Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap – / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. augusztus 29., csütörtök

Speed

     Mélyen bent jártunk már Olaszországban, amikor kiszálltunk a kocsiból egy városban, amelynek nevét azóta elnyelte a feledés. Lomha szombat este egy eseménytelen, nagyra nőtt faluban, érkező és távozó autók ritmusa az autogrillnél, az út túloldalán bandázó fiatalok, fülsértő hörgéssel artikulálják a dallamos olasz nyelvet, a helyi vagány csávók, mondatja velem a malícia. Egy rövid ideig még próbáltunk fuvart fogni, de ahogy sötétedett, egyre csökkent az esély, hogy előrehaladjunk pár településnyi távot, hisz már az arcunkat se látják, hogy is kelthetnénk így bizalomgerjesztő benyomást, ezért megegyeztünk Tónival, hogy ma eddig jutottunk.
     Lassan peregtek az órák az autogrill éttermében. Nagy a jövés-menés, de valahogy mégis monoton. Olvasni próbáltunk, én bóbiskoltam is; igyekeztünk nem sok vizet zavarni, nehogy valaki feltegye a kérdést, mi járatban, mi végre malmozunk itt annyi órája; emlékezzünk: illegális stoppolni. Éjjel 11 körül Tóni kiment felállítani a sátrat (természetesen sátor is volt a túlélőcsomagban); még korábban kiszemelt egy alkalmas helyet hátrébb, a kamionok mögött a parkolóban, ahova nem vetült utcai lámpa fénye. Bátorított, hogy nincs mitől tartanom, a kamionosok ugyanolyan emberek, ugyanúgy a légynek sem ártanak, ahogy mi (sem). Valóban békésnek tűnt a környék, a kamionosok, ha észrevettek is, nem háborgattak; tiszteletben tartottuk egymás személyes terét. Bevackoltuk magunkat a hálózsákba, nem is olyan rémes a betonon feküdni, rosszabbra számítottam. Csak ez az istenverte szél... Kezd olyan hangulatot ölteni az éj, mint egy másodvonalas horrorfilm (mi lenne, ha keményvonalas lenne...?), mert ahogy a szél rezegteti a fák levelét, ágait, vagy tudom is én, mit, olyan hangokat kelt, mintha valaki settenkedne a sátor körül. Folyamatosan settenkedne. Próbálom kikapcsolni az agyamat, ami nem is nehéz, mert eltompítottak már a nap izgalmai, lassan elnyom az álom, egyre homályosabban és logikátlanabbul érkeznek bennem a gondolatok, és csak a testem jóleső melege vesz körül. A mélyalvás előszobája. Ekkor valami rezzen közvetlenül mellettem a sátor anyagán, és a szívem akkorát üt, hogy rögvest felülök, készen arra, hogy a következő pillanatban megragadjam a kezem ügyébe kerülő első tárgyat védekezésképp, de azonnal megszólal Tóni, hogy csak ő van itt, nyugi, rátesz egy-két követ nehezéknek a sátorra, nehogy elragadja a fejünk fölül a szél (a parkoló betonjába nemigen lehetett rögzíteni). Mélyeket lélegzek, és visszarogyok a hálózsákba, nincs itt semmi baj, elalszom juszt is. El is alszom, végre.
       Két órával később arra ébredtünk, hogy zuhog az eső, és beázott a sátor. Káromkodva mentettük a holminkat, és cihelődtünk befelé az autogrillbe, kit érdekel, hogy zavarunk-e bent vizet, csak fedél legyen a fejünk felett. Még éjszaka is meglepően élénk az autogrill: átutazók, nem is kevés, ráadásul rajtunk kívül láthatóan mások is itt bekkelték ki az éjszakát, legalábbis a vihart, a hátam mögött folyamatosan járt a nyerőautomata, csörgött a beledobált pénz; félelmetes, ahogy néhányan órákra képesek belegüzülni, hogy se kép, se hang, csak a játékgépé. Hamarosan nem teketóriáztam tovább: elnyúltam pár széken, beburkolóztam a hálózsákomba, és folytattam a hortyogást.
     Tóni egy szemhunyást sem aludt, én is csak nyűgösen. Reggel kávé, lassan beindult az élet a benzinkútnál, de vasárnap lévén sajnos a vártnál lustábban élénkült a forgalom. Kötelességszerű, lagymatag próbálkozások. Idő, amíg belerázódunk, felvesszük a ritmust. Mindenféle rendű és rangú autók, emberek; átlagosak, egyszerűek vagy elitisták; koszos munkásnadrágban vagy épp méregdrágán kivasalt, rezzenéstelen arcbőrrel. Tónival alapvetően különbözik a taktikánk. Ő mérlegel, kinél érdemes, és kinél reménytelen, vár, figyel, majd reagál rögvest, mint egy vadász. Én mindenkinek adok esélyt, megkérdezem, még a sötét napszemüveges vasaltarcúakat is, pedig - ez alkalommal - őket tényleg kidobott erőforrás. Hisz a stopposok képzeletbeli útikalauza - vélekedek magamban -, ami útmutatással szolgál a potenciálisan emberbaráti és bizalomteljes autós ismérveiről, csak statisztikán és pletykán alapulhat, következésképp mindig lehetnek kivételek.
