Vargabetűk

     A fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, kiválóan ért az érdekes kitérőkhöz. Érzi, hol kell lehajtani, elkanyarodni a tervtől, és kitartóan menni, amíg utunkba nem akad valami érdemes.
     Az utazás első napján, még Maribor előtt találomra elhagytuk a sztrádát egy ponton, és nekiindultunk a szlovén településeknek. Dombok közt kocsiztunk, át falvak során, szépen ápolt porták mentén, egy túraútvonalat sejtve a közelben, nemzetipark-nyúlványt, ami persze nem bukkant fel, viszont egész mélyen behatoltunk a szlovéniai vidékbe. Egy nevenincs helyen groteszk templom tört az égnek, fékeztünk, kiszálltunk, és csodálkozva jártuk körbe. A torony, mint egy campanile, elkülönült a halványszürke-fehéres árnyalatú templomhajótól, rajta fejjel lefelé fordított kereszt; akkor nem tudtuk mire vélni, ma már tudjuk, hogy hommage á Szent Péter, akit fejjel lefelé feszítettek meg. A tornyon három kerek ablak, fent, a csúcs alatt négy kisebb, és mivel ennyi dísz kevés, ennél több tiszteletet érdemel a "Mindenható", nagy, kőből épített rózsafüzér csüngött alá a tetőről. Mint a nő, aki felett eljárt az idő, mégsem ismer mértéket, és túlcifrázza magát a bálba. Hangos hitetlenkedéssel néztem a mutánst, megtehettem, hisz a kutya se értett, bár egy babakocsit tologató anyuka furcsán nézett ránk, mire föl ez a nagy faksznizás.

    A következő akciónk Bled után esett, emlékeztek, kedves Olvasók, reggeli közben menekülni kényszerültünk a hattyú elől. Gondoltuk, majd bepótoljuk az étkezést akárhol, egy tisztáson, hisz Szlovénia úgyis csupa fű, piknikezésre lett kitalálva az egész ország. Ljubljana felé tartottunk, de figyelmetlenségből nem a főváros felé vettük be a kanyart, hanem ellenkező irányba, az akárhol felé, ami ezúttal egy Lipce nevű városka formáját vette fel. Gondosan ápolt családi házak, a távolban, dombok alján gyárkémények köpték füstjüket az égre, fintort fakasztva az arcra, mint sima bőrön egy csúnya pattanás. Lipce szélén hullámzott a fű, a házak végén tisztássá változott a táj, pokrócot terítettünk a földre, és ott majszoltuk el a szendvicset; életemben nem éreztem ilyen élénken felvágott és sajt ízét, pedig csak bolti, mint ott, a ropogós zöld faluszélen sütkérezve. A gyárkémények csak a tájkép perifériáján kaptak helyet.

