Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap – / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. július 30., kedd

A kiskakas meg a gyémántfényű tenger

     Nem tudom, kedves Olvasók, támad-e bennetek hiányérzet az eddigi marseille-i élménybeszámoló kapcsán, mert bennem bizony - magamat ismerve - támadna. Habár a kikötő környékén keringtünk már, de magát a tengerpartot még nem vettük célba, és hát mit ér tenger nélkül egy mediterrán út. Azt hiszem, számomra a marseille-i tengerpart a Régi Kikötőn túl, a Pharo parknál kezdődik, ameddig szerencsére csak kis része mászik el a Vieux Port környékére tömörülő turistahadnak. A Pharo parkból pazar kilátás nyílik a kikötőre, belátni az egymás hegyén-hátán zsúfolódó vitorláshajók erdejét, a Szent Viktor Apátság szikár késő románkori épületét, a dombokra felszaladó provence-i házakat, majd ahogy továbbhaladunk a park zöld gyepén, alkalmasint mezítláb, bár lehet, inkább az ösvényhez ragaszkodunk, előbukkan az Európai és Mediterrán Kultúra Múzeuma intim kapcsolatban az erőd vastag falaival, a háttérben pedig egy impozáns katedrális (pardon, de elfelejtettem a nevét). Feltárul minden, amit az elmúlt napokban bejártunk, és már nem hajt a vágy, felfedezni, helyette béke költözik belénk, hogy mind e látóhatárt, ha csak egy villanásnyi szeletét is, és csak a szemünk szűkítette képben, de magunkévá tettük.
     Tisztulok a parkban, magam sem tudom, mitől. A korábbi kapkodó, ideges zihálás lassú, mély lélegzetekké változik. Ilyen érzés lehet, amikor alábbhagy egy asztmás roham, jut eszembe. S a parkban továbbsétálva előtűnik a tenger, izgága hullámaival, néhány sziklás fal szabdalja csak. Cibál a szél, melegít a nap, mert a hét eleji pityergő mediterrán tavasz végül átváltott szikrázó kora nyárba.  Napsütötte pad, párától friss levegő, és a szél kergette, távolba iramló hullámok akvamarin fodrai. Csend; csak a víztömeg morajlása a lábam alól, és a szél rángatta tárgyak, épített elemek vergődése; semmi érzés, vágy, szándék. Jó most a magány. Harmónia.



      A Pharo nem egy néma park, szó sincs róla. Itt zsibonganak a gyerekek, amiről már írtam, a Pharo Villa előtt felállított modern faszobrokon, mint közkinccsé tett játszótéren. Akkora a park, hogy megfér egymás mellett nyugalom és zsivaj. Innentől pedig csak egy ugrás, na jó, pár perc a tenger mentén végigfutó utca. A szél rángat, mint kéz a marionettbábut, csapkod, tépáz, lényegében szopat, gondolom, pedig csak a téli misztrál kisöccse, ahogy hallom. Már éppen rákanyarodok a sétányra, ami a part mentén visz, amikor megszólít valaki a hátam mögül. Nosza, action van, egy helybéli francia fickó, ezt ránézésre meg tudom állapítani, közlöm vele, hogy épp sétálni megyek, és megyek is tovább nyomban, de gyorsan zárja a kocsit, és elkísér, ha igénylem, ha nem; és tulajdonképp jól is jártam, hogy nem hagyott választási lehetőséget, mert még leráztam volna oktondi módon. Mert nemcsak kísér, gardíroz is.
    Itt lakik fent, a dombokon, és ezt alighanem magamtól is kitaláltam volna, ránézésre. A "fent a dombokon" ugyanis a marseille-i elitnegyedre vonatkozik, és a francia úriember úgy jár-kel az oldalamon, peckesen, elégedett mosollyal az arcán, mint kiskakas az olyan szemétdombon, amit beborít a sok gyémánt félkrajcár (pláne, hogy Marseille szemétben igazán nem szenved hiányt). Magyarán a fickó burzsuj. És a kocsi is, amit lezárt, hogy sebesen utánam rohanjon, Porsche. Sajnos csak franciául beszél, így a társalgás akadozó marad és csak hétköznapi témákat érint, pedig szívesen kifaggatnám, milyen az élet a Côte d'Azur puccos felén. Csak annyi derül ki, hogy már a negyvenet tölti idén, de nem talált egy derék hölgyet, és legyint is, hogy a reménnyel már felhagyott, de nem csikar ki belőlem sok együttérzést, mert az ember ölébe nem hullhat minden vigalom. Pláne, hogy amikor megjegyzem, milyen sok Mini futkározik Marseille utcáin, helyeslőn bólogat, hogy ez nagyon trendi így nyáron, nála is parkol otthon pluszban egy fekete.


      Korzózunk hát a marseille-i tengerparton, ő elégedett (önelégültbe hajló) mosollyal az arcán, láthatóan ő a legbüszkébb kiskakas széles e vidéken (velem az oldalán), és tartok attól, hogy észrevétlenül az én arcomra is átköltözött az ő arckifejezése. Játszom az érzéssel, hogy egy csapásra különleges figyelemre igényt tartó személyiséggé avanzsáltam. A szél még jobban rángat, ha lehet fokozni, de én annál boldogabb vagyok, és ha meggondolom, a bőrömet mintha masszírozná, nem túl kíméletesen - kellemes és kellemetlen egyszerre. Bekukkantunk egy útba eső strandra is, kicsi, kommersz és élénk, pont az ilyet szeretem. A kiskakastól megtudom, hogy Marseille-ben négy beach várja a nagyérdeműt, ezek közül az ő kedvence a Cassis-ban levő plage (eszembe jut, hogy Cassis mintha külön település lenne, legalábbis az jött le ottjártamkor, de az ő szemében biztos belemosódik a nagyváros határaiba). A part mentén mindenféle érdekesség akad, a legszelesebb kiszögellésben emlékmű az I. világháborúban elesetteknek, szobor és egyéb díszítő építmény, vendéglátóipari egységek, mögöttük pedig a fürge ritmussal mederbe terelt, illetve inkább kifelé terelt hullámok sora. Végtelenül tiszta ez a nap, úgy érzem.
       Közben ide-oda verdesi a hajamat a szél, a kiskakas hajából pedig kifújta a zselét, nem győzi elsimítani (pedig nem is kócos vészesen). A kiskakas mindig jelzi, hol forduljunk le, hol sétáljunk be valamelyik utcán, mert ott gyönyörű a látvány, például itt a hídról, vagy amott a Corniche táján, és valóban, milyen szerencse, hogy mellém csapódott, mert nélküle minderről lemaradtam volna. Valóban mesébe illő a dombokon felmászó villák sora, alattuk pedig az öbölben sziesztázó kis csónakok; még egy-két luxusszálloda is megfér a látképben. Pálmák és - még egyszer, utoljára - levendulaszínű zsalugáterek. Így volt teljes a marseille-i hét, hogy a város egymás után láttatta minden arcát, utoljára az előkelőt is. S immár ott, ahol a hullámok harciasan ütik a tengerpart betonfalát, a kiskakas, igazítva egyet a drága ing gallérján, amit visel, búcsút vesz tőlem, úriember módjára. Eddig  jött velem, útjaink szétágaznak ezen a ponton.


2013. július 18., csütörtök

A melankolikus pszichoanalitikus


     Utolsó marseille-i szállásadónk a kertvárosban él, egymáshoz megtévesztően hasonlító utcák valamelyikében, ahol nagy a csend és sok a fa. A házát keresve szerencsére megkülönböztető jelzéssel bír a rézszínű tábla a kerítésen, J-L. H. psychoanalyste; mindahányszor visszatérünk a napi programból, erről jövünk rá, hogy a megfelelő helyen járunk a kertvároslabirintusban. A szóban forgó úriember ugyanis húsvér pszichoanalitikus, praxissal, több évtizednyi tapasztalattal, a ház alagsorában berendezett rendelővel, ahol két fotel és az analízishez használt dívány (couchsurförök kíméljék) is megtekinthető. Soha nem jártam még pszichoanalitikus rendelőjében, így aztán mindkét ott töltött estén visszafojtott lélegzettel vágok át a szobán a vendégek számára fenntartott alagsori fürdőszobához, megilletődve, tisztelettel, ami egy olyan helyiségnek kijár, ami sok titok tudója, még ha a berendezés poros mivolta arra utal is, hogy ez a rész immár használaton kívüli.
      Lassan az egész ház is használaton kívüli lesz, árulja el J.-L. H. és a látvány, ugyanis a pszichoanalitikus költözés előtt áll. Dobozok, egy-egy sarok tele bútorral, más sarkok meg épp ellenkezőleg, teljesen üresek, és mindent elborított már a por. Nem oszt, nem szoroz néhány további szétpakolt csomag - most minden itt tartózkodó útközben van. A ház immár a múlt utolsó felvonása, a pszichoanalitikusi rendelő felszámolás előtt, a szellemisége új tér felé tart.
      Több szobában egy rakás festmény egymásnak döntve; Eszter nagyon helyesen ismeri fel, hogy házigazdánk keze munkái; nem is igazi pszichológus, akiben nem lappang művészi véna. A rendelőben több doboz szakkönyvvel tele; válasszak közülük bátran, végül Karen Horney valami feminista témájú kötete mellett döntök, franciául, naná, jó lesz téli estékre. Választhatnék akármennyit, mert mind e sok szakkönyvnek kiselejtezés lesz a sorsa, hacsak meg nem mentem; nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom őket menteni.
      Szótlan, de befogadó ez a ház, még így porosan, felfordulva, kibelezve is, mit számít, hogy idegenek járnak a romokon. Mert ez a kupac, ezek a tárgyak valaminek a romjai. Eszter és Tóni, az országokon átívelő sejt itt valami bánatot, fájdalmat, talán gyászt, amit alátámaszt, hogy a pszichoanalitikus bizony sokat iszik, esténként több borosüveg is előfordul, illetve kiürül az asztalon (senki sem próféta...). Mosolyog, társalog, sőt, érdeklődik, figyel teljes valójával (szakmai ártalom), de félig máshol van, illetve tulajdonképp mindegy is, hogy ki van itt vele. Persze kedves ember legyen, akire nem túl kizsigerelő odafigyelni teljes valójával. Közben kiderül, hogy három gyerekéből kettő külföldön, egy valahol egyetemen; az anyjukról nem derül ki semmi. Csak az tuti, hogy küszöbön áll a költözés és a nyugalomba vonulás.
     Figyel, de nem rezdül... borzasztó lehet ez egy pszichoanalitikusnak.
     Még a jobbik eset, hogy figyelni van kire, és úgy érzem, végre kölcsönös a szívesség, mi is teszünk valami jót a puszta jelenlétünkkel, itt egészen egyenlő a mérleg nyelve. Utolsó reggel kivisz minket kocsival a közeli metróállomáshoz, hogy ne kelljen szenvedni a csomagokkal; úgyis fel kell vennie pár embert. És ahogy sétálunk az aluljáró felé, észreveszünk néhány várakozót a lábaiknál nagy hátizsákkal - mérget vennénk rá, hogy ők lesznek a következő turnus a pszichoanalitikus öngyógyító terápiájában.