    Olyan volt ez a reggel, majd délelőtt, mint egy elnyúló, végeláthatatlan pillanat, aminek nem akaródzott átadnia a helyét egy radikálisan új, lehetőségekkel teli következő pillanatnak. Közbeékelődött néhány szórakoztató esemény, például sorra érkeztek a kirándulóbuszok, vicces egyenkalapba öltözött társaságokkal, úgy festettek, mint egy halom tiroli vadász, láthatóan ünnepnapot ültek nagy vidáman. Én is mosolyra húztam a szám, és újult erővel fogtam a stoppolásba, akként interpretálva a helyzetet, hogy legalább többet gyakorolhatom az olasz nyelvet, Olaszországban ugyanis leginkább olaszul van esély bármit lebonyolítani. És büszke voltam magamra, bevallom szerénytelenül, hogy Franciaországban franciául, Olaszországban pedig olaszul stoppolok, ami nem magas szintű nyelvismeret tanújele, hanem hogy kinyitom a szám, és elmondok annyit - nem szégyellve, ha nem tökéletes a nyelvtan -, amennyiből megértenek. Egy fiatal német párba is belebotlottam, nagy volt náluk a kétségbeesés, mert mialatt éjjel a parkolóban aludtak a lakóautójukban, kipakolták a berendezést, elvittek a kocsiból mindent, és ők valahogy nem riadtak fel. A lány sírt, a fiú telefonálgatott, Németországba tartottak haza provence-i nyaralásból, és ilyen csúful megjárták, hogy hirtelen se pénz, se posztó, még jó, hogy hálózsák maradt. Én pedig elhűltem, hogy mi csak pár méterrel odébb aludtunk hátul a kamionparkoló mögött, és a közelünkben bűncselekmény történt. Rögtön új megvilágításba került a helyzet, hogy késő délelőtt még mindig ezen a nevenincs helyen téblábolunk, hisz állhatnánk sokkal rosszabbul, kifosztva is.
      Csak eljött a mi időnk is, pont, mikor már azt hittem, soha nem lesz tovább. Egyszer csak Tóni szólt, hogy látja a megfelelő embert, ott ni, olyan lazább, közvetlenebb forma, kérdezzük meg őt. És nem is csalatkoztunk Tóni szimatában, tíz perc múlva, miután a fickó megkávézott, már a kocsijában ültünk az autópályán. Vállig érő sűrű, sötét haj, nyílt tekintet; egy fogorvos, aki a családjához igyekezett haza Bergamóba, feleség és két kisgyerek, és kitesz majd a bergamói elágazás előtti utolsó, nagyon forgalmas autogrillnél, ahonnan jó esélyekkel jutunk tovább. De addig még szeljük a széles, dinamikus olasz sztrádát, nyílegyenes sávok előrehömpölygő sora; mit haladunk, száguldunk előre, úton vagyunk megint, annyi elutasító válasz és keresztülnézés után, ismét a megfelelő kocsiban, ami ráadásul elhalad velünk a milánói autópálya-hálózat Kharübdisze mellett, amiből, ha belekerülnénk, talán sose vergődnénk ki.
     A fogorvos nem tévesztette el a bergamói elágazás előtti autogrillt, tényleg méretes létesítmény, percenként beáramló és távozó autók tömege; mintha egy gigantikus matchbox-pálya tulajdonosa szórakozott volna a játékautóival, tologatta volna őket saját rendje és módja szerint, én pedig a könyökömre támaszkodva figyeltem volna a játékot az autogrill árnyékából. Ha a milánói körgyűrű az északolasz autópályák Kharübdisze, hát a bergamói elágazás Szküllának bizonyult. Hiába kérdezgettük Tónival felváltva a sok tankoló-kávézó autóst, szinte mindenkit megállítva, hogy el ne szalasszunk egy esélyt: senki sem vitt el, mondván, lehajt Bergamo felé a következő elágazásnál. Néhányan minden bizonnyal kamuztak, vagyis hazudtak, hogy kimentsék magukat, de hát milyen különös telepátia késztetett volna ekkora tömeget egyforma hazugságra, hacsak nem áll meg a tény, hogy a legtöbben bizony tényleg lekanyarodtak Bergamo felé. Órákon keresztül így ment: Bergamo, Bergamo, Bergamo. Sokan őszintén sajnálták, mások megkönnyebbültek, hogy van jó kifogás; elvinni egy se tudott. Nem hittük el, hogy a hiperforgalmas autogrillben rostokolunk már egy órája. Időnként csak ültünk csüggedten az étteremben. Mi a szar folyik itt. Így múlik el a nap.
      Mulatságos esetek persze itt is akadtak. Például kint ültem az autogrill lépcsőjén, a fejemen széles karimájú, türkiz textilkalap; elég feltűnő jelenség. A közelben parkolt egy turistabusz, a turistahad bent a kávézóban vagy a busz körül frissítette magát, a fiatalabb férfiak persze a nyakukat nyújtogatták felém, ki ez a sötétszőke, türkiz kalapos lány. Egy ideje már figyelemmel követték a kitartó futkározást, a hősies harcot, amit Tónival folytattunk az autók közt, és ahogy a lépcsőn kifújtam magam épp, oda is jöttek páran, hogy elvisznek ők, menjünk velük, nekik rossz nézni ezt a kínszenvedést. És mit gondoltok, kedves olvasók, hová tartott a busz? Bergamo, naná, volt az úti cél. Legyintettem hát, és épp abban a pillanatban kanyarodott be elém az olasz autópálya-rendőrség kocsija, hogy nem győztem befelé surranni az autogrillbe figyelmeztetni Tónit, vonuljunk azonnal fedezékbe. Talán valamelyik autós hívta ki őket, hogy stopposok zaklatják a nyugalmát. Lapítottunk; közben telt-múlt az idő, peregtek az értékes vasárnapi órák.
       Végre találtam két ötven év körüli hölgyet; a járásuk eleganciát sugárzott, ráadásul elegáns fekete kocsiból szálltak ki, sok pénzt nem mertem volna tenni rá én, a másnapos kócos stoppos, hogy nem adnak kategorikus elutasító választ, hanem azt mondják, megkávéznak, és ha még mindig itt leszünk, meglátják, mit tehetnek értünk. Lassan kávéztak, de hát továbbra is mindenki Bergamo felé igyekezett kettejükön kívül, így Tóni is puhítgatta őket a maga választékosabb olaszával, hogy esetleg megeshetne rajtunk a szívük. A két elegáns olasz hölgy végül kötélnek állt; a stopposok képzeletbeli útikalauza lábjegyzetekben beszámolhat ilyen szerencsés fordulatokról. A hölgyek elrendezték a virágládákat a csomagtartóban, hogy beférjenek a bőröndjeink is, majd helyet foglalhattunk a hátsó ülésen, én némileg tartózkodón, mert az üléshuzat is láthatóan sokba került abban a kocsiban. A kocsit vezető hölgy előre figyelmeztetett, hogy csak húszpercnyit tud vinni, mert utána ő is lekanyarodik, viszont legalább elhagyhatjuk a kiakasztó bergamói lehajtót. Csakhogy olasz tempóval a húszpercnyi igen jelentős távnak bizonyult, és délután kettőkor végre nemcsak az átkozott Bergamo tábla maradt mögöttünk, de az autópálya-rendőrség telephelye is, ami persze szintén itt volt a környéken, hogy teljes legyen a peches konstelláció. A hölgy derekasan nyomta a gázt, és amikor húsz perccel később kitett minket egy kisebb autogrillnél, elégedettek voltunk az előrehaladással.
     És innentől kezdve végre felpörgött az addig nyögvenyelős araszolás. Nemcsak úton voltunk, hanem egyenesen sínen: Tóni, megérezve, hogy most jó hullám jött nálam, engem kapacitált a fuvarfogásra, és valóban, épphogy elrendezte a csomagokat a benzinkút kávézójában, én öt perc elteltével már érkeztem is, hogy megvan az újabb menet. Valahogy mindenki rokonszenvezett velem innentől kezdve, az első, de legkésőbb a második megkérdezett alany simán ráállt, hogy elvinne másodmagammal, hozhatom is a bőröndöt. Nemhiába érzem úgy, hogy Olaszország szeret engem, hogy így ellopjam Eszter szófordulatát, akit meg Franciaország szeret. Először Veronáig vitt minket egy afrikai származású úr, elegánsan, öltönyben igyekezett Verona felé így vasárnap kora délután; már több mint 20 éve hagyta el az őshazát (sajnos nem emlékszem, melyik szép országát Afrikának), és időközben lelkipásztorrá avanzsált (alighanem azért a vasárnapi ünnepi ruha). A kocsiban Tóni ült mellette, az úriember hirdette is neki az igét, én meg a hátsó ülésen bambultam, és élveztem, ahogy elhalad mellettem az életre kelt festmény, az olasz táj. Verona előtt szálltunk ki, illetve szinte egyenesen át egy hegyivezető kocsijába, aki Milánóból ingázik hegyivezetni, és Mestrénél kanyarodott le. Porzik utánunk a sztráda, és én nem nézek hátra. Közben a hegyi vezető elmeséli olaszul Tóninak, aki később majd lefordítja nekem, hogy pár éve ugyanazokban a hegyekben túrázott, a Marseille melletti Calanques-ban, ahol mi is jártunk a minap, csak ő több napon át járta azokat a hegyeket, és szívta be a vidék szellemét, éjszakára barlangokban húzta meg magát, és rovarok alkották a táplálékát (vagy hasonló abszurd dolgok, tutira volt itt valami abszurd fordulat, csak az a fránya emlékezet). Búcsúzóul a névjegyét még Tóni kezébe nyomta, mert Tóni kacérkodik a gondolattal, hogy az olasz Alpokba menjen hegyivezetni a közelebbi jövőben, az ilyesmihez pedig nem árt előre begyűjteni a kontaktokat.

