Újra és újra rájövök, hogy a tavasz Délen is rapszodikus. Néhányszor előfordult már, hogy az április végét, május első felét választottam egy földközi-tengeri úthoz, mindig azzal a naiv elvárással, hogy nyári melegbe és strandidőbe érkezem (mintha délebbre az örök napfény paradicsomi vidéke nyújtózna), ám ottlétemet mindahányszor meghatározta az ív, ahogy a borongós égtől eljutok a napfénytől duzzadó beachig.
Ezúttal a pirospozsgás kárpát-medencei kora nyárból csöppentem a pityergő mediterrán késő tavaszba. Marseille-ben szunyókált a város a szemerkélő esőben május első vasárnapján, egy teremtett lélekbe nem ütköztünk jó darabon az utcán; a sokarcú kerületek sokféle arcú lakói csak kinéztek az ablakon reggel, és hagyták, hogy visszahúzza őket az ágy. Az idő beborult kedélye vonakodva hátrált meg ottlétem egy hete során. Aznap is, amikor Cassis-ba indultunk, a Marseille-hez közeli fürdővárosba, kételyeket támasztott bennünk a szürke felhőtömeg, ami ugyan nem tűnt áthatolhatatlannak, de szeszélyeskedésre hajlamosnak annál inkább.
Cassis felé a provence-i tájban kanyarog a busz, a sziklák mögül valódi provence-i falvak bukkannak elő és bújnak vissza, amiket romantikus regényekhez használnak díszletként. Beleképzelem magam a házakba, a regényekbe, a lelkületbe. A házak szinte beolvadnak a sziklák közé, ugyanazt a homokszínű árnyalatot viselve, mint a kőzet. Tartózkodnak az elrugaszkodott megoldásoktól, és ragaszkodnak a levendulaszínekhez a zsalugátereken, még a zöld zsalunak is levendulaszínű hatása van, mintha ekként mutatnák be áldozatukat a vidék jelképévé és ütőerévé vált növénynek. Egységesek, diszkrétek, összesimulók - ízlésesek. A provence-iak élik a tájat, és együtt kívánnak lélegezni vele, erről árulkodik számomra a falvak mimikrije; sosem vetemednének arra, hogy megkárosítsák. Vajon csak a szürke idő miatt tűnik álmatagnak a vidék, vagy egyébként sem híve a nyüzsgésnek, töprengek. Ezekbe a falvakba inkább visszavonulni jönnek, mint pezsegni - a pezsgéshez berendezték egy kicsit odébb a Côte d'Azur puccos részét -, folytatom a beleképzelést; megnyugodni jönnek, elmélkedni az élet törött, csorba, egyedien mintázott, néha nehezen egymásba illeszthetőnek tűnő cserepeiről, amik aztán váratlanul egységes felületté állnak össze, ha elég bátrak vagyunk sokáig nézni őket. Azt hiszem, ezekben a falvakban áfonyalekvárt főznek és levendulaszappant készítenek a háziasszonyok, nem kényszerűségből, hanem mert ezeket tartják az élet legörvendetesebb tevékenységeinek. Persze a regényekben mindig jóképű férfiak költöznek a szomszéd házba, de ennyi csúsztatás még megbocsátható (meg miért ne költözhetnének?).
Cassis
Cassis sem túl élénk az eső lógó lába alatt, de vidám helynek tűnik a kávézókkal, a furcsán csupasz és hullámzó ágú fákkal és a kikötővel. Az öbölben pihenő yachtok fölé a halványbarna, sziklás provence-i hegyek borítanak ernyőt, miként a kanyargó provence-i utat is ők kísérték az előbb. Nem Cassis kedvéért jöttünk ki a nagyvárosból, hanem az útért, ami visszavisz oda. El is indulunk a kikötőtől, a magas kerítések mögé és dús mediterrán kertek közé rejtett villák sora mellett, és ahogy belesek a kerítések résein, látom, hogy azért itt is megengednek maguknak némi humoros túlkapást, levendulaszínű tetőcserepek személyében - sokféle úton megnyilvánulhat a provence-i identitás. A villák tornácai, a kerítések rácsai mögül ezüstkéken felénk kandikál a tenger, megcsillan, mintha kacsintana.
Elhagyjuk a lakott vidéket. Körülöttünk a nyers sziklák és a darabos provence-i növényzet, örökzöldek, ág-bogak, tüskék, könnyű beléjük akadni, karcolásokat gyűjteni; szívósak, hisz tűrni kell a követ, a napfényt és mindenekelőtt a tépázó misztrált, a kegyetlen szelet, az élet viharait. Nem tanultak simogatni. A sziklák néznek némán, nem bírálnak, hagyják, hogy a magunk módján járjunk az elénk állított akadálypályán; néha azért segítenek egy-egy jól helyezkedő kiálló kővel annak, aki beléjük akar kapaszkodni. Láthatatlanul viselik a sok ezer egymást követő, egymásra rakódott lábnyomot, ki ekként fordult, ki akként csúszott; ha nyomolvasó lennék, talán észrevennék ezt-azt, így azonban csak a magam tudására támaszkodhatok a haladásban.
