2015 júniusában néhány napot Toscanában töltöttem egy lengyel származású barátnőm vendégeként, aki éppen akkor ott élt. Hazaérkezésem után papírra (képernyőre) vetettem pár bejegyzést az élményeimről, gondolva, hogy ha úgy hozza az élet, megosztom majd. Az járt a fejemben, hogy amit átéltem 2015-ben, ugyanúgy érvényes lenne 2016-ban is – ugyan mi történhetne, ami miatt máshogy érezném magam, máshogy élném meg az utazást egy évvel később? Ám mégis történt... Nemcsak az, hogy M. barátnőm időközben visszaköltözött Lengyelországba, hanem az is, hogy Európának rá kellett jönnie, hogy a biztonság – miként a többi
kontinensen is – csupán illúzió, és hogy a globális történések hatásai
alól, történjenek bár egy földrésszel odébb, az öreg kontinens sem
vonhatja ki magát. Többször eszembe jutott az elmúlt évben, vajon 2016
júniusában sétálgattam-e volna olyan felhőtlen kíváncsisággal
Firenzében és
Pisában, az európai kultúra e kiemelkedő és nagy tömegek által
látogatott helyein, mint 2015-ben? Vagy a szívem hátsó kamrájából szorongva figyeltem volna, mi történik a következő sarkon? Mivel idén – várhatóan – nem megyek
Olaszországba, nem adhatok teljes bizonyossággal választ. Ám a néhány
bejegyzést, mint feljegyzéseket abból az időből, amikor Európa még a
biztonság illúziójában élt, közreadom az elkövetkező hetekben.
Ha megkérdeznék, melyek az életemet érezhetően jobbá tevő fejlesztések és innovációk, a fapados légitársaságok egészen biztosan szerepelnének a listán... Nélkülük jóval ritkábban engedhetném meg a repülés élményét, no meg hogy eljussak olyan országokba, ahova vonattal, busszal hosszadalmas, döcögő és drága is lenne az út. Pisa egyike ezeknek a helyeknek... annyiba került az odajutás, mintha Magyarország délkeleti vagy délnyugati határához utaztam volna vonattal Budapestről, ráadásul az út csak töredékéig tartott egy ilyen, kis hazánkat átszelő vonatútnak. Ahogy szeltük a felhőket, majd az út végén a tenger, az érzékeket kitágító, idegrendszert megtisztító víztömeg besuhant a látóterembe és kitöltötte a perspektívát, megszállt a megnyugtató érzés, ami valahogy nálam az európaiság egyik esszenciáját jelenti, hogy Pisa a szomszéd város. S minden élmény, amit a „Pisa” jelentés magában foglal, egy karnyújtásnyira van tőlem – ha épp nincs gazdasági krach az életemben vagy a társadalomban, ahol élek (hisz elég némi összeget lecsúsztatni a bankkártyámról, hogy elérjem). Egy kattintás, és ott teremhetek.
Zökkenőmentes landolás, és kezdődött a „trip”. Útitársam most is, még mindig a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő. Ahogy kiléptünk a terminálból a mediterrán kora nyárba, elárasztott minket a virágzó jázminok illata. Dőlt az utakon, tereken, végig a városon. Teletömte az orrunkat, ahogy a bőröndöt húztuk a meleg estében, a panziót keresve, ahova egy éjszakára foglaltunk szállást (másnap megyünk tovább, de erről majd a maga idejében). Olaszországban akkora kisvárosok is reptérrel dicsekedhetnek, amelyek egy komolyabb vonatállomást is alig érdemelnek meg. Ennek oka, hogy mivel egész Itália egyetlen félsziget, repülővel lehet legegyszerűbben elérni innen az európai kontinens egyéb részeit. Sokszor egymáshoz valószínűtlenül közel fekvő városokban is külön reptér üzemel, például Firenzében és Pisában, vagy Bolognában és Forlíban. S a kisvárosi reptereknél, így Pisáénál is élvezhettük a luxust, hogy gyalog sétáltunk be onnan a városba.
A fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő zökkenőmentesen megtalálta a szállást, pedig én már a séta elején elvesztettem a fonalat. A hatvan év körüli tulaj a kapuban várt minket (este 10 elmúlt, mire becsöngettünk): kedves ember, de én mindig meglepődöm, ha egy hatvanas olyan külsőt farag magának, mint egy huszonéves, így a benyomásaim elég vegyesek. A szállásnak mókás hangulatot kölcsönzött, hogy a nagy reneszánsz olasz festőkről nevezték el a szobákat. Nekünk a Leonardo da Vinci szoba jutott, bár őszintén szólva, erre nem emlékszem tisztán, talán csak az emlékezetem csal meg; elégedett voltam a névvel, az biztos. Ami ennél is extrább, hogy a panzió egyik fürdőszobájából (két közös fürdőszoba volt használatban) látni lehetett a reptéri kifutópályát. Másnap reggel zuhanyzás közben tágra nyílt szemmel figyeltük a repülők fel- és leszállását.
De ne szaladjunk előre. Az érkezés estéjén sétára indultunk Pisa eme külső negyedében, mert ahogy a szállást kerestük, a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő látott néhány ígéretes kocsmát. Igazi lokálpatrióta helyeket. Miután leraktuk a csomagokat, visszasétáltunk a jázminban fürdő olasz éjszakában, és rá is akadtunk az egyikre. A pultosnő pont annyira tudott angolul, hogy megértse, sört szeretnénk, és hogy megmutassa a kocsma mögötti placcon szanaszét rakott műanyag székeket.
Még mindig lenyűgöző számomra, hogyan tudja megtalálni a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő ezeket a félreeső zugokat, ahol nem a kirakat, hanem az igazi élet zajlik. Mellettünk idősebb olasz urak kártyáznak, hangosan káromkodva kommentálják a lapjárást, időnként nagyokat horkantva mellé. A belső teremben néhányan unott arccal a késő esti híreket hallgatják. Áll a meleg, fogy a sörünk. Kicsit arrébb, félrevonulva néhány fiatal lebzsel egy nyitott autó körül; ki műanyag széken, ki az autósülésen ül, és mintha unottan bámulnának maguk elé; alig szólnak. Hosszú percekig nem mozdul teremtett lélek, se a levegő, csak a kártyázók krákogása rázza fel az éjszakát. Majd a fiatalok hirtelen becsapják a kocsi ajtaját, és nagy port kavarva elhúznak. S akkor esik le, hogy az imént érdekes szag csapta meg az orromat, és hogy a srácok, alig mozdulva, látszólag csak diszkréten maguk elé bámulva körbeadtak egy spanglit. Hirtelen olyan érzésem támad (nem a spanglitól, esküszöm), hogy lejátszódhat ugyanez bármelyik falu, kisváros vagy nagyvárosi kerület kocsmájában, ugyanez a rezzenéstelen nyár, amikor várunk valami felvillanyozó, a hideg télben erőt adó élményre, de közben semmi se mozdul a rekkenő hőségben. Mi mást tehetnénk – csak vagyunk.
Az érzés, hogy ez az egész itt körülöttem mélyen ismerős, még másnap reggel is biztatott, pedig hajnalban vagy kétszer felriadtam a felettünk elhúzó repülők zajára. Kitartott a cukros olasz reggeli alatt is, amit a panzió konyhájában vettünk magunkhoz – nem volt más a pultra téve, mint keksz, croissant és egyéb édes – előre csomagolt – péksüti agyoncukrozott lekvárral; az olaszok elvileg ilyeneket esznek reggel kávéba mártogatva.
Egyre jobban meggyökeresedett bennem az a benyomás, hogy ferde torony ide vagy oda, Pisa olyan, mint bármelyik szomszéd kisváros, ahol egyformán és kiszámíthatóan csordogál az élet, és ha kiemelnénk a városból a Csodák terét a fő látványosságokkal és a turistákkal, akkor egy tökéletesen átlagos utcagyűjtemény lenne, ahova az ember fagyizni és cukrászdázni indul vasárnap délután. S a legfurcsább, hogy Olaszország nagy részével kapcsolatban ezt érzem, és az ittlét ízét, zamatát éppen ez a "szomszéd-városiasság" adja, amelynek mégis rangot és súlyt ad a tény, hogy az egyszerű és eseménytelen utcák némelyike jó pár évszázada figyeli a nap ívét.
______________________________________________
Ha megkérdeznék, melyek az életemet érezhetően jobbá tevő fejlesztések és innovációk, a fapados légitársaságok egészen biztosan szerepelnének a listán... Nélkülük jóval ritkábban engedhetném meg a repülés élményét, no meg hogy eljussak olyan országokba, ahova vonattal, busszal hosszadalmas, döcögő és drága is lenne az út. Pisa egyike ezeknek a helyeknek... annyiba került az odajutás, mintha Magyarország délkeleti vagy délnyugati határához utaztam volna vonattal Budapestről, ráadásul az út csak töredékéig tartott egy ilyen, kis hazánkat átszelő vonatútnak. Ahogy szeltük a felhőket, majd az út végén a tenger, az érzékeket kitágító, idegrendszert megtisztító víztömeg besuhant a látóterembe és kitöltötte a perspektívát, megszállt a megnyugtató érzés, ami valahogy nálam az európaiság egyik esszenciáját jelenti, hogy Pisa a szomszéd város. S minden élmény, amit a „Pisa” jelentés magában foglal, egy karnyújtásnyira van tőlem – ha épp nincs gazdasági krach az életemben vagy a társadalomban, ahol élek (hisz elég némi összeget lecsúsztatni a bankkártyámról, hogy elérjem). Egy kattintás, és ott teremhetek.
