Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap – / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2012. december 21., péntek

Tünemény

     Egyik délután, még novemberben, Forlíban, álmaim latin loverjével kinéztünk az étkező ablakán, illetve előbb én néztem ki, és álmaim latin loverjének tekintete követte az enyém, a házzal szemközti parkra, amelynek fái mögött lépésről lépésre ereszkedett le a nap. Nem is a nap kapta meg a szemem, hanem az ég színe, ami valami elementárisan arany árnyalatot öltött, és eszembe is ötlött, hogy hallucinálok, mert az ég nem szokott így viselkedni még naplemente idején sem, és hogyan lehetséges, hogy itt ősszel aranyba burkolóznak a lombok, a szőlők, de még az ég is aranyba borul. Értem én, hogy Olaszország a csillogás és a glamour hazája, de hogy a természet is kövesse a trendet, azért elképesztő.
     Elementárisan lenyűgöz az arany színű ég, a fénye nem vakít, csak sugároz, nem erőszakkal szegezi magára a szemem, csak ahogy magától értetődő eleganciával viseli a küllemét, egyszerűen nézni kell, gyönyörködni addig a pár pillanatig, amíg tart. Nem tér vissza úgysem.
    Álmaim latin loverje azt mondta, ez szaharai homok, amit idáig sodort a széljárás. Időnként előfordul, ki lehet fogni, mint egy földrengést. A hírek egyébként nem írták, hogy szaharai homok érkezett volna Olaszország légterébe. Úgyhogy az én szememben megmarad tüneményes égi jelenségnek.

2012. december 19., szerda

Alternatíva


    Álmaim latin loverje metángázt tankol a kocsijába, egyébként pedig kisebb távolságra (amibe a szomszéd falu is beleértendő) biciklivel közlekedik. Kevésbé környezettudatos pasival nem is járnék.
    Az autórajongó olaszok (is) derekasan pártolják a kerékpározást, még ha nem is híresek erről. Emilia Romagna több városában, így Riminiben, Bolognában, Cesenában (meg biztosan más régiók más városaiban) az önkormányzat kiépítette az ingyenes bringahasználat rendszerét: a központi helyeken, például vasút, belvárosi parkoló stb. biciklik sora vár, na nem szabadon, hanem tárolókhoz kapcsolva, és az önkormányzatnál 10 euró letétért bárkinek jár a kulcs, hogy a bringát kilakatolja, és intézze ügyes-bajos dolgait, majd a teendők letudtával becsülettel visszacsatolja a járgányt. Ha már nem tart igényt a közbringára, leadhatja a kulcsot az önkormányzatnál, és visszakerül hozzá a 10 euró. Azt álmaim latin loverje sem tudta, hogy egy adott városban bárki, vagy csak a lakcímigazolvánnyal rendelkezők jogosultak a kulcsra. Igaz, álmaim latin loverjének két kulcsa is van Riminibe, ahol pedig nem lakik; így tekerhettünk ott nyáron a tengerparton és végig a kikötő mentén; már nem emlékszik, mi módon jutott a kulcsokhoz, biztos útjába akadt a lehetőség.
    Metángázt tankolni meglehetősen elterjedt Olaszországban, legalábbis az északi részén. A metángáz (mindenhol, nemcsak Itáliában) jóval olcsóbb a benzinnél, bár a motort persze át kell alakíttatni hozzá, de hosszú távon behozza az árát. Gondolom, az olaszok osztottak-szoroztak, mennyi idő alatt jön vissza a megtakarítás ára; még a fiskális gondolkodás szerint is megéri. Mára a metángázkutak sofőrbarát sűrűséggel oszlanak el az úthálózat mentén, Észak-Olaszországban mindenképp.
    Az egyszeri autós fejében duplán csökken a kognitív disszonancia: egyrészt kevesebbet fizet, másrészt mérhetően kevesebb káros anyagot pumpál a légkörbe, mintha a benzinnél maradt volna. Tulajdonképp nemcsak az idealista, de a materialista szemlélet is az átállás mellett szól, csak lassan épül az infrastruktúra, nemcsak kis hazánkban, hanem, ahogy utánaolvastam, például Skandináviában sem szaporodnak gombamód a metángázkutak, egy-egy épül a nagyobb központok körül. Háború ez a javából, az olajalapú gazdaság küszködik a krízissel, hogy profitot veszítsen el rövidebb távon, vagy középtávon elveszejtse önmagát. Én pedig, az egyszeri állampolgár, aki nem is jár mindennap motoros járművel, csak mossa a kezét (hisz közlekedni mégis kell, nem toporoghatunk egy helyben), és várja a végkifejletet. Esetleg választ, amennyire lehetőségei engedik, a maga parányi életében: benzinnel vagy anélkül.