 Újabb megálló - reménykedünk egy gyors fuvarban
fotó: Tóni, az országokon átívelő

     Mestrénél a szokásos forgatókönyv: Tóni bent a csomagokkal, én pedig kint vadásztam a fuvart. Itt történt az a fura eset, hogy a parkolóban találomra kérdezgettem azokat, akik épp kijöttek az autogrillből, sajnos most egy hajszálnyit kevésbé látszottak sikerülni a dolgok, és a többedik jelölt, akit mentében megszólítottam, egy BMW-nél kötött ki. Vagyis óvatlanul egy BMW-s arcnál vetemedtem stoppolásra. Ráadásul amint észrevettem a bakit (a stopposok képzeletbeli útikalauza szerint a BMW-sek lepöckölik magukról az embert), nekiálltam suta módon visszakozni, valami olyasmit nyögtem ki, hogy "tudom, nem vagyok valami bizalomgerjesztő, és elnézést, hogy zavartam", amitől persze mindketten zavarba jöttünk, én azért, mert ebből kiderült, hogy "bunkó BMW-snek" nézem, ő pedig azért, mert nyilvánvalóan bunkó BMW-snek nézik; biztosított is nyomban, semmi baj, hogy odamentem hozzá, ő "nem az a fajta", csak most sajnos mindjárt lekanyarodik Mestrénél. Én pedig megkönnyebbültem, hogy kihátrálhattam a kínos helyzetből, elköszöntem és ott is hagytam, némileg szégyellve magam, hogy még mindig sztereotipizálok; mindazonáltal a BMW-sekről alkotott elképzeléseim újraírása egy másik alkalomra halasztódott.
     Nem messze onnan állt egy fiatal pár egy kicsi, öreg járgány mellett (a járgány még álmaim ex-latin loverjéénél is kisebb és régibb volt), őket korábban azért nem kérdeztem meg, mert nem láttam rá reális esélyt, hogy beférjünk a kocsijukba, de mivel látható érdeklődéssel kísérték az autósok közti cikázásomat, odapattantam hozzájuk is, nehogy kimaradjanak a szórásból; még a végén sértésnek vennék, hogy nem tartom őket érdemesnek. A lányhoz fordultam oda - mégsem próbálkozhatok egy férfinál a hölgypartner orra előtt, bármit is akarjak -, és ahogy előadtam a kérést, rögtön láttam, hogy szimpatizál velem. Szerényen úgy válaszolt, hogy nem ő a sofőr, hanem a mellette álló úriember, "my husband", így hát őt kell megkérdeznem. És ezt "my husband", olyan hangsúllyal ejtette ki, ami felért egy összetett mondattal, hogy ez a "my husband" óvja őt és gondoskodik róla, és hercegnőnek érzi magát mellette... és átfutott az agyamon, hogy aligha született meg az a férfi, akit én ilyen hangsúllyal neveznék "my husband"-nek, nem mintha bármi baj lenne a Földön kóricáló rengeteg férfival, csak én sajnos nem úgy vagyok összerakva és szocializálva... Odafordultam a "husband"-hez, aki talán nem szimpatizált velem annyira, ám a felesége óhajaival láthatóan mindig mindenkor szimpatizál, ezért azt ajánlotta, ha beférünk, mehetünk. Tóni és a husband elrendezték a csomagjainkat az amúgy is tömött csomagtartóban, centiken múlt a siker, és már repesztettünk is Trieszt felé. Útközben kiderült, hogy a kis hölgy Thaiföldről származik, és olasz mérnök férjével Vietnamban élnek, és a férj most körülvitte az ifjú arát a szülőföldjén. Az ifjú ara az itt töltött két hét alatt természetesen szívébe zárta Olaszországot, és mosolyogva gondoltam arra, hogy alighanem mi vagyunk a kaland az ő útjukon, a kósza magyar stopposok. A lányból valami megnyugtató, derűs energia áradt, mintha kicserélődtünk volna a bűvkörében ülve, elpárolgott belőlünk minden nyúzottság; mosolygott, kérdezgetett, mesélt az útjukról, örömmel, nyitottan fordulva felénk; alighanem így közelít mindenhez, ami szembejön vele.       Rövidesen egy tágas, csendes autogrillben ültünk Trieszt közelében. Nem volt nagy forgalom így vasárnap késő délután, lógott az eső lába, nemsokára le is esett. Hatot ütött az óra, és én megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy a döcögő indulás után röpke négy óra alatt négy kocsiban átviharzottunk Olaszországon; furcsa érzés volt, mintha átsuhantunk volna felette, pedig minden helyszín, ahol kocsit váltottunk, megérte volna, hogy jobban beleássuk magunkat, és megismerjük egyedi, sokrétű univerzumát. A nagy rohanásban el is feledtem, hogy a délután folyamán többször láttunk "tiroli vadászszerkóba" öltözött csapatokat az autogrillekben, olyanokat, amilyenek már reggel is feltűntek; valaki azt mondta, amikor a kilétüket firtattam, hogy veteránok, és valami évfordulót ünnepelnek. De bővebb felvilágosítást nem sikerült szereznem.
     Szusszantunk egyet tehát Trieszt közelében. Ismét ott álltunk egy határátlépés előtt, ami mindig rizikós, de vasárnap este talán nem lehetetlen, még hazajutni sem; egy nyaralásból hazatérő kocsi simán elvihet. A határátlépés menedzselését előzékenyen Tónira bíztam, itt egészen biztosan nem lenne előny az én opportunizmusom, simán elvéteném, melyik kocsiba érdemes beszállni; itt Tóni megfontoltságára volt szükség. Tehát Tóni ment ki fuvart fogni az esőbe, én pedig békésen néztem bent, a benzinkút kávézójában a meccset a laptévén. A határok problémáját, vagyis hogy sokan fordulnak vissza, sajnos csak tetézte a zuhé, mert a Szlovénia felé igyekvő kevés sofőrön n is nyűgös hangulat vehet erőt. Mégsem ezen múlt, hogy nem értünk haza vasárnap. Tóni ugyanis szerencsésen belefutott egy román autósba, aki elhozott volna egészen Pestig, ha beleadunk a benzinpénzbe (Romániában ugyanis úgy szokás stoppolni, hogy hozzájárulást is adsz), nekünk azonban már nem volt egy petákunk se, vagy csak alig pár euró, ami nem ment hozzájárulásszámba. A román sofőrnek nem esett meg rajtunk a szíve, aki nem fizet, maradhat, ahol van: szívességekből nem lesz kenyér az asztalon - jogos érv, nem vitatom. A tanulság: mindig legyen nálad tartalék az utolsó kilométerekre. Így hát, megbékélve a sorsunkkal, megelégedtünk egy szlovén kocsival, ami Ljubljanáig vitt.

Snitt.

Ui.: Utánanéztem ennek a Bergamónak: a Wikipédia szerint egy város az Alpok ölelésében; egyike lehet a szép olasz városok tágas halmazának, de hogy mi a fene vonzott aznap mindenkit oda, mint egy mágnes, rejtély marad a számomra. Mivel a város nem túl nagy, de ehhez képest van A-csoportos focicsapata és stadionja is, lehet, itt van a kutya elásva.
      

2013. augusztus 7., szerda

Katapult

     Amikor Marseille-t elérte az első nyári hőhullám, és ezzel együtt ellepték édestestvéreink, a turisták sáskahegyei, jobbnak láttuk karon fogni egymást Tónival, és nekidurálni magunkat a hazaútnak. Belevágni a cirka 1500 km-be Budapest felé, stopposként, az emberek jóindulatára bízva magunkat. Aggodalomnak a csírája sem éledezett bennem, lévén Tóni, az országokat átívelő nagy gyakorlattal rendelkezik az országúti vagabond mesterségben.

 Magunk mögött hagyjuk Marseille-t

     A gördülékeny stoppolás záloga a jó katapult. Hogyan kéne Marseille-ből nekirugaszkodni, hogy jó messzire szökkenjünk, megközelítve a francia-olasz országhatárt? - tanakodtunk. Legéletképesebb megoldásnak a francia telekocsirendszer tűnt, foglaltunk is helyet szombat délelőttre egy Cannes-ba tartó kocsiba (május 11-nél járunk, hogy el ne ússzunk az időben, kedves Olvasók). Egy korunkbeli fiatal pár, bár teljesen más világ, mint mi, vezette a kocsit, és igyekezett Cannes nagyvilági plage-ára, nagyvilági stílben nagy sötét napszemüveget, fehér izompólót és lenge fehér ruhácskát viselve, tökéletes szoliszínnel készülve a napsugárzásra (nehogy szégyenben maradjanak a sápadtság miatt a part illusztris látogatói közt). Amúgy kedvesek voltak persze (udvariasak), sokat nem tudtunk meg egymásról - a telekocsinak nemcsak emberi, hanem üzleti oldala is van, és ezúttal ez utóbbi domborodott ki -, tejeltünk, és kitettek a Cannes előtti utolsó autópálya-pihenőnél. Cseszett hőség. Tízóraiztunk (vagy inkább korai ebéd), majd az árnyékba húztuk a csomagokat. A cél: találni valakit a pihenőt tartók közt, aki elvisz a határon túl, reményeink és álmaink Itáliájába, ami jó pár mérfölddel közelebb húzódik úti célunkhoz (a helyhez, ami jelenleg az otthon címkét érdemli meg).
     Sajnos eddig lökött, ennyire volt elég a katapult energiája, mert a Cannes előtti utolsó autópálya-pihenőnél bizony beragadtunk. Felváltva kérdezgettük Tónival a leparkolókat és indulófélben levőket, elvinnének-e Olaszország felé, de pechünkre mindenki Cannes-ba, de legfeljebb Nizzába vagy a Côte d'Azur valamelyik csillaga felé igyekezett, és a következő lehajtónál elhagyni szándékozott az autópályát. És hozzá olyan kedvesen sajnálkozva néztek, hogy a legtöbbnél elhittem, hogy igazat szól. Elvittek volna többen is a Riviérára, kortól, nemtől függetlenül, még egy egyedül utazó nő is beengedett volna a kocsijába (majdnem el is mentünk vele Nizzáig, de végül meggondoltuk magunk), pedig a stopposok képzeletbeli kalauza szerint egyedül utazó hölgyeknél nem érdemes próbálkozni. Szóval beszippantott a Côte d'Azur örvénye, ami vonzott magához minden arra tévedő autóst, napfényre, vízpartra csábítva, el nem eresztve, mint egy igéző szirén. Több mint két órája vesztegeltünk, és riadtan vettem észre olyan gondolatfoszlányokat átsuhanni magamban, mint "nincs innen szabadulás soha többé".
      Amint meglegyintett a klausztrofóbia szele, tisztán éreztem, el innen, amilyen gyorsan csak lehet, mert ez még a Côte d'Azurnél is fojtogatóbb örvény. Épp új kocsi állt meg tankolni, oda is léptem, egy hölgy és egy úr valahol hatvan év felé, elegáns fekete autó, némileg proccos, esély nem sok, de egy kérdést megér (mint minden). Elvisznek, de csak Nizzáig mennek, döntsünk most, mert fél perc, és csak a hátsó rendszámtáblájukat látjuk. Tónit meggyőztem rögvest, most vagy talán még sok óráig nem, pattanjunk innen már, és pattantunk is be a kocsiba. Nem sok ilyen szeretetreméltó és egymást szerető idős párt láttam, Tónival meg is fordult a fejünkben, hogy talán "ifjú" házasok, mert csak egy ifjú férj várja meg ilyen szerető mosollyal, beszólás nélkül, amíg a felesége az autópályadíj-fizetésnél piszmog, és csak egy fülig szerelmes férj humorizál ilyen melegséggel a hasonló közúti bakikon. Itt felejtődött hippik, nem vitás, akik nem csúsztak el valami szeren, hanem átmentették az élet- és emberszeretetet, át a fogyasztói társadalom buktatóin is. Ültünk a hátsó ülésen, mint puha madárfészekben a fiókák, és repesztettünk Nizza felé az autópályán; Tóniban néha felsejlett az aggodalom, vajon sofőreink tudják-e, melyik a város előtti utolsó pihenőhely, ahol minket ki kellene tenni, de olyan jó az autósülésbe süppedni, hogy ez a kérdés nem zavar sok vizet. Jelzőtáblák, szalagkorlát, út menti fák, majd a nizzai stadion. Közben egy autópálya-pihenő is, de biztos lesz másik a lehajtó előtt.
