Roberto Dughetti: Firenze látképe
(forrás: commons.wikimedia.org)
Úgy érzem, Firenze régóta a bőröm alatt lapul, a sok festmény plántálhatta oda, amit mindenféle kiállításon láttam a sok rajongótárstól, aki ugyanúgy a hatása alá került. Firenzét meg lehet örökíteni távolról, a rálátást valamelyik hegyről, de vászonra lehet vinni bármelyik balkont, árkádot, sőt, házsarkot és tetőcserepet is, kis részletben és nagy egészben egyaránt benne rejlik Firenze magja és titka. Firenze vajsárgába burkolja testét, pontosan olyan színbe, amilyenné a napon megolvadt vaj válik, és tudván, hogy eme öltözetet a zöld szín emeli és egészíti ki legszemetgyönyörködtetőbben, Firenze különösképp szereti zöld zsalugáterekkel ékesíteni magát. Szabálytalanságból kovácsol maga körül zabolátlan aromát: nincs két azonos magasságú szomszéd ház, erkélyeket növeszt minden szabad résbe, szeszélyesen pakolja egymás mellé a pillanatnyi ihlet formálta épületeket, csak az árkádokhoz ragaszkodik, mint visszatérő motívumhoz, hogy legyen, ami egybefűzi a kavalkádot. Ha nevezetes alkalomra készül, sutba dobja a vajsárga-zöld színharmóniát és a formák rafinériáját, helyette grandiózus templomokat emel, tornyokkal, kupolákkal, szobrokkal, ahogy illik, és jellegzetes ünnepi mintával díszíti őket, mindet azonos stílusban, fehér alapon zölddel rajzolt négyzetek és boltívek lánca, árnyalni kevés vörös szín megengedett, némi csipkehatás és oszlop díszítésül, plusz lehetőleg grandiózus bejárat, de az összkép mindenképp maradjon a fehér-zöld-némi vörös elemekből összerakott gigantikus geometrikus építmény.
Nem hittem volna, hogy rajtam kívül rengeteg más marha választja a forró nyarat egy olasz város meglátogatásához. Tévedtem, Firenzében egymás lábán taposnak a turisták. A hőség már június végén akkora, hogy a firenzei nemzeti könyvtárból nem lehet kikölcsönözni az épület legfelső szintjein tárolt anyagokat, mert nincs ember, aki a tető alatti forróságban hozzájuk férne. A belvárosi közlekedés szabályozhatatlan káosz: a szűk, cérnavékony járdájú utcák keskeny úttestén csapatostul flangálnak, fényképeznek a turisták, rámenősen csengetve kerülgetik őket a kerékpárosok, akik különösebb problémázás nélkül behajtanak menetiránnyal szemben is az egyirányú utcákba, és az egész tömeg felsorakozik a cérnavékony járdára, beleértve a bringást is, amikor hátulról felbukkan, lassan, türelmesen araszolva előre egy autó; gondolom, csak az merészkedik nyáron kocsival Firenze belvárosába, aki nem talál más lehetőséget a célpontja megközelítéséhez, és ha már így esett, nyugalmat erőltetve, felelősségteljes asszertivitással igyekszik célhoz érni.
Firenze már csak egykori dicsőségéből él ugyan, de még mindig pompásan megél belőle. Erényeit, előnyeit megőrizte, és hagyta, hogy a sallangok lekopjanak róla – az évszázadok gazdag, érett nővé formálták, akinek minden apró ránca, részlete, összes odatapasztott balkonja és málló oszlopa izgalmas történetek tanúja. Első találkozásom lévén Firenzével nem hagyom ki az Uffizit, a zöld bőrszín, kék ruhák, pufók puttók és fénycsóva előtt repkedő madarak e mérhetetlen tárházát, a végtelenségig ismételt motívumok gyűjtőhelyét, ami, kerek perec megmondom, számomra inkább fárasztó, mint lenyűgöző, és alighanem csak annak izgalmas igazán, aki ért vagy a festői bravúrok, vagy a jelképek nyelvén. A
Vénusz születése előtt szembesülök mítosz és valóság örök elhajlásával, mert Botticellinek lógnak bizony jobb művei is a teremben, még ha Giuliano Medici dicső szeretője alakította is Vénuszt a fő attrakción; gondolom, a hölgy emlékét is ápolták a hírveréssel. Hódolok hát Firenze régi dicsőségének, egy dombról csodálom a látképet és elérhetetlenségét, és minden sarkon, kiszögellésen, ereszcsatornánál elámulok szemet igéző, ékesszóló vonásain.
Mint mondtam, Firenze még mindig, és alighanem az idők végéig pompásan megél régi dicsőségéből. Miként a két éjszakára szállásunkat adó panzió idős tulajdonosnője is, aki egy egész nagy épületet örökölt a belvárosban, lehet, már panzióként örökölte vagy azzá alakította, a lényeg, hogy ölébe hullt a jövedelemforrás, és nem kellett sokat tépelődnie az életpályáján; annak a bizonyos utcának azon épületében élte le életét, évtizedek óta fogadva a sok üdülőt, nyaralót, maga nem jutva el sehova, miközben eljut hozzá az egész világ, nem látva egyebet a néhány belvárosi utcánál és mégis látva eleget. A hölgy vállát nyomja a panzió minden gondja, a takarítás szervezése, az adózás meg a többi kalamajka, ami spontán módon óhatatlanul kialakul. A férje és a fia nem túl tevékenyek – a donna és a panziója jó hozománynak bizonyult, az tuti. A hölgynek nem kell messzire mennie az izgalmakért, utolsó esténken például az egyik szobát kirabolták egy másik szoba lakói, még jó, hogy nem minket, elemelték a pénzt, bankkártyát, mindent, ami ért valamit, aztán le is léptek, a tulajdonosnő meg hiába próbálta bevasalni a pórul járt lakóktól a szoba árát, pedig nyomatékosan igyekezett fizetésre bírni őket, de ha nincs miből, hát nincs. A signora végül kihívta a rendőrséget, talán azt várta, hogy kirázzák a pénzt a vendégeiből, de amint fény derült a mellékkörülményre, vagyis hogy a szálláson történt a lopás, a rendőrség a panzió ellen kezdeményezett átfogó vizsgálatot.