2012. december 18., kedd

Röpke diskurzus

     Ha már tegnap elkezdtem játszani a társadalomkritikust, maradjunk ezen a vonalon. Amikor Bolognába utaztam, egy kedves magyar hölgy telepedett mellém a repülőn, aki már 16 éve Olaszországban él, nem messze Forlítól egy kisvárosban, ugyanis oda ment férjhez. A lánya azonban itthon maradt Magyarországon (akkor léphetett fiatal felnőttkorba, amikor anyuka kiköltözött), most babát vár épp, a hölgy pár napra hazaugrott neki segíteni. A hölgy is említette egyébként, csak hogy tartsuk a tegnapi irányt, hogy egy bevásárlást intézett a lányának, nem vett semmi extrát, mint mondjuk csokoládé (...), csak alapélelmiszereket, mégis kapkodta a levegőt a kasszánál, hogy ekkora a cech.
     No, a hölgy mesélte, hogy odahaza (értsd: Romagnában) nem érdemes már tévét nézni, pláne nem híradót, mert (ott is) egyre gyűrűzik a válság, szinte minden napra olyan hírek jutnak, hogy melyik cég ment tönkre és hány dolgozó mehet, amerre lát, vagy ki lőtte már megint főbe magát, esetleg az egész családot, mert összeomlott a business és nem látott más kiutat.
    Tény, hogy az ezredforduló nem úgy fog elhíresülni, mint a szabadság és jólét himnikus aranykora, de nem rémlik, hogy egyetlen korszak is így híresült volna el. Minek nyújtózkodni az ideák világa után, ha egyszer a (F)földön élünk. Vagy ne legyek ily cinikus?
    És tény, hogy anno a szájhagyomány és a pletyka ugyanazt a célt szolgálta, mint ma a híradó és a média, és biztos anno is ugyanolyan lett az ember szájíze, mint ma, ha véletlenül bekapcsolódott.

    Most akkor mi a megoldás - műveljük kertjeinket, ahogy tudjuk?

2012. december 16., vasárnap

La magrolina


    Az olasz pasik számára sarkalatos pont a külsejük, ezt bizton állíthatom. Álmaim latin loverjénél a testsúly különösen érzékeny terület, már csak azért is, mert a pizza és a pasta hazájában nem csekély önuralmat igényel a kordában tartása... (a testsúly talán nem is a külsőről szól, hanem az önkontrollról...?). Aki hagyja, hogy elszaladjon vele a ló, a végén nem esztétikai, hanem egészségi okokból kényszerül diétára.
    Én magyar mércével is karcsúnak számítok, szokták is kérdezni, mi a titkom; csak a jó gének, amúgy lelkiismeretesen (és bűntudat nélkül) tömöm a majmot. Az olaszok (mármint a nők) meg csak rám néznek, és rögtön úgy hívnak, la magrolina, azaz vékonyka - elismerő, és alkalmanként egy csöppet irigy pillantás kíséretében.
    Álmaim latin loverje szokta mondani némi nosztalgikus felhanggal, hogy sosem volt olyan vékony (értsd: daliás), mint amikor Magyarországon élt pár hónapot. Majd hozzáteszi, igaz, el volt hűlve, amikor látta, hogy Budapest belvárosában drágább az élelmiszer, mint Forlíban, a szülővárosában (ott kb. 1000 eurót keresnek, itthon mondjuk a felét - jobb esetben -, bár ha magyar részről hozzáadjuk az étkezési utalványt, talán ennyire nem rossz a helyzet; vagy csak én szépítem a valóságot?). Álmai latin loverje gyanítja, hogy a magyarok karcsúsága mögött (ő ugyanis karcsúnak látja a magyarokat) a magyar élelmiszerárak állnak, legalább részben. Hát erre mit mondjak? Koplalni nem szoktam, de a szupermarketben a kasszánál bosszankodni (hitetlenkedni) azért igen; néha előfordul, hogy visszateszek valamit a bevásárlókosárból. Olaszországban viszont felpuffadok a pastától és a pizzától.
     Aztán ott van álmaim latin loverjének afrikai lakótársa - ő férfi létére kb. olyan vékony, mint én nőként, ami számomra is elképesztő. És akkora tál tésztákat töm magába, amit még én se mernék; bár nem vagyok benne biztos, hogy napi háromszor eszik. Nem olasz testalkatú, azt leszögezhetjük.
     Végül arra jutottam, hogy a gének (illetve az ősök táplálkozása) és az élelmiszerviszonyok szerencsés (?) találkozása termeli ki az áhított vékony testalkatot. Ha elterjesztenék a teltkarcsú ideált, nem állna elő az a paradox helyzet, hogy a tehetős társadalmakban élők önként koplalni kezdenek a vonzónak tartott külsőért - vagy a soványságkultusz inkább nagyon is indokolt a túlnépesedés miatt küszöbönálló globális élelmezési problémák kezelésére...?

Ui.: Ezt a magrolina-dolgot kihegyezhettem volna arra is, vajon tényleg olyan jó-e ragaszkodni a tradicionális ételekhez, lásd kis hazánkban zsírral főzés, hurka, kolbász, szalonna stb., ami kissé kiment a divatból, illetve az étlapról, részben orvosi javallatra. Én igazán szeretem az olasz konyhát, de tény, hogy az okos propaganda a valóban egészséges fogások mellett a kevésbé hasznos élettani hatásúakat is elterjesztette, ráadásul én az előbbiekkel, például a salátákkal szemben határozottan az utóbbiakat, így a tésztaféléket preferálom. Az olaszok persze büszkén ragaszkodnak, aminek megjön a böjtje.
     De őszintén, nagyobb érzékenységre vall kulináris értekezések helyett a világot uraló egyenlőtlenségekre célozgatni, nem igaz? :) Bár egy orvostanhallgató biztos a másik végét fogta volna meg a kérdésnek. Mármint az egészségügyit.

2012. december 14., péntek

Így mennek...

    Semmi meglepő nincs abban, hogy a szép, zűrös és vehemens Itáliában kicsit máshogy működnek a dolgok, mint kis hazánkban. Egyik éjszaka gyereksírásra ébredtem, holott a mi házunkban nem lakik csecsemő, és a hidegben bizonyosan senki nem hagyta nyitva az ablakot - ergo a kölyök teli tüdővel átbömbölt pár házfalat. A zavartalan éjszakai álom után a zavartalan, ráérős reggeli szendergés sem adatott meg, mert valami patália zajlott az utcán, a hangerőből ítélve nem babra ment a játék. Hangszigetelés kéne, ebben az országban igazán magától értetődően be kéne építeni az ajtóra, ablakra, bosszankodtam a másik oldalamra fordulva. Amúgy remek alvó vagyok, agyam ügyesen kiszűri a jelentéktelen zajokat, nem szokásom minden szíre-szóra felriadni, de úgy tűnik, az olasz körülményekhez újra kell kódolnom a szelektív figyelem működését.
    Álmaim latin loverje, aki ugyebár a szóváltást nemcsak hallotta, de értette is, elmondta útólag, hogy a kiabáló (rikoltozó) hölgy a járdán parkolt, ám a rendőr rajtakapta, és meg akarta büntetni, a hölgy pedig a kellő erélyességgel - és talpraesettséggel - igyekezett eltéríteni a szándékától. Vajon azt hitte, megfélemlítheti a rendőrt, vagy mi volt a koncepció? Két napja itthon ugyanezt az alapszituációt hallgattam ki az utcán, csak itt a szerencsétlen hölgy könyörgéssel próbálta meglágyítani a rendőr szívét ("szűkösen élünk, a karácsony is közeleg, és már ki is állok a kocsival"). Kultúránként eltérő a habitus és a viselkedési repertoár.


