Mimikri

      Újra és újra rájövök, hogy a tavasz Délen is rapszodikus. Néhányszor előfordult már, hogy az április végét, május első felét választottam egy földközi-tengeri úthoz, mindig azzal a naiv elvárással, hogy nyári melegbe és strandidőbe érkezem (mintha délebbre az örök napfény paradicsomi vidéke nyújtózna), ám ottlétemet mindahányszor meghatározta az ív, ahogy a borongós égtől eljutok a napfénytől duzzadó beachig.

     Ezúttal a pirospozsgás kárpát-medencei kora nyárból csöppentem a pityergő mediterrán késő tavaszba. Marseille-ben szunyókált a város a szemerkélő esőben május első vasárnapján, egy teremtett lélekbe nem ütköztünk jó darabon az utcán; a sokarcú kerületek sokféle arcú lakói csak kinéztek az ablakon reggel, és hagyták, hogy visszahúzza őket az ágy. Az idő beborult kedélye vonakodva hátrált meg ottlétem egy hete során. Aznap is, amikor Cassis-ba indultunk, a Marseille-hez közeli fürdővárosba, kételyeket támasztott bennünk a szürke felhőtömeg, ami ugyan nem tűnt áthatolhatatlannak, de szeszélyeskedésre hajlamosnak annál inkább.

     Cassis felé a provence-i tájban kanyarog a busz, a sziklák mögül valódi provence-i falvak bukkannak elő és bújnak vissza, amiket romantikus regényekhez használnak díszletként. Beleképzelem magam a házakba, a regényekbe, a lelkületbe. A házak szinte beolvadnak a sziklák közé, ugyanazt a homokszínű árnyalatot viselve, mint a kőzet. Tartózkodnak az elrugaszkodott megoldásoktól, és ragaszkodnak a levendulaszínekhez a zsalugátereken, még a zöld zsalunak is levendulaszínű hatása van, mintha ekként mutatnák be áldozatukat a vidék jelképévé és ütőerévé vált növénynek. Egységesek, diszkrétek, összesimulók - ízlésesek.  A provence-iak élik a tájat, és együtt kívánnak lélegezni vele, erről árulkodik számomra a falvak mimikrije; sosem vetemednének arra, hogy megkárosítsák. Vajon csak a szürke idő miatt tűnik álmatagnak a vidék, vagy egyébként sem híve a nyüzsgésnek, töprengek. Ezekbe a falvakba inkább visszavonulni jönnek, mint pezsegni - a pezsgéshez berendezték egy kicsit odébb a Côte d'Azur puccos részét -, folytatom a beleképzelést; megnyugodni jönnek, elmélkedni az élet törött, csorba, egyedien mintázott, néha nehezen egymásba illeszthetőnek tűnő cserepeiről, amik aztán váratlanul egységes felületté állnak össze, ha elég bátrak vagyunk sokáig nézni őket. Azt hiszem, ezekben a falvakban áfonyalekvárt főznek és levendulaszappant készítenek a háziasszonyok, nem kényszerűségből, hanem mert ezeket tartják az élet legörvendetesebb tevékenységeinek. Persze a regényekben mindig jóképű férfiak költöznek a szomszéd házba, de ennyi csúsztatás még megbocsátható (meg miért ne költözhetnének?).

Cassis

      Cassis sem túl élénk az eső lógó lába alatt, de vidám helynek tűnik a kávézókkal, a furcsán csupasz és hullámzó ágú fákkal és a kikötővel. Az öbölben pihenő yachtok fölé a halványbarna, sziklás provence-i hegyek borítanak ernyőt, miként a kanyargó provence-i utat is ők kísérték az előbb. Nem Cassis kedvéért jöttünk ki a nagyvárosból, hanem az útért, ami visszavisz oda. El is indulunk a kikötőtől, a magas kerítések mögé és dús mediterrán kertek közé rejtett villák sora mellett, és ahogy belesek a kerítések résein, látom, hogy azért itt is megengednek maguknak némi humoros túlkapást, levendulaszínű tetőcserepek személyében - sokféle úton megnyilvánulhat a provence-i identitás. A villák tornácai, a kerítések rácsai mögül ezüstkéken felénk kandikál a tenger, megcsillan, mintha kacsintana.

      Elhagyjuk a lakott vidéket. Körülöttünk a nyers sziklák és a darabos provence-i növényzet, örökzöldek, ág-bogak, tüskék, könnyű beléjük akadni, karcolásokat gyűjteni; szívósak, hisz tűrni kell a követ, a napfényt és mindenekelőtt a tépázó misztrált, a kegyetlen szelet, az élet viharait. Nem tanultak simogatni. A sziklák néznek némán, nem bírálnak, hagyják, hogy a magunk módján járjunk az elénk állított akadálypályán; néha azért segítenek egy-egy jól helyezkedő kiálló kővel annak, aki beléjük akar kapaszkodni. Láthatatlanul viselik a sok ezer egymást követő, egymásra rakódott lábnyomot, ki ekként fordult, ki akként csúszott; ha nyomolvasó lennék, talán észrevennék ezt-azt, így azonban csak a magam tudására támaszkodhatok a haladásban.

