Magam sem tudom, miért indulok neki. Nem tudok otthon ülni, az ismerősben megmaradni; kell az újdonság, a tapasztalás. Pár éve rájöttem, ebben vagyok jó: ugrás a láthatatlanba. Bátorság, várakozás. Nem tervezek, hanem elképzeléseket gyártok – a kettő majdnem ugyanaz; a láthatatlan az elképzeléseim nyomán kezd körvonalazódni, de mindig tartogat valami váratlant. Amikor úgy döntöttem, nem tervezek, azt választottam, hogy az jöjjön, ami bennem van. Észreveszem a körülöttem levő lehetőségeket, valaki beszél róluk, többször találkozom velük – beúsznak a látóterembe; érzem, amikor valami közeledik. A döntés: elfogadom vagy elutasítom.
Vajon miért jöttem Délre, mi keresnivalóm itt? Sokunkat idehajt valami évről évre; nem hiszem, hogy csak a napfény és a tenger; keresni jövünk, rátalálni valamire, ami után hiába kutatunk az otthonunkban, északabbra. Talán arra vágyunk, hogy belsővé váljék a külső hőség.
Azt hiszem, azt kergetem, amire az angol azt mondja, serendipity. Tűt keresni a szénakazalban, és a gazda lányára bukkanni, jellemezte valaki találóan. Persze a serendipityt nem lehet akarni, legfeljebb remélni lehet, hogy rábukkansz a gazda lányára, de egy tű minimum akad – ezt jelenti a várakozás. Ha a láthatatlanba ugrasz, valamit biztosan találsz – a látszólagos semmi a serendipity legjobb táptalaja, azt hiszem, mert nincsenek dugába dőlt tervek, csak kellemes meglepetés. Közben keresem a tökéletes helyet, a tökéletes konstellációt a tökéletes, átütő, minden várakozást felülmúló serendipityhez, amiről remélem, hogy megtalál majd. Elém jön, és hagyja, hogy belé botoljak, ha elérkezik az idő – amikor megérek rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése