Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap – / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2014. június 30., hétfő

Llaüt light


„…ahol kifelé indultunk az úton, ott fogunk megérkezni lényünk legbelső magjához…” 
/Joseph Campbell: Az ezerarcú hős/

     Néhány hónappal ezelőtt betévedtem a Müpa Ludwig Múzeumába. Az általam megtekintett kiállítás egyik elemeként az olasz származású, második otthonául Mallorcát választó művész, Fabrizio Plessi állított emléket a környezetvédelmi okokból megsemmisített tradicionális mallorcai halászbárkáknak, a llaütoknak.
     A művész összegyűjtött a sziget különböző pontjain szanaszét hagyott, kézzel készített faladikokat, rendbe hozta őket, hogy segítségükkel létrehozza a megemlékezés művészi aktusát. A csónakokat lefelé fordította, aljukból mélykék neonfény árad, bevilágítva a teret (az én esetemben a Ludwig tágas termének fehér falait), átszínezve a llaütokra rétegekben felvitt, véletlenszerűen összemázolt, kopott, egymás alól kikandikáló piros, fehér, kék, zöld, sárga festéket. Mintha a mindent elnyelő, bekebelező tenger gyomrában fogadná(n)k az enyészet miniatűr lényeit, beteljesítve az elmúlás testekre kiszabott parancsát. Hogy a hagyomány sorsa mi lesz, az emlékezet illetékességébe tartozik.
     Nem szomorúság fogott el a mélytengeri burokban ülve, inkább belenyugvás és lecsendesedés. Ez az élmény, ilyen képek gomolyogtak bennem az elmúlt hetekben. Az elején írtam, érzem, amikor valami közeledik, és most azt érzem, távolodom. Fantasztikus volt írni és élni ezt a blogot... Ám megérzéseim szerint új irányt vesz az idő sodra, és vele együtt másfelé kanyarodom.
      Hiszek a számvetés erejében. S ha visszagondolok, déli utam sokkal inkább belül zajlott, mint kívül, mérföldköveit leginkább a bennem hagyott lenyomatok jelentették. Nem laktam Délen, de kapcsolatba kerültem vele, és ez megtanított kapcsolódni. Az elhatárolódás élményét felváltotta bennem az elfogadás, majd a megnyílás, és a szomjas kergetés végén egy semmiségben találtam meg a serendipityt.
     Nem ígérem, nem tudom, lesz-e még bejegyzés, a sorsra bízom, és az időre, ami mindent megold, mint Nagy Sándor a gordiuszi csomót. Köszönöm, hogy eddig kísértetek, kedves Olvasók.

http://www.mallorcaweb.com/news/2011/06/plessi-llaut-light/
https://www.youtube.com/watch?v=OrFm9WyPWxM


2014. június 25., szerda

A tengerszem és az óceán

"...és akkor megkaptam én is azt a bizonyos honvágyat a világ után."
"Olyan kis fazekakban fő az élet mindenfelé." 
/Márai Sándor: Istenek nyomában/


      Emlékszem, a Dél blog elején felsejlett bennem a gondolat, a vágy, hogy szeretném elérni az óceánt. Hogy átéljem az érzést, egy elveszett, csöppke lény vagyok a világegyetemben, egy no name akárki a határtalanban. Nincs mit tenni, ez az álom egyelőre nem teljesült... az óceánpart helyett Szlovénia tündelakta tengerszemeinél lyukadtam ki. Mi mást tehetnék, mint mosolyogva nyugtázom  a váratlan fordulatot, no meg hogy a sors jobban tudja nálam, mi válik igazán a javamra.
     Úgy tűnik, jelenlegi állapotom nem afelé lök, hogy feloldódjam a végtelenben, hanem hogy apró, de karakteres entitássá változzam, mint Bled. Pszichológiai párhuzamot vonva (elnézést a didaktikusságért), nem az egót kell belőlem kimaratni, hanem kiművelni bennem a selbstet, a jungi mélymagot. Paradox módon szívem szerint kibújnék a valakivé válás alól... visszavágyom a születő és szétporladó inspirációk lebegésébe, ahelyett, hogy szavakért vállaljak felelősséget. Mindig az kell, ami nincs, szokta mondani anyám.
 

Tótükör hegyek ölelésében, Bled

     Egyelőre tehát nem nyel el a nagyvilág (értsd: a körvonalazatlan része), hanem a helyemen maradok, horgonyt vetek a saját, ezerszer körüljárt tengerszemem mellett, amihez ragaszkodással kapcsol az idő. Továbbra is érzem, hogy szív és húz maga felé a távol, de rájöttem Délen, hogy az élet mindenütt csip-csup mozzanatok sorozata, ismerős rítusok forognak körbe-körbe. A hideg sör habja egy tikkasztó napon, az ég árnyalatainak változása, a partra kimosott kagylók, legyen bár tenger vagy folyó mentén. Nem csábít már el a délibáb (hisz sokáig bedőltem neki, hogy megkapom másik helyen, amit magamban nem találok). A katarzis a csip-csup mozzanatok közt vár. Meglephet bárhol.

Felhő és napfény csatája a pirani tengeröbölben

2014. június 20., péntek

A mitikus Dél impressziója


    Van egy táskám. Véletlenül akadtam rá pár éve egy design boltban, ahol a kirakatüvegen nagy felirat hirdette, Valentin-nap alkalmából 50% kedvezmény. Facér voltam, gondoltam, milyen remek vigaszdíj, és találomra ezt a darabot választottam, mert megragadott rajta a kép. Megszólított, én válaszoltam a hívásra, nyitottam rögvest a pénztárcám. Azóta is egyik kedvenc darabom, hol a karomon lóbálva, hol a szekrényről lógva a szoba díszeként.
 
     A táska két oldalán festmény vonzza magához a szemet. Fogalmam sincs, mi a festmény címe, milyen tájat ábrázol, de érzésre mediterrán jelenet: a mólón fiatal pár áll, elmerülten figyelve, ahogy egy vitorlás ráérősen közelít a kikötőbe; az öböl mögött dombra felkaptató házak, erkélyükről kibuggyanó növények és lengedező mosott ruha, a túlparton hegyek és dokkoló vitorlások regimentje. Az eget és a távoli hegyeket aranyra színezte a lemenő nap, a sárgászöld vízen remegnek az árnyékok. A képről lemaradt, de érzem, jobbra nyílik, tágul a kijárat a tengerre... Igen, valahol ott kell mindennek történnie, talán Marseille, vagy Itália egyik pontja...
     Érzem, balra, a házak mögött sűrűsödő utakon, tereken lüktet a Dél, zajlik az őrült sztrádázás és a ráérős korzózás; egyszer hajt és perzsel a hév, másszor meg egyre tágul az idő a carpe diemben, beletöltődik sok spontán élmény, kiszorulnak a tervek. Minden fából, minden épületsarokból, a kávé ízéből (akkor is ha hagy maga után kívánnivalót) elementáris szépség sugárzik... mert a Mediterráneum nem földrajzi név, hanem esztétikai minőség. S mind e zajlás, látvány, káprázat pillanatról pillanatra nyílik és csukódik az idő kusza szövetében.
      Valahol részt veszek én is a képen... balra, a városok zsivajában kószálva, keresve, és jobbra, a tenger kijáratánál állva, feloldódva a teljességben. Hol ennél, hol annál a pontnál bukkanok fel, kocsiból ki, kocsiba be, száguldozok keresztül-kasul, hogy magamba szívjam, bekebelezzem a Dél kavalkádját; nem... inkább hogy átadjam magam neki, kebelezzen ő be.

      Hol ezt, hol azt a pontot mossa leheletem az idő kusza szövetében... A mitikus Dél után érzett honvágy folyamatos jelenlétté változott, és lényegtelenné vált, fizikai valóm épp hova telepszik. Sziluettem rárajzolódott.
       

2014. június 15., vasárnap

Emlékszem

     Még a dátumot is vissza tudom keresni, amikor itt jártam legutóbb, 2013. május 13. Emlékszem, ahogy Tónival, az országokon átívelővel, az égből alászállóval, a tíz ösvény ismerőjével dekkoltunk ugyanennél a benzinkútnál; mialatt megtankolja a kocsit a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, én azt a sarkot nézem, amelynek támaszkodva vártam, mikor kanyarodik be végre egy jármű, ami a megfelelő irányba tart, a magyar határ felé. Szuggerálom a sarkot, mintha kócos, csapzott alakom sziluettjét keresném. A töltőállomás kávézója melletti zugot ugyanúgy beborítja az árnyék, csak nem torlaszolják el a csomagjaink, mint akkor, tavaly májusban. Ahogy elhajtunk, szemem a benzinkút játszóterén lóg, ahol egy műanyag pónin ringattam magam anno, mialatt Tóni próbált járgányt levadászni; a pónit most senki nem zabolázza épp. Hullámzik a dombokon a fű, örökkön örökké.