      Nem a robusztus táj miatt gyürkőztünk neki a gyalogos visszaútnak. A természet, pontosabban a geológia mintha a harmónia utáni vágyát lehelte volna ebbe a partszakaszba: a nyílt tenger felől kisebb-nagyobb öblök mélyednek a hegyek közé, oltalmazó nyúlványai a határtalan, bárhova beszivárgó, mindent kivájó víznek. A nagy nyíltság védett zugai a felfelé húzó, állhatatos magaslatok őrzésében. A helyiek Calanque-nak (kb. völgyes tengerparti öböl)  nevezik e képződményeket, és több túraösvényt alakítottak ki, amik fel-le hullámoznak a bérceken, szikláról sziklára, míg levezetnek valamelyik tengernyúlványba. Egyik öböl vitorlások lelőhelye, és egészen szűk torok kapcsolja az anyavízhez, egy másikból a két szikla szűkítette nyak mögül látszik az egyre szélesedő, kitárulkozó víztömeg; ahány öböl, annyi forma, annyiféle kapcsolódás. Sok történetet láthattak ezek a helyek, morfondírozok, lopakodó hajókat, sanda szándékokat, csonka testeket, jó modor helyett farkastörvényeket. Az öblök és a hegyek befogadták azt is, akiket a város kivetett. Nem ellenkeztek, de ha tudtak volna szólni, sem teszik, mert számukra mind egy, akik az ég alatt pergetik.

     A túra nehéz. A terep csúszós, helyenként ingatag. Átgondolok minden lépést, megfontoltan helyezem a talpam az ösvény alakulásába. Felfelé lihegek, feszítem az erőm, a víz kevés, egyre csatakosabb vagyok az izzadságól; aztán lefelé - mindig a lefelé rejti a legnagyobb buktatót, könnyen magával ragad az elővételezett megkönnyebbülés. Nem itt akarok kisiklani, utasbiztosítást sem kötöttem; de ha nekivágtam, engedelmeskednem kell a hegy törvényének.
    Meg-megállok, befogadni a tájat, kapjak valami szépet, legyen értelme ennek a fújtatásnak. A felhők szétoszlottak, szétkergette őket a fény; próbáltak többször összesűrűsödni, végül elvonultak esőt vonzóbb tájak felé. Virít a nap a hegytetőn, az ég telt kék, enyhítő árnyék sehol. Egyik magaslat a másik mögött honol, szilárdan lecövekelve, mindenfelé sziklák sorakoznak a beléjük kapaszkodó darabos növényzettel. Néhány más lihegő szeli még a rögöket rajtunk kívül, mint eltévedt hangyák a konyhaasztalt. Tartjuk a célt, ahogy a csúcsok is tartják magukat; meríteni akarunk a magaslatból, számolva azzal, hogy aki azt hiszi, magasabbra törhet, az zuhanhat a legmélyebbre. Gyakorolom a figyelmet és a türelmet, remélve, hogy a hegyháton járva közelebb jutok mindahhoz, ami a kövekben összegyűlt, a hegy tömegéhez, amiben elraktározódott a keletkezéstörténet, a talpak formája, léptek iránya (nemcsak emberiek). Leülök és belesimulok, a lehetőségek szerint.


   
     Súlyos számomra a hegyek világa, szilárd és szikár, tömény és tömör; itt nem lehet megúszni féligazságokkal, mindent vagy semmit tesz magáévá, aki a magaslatra tör. Menten belefájdul a fejem. De pont abban a pillanatban, amikor összeroppantana a súly és ami belesűrűsödött, a sziklaláncok mögött feltárul a tenger, légiesen és végeláthatatlanul. Előtűnnek a körbeölelő öblök, mögöttük pedig a nagy nyíltság, ahova tetszés szerint kiáramolhat, vagy ahonnan visszahúzódhat, aki a hullámokat szeli. Oszlik rólam a nyomás, ahogy megérzem a vizet, ami a maga híg módján csak van, létezik, és közben átjut mindenen, eljut mindenhova. Tudom én, hogy kell a szikla, a rendületlen, a hajthatatlan, de én jutni szeretek, mint a lehetőségek szerint kanalizálódó víz. A szikla számára nincs rohanás, a víz számára ellenállás nincs. Türelmes típus mindkettő a maga módján.

