„Az álmok nem akkor válnak valóra, amikor nagyon várjuk.”
részlet a Shirley Valentine című filmből
2012-ben öt hónapot töltöttem egy dán népfőiskolán – akkor kaptam rá a blogolásra, pontosabban az útiblogolásra. Visszatérve Magyarországra rövidesen újabb blogba kezdtem – miután a dániai témájút lezártam – utazásokról, kulturális benyomásokról. Mivel akkoriban a Földközi-tenger partvidéke vonzott, ez a blog a Dél címet kapta.
Még ugyanabban az évben, 2012-ben, egy hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy szeretnék eljutni az óceánig, Portugáliába. Emlékszem, még önkéntes programokat is néztem Portugáliába, és igyekeztem utánanézni a külföldi gyakornoki lehetőségeknek (nulla eredménnyel), de aztán szerelmes lettem, és egészen jó szakmai kihívások is megtaláltak, így Magyarországon maradtam. De az óceán továbbra is ott motoszkált bennem.
A dániai blogomat öt hónapig írtam – a Dél blogot lassan öt éve írom. S nem véletlen: mert hiába van az óceán Magyarországtól mindössze néhány órányi repülőútra, mégis hosszú ideig tartott oda az út, teletűzdelve vargabetűkkel. Ezek a vargabetűk tettek képessé arra, hogy végül befogadjam az óceánt – hogy megérkezzek. Hogy befogadjam: egy pici pont vagyok a hullámok közt, és az élet erői nálam hatalmasabbak.
Egy réges-régi bejegyzésben a toszlokoskodásról elmélkedtem – vagyis az időhúzásról, arról, amikor lassan mennek a dolgok, pedig jobban örülnénk, ha alkalmasint gyorsabban mennének. Mondhatjuk, igencsak toszlokoskodva sikerült eljutnom végül az óceánhoz, mintha csak maga az élet akart volna lelassítani, sokszor úgy tűnt, az istennek se játszik a kezemre.
Nagy munka volt számomra belenyugodni ebbe. Sokszor éreztem magam beragadva és elakadva, s hogy hiába várok a csodára. Ám pont ez volt a toszlokoskodás haszna: megtanultam, hogy a jó dolgok ízét a várakozás adja – megtanultam türelmet gyakorolni. S kiélvezni a lassúságot. Mert sietve aligha „szívhatjuk ki a nap velejét”, aligha ízlelgethetjük a pillanatot, aligha merülhetünk meg az élményben… ahhoz, hogy mindezeket megtehessük, időre van szükség. Időt kell adnunk magunknak. Megnyújtani a pillanatot csak türelemmel lehet.
De nemcsak türelmet tanultam – többet ennél: kitartást. A kitartás nem azt jelenti, hogy csökönyösek vagyunk bármi áron – hanem azt, hogy kiismerjük a széljárást, hogy felmérjük, mikor kell inkább hajlékonynak lenni, és mikor meg nem hajolni, annak érdekében, hogy eljussunk oda, ahova szeretnénk. Hogy vissza tudunk találni az ösvényünkre egy nagyobb kitérő után is; visszatérünk újra és újra a megkezdett útra; valami visszavezérel.
Azt mondják, a forgatókönyvírók úgy rakják össze a történeteket, hogy a hős végül megkapja jutalmát, de nem azt kapja, amit eredetileg szeretett volna, hanem azt, ami a legjobb a számára. Az élet is így rakja össze a történeteket – csak nem könnyű észrevenni.
részlet a Shirley Valentine című filmből
2012-ben öt hónapot töltöttem egy dán népfőiskolán – akkor kaptam rá a blogolásra, pontosabban az útiblogolásra. Visszatérve Magyarországra rövidesen újabb blogba kezdtem – miután a dániai témájút lezártam – utazásokról, kulturális benyomásokról. Mivel akkoriban a Földközi-tenger partvidéke vonzott, ez a blog a Dél címet kapta.
Még ugyanabban az évben, 2012-ben, egy hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy szeretnék eljutni az óceánig, Portugáliába. Emlékszem, még önkéntes programokat is néztem Portugáliába, és igyekeztem utánanézni a külföldi gyakornoki lehetőségeknek (nulla eredménnyel), de aztán szerelmes lettem, és egészen jó szakmai kihívások is megtaláltak, így Magyarországon maradtam. De az óceán továbbra is ott motoszkált bennem.
A dániai blogomat öt hónapig írtam – a Dél blogot lassan öt éve írom. S nem véletlen: mert hiába van az óceán Magyarországtól mindössze néhány órányi repülőútra, mégis hosszú ideig tartott oda az út, teletűzdelve vargabetűkkel. Ezek a vargabetűk tettek képessé arra, hogy végül befogadjam az óceánt – hogy megérkezzek. Hogy befogadjam: egy pici pont vagyok a hullámok közt, és az élet erői nálam hatalmasabbak.
Ezerarcú Dél
Egy réges-régi bejegyzésben a toszlokoskodásról elmélkedtem – vagyis az időhúzásról, arról, amikor lassan mennek a dolgok, pedig jobban örülnénk, ha alkalmasint gyorsabban mennének. Mondhatjuk, igencsak toszlokoskodva sikerült eljutnom végül az óceánhoz, mintha csak maga az élet akart volna lelassítani, sokszor úgy tűnt, az istennek se játszik a kezemre.
Nagy munka volt számomra belenyugodni ebbe. Sokszor éreztem magam beragadva és elakadva, s hogy hiába várok a csodára. Ám pont ez volt a toszlokoskodás haszna: megtanultam, hogy a jó dolgok ízét a várakozás adja – megtanultam türelmet gyakorolni. S kiélvezni a lassúságot. Mert sietve aligha „szívhatjuk ki a nap velejét”, aligha ízlelgethetjük a pillanatot, aligha merülhetünk meg az élményben… ahhoz, hogy mindezeket megtehessük, időre van szükség. Időt kell adnunk magunknak. Megnyújtani a pillanatot csak türelemmel lehet.
De nemcsak türelmet tanultam – többet ennél: kitartást. A kitartás nem azt jelenti, hogy csökönyösek vagyunk bármi áron – hanem azt, hogy kiismerjük a széljárást, hogy felmérjük, mikor kell inkább hajlékonynak lenni, és mikor meg nem hajolni, annak érdekében, hogy eljussunk oda, ahova szeretnénk. Hogy vissza tudunk találni az ösvényünkre egy nagyobb kitérő után is; visszatérünk újra és újra a megkezdett útra; valami visszavezérel.
Azt mondják, a forgatókönyvírók úgy rakják össze a történeteket, hogy a hős végül megkapja jutalmát, de nem azt kapja, amit eredetileg szeretett volna, hanem azt, ami a legjobb a számára. Az élet is így rakja össze a történeteket – csak nem könnyű észrevenni.