     Nem volt. A hippipár hirtelen észbe kapott, hogy már az ő lehajtójuk következik... Na, most mi lesz? Az autópályán nem szállhatunk ki, büntetik az út menti stoppolást, fel se igen vesznek, ráadásul. Nincs mit tenni, lehajtanak velünk együtt, és a nagy igyekezet, hogy a cannes-i telekocsival feljussunk a sztrádára, nem hozott tartós eredményt, mert egy várossal odébb már le is tértünk róla, és egyre mélyebbre kavarodtunk a Riviéra bugyraiba. És hiába jeleskedtem az imént a fuvarfogásban - abban, hogyan menedzseljük e letérő utáni kitérőt, csakis Tóni stoppos rutinjára támaszkodhattunk. A kocsiból találomra kipattantunk egy kereszteződésnél, és ugyanazon lendülettel egy buszmegállóban landoltunk. Tóni egy pillantással felmérte a megállóban kifüggesztett térképet: emitt húzódik az autópálya, ahova vissza kell jutni bármi áron, és a busz ebből a megállóból láthatóan a megfelelő irányba visz (én ennyi idő alatt még csak a buszjárat számát silabizáltam ki), és íme fékezett is a busz, ne teketóriázz annyit, Elvi, csak előre céltudatosan, be a többi utassal, nem kell itten jegyekkel bíbelődni... Utaztunk a buszon, elvileg a jó irányba, de hogy pontosan meddig, majd menet közben kiderül... körülöttünk nyaralók tömege, méretes bőröndök, akkor kezdődött a szezon a Riviérán, és úgy tűnik, a nyaralásnak ott is ugyanúgy megvannak a kisszerű, kommersz pillanatai, mint csomagokkal cihelődni a tömegközlekedésen... és láthatóan rajtunk kívül még jó néhányan tekergették aggódva a nyakukat, hogy mikor száll fel ellenőr. Ez lenne Nizza mítosza?, töprengtem, vasmarokkal tartva a bőröndöt a kanyarok közepette. Majd Tóni kibillentett a merengésből, pattanunk Elvi megint, a sarkon láttam egy Tourist Info táblát, ott majd eligazítanak; így hát a busz nélkülünk ment tovább.
     Némi séta után meg is találtuk a tourinformot a vasúti pályaudvaron, elláttak térképpel, és készséggel elmagyarázták, hogy éppen arra a villamosra kell szállni, ami az állomás elől indul fel a dombokra, és a végállomásnál már ott a feljáró az autópályára. Felvillamosoztunk hát a nizzai dombokon, a pálmák és a társasházak között, hogy minél hamarabb elhúzzuk a csíkot, és furcsa volt arra gondolni, hogy alig várjuk, hogy a hátunk mögött hagyjuk a várost, holott alant hömpölyög a Földközi-tenger és a híres sétány, ami elvileg kihagyhatatlan. A végállomásnál nem volt nehéz betájolni magunkat, épp az orrunk előtt kanyarodott el a felhajtó, előtte szupermarket és egy gyalogátkelőhely. A zebra az utolsó pont, ahol az autók megállnak, mielőtt nekidurálják magukat a sztrádának. Tóni vázolta a haditervet: én csak nyomogassam szépen a gyalogátkelő jelzőgombját, hogy pirosat kapjanak a kocsik, feltorlódjon a sor a felhajtó előtt, és ő, Tóni abban a pár (talán egy) percben, ami a piros lámpa előtt rendelkezésre áll, odapattan a sofőrökhöz, hogy nem vinnének-e el minket a legközelebbi autópálya-pihenőhöz... Habár a stoppolás java csak ezután jött, utólag visszanézve kétségtelenül ez volt a legabszurdabb helyzet, amibe keveredtünk (stoppolni egy közlekedési lámpánál az autópálya-felhajtó előtt)... Kedves Olvasók, mit saccoltok, mennyi ideig tarthat egy ilyen akció? Egy óráig, kettőig? Fél napig? Ti vajon mit mondanátok kettő még relatíve konszolidált külsejű stopposnak, aki odaszól a piros lámpánál, hogy légyszi, csak a következő benzinkútig? Hogy mennyi ideig nyomogattam a gombot szorgalmasan, és szaladgált Tóni a piros lámpánál fékező autókhoz, legalábbis a kisebb és kopott járgányokhoz (ilyen is akad Nizzában), mert náluk esélyesebb, vagy épp veregette a fejét egy fába feszültséglevezetésként a zöld jelzés ideje alatt? Tizenöt percig. Tizenöt perc elteltével ugyanis felvett minket egy rém kedves fiatal francia pár, belenéztek Tóni szemébe, és igent mondtak, behajtottak a szupermarket parkolójába, segítettek elrendezni a csomagjainkat, és már vittek is. Két PhD-hallgató, az egyik kémikus, a másik biológus. Alig akartuk elhinni. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy Cannes felé tartottak, visszafele, és annál a benzinkútnál tudtak letenni, ami mellett két órával azelőtt elhajtottunk az előző házaspárral. Látszott rajtuk, mennyire szeretnének többet segíteni, de minket már az is rettentően boldoggá tett, hogy végre haladunk, és ismét láthatjuk a nizzai stadiont az autóból. Kitettek hát a pihenőnél, és megkönnyebbült mosollyal integettünk utánuk, és valahogy jó érzés volt arra gondolni, hogy akad ember, aki kihúzzon a slamasztikából, hogy akad, aki jobb ember nálam (mert bevallom, hogy addig a napig nemet mondtam volna a stopposoknak a piros lámpánál).