     A pirani kirándulás végén igencsak korgott a gyomrunk, de nem akadt utunkba hívogató étterem. Próbálkozásképp helyet foglaltunk egy lugassal bélelt kerthelyiségben, de az étlap nem mozgatott meg bennem semmit, ezért kértem, álljunk tovább. A fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, az út mentén kiszúrt egy pincészetet jelző nyilat; alighanem itt harapnivalót is kínálnak, le is kanyarodott menten, és felmasíroztunk a kocsival a keskeny hegyi úton. Faltuk, faltuk az aszfaltot, hosszú percekig követtük a kanyargós vonalat; csak a magas fűszálak közt zizegő bogarak, ennyi volt a vegetáció, a civilizáció nemigen akart jelentkezni egy távolból integető háztető formájában sem. Pedzegetni kezdtem, talán elvétettük az irányt, amikor végre egy faluba érkeztünk, Baredi, hirdette a tábla, pár ház, vendéglátó egységnek nyoma se, már éppen vakartuk volna a fejünk, amikor a nagy Ő ismét meglátta a nyilat, és fordult is. Még szűkebbé vált az út, zötyögtünk a dombok szorításában. Erre legfeljebb présházak lesznek és lerobbant víkendházak, vélekedtem, de a fiú, aki a nagy Ő titulust kapta az életemben, nem tágított, és kanyarogtunk tovább, én pedig elégedetten szemléltem a kilátást, mert már egész magasan jártunk, hullámzó hegyeken-dombokon a lemenő nap vörösárnyalatában, távolról pedig a tenger is megcsillantotta tükrét. Nem volt hát panaszra okom, visszafelé levisz ugyanez az út, csak megfordulni lesz gázos, és éppen megbarátkoztam az eltévedés gondolatával, amikor egy nagy vendégház tornyosult az orrunk előtt.
      Ide, a pincészethez Izola városa fölött, Baredi falujának szőlősdombján, "az jut el, akiben megvan hozzá a tehetség", ahogy a Rövidlátók című filmben mondják. Akinek érzéke van ahhoz, hogy ide találjon, itt legyen, üldögéljen a szőlősdombok közt, távol az üdülővárosok zajától, figyelve a természet munkáját, saját tudásával gazdagítva azt, ha érez rá affinitást. A napokba csak az évszakok rendje hoz változást, az évekbe pedig az elmúlás. Szaladni kár, hisz a szőlő nem érik, a bor nem készül gyorsabban attól, hogy körülugrálják. Egymagam biztosan nem találtam volna meg, meggondoltam volna magam az ösvény elején, hisz egy szűkszavú táblán kívül semmi jele nem volt, hogy bármi található a hegytetőn. Azt hiszem, nem szokásom felvállalni a nem találás kockázatát; legyen igyekvés és cél, mert az visz előre, az hoz eredményt... de hova, miért? Tegyük fel, hogy csak kalandoznék, puszta kíváncsiságból, lábam nyomát percek alatt befedné az út pora...
     Ott ültem hát a pincészet és vendégház tágas kerthelyiségében a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, és akiben megvan a tehetség, hogy eljusson ide; szőlővesszők kúsznak a gerendákon, ismerős kép. Levest rendelünk és tésztát, nekem bort is. Az ételre várva körüljárjuk a tágas teraszt, körülöttünk a lemenő napban fürdő szőlőhegyek. Bent sivalkodó asztaltársaság, kint csendes, mélázó vendégek. Az étel gazdag, pont ilyenre vágytunk; a számla rendezése után a borász sokallja a borravalót, grátisz hoz a páromnak házi almalevet, nekem pedig valami likőrspecialitást.
     A borászé a ház, a föld, a vállalás. Az ő keze munkája a bor, az íz, az otthonosság. Aznap nem mutatta kedélyes arcát, ha van is; nem volt kimért, de nem is emberbaráti; tette a dolgát, sorolta a fogásokat, felvette a rendelést, elénk tette a tányért. A maga sallangmentes módján ő itt a hely lelke, a mérce, a standard. Búcsúzáskor vettünk a borából a pultnál. A pultot támasztva poharazgatott egy barátja, közlékeny és közvetlenebb típus, szóba elegyedtünk vele. A szlovén ifjúsági fociválogatott menedzsere volt, a csapatával járt Magyarországon is, Zalaegerszegen, Pécsen. Néhány lelkes mondatban elmeséltem neki vidám szlovéniai élményeinket; két mondat közt rátelefonált a felesége, hogy tudósítsa, miként alakult az aznapi meccs; elmondtam, milyen pozitív számomra az ország kisugárzása, gyönyörű a vidék, és jó itt lenni. Ahelyett azonban, hogy örömmel nyugtázta volna a hazáját ért bókot, a futballmenedzser annyit mondott, hogy Magyarországon is jó élni, a városokban kézre áll minden kényelem, Szlovéniára azonban rájárt a rúd az utóbbi időben.

      Torkomon akadt a szó a nem várt reakción. Mintha visszadobott volna egy direkt neki szánt labdát, mintha elhárította volna a dicséretet. Mintha a tiltakozás gesztusával azt fejezte volna ki, hogy az imént alábecsültem, mennyi nehézséggel kell itt neki megküzdeni. Valami miatt nem lehetett elismerni, hogy Szlovénia egyszerűen jó hely.
      Később, némi önvizsgálat után rájöttem, nem csak Szlovéniában találkoztam ezzel a hozzáállással, de lengyelekben, magyarokban, és bennem is ott él, számtalanszor megnyilatkozott már, mintha a vidék, ahonnan származunk és ahol felnőttünk, automatikusan szar lenne. Pontosabban bárhol máshol magától értetődően könnyebb, élhetőbb; elég átlépni az országhatárt, és máris lubickolhatunk a külföldnek nevezett Paradicsomban, a határon belül maradók pedig senyvednek tovább. Mintha Kelet-Közép-Európa másodrendű helynek minősülne, és másodrendű, vagyis silányabb életet élne minden ottani állampolgár.
      Gondolkodtam azon, hogyan és honnan szívtam magamba ezt a marhaságot. Talán évszázadok óta örökítik tovább az itteni generációk a "nekünk szar" ideáját, ami olyan mélyen beépült, hogy láthatatlanná vált; van, de mégsincs, hisz jobbára észrevétlen, mint a francia "h". Persze kihallatszik minden szóból, befolyásol, aláaknáz.
       Sóhaj. Persze, persze, az életszínvonal alacsonyabb itt keletre, "down there", mint nyugatra, de ha eszembe idézem, hogy nagyszüleim, de még szüleim korában is kuriózumnak számított a narancs, most meg avokádótól roskadozik a vásárcsarnok, vissza is vehetek az önsajnálatból. Ráadásul miért kellene - elsősorban - a bankszámlámon és a begyűjtött márkás holmikon múlnia az életminőségemnek?