2014. június 13., péntek

Vargabetűk

     A fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, kiválóan ért az érdekes kitérőkhöz. Érzi, hol kell lehajtani, elkanyarodni a tervtől, és kitartóan menni, amíg utunkba nem akad valami érdemes.
     Az utazás első napján, még Maribor előtt találomra elhagytuk a sztrádát egy ponton, és nekiindultunk a szlovén településeknek. Dombok közt kocsiztunk, át falvak során, szépen ápolt porták mentén, egy túraútvonalat sejtve a közelben, nemzetipark-nyúlványt, ami persze nem bukkant fel, viszont egész mélyen behatoltunk a szlovéniai vidékbe. Egy nevenincs helyen groteszk templom tört az égnek, fékeztünk, kiszálltunk, és csodálkozva jártuk körbe. A torony, mint egy campanile, elkülönült a halványszürke-fehéres árnyalatú templomhajótól, rajta fejjel lefelé fordított kereszt; akkor nem tudtuk mire vélni, ma már tudjuk, hogy hommage á Szent Péter, akit fejjel lefelé feszítettek meg. A tornyon három kerek ablak, fent, a csúcs alatt négy kisebb, és mivel ennyi dísz kevés, ennél több tiszteletet érdemel a "Mindenható", nagy, kőből épített rózsafüzér csüngött alá a tetőről. Mint a nő, aki felett eljárt az idő, mégsem ismer mértéket, és túlcifrázza magát a bálba. Hangos hitetlenkedéssel néztem a mutánst, megtehettem, hisz a kutya se értett, bár egy babakocsit tologató anyuka furcsán nézett ránk, mire föl ez a nagy faksznizás.



    A következő akciónk Bled után esett, emlékeztek, kedves Olvasók, reggeli közben menekülni kényszerültünk a hattyú elől. Gondoltuk, majd bepótoljuk az étkezést akárhol, egy tisztáson, hisz Szlovénia úgyis csupa fű, piknikezésre lett kitalálva az egész ország. Ljubljana felé tartottunk, de figyelmetlenségből nem a főváros felé vettük be a kanyart, hanem ellenkező irányba, az akárhol felé, ami ezúttal egy Lipce nevű városka formáját vette fel. Gondosan ápolt családi házak, a távolban, dombok alján gyárkémények köpték füstjüket az égre, fintort fakasztva az arcra, mint sima bőrön egy csúnya pattanás. Lipce szélén hullámzott a fű, a házak végén tisztássá változott a táj, pokrócot terítettünk a földre, és ott majszoltuk el a szendvicset; életemben nem éreztem ilyen élénken felvágott és sajt ízét, pedig csak bolti, mint ott, a ropogós zöld faluszélen sütkérezve. A gyárkémények csak a tájkép perifériáján kaptak helyet.



     A pirani kirándulás végén igencsak korgott a gyomrunk, de nem akadt utunkba hívogató étterem. Próbálkozásképp helyet foglaltunk egy lugassal bélelt kerthelyiségben, de az étlap nem mozgatott meg bennem semmit, ezért kértem, álljunk tovább. A fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, az út mentén kiszúrt egy pincészetet jelző nyilat; alighanem itt harapnivalót is kínálnak, le is kanyarodott menten, és felmasíroztunk a kocsival a keskeny hegyi úton. Faltuk, faltuk az aszfaltot, hosszú percekig követtük a kanyargós vonalat; csak a magas fűszálak közt zizegő bogarak, ennyi volt a vegetáció, a civilizáció nemigen akart jelentkezni egy távolból integető háztető formájában sem. Pedzegetni kezdtem, talán elvétettük az irányt, amikor végre egy faluba érkeztünk, Baredi, hirdette a tábla, pár ház, vendéglátó egységnek nyoma se, már éppen vakartuk volna a fejünk, amikor a nagy Ő ismét meglátta a nyilat, és fordult is. Még szűkebbé vált az út, zötyögtünk a dombok szorításában. Erre legfeljebb présházak lesznek és lerobbant víkendházak, vélekedtem, de a fiú, aki a nagy Ő titulust kapta az életemben, nem tágított, és kanyarogtunk tovább, én pedig elégedetten szemléltem a kilátást, mert már egész magasan jártunk, hullámzó hegyeken-dombokon a lemenő nap vörösárnyalatában, távolról pedig a tenger is megcsillantotta tükrét. Nem volt hát panaszra okom, visszafelé levisz ugyanez az út, csak megfordulni lesz gázos, és éppen megbarátkoztam az eltévedés gondolatával, amikor egy nagy vendégház tornyosult az orrunk előtt.
      Ide, a pincészethez Izola városa fölött, Baredi falujának szőlősdombján, "az jut el, akiben megvan hozzá a tehetség", ahogy a Rövidlátók című filmben mondják. Akinek érzéke van ahhoz, hogy ide találjon, itt legyen, üldögéljen a szőlősdombok közt, távol az üdülővárosok zajától, figyelve a természet munkáját, saját tudásával gazdagítva azt, ha érez rá affinitást. A napokba csak az évszakok rendje hoz változást, az évekbe pedig az elmúlás. Szaladni kár, hisz a szőlő nem érik, a bor nem készül gyorsabban attól, hogy körülugrálják. Egymagam biztosan nem találtam volna meg, meggondoltam volna magam az ösvény elején, hisz egy szűkszavú táblán kívül semmi jele nem volt, hogy bármi található a hegytetőn. Azt hiszem, nem szokásom felvállalni a nem találás kockázatát; legyen igyekvés és cél, mert az visz előre, az hoz eredményt... de hova, miért? Tegyük fel, hogy csak kalandoznék, puszta kíváncsiságból, lábam nyomát percek alatt befedné az út pora...
     Ott ültem hát a pincészet és vendégház tágas kerthelyiségében a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, és akiben megvan a tehetség, hogy eljusson ide; szőlővesszők kúsznak a gerendákon, ismerős kép. Levest rendelünk és tésztát, nekem bort is. Az ételre várva körüljárjuk a tágas teraszt, körülöttünk a lemenő napban fürdő szőlőhegyek. Bent sivalkodó asztaltársaság, kint csendes, mélázó vendégek. Az étel gazdag, pont ilyenre vágytunk; a számla rendezése után a borász sokallja a borravalót, grátisz hoz a páromnak házi almalevet, nekem pedig valami likőrspecialitást.
     A borászé a ház, a föld, a vállalás. Az ő keze munkája a bor, az íz, az otthonosság. Aznap nem mutatta kedélyes arcát, ha van is; nem volt kimért, de nem is emberbaráti; tette a dolgát, sorolta a fogásokat, felvette a rendelést, elénk tette a tányért. A maga sallangmentes módján ő itt a hely lelke, a mérce, a standard. Búcsúzáskor vettünk a borából a pultnál. A pultot támasztva poharazgatott egy barátja, közlékeny és közvetlenebb típus, szóba elegyedtünk vele. A szlovén ifjúsági fociválogatott menedzsere volt, a csapatával járt Magyarországon is, Zalaegerszegen, Pécsen. Néhány lelkes mondatban elmeséltem neki vidám szlovéniai élményeinket; két mondat közt rátelefonált a felesége, hogy tudósítsa, miként alakult az aznapi meccs; elmondtam, milyen pozitív számomra az ország kisugárzása, gyönyörű a vidék, és jó itt lenni. Ahelyett azonban, hogy örömmel nyugtázta volna a hazáját ért bókot, a futballmenedzser annyit mondott, hogy Magyarországon is jó élni, a városokban kézre áll minden kényelem, Szlovéniára azonban rájárt a rúd az utóbbi időben.