      A gerincről nézve egy távolabbi perspektíva is észrevéteti magát: még egy határ húzódik, illetve elmosódik túlnan a kékben. Ég és a tenger mintha átvennék egymás színét, egy árnyalaton vibrálnának, és kettejük elkülönülése, ha egyáltalán, arra a sávra tehető, ahol mintha megnövekedne a közös színkoncentráció. A távolban a kétféle minőség többé nem szétválasztható; momentán ugyan nem adott a lehetőség, hogy belerepüljek mondjuk egy vitorlázórepülővel, de egyébként sem hiszem, hogy ily módon közeledve elérném az egybeolvadás helyét. Állok megigézve, belemerülök, a lehetőségek szerint. És még nem tudom szavakba önteni, mit fejez ki számomra ég és tenger összevegyülése.
      Belemerülök, és úgy érzem, ezen a helyen minden pillanat arra vár, hogy valaki éber figyelemmel belelépjen azért, hogy jelen legyen benne; arra vár, hogy kitáguljon egy jelenlétnek. De örökké itt sem tart, és arra ocsúdok, hogy a többiek már elhúztak, vágtatok utánuk át a hegyháton (a vágtatás természetesen a körülményekhez igazított költői túlzásként képzelendő el).
      Már ereszkedünk lefelé, a hegyek törvényét követve; a tenger fölé magasodó szomszédos sziklafalon mászók csoportja, köteleken lógva, függeszkedve a metszéspontokon; mintha egy képernyő mögött lennének, a felkapaszkodók, a szikla, a tenger, mi meg ideát, aktuálisan soron következők. Egészen lent, a mélyben a kővel-kaviccsal bélelt öblök, és bennük fürdőzők, napozók csoportja. A lábukat lógatják, a hideg vízzel lemossák a forróságban testükre tapadt ragacsot. Ejtőznek, az öböl tágulatát szemlélve, fellélegezve, áhítattal. Szokatlanul parányiak.

Ui.: Tulajdonképp a Földközi-tenger medencéje is egy kiterjedt, sokféle formát tartalmazó öböl.

Az utolsó két fotót Tóni, az országokon átívelő készítette.

Kikötő

     Amikor a kikötőszag megcsapja az ember orrát, bizton tudhatja, hogy éppen érkezőben van... A frissen szárazra került hal, a vízbe hullott szemét, állott rakomány, hajótestre tapadt alga - víz és föld találkozásának jellegzetesen poshadt szaga kering a levegőben, vegyülve a dokkok környéki agilis lótás-futással és sertepertéléssel, az emberi zajból, hajótülkölésből és sirályrikoltásból összeálló kakofóniával, ami kedves azok fülének, akik szeretnek kikötni. S ahogy lassan manőverezve közeledik a hajó, majd elfoglalja helyét a kikötőben, a fedélzeten álló menthetetlenül ismét részévé válik az emberi civilizációnak, nemcsak annak minden ingerhalmazával, de normarendszerével is. Bármi legyen a háta mögött, a partra lépéssel - akar vagy sem - igent mond egy halom jól ismert játékszabályra, amely szerint talán nem vagy alig játszott egy ideje, és mégis hamarost visszailleszkedik, külcsín, jó modor, pénz, mert mindezt nem lehet elfelejteni, ha már egyszer rátanultunk, mint a biciklizést. De fordítva is: ahogy lassan halkul a kikötőkavalkád, zsugorodik a veszteglő hajók sora, oszlik a poshadtság, és az orrlyukakba egyre több sós, tiszta vízszag áramlik, a tüdőben nemcsak az oxigéntől szakad fel a lélegzet, hanem a felszabadulástól is, hogy ez már a tenger, mentes minden furfangtól, a maga határtalanságával, lenyűgöző erejével, amelyben az ember kiváló agyi és szellemi képességei birtokában is csak elhanyagolható molekulahalmazként vesz részt. Egyre távolodunk, míg már teljesen magunk mögött hagyjuk a régi horgonypontot, és a nyílt tér vesz körül; immár erre kell rábízni magunkat, a teljes nyíltságra, ami tetteink és érdemeink szerint dönt sorsunkról, könyörtelen és megkerülhetetlen választ ad manővereinkre.
      Néha eltöprengek, miért is van szükség(em) kikötőre; miért nem siklok csak a nagy nyíltság áramlatain, vessen, ahova jónak látja. Talán az ismerősség biztonsága miatt, a horgonypontért, amihez újra és újra visszatérhetek, feltölteni a hajót - vagy épp kiüríteni (helyszín- és periódusfüggően)... Ráadásul a kikötő viszonyítási alap, betájol. De más szemszögből: miért van szükség(em) egy helyre, ami idegesítően kaotikus, veszélyes alakokkal teli, és olyan zugokkal, ahonnan jobb elfordulni? Talán pont az ilyen helyek késztetnek elrugaszkodásra, eltávolodásra, hogy túljussunk rajtuk, és felvegyünk egy másik perspektívát. Az ismerősség biztonsága, ami visszahúz újra és újra, végül mindig irritálóvá válik; posvány, de ebben legalább otthon vagyunk. El lehet benne kényelmesedni.

     Marseille évezredek óta kikötőváros, amióta az ókori görögök az i. e. 6. században partra szálltak itt. A kikötői forgalom az 1840-es években nőtte ki a mai Vieux Port (Régi Kikötő) helyét, és költözött egy nagyobb befogadóhelyre távolabb a központtól, hogy a továbbiakban ott bonyolítsa folyó ügyeit. A Vieux Port yachtparkolóként és turistalátványosságként végezte, de örülhet, hogy öregkorában is fontos szerepet tölt be, és továbbra sem elhanyagolható bevételi forrást jelent az anyatelepülésnek. A szag még mindig autentikus, csak a kakofóniát már nem tengerészek, hanem kirándulók hozzák létre. Ha magamba nézek, nem is bánom a változást - hisz mi vonzót találnék egy ipari kikötőben, míg e valamennyire élő múzeumban megérzek valamit az aromából és a szellemiségből. Kirakat a laikusoknak.
     A kikötőtől balra magasodó dombra felkaptatva elérjük a hajósok védőbástyáját. Itt épült fel a Notre Dame de la Garde templom, amelynek helyén már a 12. században is kápolna állt, később a várost védő erőd, majd a 19. század közepétől mai formájában a székesegyház. Ismerős színekben és stílusban pompázik, és ahogy emlékezetemben kutatok, előtűnnek a mosolyráncaim, mert a firenzei dómra emlékeztet. És nem is tévedek, ahogy itthon ellenőrzöm az Enciklopédiában, Firenze környéki zöld köveket használtak az építkezéshez; számomra máris rokon lelkek a marseille-i Notre Dame és a firenzei dóm. Bent tiszta, telt színekben fénylő mozaikok a kupola, a kórus, a fő- és a kereszthajó nagy felületén: aranyban ég a bazilika, és az arany háttér előtt kelnek életre a motívumok, égi seregek különféle összetételben, szivárvány, mindenféle hivalkodó madár (amiket elég illusztrisnak tartottak ábrázolni), és egy karcsú vitorláshajó, a mélyarany ég és a türkizszínű víz találkozási pontján.
      A Notre Dame de la Garde dúskál a hajókban. Nemcsak az oltár feletti mozaik, de az oldalsó falakon tömörülő rengeteg festmény témáját is hajók alkotják: a habokat magabiztosan szelő hajók, szürkületben surranó hajók, viharban vergődő hajók, és a szemünk előtt fuldokló hajók, még ha ilyesminek alig-alig voltak is szemtanúi a történelemben. Nincs a hajó- és hajóssorsnak olyan állomása, ami ne szerepelne a templom képein. Hajók lógnak még a mennyezetről is.

      Mindegy, hogy kápolna, erőd vagy bazilika, a Marseille-t üdvözlő és elhagyó tengerészek e helyre vetették első és utolsó pillantásukat, a megkönnyebbülés pillantását, akár mert túlélték az utat, akár mert elengedték a partot. Sok fohász szállhatott ide az utolsó pillantás jogán, no meg a nők részéről, akik csak maradtak és vártak, szokás szerint, no meg erre a helyre jártak, remélni. Ahogy távolodunk lefelé a lejtőn, egyre a templomtoronyra szegezem a tekintetem; a nőalak, akinek szentelték, azt súgja, hagyjam, hogy a tenger áramlatai vezéreljék manővereimet, és ne felejtsek örvendezni a nyíltságnak, különösen, amikor a legrémisztőbb.

 http://fr.wikipedia.org/wiki/Basilique_Notre-Dame-de-la-Garde          

A gendarme

    Második marseille-i esténken továbbállunk a következő szállásadónkhoz. Háromfogásos vacsorával fogad minket, és eldönteni se tudjuk, hogy örüljünk vagy pironkodjunk, mert a couchsurfölés nem foglal magában komplett ellátást. Igaz, nem is az ellátásról van itt szó - egész másról... Van Nizzából származó pizzaszerű előétel, a tetején hagyma párolva-fűszerezve, édes és krémes, mesés. Főétel krumpliból és tojásból, és még almás sütemény is, friss és omlós. Arról van szó, hogy belegondolok, hogy valaki azzal töltötte a vasárnap délutánját, hogy vadidegeneknek, azaz nekünk süssön-főzzön, és ösztönösen támad bennem valami kellemetlen érzés, talán mert lekötelezve érezni magunkat alapvetően kellemetlen. Vagy csak nem könnyű elfogadni. Másnap persze mi is főzünk Eszter vezényletével, aki mindig ügyesen rögtönöz közösségi helyzetekben, önkéntesként pedig tud fejből pár receptet és talpraesett a konyhában (mert az önkéntesek maguk főznek a csapatukra, beosztás szerint). Szóval némileg helyrebillen a képzeletbeli mérleg, bár a szállásadónkon nem érzem, hogy elvárná tőlünk, hogy helyrebillentsük. Másnap délelőtt reggeli vár minket ébredés után, croissant, baguette és eper, no meg vendéglátónk saját készítésű rebarbaralekvárja, ami egyszerűen csodás. És a mérleg ismét elbillenő nyelvén cseppet sem javít, hogy olyan későn sikerül felkelnünk, hogy addigra a hostunkat elszólítják a tennivalói, és nem oszthatja meg velünk a pazar reggelit, amit ő szervírozott. Egy következő nap mi is prezentálunk reggelit, de persze a helyzet kiegyenlíthetetlen, már a kezdeti pillanattól. Mert nemcsak megszállunk itt, hanem vendégeskedünk is, ráadásul úgy, hogy a körülmények nem feltételezik maguktól értetődően a későbbi viszonzás lehetőségét. Igaz, én már a friss és omlós almás süteménynél, de lehet, hogy már a krémesen hagymás nizzai pizzánál úgy döntöttem, hogy fenntartások nélkül hagyom magam belesüppedni a vendégeskedésbe, ha már a host vendégeskedéssé emelte az elszállásolást, a mérleg nyelvét pedig rábízom a sors igazságszolgáltatására. A kérdést pedig, hogy mennyit és hogyan ildomos elfogadni, a rebarbaralekvár a maga természetesen etető módján azonnal hatályon kívül helyezi.

