Semmi meglepő nincs abban, hogy a szép, zűrös és vehemens Itáliában kicsit máshogy működnek a dolgok, mint kis hazánkban. Egyik éjszaka gyereksírásra ébredtem, holott a mi házunkban nem lakik csecsemő, és a hidegben bizonyosan senki nem hagyta nyitva az ablakot - ergo a kölyök teli tüdővel átbömbölt pár házfalat. A zavartalan éjszakai álom után a zavartalan, ráérős reggeli szendergés sem adatott meg, mert valami patália zajlott az utcán, a hangerőből ítélve nem babra ment a játék. Hangszigetelés kéne, ebben az országban igazán magától értetődően be kéne építeni az ajtóra, ablakra, bosszankodtam a másik oldalamra fordulva. Amúgy remek alvó vagyok, agyam ügyesen kiszűri a jelentéktelen zajokat, nem szokásom minden szíre-szóra felriadni, de úgy tűnik, az olasz körülményekhez újra kell kódolnom a szelektív figyelem működését.
Álmaim latin loverje, aki ugyebár a szóváltást nemcsak hallotta, de értette is, elmondta útólag, hogy a kiabáló (rikoltozó) hölgy a járdán parkolt, ám a rendőr rajtakapta, és meg akarta büntetni, a hölgy pedig a kellő erélyességgel - és talpraesettséggel - igyekezett eltéríteni a szándékától. Vajon azt hitte, megfélemlítheti a rendőrt, vagy mi volt a koncepció? Két napja itthon ugyanezt az alapszituációt hallgattam ki az utcán, csak itt a szerencsétlen hölgy könyörgéssel próbálta meglágyítani a rendőr szívét ("szűkösen élünk, a karácsony is közeleg, és már ki is állok a kocsival"). Kultúránként eltérő a habitus és a viselkedési repertoár.
Álmaim latin loverje nemrég költözött új helyre, így jó ötletnek tűnt, hogy Barcelonából mozaikos házszámtáblát hozzak neki ajándékba (trendi szuvenír a Gaudí-mozaikos kerámia, kapható bögre, tál, de szerintem legjobb a kis házszámcsempe). Direkt előre megkérdeztem a házszámot. Oda is adtam büszkén, hogy milyen ötletes dologgal rukkolok elő, és el is nyerte álmaim latin loverje tetszését, de persze hozzátette, van egy kis bibi. Hogy az ő házszáma nem 44, hanem 46. Rosszul emlékeztem volna?, kérdeztem elkámpicsorodva. Nem, csak akkoriban zajlott a vétel, és egy ideig azt sem tudta senki, hányas számú ez a ház. Errefelé így mennek a dolgok, tette hozzá, teljesen természetes.
Álmaim latin loverje, aki ugyebár a szóváltást nemcsak hallotta, de értette is, elmondta útólag, hogy a kiabáló (rikoltozó) hölgy a járdán parkolt, ám a rendőr rajtakapta, és meg akarta büntetni, a hölgy pedig a kellő erélyességgel - és talpraesettséggel - igyekezett eltéríteni a szándékától. Vajon azt hitte, megfélemlítheti a rendőrt, vagy mi volt a koncepció? Két napja itthon ugyanezt az alapszituációt hallgattam ki az utcán, csak itt a szerencsétlen hölgy könyörgéssel próbálta meglágyítani a rendőr szívét ("szűkösen élünk, a karácsony is közeleg, és már ki is állok a kocsival"). Kultúránként eltérő a habitus és a viselkedési repertoár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése