradt indulásig, és persze ilyenkor kérdezi meg (tart fel a kérdésével) a mellettünk éppen sorra kerülő pár férfitagja, hogy itt lehet-e Sintrába jegyet venni. Ezt portugálul kérdezte meg, és épp annyi ismeretem van a latin nyelvekkel kapcsolatban, hogy megértettem, mit akar portugálul, de válaszolni már nem tudtam, és a beállt két másodperces szünetben a férfi feltette a kérdést angolul is, amire válaszoltam is, hogy igen, itt, majd visszafordultam az automata felé.

 A Rossio pályaudvar homlokzata

Forrás: pixabay.com

A következő percekben teljesen belemélyedtünk a jegyvásárlásba, mert kiderült, hogy a vasútra külön Viva Viagem kártyát kell venni, nem jó ugyanaz, amit Lisszabonban használtunk; nem nagy költség, egy euró talán, de persze bosszankodtam ezen egy sort. S akkor valami megütötte a fülem. A mellettünk álló, szintén nagy sintrai jegyvásárlásban levő pár, akikkel az imént angolul kommunikáltam, magyarul beszéltek egymással. S a pár nőtagja ugyanazon bosszankodott, amin én: hogy miért kell a vasútra újabb Viva Viagem kártyát venni, amikor már vettek egyet a tömegközlekedéshez. Abban a pillanatban kijött a jegyünk az automatából, és siettünk is a vonat felé (még elértük); percekig tartott, mire napirendre tértem az eset felett.

Többször tapasztaltam, hogy bárhol a világon belebotolhatunk magyarokba, illetve hogy mi, magyarok úgyis belebotlunk egymásba, még ha egyébként nem is vagyunk sokan. Két példa jut hirtelen eszembe. Az egyik, amikor pár éve egy napot Triesztben kirándultunk, és éppen ott és akkor vívott kajakpóló meccset a magyar és az olasz csapat, ahol és amikor mi pizzát ettünk (jól elkalapáltak minket az olaszok, de a lelkes magyar buzdítás ennek ellenére sem halkult el). A másik eset, amikor pár évvel korábban Barcelonába érkeztem másodmagammal egy baráti látogatásra, és érkezésem napján cipelte fel szuszogva, kínkeservesen a bőröndjeit egy magyar turistacsapat a sokadik emeletre a bérházban, ahol vendéglátó barátnőnk is lakott. Emlékszem, zavartan köszöntünk egymásnak a lépcsőházban.

Arra gondoltam a sintrai vonaton ülve, atyaég, mi lett volna, ha az automata mellett hangosan – és magyarul – teszek egy epés megjegyzést, hogy „persze hogy a legjobbkor tartanak fel minket”? Nagy égés, igen; nyilván egyáltalán nem kéne ilyen gondolatokkal reagálnom egy egyszerű érdeklődő kérdésre akkor sem, amikor sietek. A másik, még élesebb tükör az volt, hogy a magyar feleség/barátnő ugyanazon pampogott, mint én, pedig az egyeurós utazási kártya nem éri meg a bosszankodást. Olyan lettem, mint a (sztereo)tipikus magyar háziasszony, aki mindenen spórolni igyekszik? Jó sokat kapott az énképem tíz másodperc alatt, bevallom.

Snitt.

A történet második felvonása néhány nappal később egy irgalmatlanul tömött belémi villamoson játszódott le, ahol már egy tűt sem lehetett volna leejteni, mégis felfurakodott a következő megállóban egy pár egy babakocsival. Levegő után kapkodva, izzadtan utaztam a villamoson, fohászkodva, hogy kibírjam a célállomásig (a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő kicsit odébb állt), és ekkor ismét magyar szó kapta meg a fülem. „Olyan jó, hogy már több napja vagyunk itt, és csak egyetlenegyszer hallottunk magyar szót, azt is a reptéren.” Pár perc erejéig fejtegette még a kis magyar társaság, hogy milyen jó nyaralás közben egy magyarral sem találkozni, és én közben azon morfondíroztam, hátraszóljak-e, hogy nem eszik olyan forrón ezt az „egy magyar sincs a környéken” témát, vagy csak elkezdjem lóbálni feléjük a táskám, amin nagy felirat hirdeti, hogy „Budapest”. De mivel olyan tömött volt a villamos, hogy nemhogy táskát lóbálni, de megfordulni sem tudtam, meghagytam őket kellemes illúziójukban.

De ti ne feledjétek, kedves Olvasók, hogy bárhol jártok a világon, mindig akad a közelben egy-két magyar, még akkor is, amikor gyanún felülinek tűnik, hogy egy sincs, és pontosan érti, miről folyik köztetek a szó.