     A lakás, ahol szállunk, nem akárhol van. A host lelkünkre köti, hogy mindig köszönjünk hangosan és szépen a szembejövőknek, ha pedig kérdeznék, kik vagyunk, feleljük, hogy az ő vendégei. A lakás több egymáshoz hasonló emeletes ház egyikében kapott helyet, amiket egy kerítés különít el a környező emeletes házaktól. Na mármost nem tanácsos e lakópark hátsó része körül kóricálni, lévén fegyverek állnak és várnak ott, a lakópark pedig nem más, mint egy gendarmerie propriété. Szállásadónk személyesen egy gendarme, vagyis katona. Visszahőkölök diszkréten (reméljük, nem feltűnően) e közlésre, mert cseppet sem kelti katona benyomását. Ha gendarme is, biztos amolyan Rejtő Jenő-karakter, valamelyik idegenlégiós, sokat próbált, de a szíve vajból, egy szép nőtől meg végképp elolvad. Látszik a szemén, hogy rossz ember nem lehet, csak ez a gendarme-dolog nem illik a képbe. Illetve az én gendarme-képem nem illik rá, hogy pontosan fogalmazzak.
     De hogyan lesz valakiből gendarme? A gendarme egykor Svédországban kezdte a pályafutását, franciát tanított békésen és szolidan egy főiskolán, és valami unalmasan hangzó témából írogatta a doktori disszertációját. Máig van egy háza Svédországban, annak udvaráról származik a rebarbara a lekvárhoz; épp próbál túladni a házon, mondván nem az teszi az otthont és az embert, hogy be van jegyezve a neve egy tulajdoni lapon; ha a birtok(lás)ért nem is, a rebarbaráért azért kár, bár csak ismerni kell egy jó lelőhelyet. De a gendarme nem arra vágyott, hogy békében és szolidan Svédországban öregedjen meg a francia fonetikával pepecselve, átsodródott inkább diplomáciai területre. Sokfelé járt, például Türkmenisztánban, ami nyersanyagban gazdag, humánumban szegény, és mindama sok nyersanyag és ásványkincs, a jog és a birtok egy szűk elit kezén, és aki nem hajt nekik fejet, nem működik együtt, annak a rokonságát egyszerűen kihajítják a szeme láttára az ablakon. Hiába tapintatosságáról híres a diplomácia, mégsem hagyja az embert érintetlenül. A külügyi ügyek pedig egy lapra tartoznak, minden diplomata gendarme is egyben, és fordítva - lélektani határ nem, csak öltözék választja el a kettőt. Hősünk tehát egyszer csak Dél-Amerikában találta magát egyenruhában, amint aranycsempészeket üldöz.
       Milyen egy gendarme munkanapja? Délelőtt két óra edzés, délután a, esetben valamilyen elfoglaltság, majd újabb két óra edzés, mert egy gendarme-nak törvényszerűen keménykötésűnek kell lennie (Tóni, országokon átívelő útitársam itt sóhajt egyet, mert neki mindezt nem munkaidőben, hanem azon kívül kell beszorítania a napjába). B, esetben a gendarme-ok elmennek valamilyen küldetésre, "mission"-re. Hogy miféle mission, a jó ég tudja, nem akarom feszegetni a kérdést, de ahogy utánaolvastam, a bevándorlólázadásokat és esetleges más rendbontó civil megmozdulásokat is a gendarmerie szokta lerendezni.
     Nem kell feltétlenül brutális lerendezésre gondolni. Legalábbis a gendarme biztosít róla, hogy amit ők csinálnak, annak semmi köze az izraeli hadseregben dívó kegyetlen, nyak- és csigolyaroppantó harci technikához. Az európai gendarmerie-kben már egy ideje bevezették a politikailag korrekt harcot, melynek lényege, hogy az ellenfelet minimális sérülés okozásával szabad ártalmatlanítani (hisz ártalmatlanítani csak kell, azért fizetik a gendarme-ot), a kart úgy kicsavarni, hogy a delikvens ne mozdulhasson, de ne kelljen utána sínbe tenni, és ököllel nem ütünk, csak tenyérrel csapunk, satöbbi. Tehát a gendarme-ok immár nem agresszív, vérszomjas, tekintélyelvű fickók, hanem az emberiesség értékei mellett elkötelezetten végzik munkájukat. Hova lenne a világ, ha Európa nem mutatna példát humánumból még a hadseregszabályzatban is... Így vagy úgy, egy gendarme elvileg nem tör, és végképp nem öl. Bár a gendarme meséli, hogy vannak kollégái, akik sokat beszélnek az ölésről, hogy ők bizony meghúznák, megteszik, ha arra kerül sor, sőt, alig várják, hogy rákerüljön, és a gyomruk sem ugrik meg, meglásd. A gendarme persze tudja, hogy csak blama ez a nagy szájtépés, és a félelmüket takargatják vele.
     Harmadik, és egyben utolsó közös reggelünkön kérdezem a gendarme-ot, hova lesz a következő mission. Először két hónap Korzika, ez már fix, aztán valamelyik francia fennhatóságú trópusi sziget. Már latolgatják a kollégáival az esélyeket. Igazából egyetlen hely van, ahova vágynak, Madagaszkár mellett, mert az összes többi szigeten ki nem állhatják a franciákat, hát még a milíciát, de ez az egy sziget Madagaszkár mellett olyan soknemzetiségű és multikulturális, hogy még a francia katonákat is tolerálják, ugyanolyan szívélyesen fogadják őket, mint bármelyik szigetükre látogató egyént. Ráadásul a multikulturalitás finom fűszeres konyhát forrt ki magából, amit vígan eleszeget az ember pár hónapig, arról nem is beszélve, hogy e sokajkú és kevert vérű szigeten messze földön híresen gyönyörűek a nők, és a gendarme saját bevallása szerint ez a legkecsegtetőbb vetülete az új munkahelynek. A kollégáival már előre várják, hogy ők odamennek, és a hajadon lányok menten feladják hajadonságukat, a férjezettek pedig rögvest beszerzik a válási papírokat. Kinek a cafeteria, a blackberry és a saját iroda, kinek pedig egy szép nő jelenti a karrierkilátásokat. Hódítás ez is, az is.