     Álmaim latin loverje nemrég költözött új helyre, így jó ötletnek tűnt, hogy Barcelonából mozaikos házszámtáblát hozzak neki ajándékba (trendi szuvenír a Gaudí-mozaikos kerámia, kapható bögre, tál, de szerintem legjobb a kis házszámcsempe). Direkt előre megkérdeztem a házszámot. Oda is adtam büszkén, hogy milyen ötletes dologgal rukkolok elő, és el is nyerte álmaim latin loverje tetszését, de persze hozzátette, van egy kis bibi. Hogy az ő házszáma nem 44, hanem 46. Rosszul emlékeztem volna?, kérdeztem elkámpicsorodva. Nem, csak akkoriban zajlott a vétel, és egy ideig azt sem tudta senki, hányas számú ez a ház. Errefelé így mennek a dolgok, tette hozzá, teljesen természetes.

     

2012. december 7., péntek

Azt mondják

Ravenna lakói azt mondják a Riminiben élőkről, hogy csapnivalóan vezetnek, csak tökölnek és szöszmötölnek az úton. Rimini lakói ugyanezt állítják a ravennaiakról.

Azt mondják, Forlí irigykedik Riminire, mert Rimini gazdagsága nagyobb, lévén ott a tenger, így mindenki odaáramlik pénzt költeni. Azt is mondják, hogy Rimini meg Marche régió Pesaro városára irigy, mert tengerparttal Pesaro is bír, de ott még az ipar is hozzáad a jóléthez (a szomszéd ipara mindig zöldebb, maradjunk annyiban).

Azt mondják, Marche régió irigykedik Emilia Romagnára, mert Romagna híresebb, virágzóbb.

A fene se tudja eldönteni, most melyik régió vagy város dőzsöl jobban, és lehetséges (bár valószínűtlen), hogy mindenki utál mindenkit.

Egy dolog fix: Itáliában identitásalkotó a származási hely.

2012. december 5., szerda

Piazza

"Nem lehet ez másként, minthogy ennek a népnek a vérében van a fórumélet, és ha kell, a forgalom rovására is lefoglal magának az utcából annyi területet, ahol néhány száz ember, aki egymásnak sem szoros ismerőse, sem tagtársa, valóságos álló klubbá alakul össze. Az embernek nem is kell behunynia a szemét, csak egy kis fantáziával felöltöztetnie ezeket az embereket tógába és egyéb római viseletbe, hogy előttünk éljen a régi Róma, ahogy hihetetlenül kis területen annyi élénk embert tudott összezsúfolni." /Szini Gyula, A római corso, 1908/