2013. július 12., péntek

Közkincs

      2013-ban Marseille tölti be Európa egyik kulturális fővárosának megtisztelő tisztét, bár a Provence-ban önkénteskedő Eszter mesélte, hogy a környező rendezettebb, konszolidáltabb és tisztább városokban élők röhögőgörcsöt kaptak a hír hallatán. Tény, hogy Marseille-nek nincs olyan arca (értsd: egyik arca sem a sok közül), ami beindítaná a magaskultúrával kapcsolatos asszociációkat.
      Eddigi életem során Pécsen és Nagyszebenben kaptam el hasonló rendezvényt, és az élményeim alapján a marseille-i sem volt gyatrább a többinél. Tulajdonképp a szisztéma azonos, csak más-más árnyalatokkal. Természetesen vétek lenne nem megragadni az alkalmat és leakasztani pár millát az EU-ról egy nagyszabású kulturális létesítmény felhúzására (ha jól emlékszem, a pécsi Zsolnay Negyedet nem sikerült befejezni a kulturális évad időtartama alatt). Marseille például egy új múzeumba ruházott be, stílszerűen az Európai és Mediterrán Kultúra Múzeumába (MuCEM), egy termetes üvegkockába közel a Régi Kikötőhöz, amit rendben át is adtak a kulturális évad kezdetén. Az épület közvetlenül a tenger mellett kapott helyet az erőd szomszédságában, a körülötte futó sétányt szinte nyaldossa a víz, és szikrázik a fény az egész konstrukción, ahogy a fénypászmák szikráznak a fodrozódó tengeren. A MuCEM üvegfalán szabálytalanul hullámoznak a vonalak, mintha a tenger kétdimenziós mintázatát bámulnánk, az épület mögött pedig a tenger folytatja a hullámzást háromdimenzióban. Mintha egyazon folyamat különböző szakaszai lennének. A MuCEM a szárazföld utolsó kiszögellése kíván lenni a nyílt vízen, de egy kissé a már a víz is maga - a célja, hogy átmenetet képezzen.


     A kulturális fővároskodás másik célja a közösségi terek felrázása és benépesítése. A Vieux Port előtti téren elhelyeztek egy igen szellemes művet, ami szinte vonzza maga alá a jónépet: néhány tartóoszlopra egy méretes tükröt helyeztek, ami fejjel lefelé visszatükrözi az alatta kavargó színes jövés-menést. Csak kissé hátravetjük a nyakunk, és máris meglátjuk, milyennek látszunk felülről a magunk valójában, no meg a többi ember itt körülöttünk, feltűnik egy eddig ismeretlen szemszög, ahonnan a bibliai mindenható nézne minket, vagy az, akinek a bibliai mindenhatót az egyszeri hívő évszázadokig képzelte. Vajon az egyszeri hívőnek eszébe juthat a tükör alatt a jó magaviselet követelménye? Én mindenesetre rá vagyok kattanva a az építményre, és mások is, ahogy az alatta összeverbuválódott tömeget elnézem. Nem rettent el a visszatükrözés, hogy most aztán felhagyhatok minden illúziómmal, hisz az arcomba ötlik a tökéletlenségem, ha mondjuk zilált vagyok, vagy ha épp rosszkedvű és csúnya (a kettő együttjár), vagy épp láthatóan hiú és kellemkedő. Nem érzem magam sem nagyszerűnek, sem silánynak, pontosabban mondva nem küszködök azzal, hogy hol silánynak, hol nagyszerűnek érzem magam, nincs mitől félnem tehát. "Megszeretni önmagunkat egy életre szóló románc kezdete" írja Oscar Wilde. Máshonnan közelítve a témát: kifürkészni önmagunkat egy életen át tartó felfedezőút kezdete. Hisz csak azt szerethetjük valóban, akit ismerünk, ám szeretet nélkül nem lehetséges megismerni - olvastam eddig vagy öt szerző tíz könyvében.


      Marseille a pénzforrások egy - számottevő - részét nagyon ügyesen önpromóra fordította. Egy komplett pavilon, ráadásul a központi és állandó kiállítás tárgya a mediterrán életérzés, kultúra és maga a város, a látkép, a történelme. A rendezők egyszerűen felkértek kortárs művészeket, hogy hozzanak össze valamit a témára; a szándék átlátszó, és a végeredmény sem túl izgalmas. Persze igyekeztek összegyűjteni minél több megközelítést: akad a dombokon hullámzó és a város felett repkedő 3D-s útifilm, a város történelmét röviden levetítő időszalag, mindenféle képzőművészeti alkotás és kisplasztika; művészetbe csomagolt reklámfogások széles tárháza. Néhány egymás melletti elfüggönyözött fülke, amikben a piros, sárga vagy narancsszínű fotelokba telepedve a Mediterráneum különféle kakofóniáit hallgathatjuk, ahogy egy-egy művész lelki fülével megálmodta: sirályok, hajók, nyikorgó kerítésajtók, robogók esetenként karambolozva; a fülkékhez rövid szöveg arról, amit hang nem ad vissza, a narancsfák illata, füge íze, egy kávézó előtt összeverődött hevenyészett tömeg, amint elharapott franciasággal bonyolít valami ügyletet.