      Torkomon akadt a szó a nem várt reakción. Mintha visszadobott volna egy direkt neki szánt labdát, mintha elhárította volna a dicséretet. Mintha a tiltakozás gesztusával azt fejezte volna ki, hogy az imént alábecsültem, mennyi nehézséggel kell itt neki megküzdeni. Valami miatt nem lehetett elismerni, hogy Szlovénia egyszerűen jó hely.
      Később, némi önvizsgálat után rájöttem, nem csak Szlovéniában találkoztam ezzel a hozzáállással, de lengyelekben, magyarokban, és bennem is ott él, számtalanszor megnyilatkozott már, mintha a vidék, ahonnan származunk és ahol felnőttünk, automatikusan szar lenne. Pontosabban bárhol máshol magától értetődően könnyebb, élhetőbb; elég átlépni az országhatárt, és máris lubickolhatunk a külföldnek nevezett Paradicsomban, a határon belül maradók pedig senyvednek tovább. Mintha Kelet-Közép-Európa másodrendű helynek minősülne, és másodrendű, vagyis silányabb életet élne minden ottani állampolgár.
      Gondolkodtam azon, hogyan és honnan szívtam magamba ezt a marhaságot. Talán évszázadok óta örökítik tovább az itteni generációk a "nekünk szar" ideáját, ami olyan mélyen beépült, hogy láthatatlanná vált; van, de mégsincs, hisz jobbára észrevétlen, mint a francia "h". Persze kihallatszik minden szóból, befolyásol, aláaknáz.
       Sóhaj. Persze, persze, az életszínvonal alacsonyabb itt keletre, "down there", mint nyugatra, de ha eszembe idézem, hogy nagyszüleim, de még szüleim korában is kuriózumnak számított a narancs, most meg avokádótól roskadozik a vásárcsarnok, vissza is vehetek az önsajnálatból. Ráadásul miért kellene - elsősorban - a bankszámlámon és a begyűjtött márkás holmikon múlnia az életminőségemnek?
      

2014. június 6., péntek

A semmi és a minden

"Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész?"  /Seneca/

Végre, végre tenger... Kikukkantottunk a sátorból a kempingben, és kibontakozott szemünk előtt a nagy kékség... Pár méterre cövekeltünk le a parttól, és úgy éreztem, ha csak itt üldögélnénk egész nap, akkor se maradna bennem hiányérzet.
     Persze a tengerparti reggelit kirándulás követte, kocsiba be, és irány valamelyik szlovén üdülőváros. A partot követve kanyarog az út, napfény teríti be az eget - végre -, fénypászmát szórva a vízre. Piran felé tartunk, kikerüljük Kopert, amiről úgy hírlik, a szlovén "Siófok", majd következik Izola egy földnyelven a tengerbe nyúlva. Dombra kaptat fel a kocsi, és egyre tágul, tágul a perspektívánk. A következő kanyarban megállásra késztet a látvány, egy nyugodt öböl, alant Izola városa kokettál a tengerrel, ontja fényét a nap, apró vitorlák remegnek a távolban. Az út mentén parkolóhely, padok, látszik, mást is hirtelen megállóra inspirál e hely, rövidesen fékeznek is mögöttünk. Ülünk a padon, beszívjuk a kellemesen meleg levegőt, átadjuk magunkat a fénynek, a kéknek, nem hajt előre semmi, egyenletessé válik a lélegzetünk.


      Rövid idő múltán mégis továbbmentünk, és ha azt hittük, nem lehet jobb, az iménti pillanat volt a nap csúcspontja, hát alábecsültük a helyet, mert ahogy közeledtünk Portoroz és Piran felé, egyre szebb formát öltött a táj. A dombokon futó szőlőtőkék mellett ciprusfák és olajfák törnek a magasba, mandulafenyők nőnek szanaszét, sőt, az autóút fölött egy hosszú szakaszon mandulafenyők sora borul össze kétoldalt, egymásba fonják ágaikat a fák, óvón, árnyat adón. A dombokról odakacsintó házakkal együtt számomra e táj übereli a messze földön híres Toscanát. Mintha e pár négyzetkilométeren felsorakozna a mediterrán vidék minden növénye, amit az elmúlt években láttam és megszerettem, mintha a mediterrán flóra esszenciája sarjadna itt a földből, mély húrokat pengetve a szívemben.
      Majd megérkeztünk Piranba... A meleg-napos április végi kirándulóidőben sokan jártak erre rajtunk kívül, de nyoma sem volt a főszezon tumultusának. Pasztell árnyalatú, főleg kék és zöld házak fehér zsalugáterekkel, ez az alapmodell kristályosodott ki számomra adriai stílusként. Szűk utcák és éltes kőházak visznek vissza az eltűnt idő nyomában. Helyenként kopott, renoválásra szorul, ám belátható, közvetlen a város, minden saroknak van mondanivalója. "Ha megöregszünk - kiáltottam fel némi szentimentalizmussal a fiúnak, aki száz százalék, hogy a nagy Ő -, költözzünk ide, élvezni a tengert, benépesíteni egy dús mediterrán teraszt!" Zavartan nézett rám: "Nem akarok idegen földön meghalni" - jött a válasz. Nevettem; eltéphetetlen magyar gyökerek.


     Bóklászás közben egy kis téren hangulatos bárba tévedtünk, ahol a terasz körül szőlővesszők futottak a gerendákon; elkortyolgattunk egy feketét. A felszolgáló lány ide-oda cikázott - csúcsidő lévén -, de annyi ideje maradt, hogy váltson pár bensőségesnek hangzó szót egy kártyázó asztaltársasággal, és letegyen egy tál levest az egyik öregúr elé, mintha a nagyapjának szolgálna fel. Felkaptuk a fejünk, mert étlapnak nyoma sem volt, az öregúr valaki bennfentes lehet, ha leves jár neki. Valami szívélyes családi miliő áradt a bárból, mintha a betévedő turisták mellett mindennap itt ülnének a visszajáró állandó kellékek, akik körül az élet pont e bárban, pont e sarkon, itt a szökőkút mellett szövi csip-csup bonyodalmait.
     A mólón elnyaltunk egy méretes fagyit, amarena meggy és vanília egymásra púpozva, keserédes élmények a számban; dél van, a nap már kibontotta szárnyait, és teljes erővel tűz. De nem tart vissza attól, hogy a víz melletti sziklákra telepedjek, és pár pillanatig egy pici pontnak érezzem magam, aki immár nem akar semmit, elégedett azzal, ahova eljutott, és hogy megtalálta az eszményi fagylaltot. Mellettem az imént egy rák tűnt el szélsebesen a sziklák közt, mire odaintettem magamhoz a fiút, aki száz százalék, hogy a nagy Ő (eddig a napernyők alatt hűsölt), és kagylóházak, levetett vázak maradványait fedezzük fel a sziklákra tapadva, kövekbe fúródva; a szlovéniai fauna tehát a tengerparton sem visszahúzódóbb és kevésbé élénk, mint a hegyekben.
      A tiszta vízen áttetszettek a homokszemek, és megadtuk magunk a  csábításnak, hogy a hűs-hűvös hullámok közé merészkedjünk... én csak térdig, a nagy Ő viszont belemerült és tett pár karcsapást. De nem kerekedett nagy lubickolás, mert sötét felhők vonultak Piran fölé, feltámadt a szél, egyre komorabbá váltak a színek, és a fény is visszavonult rövid időre... sebtiben visszahúztuk hát a ruhánk, és mielőtt védettebb utcák felé vonultunk volna, még gyönyörködtünk az öböl túlsó végében lezúduló viharban, a szemközti partvonalon szétterülő sötétkék tüllfátyolban, hálát adva az égnek, hogy nem minket kapott el a zuhé.

 
 
      Hogy mi történt még? Semmi és minden... Felmásztunk a pirani várba, közben a főtérről adriai népzenészek éneke szállt, ami tökéletesen illett a tájba. Csupa ehhez hasonló momentum, amit hiába írnék le - mintha egy megfeszítve játszó zenekar hangszereiből nem szólna zene. Megpróbálhatnám túlragozni, feleslegesen, hisz e zenekar játéka csak belülről hallható, az érzéseinkkel, az élményeinkkel. Az összerezdüléseinkkel.
     Egyszóval turistáskodtunk, kedves Olvasók.