Nem a robusztus táj miatt gyürkőztünk neki a gyalogos visszaútnak. A természet, pontosabban a geológia mintha a harmónia utáni vágyát lehelte volna ebbe a partszakaszba: a nyílt tenger felől kisebb-nagyobb öblök mélyednek a hegyek közé, oltalmazó nyúlványai a határtalan, bárhova beszivárgó, mindent kivájó víznek. A nagy nyíltság védett zugai a felfelé húzó, állhatatos magaslatok őrzésében. A helyiek Calanque-nak (kb. völgyes tengerparti öböl) nevezik e képződményeket, és több túraösvényt alakítottak ki, amik fel-le hullámoznak a bérceken, szikláról sziklára, míg levezetnek valamelyik tengernyúlványba. Egyik öböl vitorlások lelőhelye, és egészen szűk torok kapcsolja az anyavízhez, egy másikból a két szikla szűkítette nyak mögül látszik az egyre szélesedő, kitárulkozó víztömeg; ahány öböl, annyi forma, annyiféle kapcsolódás. Sok történetet láthattak ezek a helyek, morfondírozok, lopakodó hajókat, sanda szándékokat, csonka testeket, jó modor helyett farkastörvényeket. Az öblök és a hegyek befogadták azt is, akiket a város kivetett. Nem ellenkeztek, de ha tudtak volna szólni, sem teszik, mert számukra mind egy, akik az ég alatt pergetik.
A túra nehéz. A terep csúszós, helyenként ingatag. Átgondolok minden lépést, megfontoltan helyezem a talpam az ösvény alakulásába. Felfelé lihegek, feszítem az erőm, a víz kevés, egyre csatakosabb vagyok az izzadságól; aztán lefelé - mindig a lefelé rejti a legnagyobb buktatót, könnyen magával ragad az elővételezett megkönnyebbülés. Nem itt akarok kisiklani, utasbiztosítást sem kötöttem; de ha nekivágtam, engedelmeskednem kell a hegy törvényének.
Meg-megállok, befogadni a tájat, kapjak valami szépet, legyen értelme ennek a fújtatásnak. A felhők szétoszlottak, szétkergette őket a fény; próbáltak többször összesűrűsödni, végül elvonultak esőt vonzóbb tájak felé. Virít a nap a hegytetőn, az ég telt kék, enyhítő árnyék sehol. Egyik magaslat a másik mögött honol, szilárdan lecövekelve, mindenfelé sziklák sorakoznak a beléjük kapaszkodó darabos növényzettel. Néhány más lihegő szeli még a rögöket rajtunk kívül, mint eltévedt hangyák a konyhaasztalt. Tartjuk a célt, ahogy a csúcsok is tartják magukat; meríteni akarunk a magaslatból, számolva azzal, hogy aki azt hiszi, magasabbra törhet, az zuhanhat a legmélyebbre. Gyakorolom a figyelmet és a türelmet, remélve, hogy a hegyháton járva közelebb jutok mindahhoz, ami a kövekben összegyűlt, a hegy tömegéhez, amiben elraktározódott a keletkezéstörténet, a talpak formája, léptek iránya (nemcsak emberiek). Leülök és belesimulok, a lehetőségek szerint.
Súlyos számomra a hegyek világa, szilárd és szikár, tömény és tömör; itt nem lehet megúszni féligazságokkal, mindent vagy semmit tesz magáévá, aki a magaslatra tör. Menten belefájdul a fejem. De pont abban a pillanatban, amikor összeroppantana a súly és ami belesűrűsödött, a sziklaláncok mögött feltárul a tenger, légiesen és végeláthatatlanul. Előtűnnek a körbeölelő öblök, mögöttük pedig a nagy nyíltság, ahova tetszés szerint kiáramolhat, vagy ahonnan visszahúzódhat, aki a hullámokat szeli. Oszlik rólam a nyomás, ahogy megérzem a vizet, ami a maga híg módján csak van, létezik, és közben átjut mindenen, eljut mindenhova. Tudom én, hogy kell a szikla, a rendületlen, a hajthatatlan, de én jutni szeretek, mint a lehetőségek szerint kanalizálódó víz. A szikla számára nincs rohanás, a víz számára ellenállás nincs. Türelmes típus mindkettő a maga módján.
A gerincről nézve egy távolabbi perspektíva is észrevéteti magát: még egy határ húzódik, illetve elmosódik túlnan a kékben. Ég és a tenger mintha átvennék egymás színét, egy árnyalaton vibrálnának, és kettejük elkülönülése, ha egyáltalán, arra a sávra tehető, ahol mintha megnövekedne a közös színkoncentráció. A távolban a kétféle minőség többé nem szétválasztható; momentán ugyan nem adott a lehetőség, hogy belerepüljek mondjuk egy vitorlázórepülővel, de egyébként sem hiszem, hogy ily módon közeledve elérném az egybeolvadás helyét. Állok megigézve, belemerülök, a lehetőségek szerint. És még nem tudom szavakba önteni, mit fejez ki számomra ég és tenger összevegyülése.