     Mi tagadás, büszke vagyok magamra, hogy a remek couchsurfing.org-on keresztül (ismeretlenül is szálljon hálám arra, aki kitalálta) ilyen remek arcot kerítettem, a rosszfiúkról híres Marseille-ben egy igazi aranyszívű Rejtő Jenő-féle rosszfiút, aki még a politikailag korrekt harcművészetbe is beavat. Erről a politikailag korrekt harcról egyébként a kisvárosias Panier negyedben mesél a gendarme, ahol homokszínűek és emberléptékűek a házak, levendulaszínűek a zsalugáterek, és a zsalukra akasztott kaspókból dúsan buggyannak ki a virágzó növények. Egy zsivajgó téren sörözünk négyesben Eszterrel, Tónival, a gendarme-mal, karcsú székeken ülve, lágyan simogat a déli napfény, és Cagole sört kortyolgatunk, aminek nem az íze, hanem a neve annyira eredeti, hogy egyszerűen megveteti magát. A cagole ugyanis szabadfordításban macát jelent, pontosabban bögyös, agyonfestett, nem túl éles eszű leányzót, aki után döglenek a férfiak; tetszik, amikor humorral és tartalommal építenek fel egy brandet, a Cagole söröspoharán ráadásul egy kacsintó bögyös maca szolgálja fel épp a sört. Körülöttünk zajlik az élet a téren, a szökőkút szélén gyerekek játszanak, felnőttek süttetik magukat a padokon, eszmét cserélnek, vásárolnak ezt-azt a boulangerie-ben, és úgy érzem, a legtöbben, akik jelen vannak ebben a térben, idetartoznak, itt élik a mindennapjaikat úgy, ahogy ebben a pillanatban is léteznek. Csak néhányan vagyunk kívülállók, akik bámészkodni jöttek, belekóstolni; például mellettünk az a furcsa pár, kifejezéstelen arc, kivasalt bőr, no meg a kisugárzás, hogy nekik az élet semelyik színe sem ámulatba ejtő; alighanem a puccos Marseille-ből tévedtek át, a kikötő túlsó oldaláról a tengerpart feletti elitnegyedből. Máshonnan érkeztünk mi magyarok is, sőt a gendarme sem tartozik ide szervesen, ő bárhova tartozik - bár én is egyre inkább, azt hiszem.
      A gendarme elmondja, hogy mennyire nem tetszik neki mai formájában a Vieux Port, az ott dekkoló sok yacht, aminek köze sincs az igazi hajókhoz, és csak egy körre viszik ki őket vasárnap délután dicsekedni, ahogy a kutyát viszik le sétáltatni. Elmondja azt is, hogy a világ bármely országában ránézésre felismeri a franciákat arról a sajátos arckifejezésről, a sajátos ráncról az ajkuk felett, amivel tudatják, legyenek bárhol, hogy persze-persze, ez a látvány, vagy e cucc, ez a hatás elég jó, de egy vérbeli, csiszolt francia számára nem egy nagy mutatvány; a gendarme nemigen szokott külföldön odamenni üdvözölni ezeket az eltéveszthetetlenül felismerhető franciákat. Elmeséli azt is, hogy előző télen szokatlanul súlyos mínuszok szakadtak Marseille-re. A fagy váratlanul érte a sok hajléktalant, akikben bővelkedik a város. A gendarme egyik reggel a közeli szupermarket felé sétált, ami előtt rendszerint tanyázik pár homeless, télen hálózsák alá bújva. Ahogy elhaladt egy hálózsák mellett, megállt, hallgatózott, figyelt, ad-e életjelet a benne nyugvó test, emelkedik-süllyed-e a zsák a lélegzettől. Síri csend és mozdulatlanság. Akkor határozta el a gendarme, hogy legközelebb, mielőtt fagyba dermedne a város, lemegy, és az első hajléktalannak, aki az útjába akad, felajánlja, gyere, melegedj meg nálam; max. előtte elmegy vele egy uszodába, hogy rendben legyen a higiénia. És én egy percig sem kételkedem a szavában.
       Nem tudok kiigazodni a gendarme-on, vagy inkább azon, hogyan lesz gendarme egy ilyen nyitott és toleráns személyiségből, aki nincs oda attól, hogy a hajózás yachtokká, pontosabban a gazdagok rongyrázásává süllyedt (feltételezem, a rongyrázást nem csak a kikötőben szüntetné meg); aki nem hisz a nemzeti felsőbbrendűségben, és egy sóhajjal veszi tudomásul, ahogy a francia felsőbbrendűségi tudat mindenhol azonnal megnyilvánul egy arckifejezésben; aki mindenkiben látja az embert, és egy hajléktalant is befogadna, hisz minden emberéletért kár. A gendarme szóról nem olyasvalakire asszociáltam eddig, aki vadidegeneket invitál az otthonába, és háromfogásos vacsorával tiszteli meg őket. De most, hogy kicsit megismertem őt, beszéltem vele, a gendarme szóval kapcsolatos tévképzeteim egymás után tűnnek a semmibe.