     Időnként eszembe jut, hogy olyan számomra a létezés e tájakon, mint másnak a párkapcsolat. Magyarország a férj, akit szívem szerint elhagynék, hátat fordítanék neki, Olaszország pedig a szerető, akihez jólesik elmenni feltöltődni. Ha azonban alaposan megvizsgálnám a kettőt, alapvető hasonlóságot fedezhetnék fel közöttük, akár fel is cserélhetném őket; Olaszország mellett sem lennék boldogabb, ugyanolyan tökéletlen házastárs lenne (mert folyton külsőségekkel foglalkozik, a mútltba réved, és amúgy is kezd már lerobbanni). Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Az ember csapódik ide-oda évekig, míg valami úton-módon elvetődik a szomszédba, és rátalál, vagy inkább rájön, hogy ott leledzik a nagy Ő, aki nem akar többnek látszani, mint ami, kicsiségében is valaki, nagyon rendben van fejben és értékrendben, ráadásul a kémia is működik. Valahogy így esett a happy end Szlovéniával.


2014. május 31., szombat

Kitérő

     Szlovénia vonzereje nemcsak "középföldeségéből", hanem "csöppségéből" is adódik; az ember egyik pillanatban még a hegyi tavak szépségében merül el, a másik pillanatban már a tengerpart felé zúz, és azon töri a fejét, Olaszország vagy Horvátország felé hopponáljon-e. Mivel mostanság - még mindig - elfogult vagyok Itália iránt, nem az úticél volt kérdés, hanem azon tanakodtunk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, vajon megéri-e kitérőt tenni Trieszt felé, ha már ilyen szépen kitáblázták, hol Trieste, hol meg szlávosan Trst (!!!) névvel. Elbóklászni az autópályán még csak-csak, de mire bebóklászunk a városba, kiigazodunk, leparkolunk, ki tudja, talán már indulhatunk is vissza. Hamar kiderült, nem is a logisztika miatt lenne a páromnak ellenvetése, egyszerűen antipatikusnak érzi az olaszokat: bárhol beléjük botlott eddig, pökhendi alaknak tűntek számára a hangoskodásukkal és a flancos napszemüvegükkel, olyannyira, hogy még a lábát sem tette olasz földre, pedig respektálja az olasz gasztronómiát.
      Nem kellett sok bátorítás, hogy a nagy Ő belássa, itt az idő, most vagy soha. Diplomatikusan rábíztam a döntést - és önként le is kanyarodott Trieszt felé. Kíváncsi lennék, szándékosan vagy óvatlanságból, de a városig vezető olasz autópályaszakaszon egyetlen kapu sem tűnt fel, ahol intézni kellett volna a jegyet és a fizetést, csak mentünk, mentünk, amerre az út vitt, mígnem költségtérítés nélkül elértük a város határait. Nem mondhatnám, hogy repesztettünk, amerre az út vitt, mert a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő száz százalékban komolyan vette a Trieszt körül kanyargó sztrádaszakaszon kitett 50-es táblákat, és ténylegesen 50-nel hajtott. Célozgattam ugyan, szándékaim szerint udvariasan, hogy "hát a többi kocsi nem 50-nel megy", anyósüléses pozícióm nem hagyott választási lehetőséget.
     Bearaszolgattunk hát Triesztbe a város körül, felett és érzésre leginkább mindenhol kacskaringózó sztrádán. Nem győztem elnyomni a mosolyt, ahogy húztak el mellettünk a kocsik, hogy képtelen vagyok normálisan abszolválni az olasz autópályát, és hogy akárhányszor jövök, a sors újabb komikummal lep meg. Közben a sok ipari létesítményt látva mellbe vágott az érzés a szlovén kistelepülések után, hogy nagyvárosba érkeztünk, és ez már a rút, bűzlő és önmagát túlnőtt civilizáció. De máris következett  a feledhetetlen élmény, a gyárkémények mögül feltáruló tenger... A kocsisort és a táblákat követve megtorpanás nélkül elértük a mólót, a kikötőt, a tengerparti sétányt, egyszóval a belvárost. Gurultunk a hosszú sugárutakon a part mentén, felettünk békebeli villanyoszlopok, furcsán ismerős formák.

 
    Le kéne már parkolni, néztünk egymásra a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő. De akármerre mentünk, felfelé evickélve a trieszti dombokon a kölcsönterepjáróval, majd feszülten ügyeskedve lefelé, valahogy nem bukkantunk alkalmas helyre. A belvárostól nem messze, régi kőkapuzatok táján aztán megtaláltuk a megoldást: behajtottunk egy fedett parkolóházba, és mivel nem nyomott a kezünkbe bilétát se gép, se ember, köröztünk picit, mire rájöttünk, hogy egy közeli szupermarket parkolójában cövekeltünk le. Ahonnan - úgy láttuk - gond nélkül ki lehet hajtani, senki nem kéri a blokkot.
      Imígyen megoldva a parkolást, visszasétáltunk a belváros felé, szemünket legeltetve a Bar Arnoldo, Café Giorgio és ehhez hasonló nevű vendéglátó egységek cégérén, ahol majd falunk egy jót, és iszunk egy kávét. Egyelőre azonban korzóztunk a trieszti tengerparton, ittuk a látványt, fényképezkedtünk a híres mólón, kerülgettük az olasz kirándulókat, akikből aznap valahogy különösen sok jutott Triesztre. Barangoltunk a szűk utcákon, a nagy Ő-nek tetszettek az erkélyekre, ablakok elé, házak közé teregetett mosott ruhák, a mediterrán színek és a pálmák, az utcákon parkoló robogók, a kilátás a tengerre és a házakkal telezsúfolt dombokra. Nem látott, csak egy darab pöffeszkedő olaszt - ennyi pöffeszkedő minden városra jut -, egy agyonszoláriumozott, aranyszandálos, sötét napszemüveges nőt, de a többiek mind hétköznapiak, mosolygósak és jókedvűek voltak. Olvastak a padokon, pecáztak a mólón, élték az élet egyszerű epizódjait. Sokszor botlottunk kéregetőkbe, vagy botlani se kellett, mert nyújtották felénk a kezüket - bizony magyar szemnek is feltűnt, hogy sok koldus őgyelgett a pályaudvarnál és a frekventáltabb részeken, akárcsak Magyarországon.

  
      Triszt a Monarchiától örökölte patináját. Mi mástól... hiszen a 2004-es EU-bővítés előtt zsákutca volt csak Olaszország végén, sarokba szorulva a szláv oldalon. Egy porfészek lenne csak, ha a Habsburg Birodalom anno nem telepített volna ide a legfontosabb kikötővárosnak kijáró kastélyt és reprezentatív épületeket, amik ugyanazt a "boldog békeidők" bukét sugározzák, amit az egész egykori Habsburg vonzáskörzet. A tengerparti korzót szegélyező lámpaoszlopoknak is a monarchikus hatás kölcsönözte a déjávu-élményt.
     Megkordult a gyomrunk a nagy sétában, ütött hát az óra, hogy felkeressük a Bar Arnoldót és társait egy hamisítatlan olasz kulináris élményért. Jó nagyot koppantunk azonban, merthogy még bőven tartott a szieszta; valamiért én délután 2 és 5 közé kalibráltam a sziesztát, e vidéken azonban inkább 3 és 6 közé ékelődik, éttermek esetében 7-ig is elhúzódik. Fél órán keresztül járkáltunk a kiszemelt helyek közt, de zárva volt Café Giorgio, Trattoria Luca és minden ehhez hasonló. Én már visszafordultam volna, dobjunk be egy fagyit, és vacsorázzunk Szlovéniában, de a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, nem szokta feladni. Visszabattyogtunk a belváros felé, ami ugyan kevésbé autentikus, de a helyi igények helyett a turistákéhoz igazodik. Egy Canal Grande névvel felruházott kis beszögellés, nyúlfarknyi csatorna mellett találtunk egy ígéretes helyet, ringatózó csónakok szomszédságában.


