A ciao szó eredete

     A ciao a Velencei Köztársaságból indult hódító útjára, még a Köztársaság fénykorában. Ugyan használata jelenleg (már) nem olyan elterjedt, de ismertsége (még mindig) olyan tág, mint a "hello"-é, illetve a "ciao"-t számos nyelv formálta a maga képére, mint az itáliai kultúra sok egyéb elemét is, így például a magyar "csá"-vá és "cső"-vé. Az eredeti velencei alak "sciáo vostro" vagy "s-ciáo" volt, és azt jelentette, hogy én az ön szolgája vagyok, vagyis alárendelt viszonyt fejezett ki. A szó elvileg az ókori görög sclavusból, azaz rabszolgából ered, legalábbis arra hajaz; eredetmítoszokat ugyebár nem szokás a valóság bizonyítékának tekinteni. Először meglep, hogy pont a szolga szóból származó köszönés terjedt szét és maradt használatban, majd megadóan bólintok, hogy persze, azok a fránya hierarchizált társadalmak; és rájövök, hogy a magyar nyelv is ismeri ezt a fordulatot, az "állok szolgálatára", vagy a talán még szemléletesebb "alászolgája" ómódi köszönésekben, ez utóbbinál alázatosabbat el se tudok képzelni, és lelki szemeimmel látom, ahogy a szerencsétlen pór meghajol a rang előtt. De hogy ne csak Velencére húzzam rá a vizes lepedőt, idézzük eszünkbe a szervusz köszönést, a latin servus, vagyis szolga szó utódát, ami sokáig tartotta magát kis hazánkban és virágzott egész Közép-Kelet-Európában, mindenhol, ahova csak exportálta a Habsburg Birodalom.

Alighanem az egykori Velencében (is) társadalmon kívüli lettem volna, így vagy úgy.