Párhuzamok a magyar és a portugál kultúra között – és valami, ami teljesen máshogy sült el a két nép életében

Az a szóbeszéd járja, hogy a dél-európai népek lelkülete közül a portugáloké hasonlít legjobban a magyarhoz – lévén mindkét nép borongós, szomorkodó alkatú. Nincs egyetlen portugál ismerősöm vagy barátom se, így ezt a mendemondát amolyan városi legendának, pletykának tekintem (hozzáteszem, Lisszabonban ugyanolyan elkámpicsorodott arcokat láttam a metrón, mint amilyeneket Budapesten). Érdekes adalék mindehhez, hogy a portugáltanárom, akihez ősszel nyelvtanfolyamra jártam, hosszan sorolta egy alkalommal a magyar és a portugál kultúra/kultúrtörténet közti hasonlóságokat.

Például mindkét nép 19. századi irodalmában túlteng az elmaradottság motívuma, ami magában foglalja a perifériára szorulást, az avítt társadalmi és gazdasági működések fennmaradását, miközben máshol (Magyarországtól nyugatabbra, Portugáliától keletebbre, de mindkettőhöz viszonyítva: északabbra) már dübörög a modernizmus minden vívmánya. Portugáliában mindehhez járult még annak tapasztalata, egyszer már az aranykor küszöbén álltak, igaz, annak is már 3-400 éve volt; a magyarok számára inkább súlyosbította a helyzetet, hogy ők sosem álltak igazán az aranykor küszöbén, hanem 3-400 éve így ment.

Mindkét nép művészei, írói és arisztokratái a centrumra, azaz Párizsra vetették vágyakozó szemüket, és aki megtehette – vagy meg tudta lépni –, az odajárt töltekezni egy kis kultúráért. A lisszaboni arisztokrácia Párizs-imádatának köszönhetően a 19. század folyamán olyan érdekes elemek jelentek meg a lisszaboni portugál nyelvhasználatban, majd terjedtek szét a vidék felé minden irányban, mint például hogy a reggeli étkezés neve pequeno-almoço (francia eredeti: petit-déjeuner, azaz „kis ebéd”), vagy a raccsoló -r, amely a portugál nyelvben sem könnyebben kiejthető és mutatósabb, mint a franciában, no és néhány érdekes ékezet, amelyek korábban nem voltak jellemzőek a portugál nyelvre.

A századfordulóra Portugáliában is fellendült a kultúra, akárcsak Magyarországon. Ennek egyik jele volt, hogy mindkét országba begyűrűzött a divatos kávéházi kultúra. Amit Budapesten jelentett a Centrál, a New York, az Abbázia vagy a Hadik (stb.), azt Lisszabonban egy az egyben jelentette a Brasileira kávéház. Az üzlet megnyitásakor (19. század) a helyiség célja nem volt több annál, mint hogy Brazíliából importált kávét áruljanak. Ám ahogy fellendült a kávékultúra Európa más országaiban, magától adódott, hogy az üzletet kávéházzá fejlesszék 1905-ben. S nem kellett hozzá sok idő, hogy a korabeli értelmiségiek és művészek találkozóhelyévé nője ki magát a Brasileira. A hely befolyását mi sem mutatja jobban, mint hogy az espresso portugál megfelelője a bica szó, amely valójában egy mondat szavainak első betűjéből összerakott akroníma, és e mondatot egykor a Brasileira falára írtak ki nagy betűkkel: „Beba isso com açúcar”, azaz „Igya ezt cukorral”.

A Brasileira kávéház Lisszabonban, előtte Fernando Pessoa szobrával
forrás: wikipedia.org

Ahogy a Nyugat legnagyobb írói és költői a kávéházakban szerettek leginkább eszmét cserélni, alkotni, no és várni, hogy végre odatelefonáljon nekik a főszerkesztő egy megbízással, úgy a portugál modernizmus legnagyobb képviselőjének tartott Fernando Pessoa is a Brasileira valamelyik asztalán könyökölt legszívesebben. Vagy épp merengve figyelte a körülötte áramló világot. Vagy épp mindenféle karaktereket dolgozott ki magában és magából. Mondhatjuk, hogy Pessoa egymagában bontotta ki azt a portugál irodalomban, amit a Nyugat sok színes egyénisége képviselt a magyar irodalomban. Pessoa ugyanis nemcsak költő volt, hanem komplett költő alszemélyiségeket szült magából, akik mind egyedi stílusban, egyedi világlátással publikálták költeményeiket, saját nevükön (mármint Pessoa publikált az alszemélyiségek nevén, nyilván). A Pessoa-életmű egy része máig Álvaro de Campos, Ricardo Reis, Alberto Caeiro és egyéb szerzői nevek alatt olvasható – őket heteronímeknek nevezi az irodalomtudomány. (Bevallom, a heteroním kifejezéssel Pessoa kapcsán találkoztam először, és azóta sem tudnám megmondani, mit jelent. Miért nem alteregónak vagy alszemélyiségnek nevezik ezeket a figurákat? Mik azok a heteronímek, és miben különböznek pl. egy alteregótól? Ha valaki a témában illetékes épp erre jár, és egy válaszban helyrerakja számomra ezt a kérdést – nem baj, ha egyúttal engem is jól helyrerak, hogy még ennyit sem tudok –, azt megköszönöm.)