     Megrendeltük a pizzát, és helyet foglaltunk kint, a csatorna mellett, ahol épp kajakpolo zajlott, kajakosok csapkodták a labdát evezőikkel a kosár felé. A csatorna körül a város apraja-nagyja, sok turista, kicsit és nagyot lázba hozott a mérkőzés. Mi is nyújtogattuk a nyakunk, pláne miután magyar szó vegyült a tömegbe: "Gyerünk, gyerünk!" No lám, magyar csapat következett, épp akkor játszották a meccsüket, mialatt mi a pizzánkat ettük a "lelátón". A (be)vonzás törvénye, úgy tűnik, az egy nációhoz tartozók találkozására is kiterjed, legalábbis ami engem illet, mert többször megesett már velem hasonló. A pizza élvezetéből mit se vont le, hogy a magyarok 10:1-re vesztettek.
     Beszaladtunk még egy szieszta közben is nyitva tartó cukrászdába, mert a párom, ha már átvészelte az olasz kultúrsokkot, megérdemelt egy hamisítatlan olasz fagyit és egy olasz espressót. Ücsörgünk a cukrászda előtt egy forgalmas út mentén. A mellettünk ülő asztaloknál idős olasz urak, inkább bácsik, kopott kabátban, rejtvényt fejtve, újságot olvasva szürcsölik a feketét. A párom is elégedetten szürcsöli a magáét; szereti az ilyen életképeket, főleg, ha mi is beletartozunk. És az idős olasz urak cseppet sem tűnnek flancosnak, egyszerű kisemberek ők, akiknek arcát telekarcolták az idő és az események.
      Nem maradt más hátra, felszedni a kocsit a szupermarket parkolóházából. Ott is várt szépen, ahol pár órája letettük, a sorompó is szabad utat engedett, csak az okozott némi izgalmat, hogy kihajtáskor a párom a harmincfokos lejtőn nehezen vette be a kanyart a terepjáróval, és majdnem megkoccintottuk a falat. De az őrangyalunk ezúttal sem hagyott cserben, és rövidesen már a sztrádán hajtottunk, ezúttal nem 50-nel, hanem 60-nal. Miközben képzeletben búcsút intettem Olaszországnak, elégedetten nyugtáztam, hogy Itália még mindig szeret, nem kicsinyeskedik holmi parkolási és autópályadíjjal, csak elém teszi a szívderítő élményeket.
     A tengerpart mentén, kis üdülőfalvakon vezetett át az út Szlovéniába. Jobbunkon a nap lassan ereszkedett a tenger felé. Áthajtottunk egy tündéri kisvároson, Muggián, mediterrán színek, kék zsalugáterek, kedvünk lett volna megállni, de a következő pillanatban már feltűntek a szőlőtőkékkel teletűzdelt szlovéniai dombok. Bárhol tartottunk az úton, körülölelt a tenger.

2014. május 18., vasárnap

Völgyzugoly

     Ha Szlovénia a megtestesült Középfölde, hát Bled hordozza Völgyzugoly örökségét. Ehhez kétség sem fért az első pillanattól fogva, hogy a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, befordultunk a kocsival a bledi tópartra.
     Bledhez közeledve egy jól meghatározható szakasztól kezdődően megváltozott a táj, a dombokból kinőttek az Alpok felhőbe vesző csúcsai, a gyomromban pedig megjelent egy furcsa szorító érzés, ami a hegyek között fog el, hogy menten agyonnyom valami hatalmasság. Ám ahogy az esti szürkületben a súlyos hegyek közül kikanyarodtunk a tó körül vezető útra, és szemünk elé tárult a rezzenetlen víztükör, bennem szakadt a lélegzet, mintha varázslat igézett volna. Úgy lebegett a vízen a sziget és rajta a templom, mint itthagyott lakhelye egy régi istennőnek, aki merő jóságból egykori híveinek adományozta szépsége egy darabját a kegyhelybe zárva.  Nincs az a filmes díszlet, cirádásra épített kastély, ami a bledi tóvidéknél hűbben idézné azt az emberfeletti, tekintetet babonázó, meg nem érinthető szépséget, amit Tolkien a tünde népbe sűrített. El tudnám hinni, hogy tündék lépkednek a bledi tó körüli fákon, csak tartósan itt kéne élnem, elhinném, hogy itt ül Arwen és Galadriel, láthatatlanul, türelemmel figyelve az emberi ténykedést. Milyen szerencse, gondoltam parkolás után, mielőtt a kempingben nekifogtunk a sátorállításnak, hogy a sziget és egy kanyar eltakarják előlünk a tó szemközti partvonalát, ahol a sok grand hotel kapott helyet.
     Nem mondhatnám, hogy április végén melegünk lett volna a Júlia-Alpok lábánál  a sátorban. Mégis jóval kevésbé fáztunk - sőt, semennyire, hisz két test melege képes legyőzni az éjszaka hidegét -, mint egy évvel korábban, egy esős éjszakán Szlovéniában, ahol mások jóindulatán múlt, hogy lett fedél a fejünk fölé. S reggel, mielőtt kinyitottam a szemem, ismét eszembe idéztem sok év tapasztalatát, hogy az élet legyőzi a fázást és a rettegést.




     Persze az embernek aligha jut eszébe a hidegtől borzongani, ha olyan hajnal kellős közepén fekszik, ami a bledi kempingben jutott osztályrészünkül: a fákon élő rengeteg madár köszöntötte egymást és az életet, küldte az éterbe, ami a torkán kifért. Madárdallal takaróztunk, szemünk csukva, éreztük, hogy Gaia beburkol és őriz. Míg végül talpra állított minket a kíváncsiság. A sátorból kilépve kerülgettük a vadkacsapárokat, akik nem zavartatták magukat az emberek láttán, sőt kitartóan, már-már szemtelenül koldultak; minden bizonnyal sok juttatáshoz szoktak a természetélményt értékelő turistáktól.
     Pár lépésre a sátortól terült el a tó. Víztükrét csak néha csapkodta madárszárny vagy egy szívós úszó, aki a hideg áprilisi vízben végezte a reggeli tempózást. Szinte hallani lehetett, ahogy lélegzik a víz, mint önálló élőlény, aki hagyja, hogy felszínén történjen mind e játszadozás, egyébként csak van, létezik, fennmarad, tündelényéből ember nem vesz el, és nem is ad hozzá. Mindazonáltal hálát adtam az égnek, hogy az előszezonban érkeztünk, egészen biztosan nehezebben férkőztem volna az élmény mélyéhez, ha körös-körül egymást tapossák a turisták. Így se rajongtam azért, hogy a madárzenét hamarosan túlüvöltötte a part menti kávézóból a '80-as évek német popzenéje.



     Csónakot béreltünk és beeveztünk - jobban mondva a srác evezett, aki száz százalék, hogy a nagy Ő - a bledi szigetre a kis barokk templomhoz. A tó partján jó pár helyen bérelhetünk csónakot, sőt evezőst is a csónak mellé; az evezősjelöltek unottan, könyökölve várják, hogy lecsapjon rájuk egy lelkes kiránduló. Csónakázás közben tágra nyílt szemmel ittuk a látványt, a pogány istennő hagyatékát. Közeledett a sziget, a templom, néhány esőcsepp hullott, és nem messze a csónakunktól egy hattyú úszott méltóságteljesen, ránk se rántva, mint egy faluban a beköltözőkre az őslakosok. A szigeten szerencsére sikerült elkerülni egy csoport ázsiai turistát, fényképezőgépeket táskákba süllyesztve épp akkor tértek vissza csónakjukra, amikor kikötöttünk. Meglestük, ahogy a hattyú építi fészkét, egy padon ülve hallgattuk a harangszót. Hagytuk, hogy bekebelezzen minket az örökkévalóság.
 
 
     Várt még egy vár is a tó partján, egy sziklás kiszögellés tetején, ahova békés ösvény vitt a hegy oldalán kanyarogva. A várat kikerültük, és a sziklán ülve kandikáltunk ki, szlovén sört kortyolgatva. Szemünk előtt a rezzenéstelen bledi tó és a tavat körülölelő hegyek, a hegyoldalon házak és utak cikkcakkos vonala, a tóról pedig felszól hozzánk, idemosolyog a sziget és a pogány istennő szentélye, ami barokk templommá vedlett át. Eszményi mesedíszlet. Járnak itt tündék, egészen biztos, hogy ülnek a sziklán, csak már nem hiszünk bennük.



     Másnap elkocsiztunk a Júlia-Alpok belsejébe, a Triglav Nemzeti Parkba. Lenyűgöző ormok, zsenge zöld lombkoronák és friss vizű patak, alpesi táj, ahogy a nagykönyvben megírták. Felmásztunk a Slap Savicához, Szlovénia híres vízeséséhez. Egy helyütt az ösvény szélén egy sikló falta épp zsákmányát. Néhányan, több náció arra járó tagja, néma ámulattal figyeltük a természet e mindennapos közjátékát, szinte lábujjhegyen osontunk tovább. Följebb két kislány kapargatott valamit az avarban; magyarul beszéltek. Figyeltem, vajon kiszúrom-e a magyar szülőket a kirándulók színes özönéből; rövidesen szembejött egy férfi és egy nő, arcukon a sajátos nyomorúság. Már azelőtt tudtam, hogy szavaik elértek volna hozzám. A célnál, az ösvény végén nagy robajjal zúdult alá a vízesés, hideg vízpermettel telítve a levegőt, mi is kaptunk belőle a kilátóban lihegve az emelkedő után. Kószáltunk a hegyoldalban egy félreeső ösvényen, utunkat minduntalan kidőlt fák keresztezték vastag törzsekkel, földből kifordult vaskos gyökérzettel; átmásztunk felettük, átbújtunk alattuk - nem hiányzott az emberi kéz rendezőereje.
     