Imázs

     Marseille a Riviéra olvasztótégelye: bármit befogad, bár nem gyúr egységes masszává. Más és más arculatú negyedekből tapad össze, ahogy az itt élő népségek arca is más és más. Ami összefűzi: a mediterrán őrület, a kuszaság, a tobzódás. Mértéktartásról szó sem lehet.
     A dombokon a szokásos déli farkastörvények szerint hullámzik a közlekedés. A piros lámpa nem számít, én is két nap alatt leszokom arról, hogy tekintetbe vegyem: ha kocsi jön, állj, ha nem jön, a gyalogos bárhol átsiethet az utcán, csak siessen. A járdát a motorosok is bátran használják. Az autósok pedig nem bánják, hogy jobbára csak a többi kocsival és néhány bátor gyalogossal kell megküzdeni az előrejutásért.
     Marseille kikötőváros, amióta csak i. e. 600 körül az ókori görögök megalapították, pont a mai Vieux Port (Régi Kikötő) helyén. A Vieux Port ma is él, bár kevésbé autentikusan már csak vitorlások parkolnak itt. Nincs egy bódé se, ahol halételeket árulnának, pedig szívesen ennénk; elvileg hajnalban, pardon, reggelente működik itt halpiac, de azzal még nem vagyunk kisegítve, hisz nem nyersen akarjuk enni. Tulajdonképp a város egykori szíve csak turistalátványosság; minden szívveréssel megjátssza magát, mintha élne, de csak a fényképezőgépeknek mutogatja magát, kimaszkolva kenceficékkel. Na jó, az émelyítő kikötőszag még a régi, hiteles és örök.