Zökkenőmentes landolás, és kezdődött a „trip”. Útitársam most is, még mindig a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő. Ahogy kiléptünk a terminálból a mediterrán kora nyárba, elárasztott minket a virágzó jázminok illata. Dőlt az utakon, tereken, végig a városon. Teletömte az orrunkat, ahogy a bőröndöt húztuk a meleg estében, a panziót keresve, ahova egy éjszakára foglaltunk szállást (másnap megyünk tovább, de erről majd a maga idejében). Olaszországban akkora kisvárosok is reptérrel dicsekedhetnek, amelyek egy komolyabb vonatállomást is alig érdemelnek meg. Ennek oka, hogy mivel egész Itália egyetlen félsziget, repülővel lehet legegyszerűbben elérni innen az európai kontinens egyéb részeit. Sokszor egymáshoz valószínűtlenül közel fekvő városokban is külön reptér üzemel, például Firenzében és Pisában, vagy Bolognában és Forlíban. S a kisvárosi reptereknél, így Pisáénál is élvezhettük a luxust, hogy gyalog sétáltunk be onnan a városba.
Egy kisvárosi utca Pisában
A fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő zökkenőmentesen megtalálta a szállást, pedig én már a séta elején elvesztettem a fonalat. A hatvan év körüli tulaj a kapuban várt minket (este 10 elmúlt, mire becsöngettünk): kedves ember, de én mindig meglepődöm, ha egy hatvanas olyan külsőt farag magának, mint egy huszonéves, így a benyomásaim elég vegyesek. A szállásnak mókás hangulatot kölcsönzött, hogy a nagy reneszánsz olasz festőkről nevezték el a szobákat. Nekünk a Leonardo da Vinci szoba jutott, bár őszintén szólva, erre nem emlékszem tisztán, talán csak az emlékezetem csal meg; elégedett voltam a névvel, az biztos. Ami ennél is extrább, hogy a panzió egyik fürdőszobájából (két közös fürdőszoba volt használatban) látni lehetett a reptéri kifutópályát. Másnap reggel zuhanyzás közben tágra nyílt szemmel figyeltük a repülők fel- és leszállását.
De ne szaladjunk előre. Az érkezés estéjén sétára indultunk Pisa eme külső negyedében, mert ahogy a szállást kerestük, a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő látott néhány ígéretes kocsmát. Igazi lokálpatrióta helyeket. Miután leraktuk a csomagokat, visszasétáltunk a jázminban fürdő olasz éjszakában, és rá is akadtunk az egyikre. A pultosnő pont annyira tudott angolul, hogy megértse, sört szeretnénk, és hogy megmutassa a kocsma mögötti placcon szanaszét rakott műanyag székeket.
Még mindig lenyűgöző számomra, hogyan tudja megtalálni a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő ezeket a félreeső zugokat, ahol nem a kirakat, hanem az igazi élet zajlik. Mellettünk idősebb olasz urak kártyáznak, hangosan káromkodva kommentálják a lapjárást, időnként nagyokat horkantva mellé. A belső teremben néhányan unott arccal a késő esti híreket hallgatják. Áll a meleg, fogy a sörünk. Kicsit arrébb, félrevonulva néhány fiatal lebzsel egy nyitott autó körül; ki műanyag széken, ki az autósülésen ül, és mintha unottan bámulnának maguk elé; alig szólnak. Hosszú percekig nem mozdul teremtett lélek, se a levegő, csak a kártyázók krákogása rázza fel az éjszakát. Majd a fiatalok hirtelen becsapják a kocsi ajtaját, és nagy port kavarva elhúznak. S akkor esik le, hogy az imént érdekes szag csapta meg az orromat, és hogy a srácok, alig mozdulva, látszólag csak diszkréten maguk elé bámulva körbeadtak egy spanglit. Hirtelen olyan érzésem támad (nem a spanglitól, esküszöm), hogy lejátszódhat ugyanez bármelyik falu, kisváros vagy nagyvárosi kerület kocsmájában, ugyanez a rezzenéstelen nyár, amikor várunk valami felvillanyozó, a hideg télben erőt adó élményre, de közben semmi se mozdul a rekkenő hőségben. Mi mást tehetnénk – csak vagyunk.
Emberek és bogarak neszezése tölti fel a csendet
Az érzés, hogy ez az egész itt körülöttem mélyen ismerős, még másnap reggel is biztatott, pedig hajnalban vagy kétszer felriadtam a felettünk elhúzó repülők zajára. Kitartott a cukros olasz reggeli alatt is, amit a panzió konyhájában vettünk magunkhoz – nem volt más a pultra téve, mint keksz, croissant és egyéb édes – előre csomagolt – péksüti agyoncukrozott lekvárral; az olaszok elvileg ilyeneket esznek reggel kávéba mártogatva.
Egyre jobban meggyökeresedett bennem az a benyomás, hogy ferde torony ide vagy oda, Pisa olyan, mint bármelyik szomszéd kisváros, ahol egyformán és kiszámíthatóan csordogál az élet, és ha kiemelnénk a városból a Csodák terét a fő látványosságokkal és a turistákkal, akkor egy tökéletesen átlagos utcagyűjtemény lenne, ahova az ember fagyizni és cukrászdázni indul vasárnap délután. S a legfurcsább, hogy Olaszország nagy részével kapcsolatban ezt érzem, és az ittlét ízét, zamatát éppen ez a "szomszéd-városiasság" adja, amelynek mégis rangot és súlyt ad a tény, hogy az egyszerű és eseménytelen utcák némelyike jó pár évszázada figyeli a nap ívét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése