A tavalyi évben múlt 100 éve, hogy Giuseppe Verdi magára öltötte porhüvelyét, hogy aztán hosszúra nyúlt életútja során széthintsen valamennyicskét a benne kavargó zenéből. Ezen emlékezetes születés alkalmából az Olasz Kultúrintézet olasz kulturális évadot hirdetett kis hazánkban (és feltételezem, egyéb helyeken is).
A Nemzeti Múzeum szomszédságában álló Budapesti Olasz Intézet belső kialakítása nagy erőkkel imitálja az olaszos építészetet: a nagyteremre néző erkélyek árkádos kialakítása, illetve a színpad mögött látható nagyméretű, olasz tájról mintázott, klasszikus festményt idéző kép könnyen orientálnak, hol is kéne magunkat érezni földrajzilag.
Tavaly télen (tehát jó rég) az intézetben tartott egyik program végén összeismerkedtem a francia nagykövetség két munkatársával (reprezentatív esemény volt, ezért megjelentek nagykövetségek is), két jóravaló francia sráccal, akik közül az egyiknek láthatóan "bejöttem". Ők mesélték a mendemondát, hogy a budapesti olaszok szerint a helyi Olasz Intézet épülete anno a magyar parlament helyszínéül szolgált. Meghökkentem kissé, és egyetértettünk a franciákkal abban, ugyan mi más adhatott volna helyet a magyar parlamentnek, mint a mai Olasz Intézet, az olaszok aligha érnék be ennél kevésbé illusztris épülettel a kultúraközvetítéshez.
Majd utánanéztem az Intézet honlapján, és mit ad isten, olasz nyelven ugyan, de írva vagyon, tehát hivatalosan feltüntetik, hogy az épületben működött 1865 és 1902 között a magyar országgyűlés, a tervezést pedig Ybl Miklós neve fémjelzi, és hogy Ybl neve kellő nyomatékot kapjon, felsorolják - egyéb - nagyszabású projektjeit. Az épületet bemutató cikk szerzője eme mondatában nem fukarkodott a piúkkal, vagyis az olasz felsőfokkal...
Ennyit a házról. Ha Verdi-év, hát szerveztek kellő mennyiségű Verdi-estet, a támogatás mértékétől és a meghívott művészektől függően ingyenes és nem túl drága kivitelben. Egy operaest végén történt, hogy összespanoltam a franciákkal, hazáig kísértek, és elmélkedtünk a magyar társadalmon.
Egy anyai barátnőm hívott el a szóban forgó koncertre, jegyünk is volt kéznél, viszont mire a terembe értünk, már csak a hátsó sorokban jutott volna hely, ami persze nem töltött el túl nagy lelkesedéssel. Határozott léptekkel szeltük át a nézőteret jobb pozíció reményében, siralom, hiába, egyetlen üres szék sem kandikált ki az embertömegből, amikor megjelent mellettünk az Intézet munkatársa, egy középkorú olasz úr, aki a rendezvények lebonyolításában szokott segíteni, és felajánlotta szolgálatát. A jegyünkre nézett, majd intett, hogy kövessük, és egyenesen az első sorokhoz vezényelt, a meghívott vendégeknek fenntartott részhez, ahol volt még pár szabad hely. És mivel nem tartott tőle, hogy az előadás előtt egy perccel bárki, legyen bármilyen neves személyiség, megrohamozná az első sort, hellyel kínált minket ott. Olyan természetességgel foglaltunk helyet, mintha magától értetődő volna, hogy két szép hölgyet csakis az első sor illethet meg, függetlenül attól, van-e meghívójuk vagy sem. Öt perc múlva besurrantak oldalt és lezuttyantak mögöttünk a követségi franciák, és kezdődött a koncert.
Egy másik alkalommal kevésbé reklámozott komolyzenei koncertre mentem az Intézetbe egy barátnőmmel. Spontán felindulásból döntöttünk úgy egy illatos tavaszi estén, hogy kerülünk az Olasz Intézet felé egy kis zenehallgatásra, ám a bejáratnál elszontyolodva hallottam az imént említett olasz úrtól, hogy bizony jegyet kellett volna venni előre. Néztünk rá nagy szemekkel, mi lészen most, és mivel nem tolongtak a zenekedvelő látogatók, beleegyezett, hogy leülhetünk jegy nélkül a hátsó sorok valamelyikében; valahogy fel sem merült benne, hogy leszámoltassa velünk a belépőt. Belibbentünk hát a félhomályos, meglehetősen kongó terembe, elbámészkodtunk az erkélyek árkádjain és a színpad mögötti olasztáj-imitátor alkotáson, végül feltűnés nélkül helyet foglaltunk inkább elöl, mint középütt.
Jött nemsokára az olasz úr, és megállt egyenesen mellettünk. Na, gondoltam, szégyenszemre mindjárt hátra tessékel minket, hogy nem ebben egyeztünk meg, micsoda neveletlen csalók. Csakhogy nem mi lettünk az áldozatok, hanem a pár székkel mellettünk ülő két éltes és testes hölgy, hogy legyenek kedvesek szépen hátra fáradni, ahova a jegyük szól. A két matróna zavarba jött, és a lehetőségek szerint diszkréten - a kis számú várakozó számára minden esemény felért egy attrakcióval - hátrébb somfordált. Minket pedig, pofátlanul az első sorokban potyázókat egyetlen helytelenítő pillantás sem ért. Rövidesen megjelent a zenekar, én pedig hátradőltem abban a tudatban, hogy az Olaszország-imitációhoz hozzátartozik, hogy két csinos ifjú hölgynek pusztán a létezése okán kijár minden előjog.
http://www.iicbudapest.esteri.it/IIC_Budapest/Menu/Istituto/La_sede/
A Nemzeti Múzeum szomszédságában álló Budapesti Olasz Intézet belső kialakítása nagy erőkkel imitálja az olaszos építészetet: a nagyteremre néző erkélyek árkádos kialakítása, illetve a színpad mögött látható nagyméretű, olasz tájról mintázott, klasszikus festményt idéző kép könnyen orientálnak, hol is kéne magunkat érezni földrajzilag.