     Már hazafelé hajtunk, amikor a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, és aki nagyon ért hozzá, mikor kell lefordulni a tervezett útvonalról, fékez, és lehajt egy tó mellé, ami fák védelmében terül el. A tó vize valószínűtlenül tiszta, áttetszik minden kavics. Hegyek óvják, ember nem rondít bele, nem akaszkodik rá vendéglátóegység. A távolban egy emberpár fúj fel épp egy gumicsónakot, csónakázni akarhatnak a lassan közelgő estében. Csak a víz felszínét érintjük meg, épphogy belelépünk. A tó fodrozódik, szembenéz az éggel, magára veszi az élénkzöld lombkoronák tükörképét. Önmagában táplálja a teljességet. Hallani és érezni, hogy körülöttünk motoz rengeteg élőlény. Üldögélünk, és hálát adunk ezért a vendégségért.
     A bledi tónál a fiú, aki (tudjátok...) elvéti a kanyart a kemping felé, ezért a másik irányba iramodunk a tó körül. Éppen a megfelelő szögből látunk, hogy még kapjunk pár percet a naplemente ciklámen vonalaiból.

     Utolsó tóparti reggelizésünket megzavarta egy hattyú. Lassan úszott a part felé, és mi szándékairól mit sem sejtve összekészítettük a szendvicsünket. Kíváncsian figyeltük, ahogy kimászott partra, ám eztán felpörögtek az események, mert egyenesen felénk tartott, én hitetlenkedve álltam fel a padra, hogy mi lesz itt, harci helyzet?, a hattyú meg elkapta a párom lábát, rendesen harapdálni kezdte. A száz százalékig nagy Ő nem volt rest, lerázta magáról a hattyút, és visszavonultunk az autó fedezékébe, molesztáljon mást a mohó madár. Az eset óta - mi tagadás - megcsappant rajongásom a hattyúk iránt.



2014. május 9., péntek

Középfölde

      Ha tavasz, akkor utazom. Ugyan nem fut olyan régóta ez a blog, hogy a kedves Olvasó ismerhesse a tavaszi utak évente ismétlődő ritmusát az életemben, de évtizednyi utazói naptárom bizony azt sugallja, hogy nálam tavasszal történik a "nyaralás". Vagyis az év e szakában gyűjtöm be a hétköznapokból való kiszakadás pozitív töltését, és ha ez elmarad, meglátszik az összévi hangulatomon.
     Számomra a lelki egészség záloga évi két külföldi út, ebből egy a tengerhez. Az imént említett fiktív utazási naptárt végignézve azt mondhatom, hol több lett, hol kevesebb, és a tenger sem jött mindig össze. A mérleg összességében nem rossz, szerencsére, és időnként öniróniával jegyzem meg, "mi sem bizonyítja jobban, hogy a középosztály oszlopos tagja vagyok, mint a külföldi túrák". Persze a kedves Olvasó, aki kapott egy kis ízelítőt az utazási körülményeimből, rögtön vágja az önirónia okát; ha végigolvasnám a fiktív utazási naptárba írt jegyzeteket, rögtön kitűnne, hogy nem az egzisztenciális nívó, hanem a vendéglátók meleg invitálása, néhány szerencsés körülmény és a bennem munkáló elaltathatatlan mehetnék tette lehetővé az eddigi felfedezéseket.

    Amikor a lehetséges úti célokon töprengtünk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő (igen, igen), szem előtt tartva, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon (jut is, marad is a büdzsében), egy kolléganő javaslata eszembe idézte Szlovéniát. És ezzel együtt felidézte azt is, hogy úti élményeim épp Szlovéniában maradtak abba, ahol a dombokon érett zölden hullámzik a fű, és ahol egész jól ismerem már a benzinkutakat. Talán arra a pontra kellene visszamennem, ahol épp egy éve tartottam - morfondíroztam.
     Hamar rájöttünk a fiúval, aki száz, százalék, hogy a nagy Ő, hogy Szlovénia lesz számunkra a tökéletes, ahol kis távolságban törnek az égnek valódi magas hegyek és nyújtózik, tágul a tenger a horizont felé. Az ország kisugárzása nyugodt, kedélyes. Hagy lélegezni.
    Persze kölcsön kellett kérni kocsit, hogy a távolság valóban könnyen áthidalható legyen, hogy bízvást eljussunk minden helyre, ahova a szívünk húz. Biztos írtam már valahol, hogy magyar turista árérzékeny, én (mi) továbbra is, ezért az április végi időszakban megkockáztattuk a kempingezést. Ennél több döntésre, tervezésre, szervezésre nem volt szükség, fejben az útiterv, kesztyűtartóban az autóstérkép, meg persze összeszedve az úti kellékek - a csomagtartó mindent elvisz -, és húzhattunk is. S Lentinél, ahol a táj "szlovéniásra" vált, ahol megjelennek a dombok és ölelésükben a falvak, rajtuk pedig a kanyargó utak indái, érezni kezdtem, hogy mélyebben, szabadabban lélegzem. Fel se tűnt, hol maradt el az országhatár.



    Nem régóta szeltük Szlovéniában az autópályát a kocsival, ami valójában egy kisebb terepjáró, amikor a srác, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, megjegyezte, olyan, mintha Középföldén vándorolnánk. Valóban, helyeseltem, ez a metafora írja le leghűbben ezt a vidéket, a zölden hullámzó országot, ahol minden domb el tudna regélni egy életbölcsességet. Ahol a látóhatárt nem mezőgazdasági kultúrtájak töltik be, legfeljebb a lankán legelő tehenek és a dombokon sorakozó szőlőtőkék juttatják eszünkbe a termelő tevékenységet (na jó, gyárkémények azért akadnak). Barátságos, csendes ország, nem próbál lenyűgözni, bizonygatni a létjogosultságát, örül, ha arra jársz, utánad int, visszavár, de nem igyekszik tartóztatni.
     A zöld dombokat és a rajtuk pihenő településeket figyelve feltettük magunknak a kérdést, mit tud ez a hely? Honnan ez a Középfölde-élmény? Nem csak a domborzat tehet róla, nyilván. Talán onnan, hogy itt úgy tűnik, mintha az ember nem akarná magához ragadni az irányítást. Vagy kevesebb dominanciával.

 
     Ahogy egyre beljebb értünk az országban, szemünket legeltetve a zöld hullámokon, elindult az emlékvetítés a belső mozivásznomon: mintha duplán hullámzott volna a fű a szélben, mintha duplán ringatott volna az autósülés, egyszer a jelenben, és egy másik, egy évvel korábbi jelenetben.
    Gyakran merengek azon, hogy bizonyos események, helyszínek mintha bevésődnének az elmémbe, mintha a közben átélt érzések átütő ereje beleégetné őket. Miközben az eseményben reagálok, intézkedek, döntök, kapcsolatba lépek egy szó, mondat által, ez a hatás még nem tetten érhető. Olyanok ezek az emlékek, mint a kiégetett kerámiák: születésük pillanatában, az élet sodrásában nyersnek, már-már rútnak tűnnek, ám hő hatására fényessé, tartóssá válnak, színeik, díszeik a kémiai átalakulásban érik el intenzitásukat. Mintha az égés konvertálná őket értékké.
    Megnéztük Maribort. Sétáltunk a Dráva-parton, az ódon, szűk utcácskákon és a szélesebb sétálóutcán. Felkerestük a 400 éves szőlővesszőt, ami a tőből kiindulva felmászik és hosszan végigfut a házfalon, szívósan kapaszkodva a favázba. Vásároltunk helyi termelői bort, hasonló a hazaihoz, esténként azt kortyolgattuk aztán. Mariborban őgyelegve felidéztem magamban annak a szlovén nőnek az alakját (már amennyire sikerült), aki a Ljubljana előtti benzinkútnál felvett a kocsijába egy kilátástalan reggelen, és Mariborig hozott. Sírni lett volna kedve, mert a kedvese aznap hajnalban hajózott ki Triesztből, hónapokra. Ott álltam ismét, egy évre rá, immár nem a szélén, hanem a város belsejében, fogtam a kedvesem kezét, és eszembe jutott, vajon az ő kedvese visszatért-e, együtt vannak-e még? Ha őszinte akarok lenni, alakjában több a mítosz, mint a tény... ha szembejönne velem az utcán, fel sem ismerném.

