Selfie

Pisa városképéhez nemcsak a meleg napszínekben játszó épületek, a „félárbócra eresztett” redőnyök, a csukott zsaluk, a határozott jelenléttel, de nem fojtogató tömeggel áramló turisták tartoznak, hanem az afrikai bevándorlók is, akik a belváros minden második sarkán eléd ugranak, és selfie-botot dugnak az orrod alá. „Vedd meg, vedd meg”, mintha enélkül a ferde torony közelébe se lenne érdemes menni.

Az úticikkíró, aki szerint Pisa a torony nélkül csak egy átlagos pont lenne a dicső toszkán városok térképén, nem tévedett nagyot. Árkádok, robogók, frissító közkutak, zöldség- és gyümölcspiac a tereken, közepesen rossz belvárosi éttermek, néhány szép középkori épületmaradvány – ez Pisa. Ám ahogy ráérős kódorgás után, a térképet lazán követve, egy kis térre érve a házak mögött megláttuk a ferdén égnek törő campanilét, az valami egészen nagy flash-ként hatott ránk. Mert ferde, és ezzel nemcsak Pisa egyik legdicsőbb, késő középkori korszakának állít emléket, hanem a kor emberének is, akire ráillik, hogy sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Vagyis nem bírták tudással a mérnökök a dicsőséget, amivel a városvezetés ékesíteni akarta a várost – ahogy Firenzében is komoly fejtörést okozott a dóm befedése, mígnem Brunelleschi előállt egy megvalósítható javaslattal.

Ha hihetünk a Wikipédia szócikkének, több lépésben épült a torony. Egyrészt mert Pisa a kor szokásainak megfelelően időről időre hadban állt a szomszéd városokkal, például Firenzével és Luccával (a 20. századi gigaháborúk képeinek és a modern korban összezsugorodott távolságnak köszönhetően nehéz elképzelnem két szomszéd kisváros csatározását), másrészt mert a torony harmadik emelete után vették észre, hogy ez bizony dől. Túl gyenge a talaj. Képzeljük el a riadalmat, hogy a város dicsőségét hirdető megaprojekt menten köznevetség tárgya lesz, meg hogy vajon mennyire volt már elferdülve, amikor észrevették, észre merték venni (a hitetlenkedő hárítás nagy úr) ezt a bakit. Teltek-múltak az évtizedek, és mikor beállt a háborús szünet, no meg kissé sziládabbá vált a talaj, a városvezetés úgy döntött, felhúznak további négy emeletet, olyan szögben, ami kiegyenlíti a dőlést. Hát, rosszul számoltak valamit a mérnökök, vagy a talaj volt hiper gyenge, mert a gravitáció győzőtt, és dőlt tovább a torony. Ugyan egy 20. század végi komoly restaurálás elvileg 300 évre stabilizálta a statikáját, de mint tudjuk, ember tervez...

Hát így. A hatalmas füves tér, rajta a campanilével, a dómmal és a harmadik figyelemreméltó objektummal, a keresztelőkápolnával igazi turistaparadicsom. Méghozzá fürtös paradicsom, mert az ösvényeken és a korlátokon fürtökben lógnak a turisták, kinyújtott karral pózolnak, társuk pedig instruál, hogyan tartsák a kezüket, hogy úgy tűnjön, mintha a tornyot támasztanák. Nekem is kellett egy ilyen fotó, naná. Sokak kezében előkerülnek a selfie-botok is – aki egyedül érkezik, annak csak a selfie marad –, és az ide-oda hajlongó, tekergőző turisták látványa tulajdonképp ugyanolyan érdekes – és aberrált –, mint maga a torony. Sic transit gloria mundi.

Pisa becsületére legyen mondva, a dóm ingyen látogatható, a jegyirodában kell jegyet igényelni a belépéshez. Egy órakor kértük a jegyet, három órára tudtak adni, addig elköltöttünk egy közepes színvonalú olasz ebédet és felhörpintettünk egy presszót. Majd belibbentünk a karcsú oszlopokkal, finom domborművekkel diszített épületbe, amelynek kitárt ajtaján dőlt be a fény, és mialatt a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő diszkréten sziesztázott az oldalhajó egyik padján, én fel-alá sétáltam a hűvös térben, szinte lebegve, mint az anyaméhben, megpróbálva elemezni a képek és szobrok szimbolikáját, a sast, az oroszlánt és a többi alakot. Bár ehhez keveset tudok, alighanem.

Kifelé menet még elkaptam pár szót egy idegenvező szavaiból, amint vehemensen magyarázott a csoportjának: „Nyugodtan kapjanak elő a dómban kamerát, okostelefont, csinálhatnak, amit akarnak, még a vakuzás is megengedett – itt semmi sem tiltott, ugyanis Pisában vagyunk, nem Firenzében”. Jót mosolyogtam, milyen apróságokban is megnyilvánulhat az identitás, az öndefinícó.