 Ismét elhúzunk a nizzai stadion mellett
fotó: Tóni, az országokon átívelő

      A közlekedésben jártas kedves Olvasó nyilván feszülten várja a fejleményeket, tudva, hogy valahogyan még át kell jutnunk az autópálya túloldalára ahhoz, hogy irányba kerüljünk. A pihenő mögött egy park húzódott, és gyerekzsivaj hallatszott, Tóni körbeszaladt feltérképezni a helyet, mialatt én a csomagokkal vártam. Nemsokára azzal érkezett vissza, hogy közelben az átjáró az autópálya felett, csak kerítésen kell hozzá átmászni. Nekiveselkedtünk hát a kerítésnek, átemeltük a csomagokat (jobbára Tóni), felmásztunk, vigyázva lendítettük át a lábunkat a hegyes rácsokon, és hupp, ügyesen talpra érkeztünk. Csak sajnos a kerítést még két további rács követte az autópálya-felüljáró két végén, de persze Tóni erről nem világosított fel előre, jobbnak látta, ha mindig csak az újabb próbatétellel szembesülök... Szóval másztunk, mint a kisangyal (vagy kisördög inkább), majd a felüljárón lehajtott fejjel sunnyogtunk át, nehogy az autópálya-rendőrség figyelő szeme (értsd: kamera) rajtakapjon, de szerencsére nem kapcsoltak le, és a túlsó oldalon sikerrel verekedtük át magunkat a másik rácson is (+ a csomag). Végre a megfelelő irányban álltunk, a Nizza előtti utolsó benzinkútnál, még mindig a riviérai örvény kellős közepén, de gazdagabban ama tapasztalattal, hogy minden relatív, és a rossz helyzetet is meg kell becsülni, nehogy még rosszabbra forduljon.
     Dekkoltunk ismét a melegben, illetve felváltva igyekeztünk felhajtani egy fuvart: egyikünk a benzinkút kávézójában a csomagokkal várt, másikunk pedig a verőfényes napon állta a sarat (vagy inkább a betonból sugárzó hőt). A nizzai kalandból okulva szigorúan olasz kocsikra specializálódtunk, most már meg kell lépni az ugrást a határ túloldalára. A Riviéra örvénye nem enyhült, szombat délután négykor még mindig csak befelé szívta a jónépet, az arra vetődő olaszok is mind Nizzába vagy valamelyik másik városba tartottak a Côte d'Azurön, így sajnálattal (vagy anélkül) sorra nemet mondtak. Nem telt el sok idő, fél óra ha lepergett, én türelmesen támaszkodtam a könyökömre a kávézó egyik asztala mellett, amikor jött Tóni, hogy máris megvan a fuvar, kifogtuk az aranyhalat. Meglepetten pislogtam: ekkora mázli csak a nyugodt esélytelenek ölébe hullhat. Két olasz fickó, provence-i nyaralásukból hazamenőben, befogadott a kocsijába. Atyaég, ha nem szombaton, hanem csak vasárnap indulnak haza, vagy épp másik megállóhelyet választanak.... talán időtlen időkre megrekedünk - szaladt át bennem a gondolat, ahogy beszálltam, és ekkor fészkelte be magát a szívembe a bizonyosság, minden rendben lesz a végén. Minden elrendeződik, ahogy kell. Talán ha a hippipár kitesz ennél a benzinkútnál, azóta is itt várunk, míg meg nem érkezik végre ez a kocsi... Így legalább volt közben egy kis action, hogy legyen miről írni.
      Úton voltunk megint, kényelmesen hátradőlve, táblák, szalagkorlát, összevissza előző autók, és ismét a nizzai stadion, és magamban fohászkodtam azért, hogy ne kelljen újra látnom, ne csak aznap, de az elkövetkező néhány hónapban sem, mert ennyiszer épp elég volt. Átadtam magam a felszabadultságnak, mintha valóban kirepültem volna egy fojtogató örvényből, ami régóta megbéklyózott már, és éppen akkor, amikor azt hittem, végleg fogoly maradok, valami csodának köszönhetően engedtek a fizika törvényei. Mosolyognom kellett azon is, ahogy a két olasz fickó rendelésre hozta az "olasz férfi sztereotípiát", akár álmaim ex-latin loverje mellett is ülhettem volna, először a sebességkorlátozáson majréztak, hogy vigyázni kell, nehogy bírság legyen a vége a száguldozásnak, de persze közben becsülettel nyomták neki, ahogy egy olaszhoz illik, vagy amikor Tóni csokoládéval kínálta őket, pironkodva mondtak nemet, mert a vakáció és a habzsolás után most majd a fogyókúra ideje jön el (holott az egyikük kifejezetten keszeg alkatú volt). Egyszer valaki azt mondta, ha a hibáival együtt szeretünk valakit, szeretjük csak igazán, és akkor valahogy nagyon szerettem ezekért az apró gyarlóságokért az olasz férfiakat, kollektíven mindet (nemcsak akkor, egyébként is).