2014. március 30., vasárnap

A nő illata

"Amit Petrarcától d'Annunzio Gabriele-ig tudott a világ a szerelemről, az egészen magába foglalja ennek az örökös emberi idegbajnak az egész patológiáját. Ami az olaszokat illeti, akik ebben a járványos betegségben a legsúlyosabban terhelt százalékot szolgáltatták, az ő vérük legkevésbé tud megbirkózni a szerelem toxinjával, az ő agyvelejük rendes faktúrája zavarodik meg legjobban, amikor szerelmesek. Ez az ok, amiért a szerelem mestereinek az olaszokat kell tekintenünk." /Csáth Géza: Parasztszerelem, 1905/

    Itt a tavasz... Ezt onnan tudom minden évben, hogy az a bizonyos "emberi idegbaj", ami, már elnézést, de inkább férfiúi idegbaj, lépten-nyomon megnyilatkozik, utánam ered, megszólít, a telefonszámomat tudakolja. Nőként látom, de nem ismerem belülről a "járványt", csak annyit tudok, amennyit a velem intim közelségben levő férfi megoszt, megosztott, azaz nem túl sokat. Őszintén szólva, elképzelni sem bírom, milyen lehet ez belülről. Mármint a "nőt akarok" kattanása.
     Csáth Géza szerint a "szerelem toxinja" az olaszokat sújtja leginkább. Hát tény, hogy az ember bármerre jár a világban, mindig akad egy udvarlásra kész olasz a környéken. Értsd: a következő sarkon, egy kifőzdéből kilépve, vagy éppen a zebrán; mintha szüntelenül arra várnának, hogy arra járjon egy szép nő, és megszólíthassák. Pár éve még a fagyos Koppenhágában egy szökőkút mellett is sikerült összemosolyogni egy olasszal, pedig ott aztán nem vágtak vidám képet a járókelők. Szintén néhány éve történt, hogy egy régi barátnőmmel Rómába utaztunk egy hosszú hétvégére. "Latin lover hétvége" névre kereszteltük a kiruccanást, ami azt volt hivatott kifejezni, hogy most négy napon keresztül udvaroltatunk magunknak a latinokkal, és flörtölünk kifulladásig. A terv bejött, maradjunk annyiban. Emlegettük is aztán, hogy a római bulikban körülnézni sem jutott időnk a szemrevaló fiúkért, már tucatjával lebzseltek körülöttünk, Magyarországon meg a szemünket is kifolyathatjuk, akkor sem jönnének oda. Csak ha már lelazította őket a részegség.
    Ha végigpörgetem úti élményeimet, nem visszafogottabbak a spanyolok, görögök, törökök sem, sőt a roma fiúk mellett elhaladva sem lehet megúszni a füttyögést. Nagy hőség - forró vér; az ember lánya ismételheti ötször, hogy nem, aztán szedheti a lábát, hogy lerázza őket. Vagy meghívathatja magát egy italra, kockáztatva, hogy aztán még nehezebb lesz szabadulni, ha úgy dönt; már ha úgy dönt. Szó, mi szó a mediterráneumban tényleg kattantabbak a hímek, talán mert nincs tél, hogy lehűtse őket, és ott az ember lányát nemcsak tavasszal veszik fokozott ostrom alá, hanem egész évben. Hallottam egy lányról, aki azért költözött inkább haza Olaszországból, mert elege lett a nonstop udvarlásból.

Venus-ábrázolás Pompeii-ből
forrás: wikipedia.org

     Az ember lányát annyira akarják, mintha nem is ember lenne, akinek szuverenitása van, hanem valami különös lény, akibe bele lehet bújni, megmelegedni, szétvibrálni benne az idegrendszert. Betakarózni a NŐ illatával, mindenáron. Az ember lánya meg pislog, hogy a személyisége a sarokba téve, ő most hús, kéj, kipárolgás, valami különleges esszencia -  és a személyiségével együtt az önrendelkezési joga is oda.

    Mesélek egy történetet, nagyon megbízható forrásból, tehát nem csak pletyka. Öt magyar lány utazott Rómában a zsúfolt buszon, amire még akkor is szállnak fel utasok, ha magyar fejjel biztosak vagyunk benne, hogy itt már egy tűt se, de tuti hogy valaki még ilyenkor is beljebb taszigál az ajtóból. Kapaszkodott az öt magyar lány a római tömegközlekedésen, három szőke, kettő barna, sorban egymás mellett, mélyen beszívva a nyári hőségben a légkondis levegőt. Fékez a busz, leszállók és helyükre nyomulók, újabb átrendeződés, a lányok állnak szilárdan, még befér mögéjük pár ember, és amint zárul az ajtó, fix a tömeg, mindenki lecövekel, ahol épp áll, a három szőke mögött önkielégíteni kezd egy fiatalember. A lányok mozdulni se tudnak. Rejszol, matyizik, lihegve veri a pöcköt a gatya alatt, ha már idevetette a sors három szőke lány popsija mögé. A lányokat kiveri a víz, hányás tolul a torokba, iszony és riadalom bénultsága tartja fogva testet, különben valamelyikük megfordulna, még ha a szűkösség miatt fizikai képtelenség is, és képen törölné a taplót. Hosszú percek így. Új megálló, végre, zihálva menekül a járműről az öt magyar lány, a három szőke a megalázottságtól sír és kiabál, a két barna tartja bennük a lelket. Aztán továbbmennek, talán a Spanyol lépcső felé, mégiscsak várost nézni jöttek. A három szőke pedig egy életre megjegyzi, hogy egzotikumnak lenni nem mindig fenékig tejfel.
     Az alábbi eset persze történhetett volna Budapesten, New Yorkban, Rióban is akár. De Rómában történt, ezért úgy láttam jónak, hogy mint témába vágó passzust, itt elmeséljem.

2014. március 12., szerda

A múzsa

Erátó, a kilenc múzsa egyike, a szerelmi és erotikus költészet pártfogója
antik római szobor, 2. század, forrás: wikipedia.org

    A nő illata, mágikus pillantása, puhán betakaró hajfürtjei... mind ismerjük ezt, bár nőként mintha a saját mítoszunkat egy tőlünk független káprázatként élnénk meg, különösen amikor átszaladnak rajtunk a hangulatok, a tányértörés és a premenstruációs szindróma.
     Nőnek lenni - számomra - olyan belülről, mintha egy hullámvasúton száguldoznék fel-alá, és a vasúti pályát csapongó érzelmeim alakítanák. Tudom én, hogy vannak kiegyensúlyozott nők, de őszintén, ők biztos ügyesen kontrollálják magukat, és a mélyben bennük is előfordul érzelmi kilengés. Viszont ha kívülről nézem magam, mondjuk a párom szemével, vagy a szembejövő férfiak kitágult pupillájával, mintha valami éteri jelenés lennék, aki olyan érzelmi állapotokat csihol a másik nemben, aminőket nélkülem, az egyszeri nő nélkül nem élnének át. (E rövid eszmefuttatást nem dicsekvésnek szánom: a kedves nőnemű Olvasó is bizton csihol ilyeneket, még ha nincs is tudatában.)
     Mona Lisa, Madame Pompadour vagy Audrey Hepburn sokat mesélhetne arról, hogyan nyomja rá bélyegét egy férfi életére a nő. Ám legalább ilyen sokatmondó, ahogy a nőt magát átgyúrják, átlényegítik további célokra, míg végül a káprázat, ami nem is képezte szerves részét, testet ölt egy különálló formában.
      Nézzünk egy-két példát. Itt van például a közlekedési eszközök gyártása terén igényességükre kényes olaszok ismert bringamárkája, a Bianchi, minőségi gyártástechnológia, tartós és letisztult konstrukció, tudjuk, no meg a névjegyükké vált halvány türkizzöld szín (a celeste). Imhol következik a celeste és a Bianchi összefonódásának legendája...
     Eduardo Bianchi, aki kerékpár- és gépműhelyt nyitott a 19. század végén Milánóban, és néhány év leforgása alatt komoly elismerésre tett szert kerékpárok gyártása terén, szakmai pályafutásának egyik csúcsaként elkészíthette az olasz királyi pár drótszamarát. Sőt, a fenséges mama Signore Bianchira bízta lánya biciklióráit is, és miközben a gyáros tekerni tanította a királylányt, magában sokszor megcsodálta a drága gyermek különleges zöld szemszínét. Heuréka, mi sem kölcsönözne egyedibb varázst a termékeinek, mint ez a türkizes árnyalat! És lőn ötlet és márkaépítés.
     Vagy vegyük az olaszok likőrjét, a ki tudja milyen fák milyen gyümölcséből erjesztett vörös színű Camparit, ami az ízvilág kikísérletezése mellett világéletében nagy hangsúlyt helyezett a marketingre. A márka 150. születésnapjára 3 ismert kortárs képzőművészt (Avaf, Tobias Rehberger és Vanessa Beecroft) bíztak meg, hogy tervezzenek egyedi címkét a limitált számú ünnepi palackoknak. A három művészből kettő az italből kiszűrődő nőies tüzet kívánta a címkén megjeleníteni, és egyikük Nina Simone és Nefertiti alakjából kölcsönözve komponálta meg a rajzot, másikuk pedig a vörös színnel összhangban egy vörös loboncú hölgyben vélte kikristályosodni a Campari-esszenciát. A nő diadala, gondolhatnánk.