Forrás:
https://hu.wikipedia.org/wiki/Pisai_ferde_torony
    

A szomszéd város

2015 júniusában néhány napot Toscanában töltöttem egy lengyel származású barátnőm vendégeként, aki éppen akkor ott élt. Hazaérkezésem után papírra (képernyőre) vetettem pár bejegyzést az élményeimről, gondolva, hogy ha úgy hozza az élet, megosztom majd. Az járt a fejemben, hogy amit átéltem 2015-ben, ugyanúgy érvényes lenne 2016-ban is – ugyan mi történhetne, ami miatt máshogy érezném magam, máshogy élném meg az utazást egy évvel később? Ám mégis történt... Nemcsak az, hogy M. barátnőm időközben visszaköltözött Lengyelországba, hanem az is, hogy Európának rá kellett jönnie, hogy a biztonság – miként a többi kontinensen is – csupán illúzió, és hogy a globális történések hatásai alól, történjenek bár egy földrésszel odébb, az öreg kontinens sem vonhatja ki magát. Többször eszembe jutott az elmúlt évben, vajon 2016 júniusában sétálgattam-e volna olyan felhőtlen kíváncsisággal Firenzében és Pisában, az európai kultúra e kiemelkedő és nagy tömegek által látogatott helyein, mint 2015-ben? Vagy a szívem hátsó kamrájából szorongva figyeltem volna, mi történik a következő sarkon? Mivel idén – várhatóan – nem megyek Olaszországba, nem adhatok teljes bizonyossággal választ. Ám a néhány bejegyzést, mint feljegyzéseket abból az időből, amikor Európa még a biztonság illúziójában élt, közreadom az elkövetkező hetekben.

______________________________________________

Ha megkérdeznék, melyek az életemet érezhetően jobbá tevő fejlesztések és innovációk, a fapados légitársaságok egészen biztosan szerepelnének a listán... Nélkülük jóval ritkábban engedhetném meg a repülés élményét, no meg hogy eljussak olyan országokba, ahova vonattal, busszal hosszadalmas, döcögő és drága is lenne az út. Pisa egyike ezeknek a helyeknek... annyiba került az odajutás, mintha Magyarország délkeleti vagy délnyugati határához utaztam volna vonattal Budapestről, ráadásul az út csak töredékéig tartott egy ilyen, kis hazánkat átszelő vonatútnak. Ahogy szeltük a felhőket, majd az út végén a tenger, az érzékeket kitágító, idegrendszert megtisztító víztömeg besuhant a látóterembe és kitöltötte a perspektívát, megszállt a megnyugtató érzés, ami valahogy nálam az európaiság egyik esszenciáját jelenti, hogy Pisa a szomszéd város. S minden élmény, amit a „Pisa” jelentés magában foglal, egy karnyújtásnyira van tőlem – ha épp nincs gazdasági krach az életemben vagy a társadalomban, ahol élek (hisz elég némi összeget lecsúsztatni a bankkártyámról, hogy elérjem). Egy kattintás, és ott teremhetek.


Zökkenőmentes landolás, és kezdődött a „trip”. Útitársam most is, még mindig a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő. Ahogy kiléptünk a terminálból a mediterrán kora nyárba, elárasztott minket a virágzó jázminok illata. Dőlt az utakon, tereken, végig a városon. Teletömte az orrunkat, ahogy a bőröndöt húztuk a meleg estében, a panziót keresve, ahova egy éjszakára foglaltunk szállást (másnap megyünk tovább, de erről majd a maga idejében). Olaszországban akkora kisvárosok is reptérrel dicsekedhetnek, amelyek egy komolyabb vonatállomást is alig érdemelnek meg. Ennek oka, hogy mivel egész Itália egyetlen félsziget, repülővel lehet legegyszerűbben elérni innen az európai kontinens egyéb részeit. Sokszor egymáshoz valószínűtlenül közel fekvő városokban is külön reptér üzemel, például Firenzében és Pisában, vagy Bolognában és Forlíban. S a kisvárosi reptereknél, így Pisáénál is élvezhettük a luxust, hogy gyalog sétáltunk be onnan a városba.

Egy kisvárosi utca Pisában

A fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő zökkenőmentesen megtalálta a szállást, pedig én már a séta elején elvesztettem a fonalat. A hatvan év körüli tulaj a kapuban várt minket (este 10 elmúlt, mire becsöngettünk): kedves ember, de én mindig meglepődöm, ha egy hatvanas olyan külsőt farag magának, mint egy huszonéves, így a benyomásaim elég vegyesek. A szállásnak mókás hangulatot kölcsönzött, hogy a nagy reneszánsz olasz festőkről nevezték el a szobákat. Nekünk a Leonardo da Vinci szoba jutott, bár őszintén szólva, erre nem emlékszem tisztán, talán csak az emlékezetem csal meg; elégedett voltam a névvel, az biztos. Ami ennél is extrább, hogy a panzió egyik fürdőszobájából (két közös fürdőszoba volt használatban) látni lehetett a reptéri kifutópályát. Másnap reggel zuhanyzás közben tágra nyílt szemmel figyeltük a repülők fel- és leszállását.

De ne szaladjunk előre. Az érkezés estéjén sétára indultunk Pisa eme külső negyedében, mert ahogy a szállást kerestük, a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő látott néhány ígéretes kocsmát. Igazi lokálpatrióta helyeket. Miután leraktuk a csomagokat, visszasétáltunk a jázminban fürdő olasz éjszakában, és rá is akadtunk az egyikre. A pultosnő pont annyira tudott angolul, hogy megértse, sört szeretnénk, és hogy megmutassa a kocsma mögötti placcon szanaszét rakott műanyag székeket.

Még mindig lenyűgöző számomra, hogyan tudja megtalálni a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő ezeket a félreeső zugokat, ahol nem a kirakat, hanem az igazi élet zajlik. Mellettünk idősebb olasz urak kártyáznak, hangosan káromkodva kommentálják a lapjárást, időnként nagyokat horkantva mellé. A belső teremben néhányan unott arccal a késő esti híreket hallgatják. Áll a meleg, fogy a sörünk. Kicsit arrébb, félrevonulva néhány fiatal lebzsel egy nyitott autó körül; ki műanyag széken, ki az autósülésen ül, és mintha unottan bámulnának maguk elé; alig szólnak. Hosszú percekig nem mozdul teremtett lélek, se a levegő, csak a kártyázók krákogása rázza fel az éjszakát. Majd a fiatalok hirtelen becsapják a kocsi ajtaját, és nagy port kavarva elhúznak. S akkor esik le, hogy az imént érdekes szag csapta meg az orromat, és hogy a srácok, alig mozdulva, látszólag csak diszkréten maguk elé bámulva körbeadtak egy spanglit. Hirtelen olyan érzésem támad (nem a spanglitól, esküszöm), hogy lejátszódhat ugyanez bármelyik falu, kisváros vagy nagyvárosi kerület kocsmájában, ugyanez a rezzenéstelen nyár, amikor várunk valami felvillanyozó, a hideg télben erőt adó élményre, de közben semmi se mozdul a rekkenő hőségben. Mi mást tehetnénk – csak vagyunk.

Emberek és bogarak neszezése tölti fel a csendet

Az érzés, hogy ez az egész itt körülöttem mélyen ismerős, még másnap reggel is biztatott, pedig hajnalban vagy kétszer felriadtam a felettünk elhúzó repülők zajára. Kitartott a cukros olasz reggeli alatt is, amit a panzió konyhájában vettünk magunkhoz – nem volt más a pultra téve, mint keksz, croissant és egyéb édes – előre csomagolt – péksüti agyoncukrozott lekvárral; az olaszok elvileg ilyeneket esznek reggel kávéba mártogatva.

Egyre jobban meggyökeresedett bennem az a benyomás, hogy ferde torony ide vagy oda, Pisa olyan, mint bármelyik szomszéd kisváros, ahol egyformán és kiszámíthatóan csordogál az élet, és ha kiemelnénk a városból a Csodák terét a fő látványosságokkal és a turistákkal, akkor egy tökéletesen átlagos utcagyűjtemény lenne, ahova az ember fagyizni és cukrászdázni indul vasárnap délután. S a legfurcsább, hogy Olaszország nagy részével kapcsolatban ezt érzem, és az ittlét ízét, zamatát éppen ez a "szomszéd-városiasság" adja, amelynek mégis rangot és súlyt ad a tény, hogy az egyszerű és eseménytelen utcák némelyike jó pár évszázada figyeli a nap ívét.

Evolúció

Az apró, öreg villamos úgy siklik fel és le Lisszabon belvárosi utcáin, mint egy sebesen mászó bogár: a legszűkebb helyekre is bejut, bebújik, majd ügyesen kioldalaz, és egy merész fordulattal változtat az irányán. A villamos kicsi és sárga; a faberakásos beltérben zsúfoltan állnak az utasok, a sok turista és a néhány helybéli, aki a hagyományhoz ragaszkodva a régi villamost és a girbegurba útvonalat választja, hogy elérje úti célját, ahova amúgy a modern kor vívmányaival bármilyen úton-módon gyorsabban eljuthatna. Sok-sok mosolygó arc gyűlt össze a járművön; ide-oda forgatjuk a fejünk, kikandikálunk a felhúzott ablakokon át a nyakunkat nyújtogatva, hogy minél többet kapjunk a látványból, aminek a szűk utcácskák szűk keretet szabnak; így is csodás. Amikor a villamos dombnak kaptat, a keresztutcákon a lejtőn lefelé sorjázó színes házikókat látni, helyenként bevillan a vízpart; aztán hirtelen nagy lendülettel lefelé iramodunk a lejtőn, és mintha velünk szaladnának a kis fehér kőkockák, amikből a járdákat kirakták, és a díszes csempék a házfalakról. Majd éles kanyar, irányváltás, ismét felfelé zötyögünk, egy olyan szűk utcán, ahol a villamoson kívül szinte semmi sem fér el a házak között, a járda is alig. Tekereg ide-oda a villamos, imbolyognak benne az utasok az óváros utcácskáin.