Belemerülök, és úgy érzem, ezen a helyen minden pillanat arra vár, hogy valaki éber figyelemmel belelépjen azért, hogy jelen legyen benne; arra vár, hogy kitáguljon egy jelenlétnek. De örökké itt sem tart, és arra ocsúdok, hogy a többiek már elhúztak, vágtatok utánuk át a hegyháton (a vágtatás természetesen a körülményekhez igazított költői túlzásként képzelendő el).
Már ereszkedünk lefelé, a hegyek törvényét követve; a tenger fölé magasodó szomszédos sziklafalon mászók csoportja, köteleken lógva, függeszkedve a metszéspontokon; mintha egy képernyő mögött lennének, a felkapaszkodók, a szikla, a tenger, mi meg ideát, aktuálisan soron következők. Egészen lent, a mélyben a kővel-kaviccsal bélelt öblök, és bennük fürdőzők, napozók csoportja. A lábukat lógatják, a hideg vízzel lemossák a forróságban testükre tapadt ragacsot. Ejtőznek, az öböl tágulatát szemlélve, fellélegezve, áhítattal. Szokatlanul parányiak.
Ui.: Tulajdonképp a Földközi-tenger medencéje is egy kiterjedt, sokféle formát tartalmazó öböl.
Az utolsó két fotót Tóni, az országokon átívelő készítette.
Meg-megállok, befogadni a tájat, kapjak valami szépet, legyen értelme ennek a fújtatásnak. A felhők szétoszlottak, szétkergette őket a fény; próbáltak többször összesűrűsödni, végül elvonultak esőt vonzóbb tájak felé. Virít a nap a hegytetőn, az ég telt kék, enyhítő árnyék sehol. Egyik magaslat a másik mögött honol, szilárdan lecövekelve, mindenfelé sziklák sorakoznak a beléjük kapaszkodó darabos növényzettel. Néhány más lihegő szeli még a rögöket rajtunk kívül, mint eltévedt hangyák a konyhaasztalt. Tartjuk a célt, ahogy a csúcsok is tartják magukat; meríteni akarunk a magaslatból, számolva azzal, hogy aki azt hiszi, magasabbra törhet, az zuhanhat a legmélyebbre. Gyakorolom a figyelmet és a türelmet, remélve, hogy a hegyháton járva közelebb jutok mindahhoz, ami a kövekben összegyűlt, a hegy tömegéhez, amiben elraktározódott a keletkezéstörténet, a talpak formája, léptek iránya (nemcsak emberiek). Leülök és belesimulok, a lehetőségek szerint.
Súlyos számomra a hegyek világa, szilárd és szikár, tömény és tömör; itt nem lehet megúszni féligazságokkal, mindent vagy semmit tesz magáévá, aki a magaslatra tör. Menten belefájdul a fejem. De pont abban a pillanatban, amikor összeroppantana a súly és ami belesűrűsödött, a sziklaláncok mögött feltárul a tenger, légiesen és végeláthatatlanul. Előtűnnek a körbeölelő öblök, mögöttük pedig a nagy nyíltság, ahova tetszés szerint kiáramolhat, vagy ahonnan visszahúzódhat, aki a hullámokat szeli. Oszlik rólam a nyomás, ahogy megérzem a vizet, ami a maga híg módján csak van, létezik, és közben átjut mindenen, eljut mindenhova. Tudom én, hogy kell a szikla, a rendületlen, a hajthatatlan, de én jutni szeretek, mint a lehetőségek szerint kanalizálódó víz. A szikla számára nincs rohanás, a víz számára ellenállás nincs. Türelmes típus mindkettő a maga módján.
Belemerülök, és úgy érzem, ezen a helyen minden pillanat arra vár, hogy valaki éber figyelemmel belelépjen azért, hogy jelen legyen benne; arra vár, hogy kitáguljon egy jelenlétnek. De örökké itt sem tart, és arra ocsúdok, hogy a többiek már elhúztak, vágtatok utánuk át a hegyháton (a vágtatás természetesen a körülményekhez igazított költői túlzásként képzelendő el).
Már ereszkedünk lefelé, a hegyek törvényét követve; a tenger fölé magasodó szomszédos sziklafalon mászók csoportja, köteleken lógva, függeszkedve a metszéspontokon; mintha egy képernyő mögött lennének, a felkapaszkodók, a szikla, a tenger, mi meg ideát, aktuálisan soron következők. Egészen lent, a mélyben a kővel-kaviccsal bélelt öblök, és bennük fürdőzők, napozók csoportja. A lábukat lógatják, a hideg vízzel lemossák a forróságban testükre tapadt ragacsot. Ejtőznek, az öböl tágulatát szemlélve, fellélegezve, áhítattal. Szokatlanul parányiak.
Ui.: Tulajdonképp a Földközi-tenger medencéje is egy kiterjedt, sokféle formát tartalmazó öböl.
Az utolsó két fotót Tóni, az országokon átívelő készítette.