     Leginkább azért szeretem a kulturális főváros rendezvényt, mert lépten-nyomon bele lehet botlani egy kiállításba, egy installációba, szinte minden napra jut program, így valamit csak elkap a látogató a pár nap alatt, amit ott tölt. Megtöltik és felékesítik a tereket, mint a tenger melletti szép Pharo parkot, ahonnan körbejárva rálátni a kikötőre, majd kilátni a nyílt vízre, és ahol a park közepén álló villa előtt elhelyeztek néhány modern szobornak nevezett fából applikált alkotást, amiből mindenre asszociálnék, csak nem a szobor szóra. Pedig szobrok ezek a javából... csak nem terek és épületek díszének szánt, csodálni való testek, amit legfeljebb óvatosan és áhítattal tapogatunk össze (oh, mily grandiózus), hanem az élet sűrűjébe kívánkozó, részévé váló formák. Vagy csak a sok gyerek tekinti életre valónak a faszobrokat, úgy másznak és csúsznak rajtuk, mint játszótéri játékokon, és senki, sem szülők, sem tiltó táblák nem kergetik le őket. Mintha éppen ez lenne a szobor rendeltetésszerű használata, teret biztosítani a gyerekzsivajnak...


      Öröm látni, ahogy a szobrokon utat tör magának a zabolátlan jókedv, nincs pisszegés, vigyázzállás, riasztórendszer (kérem, ez múzeum), helyette nézd, milyen jól lehet itt kapaszkodni, húzódzkodni, még egy bukfenc is belefér, és az se baj, ha a ruha beleakad és elszakad. Ki tudja, talán épp e célból pakolta őket ide a művész... És milyen kár, hogy alapjáraton nem pakolják tele ilyen vicces vagy vicceskedésre alkalmas elemekkel a tereket, hogy a városoknak nem jut eszébe felkérni pár művészt telepakolni. Olyan természetessé és közkeletűvé tenni a művészetet, mint a vajas kenyér. Hol van az megírva, hogy fő funkcióként a közlekedést és a pénzköltési lehetőségek kialakítását kell előtérbe helyezni a köztereken?
     Fejembe veszem - arra inspirált a kulturális főváros -, hogy mostantól másként közeledek azon kevés térhez, amit módom van alakítani (sokan vagyunk, kevés tér jut mindenkire) - komponálok, színharmonizálok, művészetté installálom a sarkot, a tárgyakat, amik a kezeim közé kerülnek, legyen az bármi, kendő vagy növény. Tudatosabban kihasználom a szobába betérő fény útját, hogy mire hulljon, mit járjon át... Lehessen nálam is belebotlani valami szépbe... Átlényegítem, ami semleges, majd visszaalakítom, hisz mégis rendelve van valamire. Art brut a kuckómban; hozzáadott érték.

      Koncertet is kifogtunk; épp ez a kulturális főváros lényege, valami horogra akad így is, úgy is. De nem ám klasszikus zenét - nem is Marseille lenne, ha nem a népre gondolna még a program összeállításakor is. Szabadtéri koncert a központi pavilon mellett (meséltem róla, ez az önpromó helyszíne), és össze kell kaparnom az emlékeimet, olyan rég volt már, május elején, de úgy rémlik, stílszerűen valami afrikai vonal, inkább kommersz, mint kurrens, de persze azért tudtak pár ritmust. Egész szép tömeg kivonult, összejött (ez volt a cél), hisz ez egy prominens kulturális event, egy társasági esemény. Megjelent az afrikai Marseille is, már akik épp ráértek, és nem a boltjukban (pardon, bazárukban) tevékenykedtek, ütötték el az időt; áramlott és vonaglott a party (értsd: a kulturális event), lazán, sallangmentesen, élvezve a lehetőséget, hogy kaptak egy kis EU-s pénzt, hogy kedvükre pöröghessenek.