     Elhaladtunk a pazar látkép mellett, ami odafele úgy lenyűgözött, a dombok és hegyek között kanyarogva, ahonnan látni a Földközi-tenger kékjét, mint völgyből megnyíló végtelent.
     S közben az olaszok ontották a szót, és Tóni sem maradt alul, hisz neki is sok kalandja akadt már, olasz vidéken is. Megtudtam például, hogy Milánóban annyi a kocsi, hogy ad hoc módon intézik a parkolást, senki nem kap a szívéhez, ha elállja egy másik kocsi elől a kijutást, vagy rálóg az útra, a járdára; a parkolók mindenféle szabálytalan alakzatokat vesznek fel. Ha a helyzet úgy kívánja, odébb lökik, tolják az útban levő többi verdát, hogy a sajátjuk is beférjen a parkolók közé. Tulajdonképp a parkoló milánói autók a káoszelmélet leggyönyörűbb megvalósulása (legalábbis egy fizikus vagy matematikus nem tud meghatottság nélkül beszélni róluk). A kocsikáosz mindazonáltal felvet néhány gyakorlati problémát, amit a milánói városvezetés egyidőben úgy próbált orvosolni, hogy egyik héten a páros, másik héten a páratlan rendszámú autóknak engedélyezték a közlekedést. Csakhogy e rendelettel épp az ellenkezőjét érték el, mert a furfangos olaszok egyszerűen vettek még egy kocsit páros/páratlan rendszámmal, hogy mindkettő legyen, és végül kétszer annyi kocsi gyűlt fel, mint azelőtt.
     Közben elhagytuk Genovát, végre a hátunk mögött maradt a Côte d'Azur, és megbocsátottam a gonosz tréfát, amit űzött velünk; kibontakozott szívem csücske, az olasz táj, a hegyekkel, a gerincükön büszkélkedő városokkal, a templomokkal, várromokkal. Lassan árnyékba vonta a látképet a lemenő nap (jó pár órát haladtunk, ami olasz tempóval jelentős táv), és amikor megálltunk szusszanni egy autogrillnél, kedvesen azt mondtam az egyik olasznak a hegyek mögött lemenő napban gyönyörködve, hogy számomra Olaszország Európa legszebb országa. Valóban szép, helyeselt, bár egy dolog idelátogatni, és egy másik itt élni, mert a szemük láttára válik rommá az egész ország, fonnyad el, ami virágzott, és ha így megy, csak önmaga kísértete lesz, mint a Forum Romanum. Igen, erről hallottam én is, de nem akartam akkor szót vesztegetni erre, nem akartam beengedni e borús tényt abba a felhőtlen pillanatba, amikor úgy érezhetem, végre megállapodhatok egy lélegzetvétel erejéig. Nem volt kedvem tökéletlenségekkel szembesülni.
       Közben Tóni végigzongorázta magában az opciókat, hol szálljunk ki, és merre vegyük az irányt, legfőképp hogyan kerüljük ki a másik Kharübdiszt, Milánót, ami még a Riviéránál is erősebben szív befelé, és csak a véletlenen múlik, melyik irányban vet ki magából, a megfelelőben vagy egy vakvágányon. Meghánytuk-vetettük a dolgot az olaszokkal, és kiszálltunk egy útelágazásnál, egy városban, amelynek nevét azóta elnyelte a feledés.

Snitt.
       

2013. augusztus 5., hétfő

Hullámok


    Létrejönnek, majd semmivé válnak. Terjednek és áthaladnak, de meg nem maradnak. Energiát szállítanak, definíció szerint. Figyelem őket, és tisztulok. Ahogy a hullámok tovarohannak, egyszer szabályosan, másszor öntörvényűen, de mindig feltartóztathatatlanul, úgy hagy el engem is, ami bennem gomolyog. Mintha elszállítanák a piszkot, ami kivédhetetlenül rám csapódik, vagy amit óvatlanul összegyúrok magamban. Hálával tartozom nekik.
    A hullámokat figyelve megbékélek a gondolattal, hogy elvetélt igyekezet a ragaszkodás. Hogy ami keletkezik, legyen az tárgy, érzés, kapcsolat, hamvába hull az időben. Nem raktározódik el, és nem rakódik le. Egy ideig bennem él, majd - nincs vita - az elengedés jut osztályrészéül. Megkönnyebbülök.
    Talán később visszatér, új formában, egy másik áramlaton.

    Átutazunk - egymás életében, és minden helyszínen, ahol jelen vagyunk. És ez a "van" nem egy helyben állás, hanem hullámzás, élmény szerint.