Tavaly télen (tehát jó rég) az intézetben tartott egyik program végén összeismerkedtem a francia nagykövetség két munkatársával (reprezentatív esemény volt, ezért megjelentek nagykövetségek is), két jóravaló francia sráccal, akik közül az egyiknek láthatóan "bejöttem". Ők mesélték a mendemondát, hogy a budapesti olaszok szerint a helyi Olasz Intézet épülete anno a magyar parlament helyszínéül szolgált. Meghökkentem kissé, és egyetértettünk a franciákkal abban, ugyan mi más adhatott volna helyet a magyar parlamentnek, mint a mai Olasz Intézet, az olaszok aligha érnék be ennél kevésbé illusztris épülettel a kultúraközvetítéshez.
Majd utánanéztem az Intézet honlapján, és mit ad isten, olasz nyelven ugyan, de írva vagyon, tehát hivatalosan feltüntetik, hogy az épületben működött 1865 és 1902 között a magyar országgyűlés, a tervezést pedig Ybl Miklós neve fémjelzi, és hogy Ybl neve kellő nyomatékot kapjon, felsorolják - egyéb - nagyszabású projektjeit. Az épületet bemutató cikk szerzője eme mondatában nem fukarkodott a piúkkal, vagyis az olasz felsőfokkal...
Ennyit a házról. Ha Verdi-év, hát szerveztek kellő mennyiségű Verdi-estet, a támogatás mértékétől és a meghívott művészektől függően ingyenes és nem túl drága kivitelben. Egy operaest végén történt, hogy összespanoltam a franciákkal, hazáig kísértek, és elmélkedtünk a magyar társadalmon.
Egy anyai barátnőm hívott el a szóban forgó koncertre, jegyünk is volt kéznél, viszont mire a terembe értünk, már csak a hátsó sorokban jutott volna hely, ami persze nem töltött el túl nagy lelkesedéssel. Határozott léptekkel szeltük át a nézőteret jobb pozíció reményében, siralom, hiába, egyetlen üres szék sem kandikált ki az embertömegből, amikor megjelent mellettünk az Intézet munkatársa, egy középkorú olasz úr, aki a rendezvények lebonyolításában szokott segíteni, és felajánlotta szolgálatát. A jegyünkre nézett, majd intett, hogy kövessük, és egyenesen az első sorokhoz vezényelt, a meghívott vendégeknek fenntartott részhez, ahol volt még pár szabad hely. És mivel nem tartott tőle, hogy az előadás előtt egy perccel bárki, legyen bármilyen neves személyiség, megrohamozná az első sort, hellyel kínált minket ott. Olyan természetességgel foglaltunk helyet, mintha magától értetődő volna, hogy két szép hölgyet csakis az első sor illethet meg, függetlenül attól, van-e meghívójuk vagy sem. Öt perc múlva besurrantak oldalt és lezuttyantak mögöttünk a követségi franciák, és kezdődött a koncert.
Egy másik alkalommal kevésbé reklámozott komolyzenei koncertre mentem az Intézetbe egy barátnőmmel. Spontán felindulásból döntöttünk úgy egy illatos tavaszi estén, hogy kerülünk az Olasz Intézet felé egy kis zenehallgatásra, ám a bejáratnál elszontyolodva hallottam az imént említett olasz úrtól, hogy bizony jegyet kellett volna venni előre. Néztünk rá nagy szemekkel, mi lészen most, és mivel nem tolongtak a zenekedvelő látogatók, beleegyezett, hogy leülhetünk jegy nélkül a hátsó sorok valamelyikében; valahogy fel sem merült benne, hogy leszámoltassa velünk a belépőt. Belibbentünk hát a félhomályos, meglehetősen kongó terembe, elbámészkodtunk az erkélyek árkádjain és a színpad mögötti olasztáj-imitátor alkotáson, végül feltűnés nélkül helyet foglaltunk inkább elöl, mint középütt.
Jött nemsokára az olasz úr, és megállt egyenesen mellettünk. Na, gondoltam, szégyenszemre mindjárt hátra tessékel minket, hogy nem ebben egyeztünk meg, micsoda neveletlen csalók. Csakhogy nem mi lettünk az áldozatok, hanem a pár székkel mellettünk ülő két éltes és testes hölgy, hogy legyenek kedvesek szépen hátra fáradni, ahova a jegyük szól. A két matróna zavarba jött, és a lehetőségek szerint diszkréten - a kis számú várakozó számára minden esemény felért egy attrakcióval - hátrébb somfordált. Minket pedig, pofátlanul az első sorokban potyázókat egyetlen helytelenítő pillantás sem ért. Rövidesen megjelent a zenekar, én pedig hátradőltem abban a tudatban, hogy az Olaszország-imitációhoz hozzátartozik, hogy két csinos ifjú hölgynek pusztán a létezése okán kijár minden előjog.
http://www.iicbudapest.esteri.it/IIC_Budapest/Menu/Istituto/La_sede/