2013. július 7., vasárnap

Kirakat

Paul Cézanne: Mont Sainte-Victoire
(letöltés helye: commons.wikimedia.org)

     Ki nem hagynánk Aix-en-Provence-t, Provence egykori központját, ma kedvelt kirándulóhelyet, amelyre a Sainte-Victoire hegy vet óvó árnyékot. Aix-en-Provence-t úgy mutatták be, hogy egy kis ékszerdoboz, ami hasonlóan viszonyul Marseille-hez, mint Szentendre Budapesthez, ráadásul első szállásadónk mesélte, hogy még bulizni is átjárnak Marseille-ből, így hát a magam részéről komoly elvárásokat tápláltam Aix irányába. Aix alighanem tényleg betölti Provence esszenciájának szerepét... erre abból következtetek, hogy amióta visszaértem Magyarországra, többen is, amikor elbeszéltem, merre jártam, egy nagy sóhaj kíséretében, elrévedő tekintettel visszhangozták: "oh igen, Aix..." - de semmi, semmi más nem szól amellett, hogy Aix-en-Provence hordozna valami tüneményes, megérintő aromát. Számomra nem.

    A város tagadhatatlanul szép. Nem olvastam róla dicsőítő útikönyvpasszusokat, mindazonáltal ilyenek minden bizonnyal léteznek, és elképzeléseim szerint valahogy hasonlóan szólhatnak: A bájos, egymást útvesztőként keresztező belvárosi utcákon csatangolva megcsodálhatjuk a provanszál építészet puritán eleganciáját, elmerülhetünk a homok- és levendulaszín emblematikus kombinációjában, belevethetjük magunkat a nyüzsgő terekbe, hűsölhetünk a terebélyes platánok alatt, vagy épp szusszanhatunk az ezeregy szökőkút káváján, amelyek minden, de legalábbis minden második sarkon frissítő vízcseppeket pumpálnak az utcák levegőjébe. A gótikus óratorony szilárd, ám kecses pontot képez az időben, egyúttal a város gazdag múltját is szimbolizálja. A kultúra szerelmesei ejtsék útba a Pavillon Vendome-ot, amely talán legszebb képviselője a város szépszámú barokk palotájának és kúriájának - az épületben gazdag festménygyűjtemény kapott helyett, kertje pedig kanyargó-hullámzó, formára nyírt fáival, geometrikus elrendezésével a méltán híres francia kertművészet impozáns alkotása. E város és a környező vidék képe beleégette magát híres szülötte, Paul Cézanne retinájába és elméjébe is, és számos festményhez szolgált számára múzsaként. Magyarországról érkezők számára különösen szívdobogtató lehet a helyi Vasarely Múzeum (bár az otthoni, Vasarelynek szentelt múzeumokba jutányosabb áron is bejuthatunk - a szerk.).


      Valahogy így. Hangsúlyozom, a leírtak igazak. Ám ottjártunkkor, és talán ez volt a bibi, május 8-án, a nemzeti ünnepen annyi turista szállta meg a várost, hogy kiszorították azt a sajátos atmoszférát, amire ismerőseim gondolhattak, mély sóhajokat eregetve kebelükből Aixről álmodozva. A bájos és szűk utcákat járva szinte a kirakatokhoz passzírozódtunk a többi kiránduló hömpölygő áramától - mondhatni saját magam tükörképe nyomta ki magamból a szuszt. A boltok természetesen mind nyitva tartottak a jeles ünnepnapon, hisz a turisták csak akkor tudnak tejelni, amikor erre járnak; bolt bolt hátán, vagy étterem, vagy kávézó, mindegy, csak szórd a pénzed - már ha van -, mi más szórakozást találhatna magának a nép egy nemzeti ünnep napos délutánján. Az évszázadokon keresztül jelentős önállóságot élvező Provence büszke fővárosa mára egybefolyó kirakatsorrá vedlett, a korszellemnek lefeküdve a provence-i életérzés helyett zsibvásárjelleget öltött magára.
      Szóval Aix-en-Provence nem férkőzött közel a szívemhez. Sőt, még csak unikumnak sem tartom: építészeti szempontból, pláne időtállásból minden második, de legalábbis harmadik olasz város hasonló nívót képvisel, persze a saját építészeti stílusában, és el tudom képzelni, hogy más, általam ismeretlen vidékek települései is tömegesen képviselik ugyanezt a színvonalat. Csak e más vidékeken esetleg a városvezetés kevésbé ruházott be marketingesekbe és reklámszakemberekbe.