     De gondolhatjuk azt is, hogy a világtörténelem során örökösen kihasználnak minket, nőket, nem elég, hogy a testi adottságainkat, még a kisugárzásunkból is profitot nyernek, és nem létezik olyan passzus az emberi jogi törvényekben, ami alapján pert indíthatnánk, ha esetleg tolakodónak találjuk, hogy alapanyagot csinálnak belőlünk. És jogdíjat sem szedhetünk az ihletosztogatás után, a fene vigye el.
      A nő köszönje meg a méltatást, és sütkérezzen a kivételes figyelem sugaraiban - vághatnak vissza a művészek. Tulajdonképp egyetértek: az udvarlók és rajongók, habár legtöbbjük nem ismeri valójában szívük hölgyét, mert egy pillantásba igény és alkat szerint mindent belelátnak, a bennük gyúló érzésekért és inspirációkért cserébe fizetség gyanánt egy fontos dologgal ajándékozzák meg a múzsát: önbizalommal.
     Mit lehet tenni: a múzsa teljesítse kötelességét, vagyis létezzen továbbra is, ahogy eddig, és nyugtázza elégedetten a bókokat. Ha van egy kis ideje, gondolkozzon el arról, ki ő valójában a mélytűzű pillantás mögött. És ne adja fel a reményt, hogy élete során jön egy-két férfi, aki nem belelát a tekintetébe, hanem mögé.
      
    
     

2014. január 29., szerda

A 2013-as Verdi-emlékév tanulságai

    A tavalyi évben múlt 100 éve, hogy Giuseppe Verdi magára öltötte porhüvelyét, hogy aztán hosszúra nyúlt életútja során széthintsen valamennyicskét a benne kavargó zenéből. Ezen emlékezetes születés alkalmából az Olasz Kultúrintézet olasz kulturális évadot hirdetett kis hazánkban (és feltételezem, egyéb helyeken is).
     A Nemzeti Múzeum szomszédságában álló Budapesti Olasz Intézet belső kialakítása nagy erőkkel imitálja az olaszos építészetet: a nagyteremre néző erkélyek árkádos kialakítása, illetve a színpad mögött látható nagyméretű, olasz tájról mintázott, klasszikus festményt idéző kép könnyen orientálnak, hol is kéne magunkat érezni földrajzilag.
     Tavaly télen (tehát jó rég) az intézetben tartott egyik program végén összeismerkedtem a francia nagykövetség két munkatársával (reprezentatív esemény volt, ezért megjelentek nagykövetségek is), két jóravaló francia sráccal, akik közül az egyiknek láthatóan "bejöttem". Ők mesélték a mendemondát, hogy a budapesti olaszok szerint a helyi Olasz Intézet épülete anno a magyar parlament helyszínéül szolgált. Meghökkentem kissé, és egyetértettünk a franciákkal abban, ugyan mi más adhatott volna helyet a magyar parlamentnek, mint a mai Olasz Intézet, az olaszok aligha érnék be ennél kevésbé illusztris épülettel a kultúraközvetítéshez.
    Majd utánanéztem az Intézet honlapján, és mit ad isten, olasz nyelven ugyan, de írva vagyon, tehát hivatalosan feltüntetik, hogy az épületben működött 1865 és 1902 között a magyar országgyűlés, a tervezést pedig Ybl Miklós neve fémjelzi, és hogy Ybl neve kellő nyomatékot kapjon, felsorolják - egyéb - nagyszabású projektjeit. Az épületet bemutató cikk szerzője eme mondatában nem fukarkodott a piúkkal, vagyis az olasz felsőfokkal...

     Ennyit a házról. Ha Verdi-év, hát szerveztek kellő mennyiségű Verdi-estet, a támogatás mértékétől és a meghívott művészektől függően ingyenes és nem túl drága kivitelben. Egy operaest végén történt, hogy összespanoltam a franciákkal, hazáig kísértek, és elmélkedtünk a magyar társadalmon.
     Egy anyai barátnőm hívott el a szóban forgó koncertre, jegyünk is volt kéznél, viszont mire a terembe értünk, már csak a hátsó sorokban jutott volna hely, ami persze nem töltött el túl nagy lelkesedéssel. Határozott léptekkel szeltük át a nézőteret jobb pozíció reményében, siralom, hiába, egyetlen üres szék sem kandikált ki az embertömegből, amikor megjelent mellettünk az Intézet munkatársa, egy középkorú olasz úr, aki a rendezvények lebonyolításában szokott segíteni, és felajánlotta szolgálatát. A jegyünkre nézett, majd intett, hogy kövessük, és egyenesen az első sorokhoz vezényelt, a meghívott vendégeknek fenntartott részhez, ahol volt még pár szabad hely. És mivel nem tartott tőle, hogy az előadás előtt egy perccel bárki, legyen bármilyen neves személyiség, megrohamozná az első sort, hellyel kínált minket ott. Olyan természetességgel foglaltunk helyet, mintha magától értetődő volna, hogy két szép hölgyet csakis az első sor illethet meg, függetlenül attól, van-e meghívójuk vagy sem. Öt perc múlva besurrantak oldalt és lezuttyantak mögöttünk a követségi franciák, és kezdődött a koncert.
     Egy másik alkalommal kevésbé reklámozott komolyzenei koncertre mentem az Intézetbe egy barátnőmmel. Spontán felindulásból döntöttünk úgy egy illatos tavaszi estén, hogy kerülünk az Olasz Intézet felé egy kis zenehallgatásra, ám a bejáratnál elszontyolodva hallottam az imént említett olasz úrtól, hogy bizony jegyet kellett volna venni előre. Néztünk rá nagy szemekkel, mi lészen most, és mivel nem tolongtak a zenekedvelő látogatók, beleegyezett, hogy leülhetünk jegy nélkül a hátsó sorok valamelyikében; valahogy fel sem merült benne, hogy leszámoltassa velünk a belépőt. Belibbentünk hát a félhomályos, meglehetősen kongó terembe, elbámészkodtunk az erkélyek árkádjain és a színpad mögötti olasztáj-imitátor alkotáson, végül feltűnés nélkül helyet foglaltunk inkább elöl, mint középütt.
    Jött nemsokára az olasz úr, és megállt egyenesen mellettünk. Na, gondoltam, szégyenszemre mindjárt hátra tessékel minket, hogy nem ebben egyeztünk meg, micsoda neveletlen csalók. Csakhogy nem mi lettünk az áldozatok, hanem a pár székkel mellettünk ülő két éltes és testes hölgy, hogy legyenek kedvesek szépen hátra fáradni, ahova a jegyük szól. A két matróna zavarba jött, és a lehetőségek szerint diszkréten - a kis számú várakozó számára minden esemény felért egy attrakcióval - hátrébb somfordált. Minket pedig, pofátlanul az első sorokban potyázókat egyetlen helytelenítő pillantás sem ért. Rövidesen megjelent a zenekar, én pedig hátradőltem abban a tudatban, hogy az Olaszország-imitációhoz hozzátartozik, hogy két csinos ifjú hölgynek pusztán a létezése okán kijár minden előjog.

http://www.iicbudapest.esteri.it/IIC_Budapest/Menu/Istituto/La_sede/