Róma, Piazza Navona

     Ősz elején, amikor mint minden évben, menetrend szerint sor került a design hétre Budapesten, kapva kaptam egy olasz programon. Az Olasz Intézetben Fabio Novembre építész és designer állította ki tálcáit, illetve nyitotta meg kiállítását. A tálcákat egy-egy olasz piazza inspirálta: minden darab más-más város főterét mintázta, a tálcák alapja a tér alaprajzát, oldaluk pedig az épületek sziluettjét formázta. Hagyomány, ötletesség és sikk ötvöződött a tálcákban, és anyaguk sem holmi bóvli, hanem egytől egyik ezüstözött sárgaréz, hogy a csillogás se maradjon el. Signore Novembre abszolút rászolgál a hírnevére.
     Az esztétikai élmények mellett már csak a komikum kedvéért is érdemes volt útba ejteni a megnyitót. A művész urat természetesen könnyű volt azonosítani, elárulta a talpig fekete szerelését megkoronázó vörös nyersbőr kabát. Ám amikor elkezdte a megnyitóbeszédet, és a buongiornot az a bizonyos olaszos karlendítés követte az összezárt ujjakkal, és mindegyik ujját egy-egy méretes aranygyűrű ékesítette, nos, erősen vissza kellett fognom a nevetést, pláne, hogy Novembre továbbra is intenzíven gesztikulált az ujjaival és a gyűrűkkel. A megnyitóbeszéd közben természetesen flörtölni kezdett a polgármesteri hivatal dekoratívan dekoltált kolléganőjével, de, ahogy egy mellettem álló hölgy megjegyezte, milyen nő, aki nem keveredik öt percen belül flörtölési szituációba egy délolasszal.
     A művész úr a flörtölés és gesztikulálás közepette (előbbihez ugyebár szem, utóbbihoz kéz szükséges) elbeszélte, hogy a tervezés során azért esett választása a piazzákra, mint fő motívumra, mert a piazza valami sajátosan olasz, és több, mint egyszerű tér: a mindennapok színtere, itt sűrűsödik az élet. S valóban, ottjártamkor figyeltem is, hogy minden út a piazzát keresztezi, és nemcsak átsietnek rajta az emberek, hanem a padon üldögélnek, vagy álldogálnak a biciklijüket támasztva, esetleg egy kávézó teraszán diskurálnak, és nem is egymásra figyelnek beszéd közben, hanem a körülöttük mászkáló emberekre, ki mit visel, vajon miben sántikál, és legfőképp, hoz-e aznap új epizódot a városi szappanopera. A korzón és a piazzán egyaránt szabadtéri asztalokkal várnak a bárok és éttermek, így ősszel pléddel felszerelve, hogy az ember elcsábuljon egy kis napfényre, kávéra, és élvezni a városi díszmenetet. Bár ez a kedves szokás kis hazánkba is átgyűrűzött már, kávézóteraszok plédekkel a székeken, és Budapesten meglepődve láttam, hogy még novemberben is, amikor pedig itt már csíp a levegő, még mindig sokan kint foglalnak helyet; talán őrizgetnek egy kis mediterrán életérzést a hidegben, vigasztal és felvidít, ha azt képzeljük, öt-tíz fokkal magasabbra kúszik a hőmérő higanyszála. Egy másik érdekes szokás még nem terjedt át: Urbinóban és Forlíban is észrevettem, hogy a belvárosban lakók, idősek és fiatalok is, az ablakukon kihajolva teljesen leplezetlenül mustrálják az utcai sürgés-forgást. Nem állítom, hogy tömeges szokás az ablakon bámészkodás, de határozottan előfordul.

Róma, a jó ég tudja melyik piazza a sok közül

Snitt.

     Tettem egy keserédes (értsd: tragikomikus) felfedezést is a kiállításmegnyitón. Természetesen volt ital és harapnivaló a megnyitóbeszédek után. Én naiv a barátnőmmel először a kiállított tálcákat jártuk végig. Meglepődve vettük észre, hogy kicsorbult az egyik tálca széle; az ember azt hinné, ilyen drága műveket komoly elővigyázatossági intézkedések mellett szállítanak, de lehet, a művész úr csak flegmán bedobta őket a Minijébe, aztán átkocsizott a sztrádán. Mire az asztalok felé vettük az irányt, már csak a maradékát láttuk az ételnek, apró falatkák az elvárható olasz eleganciával, garnélarák, pármai sonka stb., de úgyis számoltam azzal, hogy korábban kell kapcsolni, ha itt valaki enni óhajt. Egy pohár pezsgőt nagy nehezen kiküzdöttünk magunknak, de, nem túlzok, percekig álltunk érte sorba. Majd észrevettem, hoznak még pár tálca nasit, de mire odaértem volna, már szét is kapkodták; kulcsfontosságú a jó pozicionálás. Még furcsálltam is, hogy ilyen leplezetlenül megrohamozzák a pincért.
     Pezsgőzgetés közben összehaverkodtunk egy lánnyal. Ő világosított fel, hogy a kiállításmegnyitókra törzsgárda jár, szakmai ártalomból ő több ilyen eseményen részt vett az utóbbi időben, és sok állandó arcot felismer itt is. No nem azért a nagy érdeklődés, mert Budapesten ekkora a kultúraéhség. A lány mesélte, hogy egy ízben elkapta egy beszélgetés fonalát, két törzsvendég információt cserélt, melyik megnyitón várható a legjobb svédasztal, kitesz egy jó vacsorát. Esztétikából és komikumból nem, csak a szervizből lehet jóllakni. A magyar kreativitás a napi betevő előteremtésében is megmutatkozik. Dolce vita alla ungherese.