       Elalélnom nem sikerült, de végül csak találtam kedvemre valót. A városház téren, az óratorony és a platánok alatt autentikus virágpiac tarkállott, és a sok turista között sok olyan arcot is látni lehetett, akik érezhetően ide tartoztak (nem lógott róluk fényképezőgép és az öltözékük nem épp kirándulós). Emberek adtak-vettek, megköszöntek, csacsogtak, elköszöntek; a kirakat mögött zajlottak a provence-i mindennapok. A legjobb az egészben, hogy egy utcával arrébb a szomszédos téren következett a zöldség-, gyümölcs-, sajt- és fűszerpiac, egyszóval minden, mi szem-szájnak ingere. Tüzes színű és bódító illatú fűszerek sora kis zacskókban, a világ minden országának fűszerei, még paprika is, és persze el kell csábulnom egy kis provence-i keverékre, mégiscsak adjuk meg a helynek a tiszteletet. Érett, orrbamászó sajtok a legkülönfélébb ízesítésben, levendulaméz és persze mindenféle termékek levendulából; dekoratív, Cézanne-festmények részleteivel díszített levendulapárnácskák, hadd kapjanak a turisták igényes szuvenírt. Méretes olajbogyók hat-hét féle ízesítéssel, kedvencem a "preparation de mon pere", "apám receptje alapján", ami valóban ízében hordozza az olívabogyó elkészítésének generációk által felhalmozott és megőrzött tudását, na, ebben végre van esszencia. És ekkor szagot fogok, megcsapja az orrom, igen, kétségtelenül vanília, a gyengém... olyan áron, ami Magyarországon is kifejezetten jónak számít, csakhogy a rúd kétszer olyan hosszú, kétszer olyan vastag és kétszer olyan illatos, mint ami Magyarországon kapható... Feltankolok, naná, és megbocsátom Aixnek az elkurvulást, immár részletkérdés csupán, hogy a város önmagában, a turistahordák nélkül eltartana-e három piacot, mert amúgy még egy piacba belebotlunk majd, a ruhapiacba... Ha magamba tekintek, tudatában vagyok, hogy savanyú a szőlő, amiért egy rakás város szerte a világon rendelkezik ugyanolyan kvalitásokkal, mint Aix-en-Provence, és nem fair, hogy utánuk nem áhítoznak (és nem pörgetik fel a gazdaságukat).