     A Vieux Port két oldalán rejtőzik a régi városmag, ami olyan hangulatot áraszt, mint egy mesebeli provence-i kisváros, szűk utcák kaptatnak fel az emelkedőkön és buknak alá, homokszínű házak levelendulaszínű zsalugáterekkel, de ha netalántán zöld színre festették volna a zsalut, látszik, hogy levendulaszínt akkor is kevertek a festékbe. A provence-i vidék színeit viselik az itteni házak, alázattal olvadva a tájba, a sziklás hegyek színét és a levendulamezők színét. És a kisvárosi külső nemcsak máz, a Panier negyed terein gyerekek rajcsúroznak, ugrálnak a szökőkúton, csúszkálnak a lépcsőkorláton, anyukák fordítják napszemüveges arcukat a nap felé babakocsit tologatva, a nagyszülők generációja pedig nyugodt mosollyal szemléli az eseményeket a padon. Egy halom galéria is beköltözött a Panier negyedbe, illetve a művészek költöztek és hozták a galériát, ami nem is csoda, átérezve a tiszta provence-i atmoszférát - az élet lassú, eseményt a szomszédok jelentenek, és mindennek bölcsője a táj, ami nemcsak színeit, hanem terményeit is kölcsönadja. Igen, itt még létezik szomszédság és szomszédolás. Beszélgetek az egyik művésszel a műtermében, franciául, örülök imigyen meglelt nyelvi emlékeimnek; recycled, papír alapú állatfigurák és egyéb tárgyak a műterem polcain. Egy másik galéria vásznain a semmiben függő, az éterben úszó házak, alapját vesztett felhőkarcolóban himbálózó emberek. Foszlik a talaj.

     Sok téren piac, az az igazi szabadtéri fajta, ami itthonról sajnos kiveszett vagy kiveszőfélben van, mindenesetre ritka, mint a fehér holló (na jó, örüljünk, hogy fedett piac akad bőven), gyümölcs, zöldség, fűszer, ruha, mindenféle kapható. A piac környékén pedig összeverődik az embertömeg, áll, ül, kávézik, karattyol. Az árusok és eladók, térjünk be boltba vagy piacra, nem fapofák, ugratnak, ha nyögvenyelősen megy a francia nyelv (hol alázósan, hol viccelődve, a saját francia-elitizmusukat kifigurázva); ez provence-i kisváros, nem szupermarket.
      De a kisvárosi miliő csak kis része a kétmilliós Marseille-nek, és átlépve a kisváros képzeletbeli határát elénk tárul a nagyvárosi ábrázat, a ronda, színtelen emeletes házak, a kirakatok és neonfények sora, egy-egy fa csak a természet hírmondója. Kocsibűz és mimikátlan arcok. És legyen bármilyen elbájoló a kisvárosi mag, Marseille valóságát mégis ez a kép tükrözi igazán - és itt nem Marseille-en, hanem a nagyvároson van a hangsúly. Marseille ráadásul koszos és úszik a szemétben, mindenhol. Nemcsak a piros lámpa, de a köztéri kukák használata sem kötelező.
      Lapozzunk a helyi divatlapban. Marseille, a Côte d'Azur prominens tagja természetesen előkelőségét is felvillantja, a tengerparthoz és a hegyről fénylő Notre Dame de la Garde templomhoz közel, ahol a provence-i módi falusiasból nagystílűvé avanzsál: villák, hotelek szép panorámája a domboldalon, no meg széles bevásárlóutcák, Porschék és Minik minden mennyiségben. Errefelé a szemetelés is visszafogott.

     És még mindig újabb profilt ölt a város. Marseille Afrika európai oldala, mondja Eszter, és tulajdonképp igaza van, ez a stílus is bőven belefér Marseille gardróbjába, hogyne férne, hisz Marseille csak egy ugrásra van az észak-afrikai partoktól, aki onnan Európába pályázik, annak legkönnyebb ide katapultálni első lépésben. Marseille-t úgy becézik, némi geológiai képzavarral élve, mint a Maghreb fővárosa. Arabok és feketék ugyanúgy lakják a várost, mint a franciák, és ugyanannyi joggal (már akik kaptak státuszt). Viszik a piacot, a bazárt, vagy amit találnak maguknak, van, aki afrikai stílusú designboltot. Feltalálják magukat, gondolom, így vagy úgy. Vegyülnek a kultúrák, mintát rajzolnak a városképre a bőrszínárnyalatok.
     A bevándorlónegyedekbe (sajnos értsd: gettókba) nem megyünk; ezt a titkát a hely megtarthatja magának. Marseille-ben hírhedten rossz a közbiztonság; a városközpontban maradva nem fenyeget veszély, a táskánkra persze ügyelünk, mint bárhol. Igaz, hallottam olyan sztorit, hogy egy magyar lányt az ideköltözése után két-három héttel majdnem megerőszakoltak, de - feltételezem - az ilyesmi kirívó eset.
     Ha nem is teszünk mást, mint hogy egy sör mellett ülve diszkréten figyeljük a járókelőket valamelyik kusza, koszos téren, már akkor is elénk tárul Marseille meztelensége: a szedett-vedettségig szétborzolt, kemény arcú alakok; sehol nem láttam eddig ilyen mennyiségben ilyen furcsa (értsd: nem épp polgári) fizimiskát. Nem feltétlenül jótét lelkek, sugározza a tekintetük; életük nagy részében a társadalom peremén egyensúlyoznak. Meghúzzák magukat az olvasztótégely valamelyik sarkában, lavíroznak, sáfárkodnak, úsznak az árral, és fennmaradnak. Évszázadok óta.