 

Kilátás a villamosról

Jobbra-balra, fel-le, úgy éreztem magam az emblematikus 28-as villamoson Lisszabonban, mint a szellemvasúton, ahol a kiszámíthatatlan kanyaroknál egészen kileng a testem, csak épp itt nem vicsorgó, huhogó szellempofák, hanem kék, zöld, lila és mindenféle színű csempékkel díszített házfalak termettek az orrom előtt (szó szerint ott, olyan közel húztunk el a házakhoz). A vezetők bravúrosak – és feltétlenül csigavérűek, mert valami útakadály, bénán parkoló kocsi, figyelmetlenül közlekedő gyalogos vagy másféle kihívás bármelyik pillanatban előttük terem, és válaszlépéseket kíván; egyszer összetalálkoznak a kukásautóval, és türelmesen megvárják, míg a szemét begyűjtése után továbbáll, máskor határozottan dudálnak (pardon, csengetnek), hogy az autósok ne a sínekre lógva intézzék nagy kiabálás közepette a vitás ügyeiket. A megállókban állók úgy érzik, a villamos hol jön, hol nem, attól függően, épp hogyan sikerült manővereznie, eléje vágott-e valami váratlan a pillanat hevében; van, hogy a szemközti irányban három jármű is elzúg szinte egymás után, és a mi irányunkban egyre nyúlik, nyúlik a várakozás; és van, hogy a villamosvezető hátrakiált a – zömében külföldi – utasoknak (természetesen portugálul), hogy forgalmi akadály miatt nem megy végig a pályán, hanem itt hátraarc (épp megfelelően állnak ehhez a sínek), majd az ellentétes irányba folytatja útját.

A villamos végighullámzik a belváros zegzugos utcáin, mindenhova bemászik, ahova befér, szinte utat tör magának; ha csak egy napot töltünk Lisszabonban, akkor is utazzunk vele végig, mert innen látni a lényeget, ebben benne van a lényeg… Látni az egymás fölé magasodó színes házakat, amiktől Lisszabon látképe legóvárosra emlékeztet, látni a lejtők alján a vízpartot, a Tejo folyót, amely épp ehelyt torkollik az óceánba, látni a lépcsőfordulókban, ablakpárkányokon, háztetőkön nézelődő macskákat, arcukon az örökkévalóság türelmével, látni mindenfelé a portugálok csempeimádatának lenyomatát, no és ebben a kicsi, zötyögő, szinte széteső villamosban benne van a portugálok tisztelete a régi dolgok iránt.

Snitt.

Mindazonáltal a belvárosi kerületek egyre inkább az utazók, turisták, no meg az őket kiszolgáló vendéglátás birodalma lesz. A helyzet távolról sem olyan vészes, mint Firenzében vagy Prágában, ahol a turisták szó szerint kiszorították már a helyieket a belvárosból, és olyan nagy kihívást sem jelent még, mint Barcelonában, ahol a helyiek arról panaszkodnak, hogy főszezonban a nyaralók miatt annyira megnő a városuk lakossága, hogy szó szerint alig férnek el. A lisszaboniak jelen vannak az óvárosban – betoppannak délben a kifőzdékbe a munkahelyükről, kikémlelnek az erkélyről teregetés közben, és hébe-hóba a 28-as villamosra is felülnek –, és hitelesen vannak jelen, azt értem ez alatt, hogy önmagukat adják, azzal, hogy nem tudnak angolul, mégis figyelmesek és előzékenyek, semmi trendi nemzetköziség, inkább mintha zavarban lennének, hogy tulajdonképpen mit akar tőlük ez a sok idegen átutazó…

De a többségük a kijjebb levő területek felé mozdult el, ott talált hajlékot, megélhetést. A múltat óvják, hisz érdekes és tanulságos, de a jelen élettere már eltolódott; Lisszabon – az emberek, akik a várost jelentik, akik az életet költöztetik bele – továbbvonultak a külső kerületekbe, az agglomerációba, bár a csempéiket vitték, és a modern házakat is feldíszítik velük.