     A felemás hangulatú aixi kirándulást a couchsurfing tette - természetesen - pozitívvá és igazán emlékezetessé. Szállásadónk ezúttal Eszter egyik önkéntes ismerősének pasija/párja (kinek hogy), egy olasz srác, aki Aix egyetemén hallgat filozófiát, és korábban egyikünkkel sem találkozott, csak 5 nappal érkezésünk előtt igent mondott a kérésre, hadd szálljunk meg egy éjszakára. Rém laza és rém barátságos. Csak dobjuk le magunkat, és dobjuk fel a lábunk, ha úgy tetszik, a székre, a szófára, a bőröndök mehetnek bármelyik sarokba, a kajánk meg a hűtőbe, ahol épp üres zugot találunk. Ő maga a kanapéra dől, pontosabban elnyúlik, szétfolyik, alapjáraton ilyen hatást kelt a tartása, de még amikor a bringáján ül, sem látni tőle egyenes vonalat, hullámozva, kiszámíthatatlanul csámborog, vigyázni kell, nehogy a kerék elé tévedjek. Elképesztően szétesettnek tűnik, de valahogy mégis a helyén van (talán épp így van rendben). Sörözgetünk négyesben, hisz mi mást is csinálhatnánk Aixben, és akkor jut eszébe, hogy ne lepődjünk meg hajnalban, amikor a lakótársa hazaér a munkából, bár a lakótárs biztos meglepődik majd, mert elfelejtette felkészíteni a jöttünkre. Vacsorát rögtönöz a fagyasztóból, halat és töltött padlizsánt, ami épp készleten van. Hazafias olasz módjára nem szereti a francia konyhát, sőt, Aix-en-Provence-t sem komálja, mert kicsi és unalmas, de legalább rövid úton el lehet jutni a tengerhez - nem egészen tiszta, hogy akkor minek itt veri el az idejét, de végül is legyen ez az ő gondja.
      Lelkesen meséljük, hogy belekeveredtünk a helyi piaci mindennapokba. Nem érti, mit vagyunk úgy oda, hisz Budapest büszkélkedhet Európa leghíresebb és egyik legnagyobb piacával (ja, a Fővám téri vásárcsarnok, esik le hamarost). Ezen nem állunk le elmélkedni, máris továbblendül a beszélgetés, csak később üt szöget a fejembe, hogy ezzel mondott valamit. Ő alighanem valami olyasmit akart kifejezni, csak - hiába filozófustanonc - nem bontotta ki ilyen mélységig a gondolatot, hogy mit ajnározzuk ezeket a felvágós franciákat, amikor nálunk is van ilyen holmi, ilyen jelenség, és ugyanolyan jó, vagy még jobb az övéknél (ha olasz vonatkozású dolog lenne, akkor magától értetődően jobb lenne a franciákénál). Belegondolva, Budapesten két piactól is negyed óra távolságra lakom, igaz, ezek nem szabadtéri piacok, hanem fedett vásárcsarnokok, és nem mellesleg évek óta hetente itt vásárolok be, nem szupermarketben. Anno gyerekkoromban, a vidéki városban, ahol felnőttem, rendszeresen jártunk anyámmal a helyi ruhapiacra, ami pont olyan szabadtéri, zsúfolt és tülekedő volt, mint amit Aixben végigjártunk, bár talán annyira nem tömött és lábtaposós, mint amelyikbe Marseille-ben belekeveredtünk. És tulajdonképp ismerek egy recycling ékszereket készítő lányt, aki rendszeresen árul bolhapiacokon, egyszer én is elnéztem oda, és megelégedésemre nem kevés külföldi turista akadt, aki lendített egy keveset a vergődő üzletmeneten. És legalább két ruhapiac hangulatú designvásárt tudok Budapesten, ami hetente-kéthetente kipakol, és nem import árut, hanem helyben készült iparművész cuccokat, amelyek mindegyike eléri ötletben és kivitelben a Cézanne-mintás levendulapárna színvonalát.
      Ha mást nem is adott számomra a híres Aix-en-Provence, mint a tanulságot, hogy rájöjjek, esetenként a máshol nem tud többet vagy különbet az otthonomnál (vagy nem jogos mindig kritikusan kevesebbnek érezni az otthonom), és az ismerősben friss szemmel körülnézve feltűnhet, hogy ami máshol tetszett, otthon is rendelkezésre áll, nos, már akkor megérte odamenni és körülnézni. Csak a vanília, a fene vigye el, valahonnan le kell akasztanom egy boltot vagy egy kontaktot, hogy gondoskodjak az utánpótlásról, mert a jövőben nem fogok kibékülni ennél silányabb minőséggel.

Ui.: Tulajdonképp már akkor gyanakodhattam volna, amikor Aix-en-Provence-t a provence-i Szentendreként jellemezték. És ahogy Szentendrére menni akkor esik jól, amikor épp ilyen portékára vágyom, Aix-en-Provence-hoz is olyan hangulattal jó közeledni, ami illeszkedik a hely arculatához.