Ennyit a hasonlóságokról. A 20. század a két ország eltérő földrajzi (és geopolitikai) realitásainak köszönhetően elég másképp alakult a magyarok és a luzitánok számára, bár bizonyos szempontból mégis hasonlóan. Már ami a diktatúra felé való eltolódást illeti. Kérdés, hogy Magyarországon lett volna-e diktatúra a század második felében, ha nincsenek bizonyos világpolitikai paktumok. Mialatt Magyarország világháborúról világháborúra evickélt, és közben elenyészett az ország kétharmada és a századfordulón úgy-ahogy megtörtént gazdasági-társadalmi felzárkózás is, addig Portugália a kontinens szélén nagyhatalmi befolyás nélkül igyekezett úrrá lenni a kaotikus gazdasági helyzeten és az egyre irreálisabb állami költségvetésen, ami a köztársaság kikiáltását követő időszakot jellemezte, és persze a mindezt megfűszerező gazdasági válságon. Minimális sikerrel. Ilyenkor szoktak képbe kerülni a tekintélyelvű rendszerek és a diktátorok, és nem kellett sokáig várni, hogy Portugália politikai palettáján is feltűnjön egy rendet teremteni kívánó vezéralak, vezetéknevén Salazar. 1932 és 1968 között irányította az országot teljhatalmú miniszterelnökként, erősen jobboldali és vallásos szellemben. Több mint három évtizedes regnálása alatt Portugália gazdaságilag konszolidálódott, ám ez azt jelentette, hogy a nagytőkések agyonkeresték magukat, a parasztok és a munkások koplaltak (a nyomott béreknek köszönhetően), a politikai börtönök pedig nem ismerték a létszámkorlátot. (A „nemzeti érdekek” egy adott gazdasági kör érdekeivel egyenlőek, a többiek meg húzhatják az igát – ez a a felállás már-már archetipikusnak tekinthető.)

António Oliveira de Salazar,
aki ezen a fotón épp a békés polgári imidzset hozza

forrás: wikipedia.org

Habár a magyarországi és a portugáliai diktatúra ellentétes előjelű volt (az egyik balos, a másik jobbos), de ha listáznánk a diktatúrák kritériumait (ahogy például pszichiátriai diagnózisok felállításánál listázzák a tüneteket), jó sok kritériumhoz tehetnénk x-et mindkettőnél. Ha további hasonlóságokat keresünk, akkor szemünkbe ötlik a megdöntésükre tett kísérletben mindkettőnél szerepet játszó nagy adag idealizmus (oké, alighanem szintén archetipikus, hogy diktatúrákat csak idealizmustól fűtve lehet megdönteni). S a hasonlóságok ezen a ponton válnak végképp ketté, és mennek át teljes különbségbe, mert míg a magyarok forradalmából vérfürdő fakadt, addig a portugálokéból virágillat.

Ama neves napon, 1974. április 25-én a hadsereg középvezetői, a „kapitányok” katonai puccsot hajtottak végre. Salazar diktatúrájának végét az hozta el, hogy már a hadseregnek is elege lett belőle – pontosabban azoknak, akiket a gyarmatok megtartásáért vívott esélytelen és értelmetlen háborúba kívántak küldeni Afrikába és Ázsiába, nagyjából golyófogónak és azért, hogy a portugál vezetés fenntarthassa a gyarmattartó nagyhatalom nyilvánvalóan hamis imázsát. Ezek a katonák egyszerűen fogták magukat, és nem a harctérre, hanem másfelé vették az irányt a tankokkal. Már a puccs megkezdéséhez való jeladás sem nélkülözte a romantikát: előző éjjel 10 óra 55 perckor a rádióban felcsendült az E Depois de Adeus (És aztán a búcsú) című dal, amelyet abban az évben énekelt az Eurovíziós Dalfesztiválon Paulo de Carvalho; majd április 25-én 12 óra 20 perckor a Grândola, Vila Morena című nóta volt hallható az éteren, ami már nyílt ellenszegülés volt, lévén a nótát betiltották szocialista-kommunista felhangjai miatt. Ezt követően a hadsereg tankjai megindultak és elfoglalták a főváros stratégiai pontjait, mint például a rádiót, a televíziót és a repteret.

Graffiti az április 25-i forradalom emlékére
forrás: wikipedia.org

Habár a lakosságot előzetesen figyelmeztették, hogy maradjanak otthonuk biztonságos falai között, a lelkes portugálokat nem lehetett távol tartani a szabadság mámorától, nagy tömegekben az utcára özönlöttek, ünnepelni, hogy most végre elkergetik a diktatúrát. A lisszaboni virágpiacon halomban álltak a szegfűk, lévén épp szezonja volt, néhány katona szegfűket dugott a puskacsövébe, és ezzel a virágok át is vették a főszerepet a tankoktól, az emberek önfeledten dobálták őket szanaszét, beborították velük a tankokat, a katonákat és egymást; ezért becézik szegfűs forradalomnak a röpke egy napig tartó eseményeket.

A rezsim vezetői rövidesen külföldre távoztak – elengedték őket. A gyarmati háborúkat lezárták, miként magát az egész gyarmati kort is. Lisszabon híres vörös hídját, melyet eredetileg Salazar-hídnak neveztek, átkeresztelték Április 25. híddá. Egy év múlva sor került a szabad választásokra. Igaz, a forradalom 40. évfordulója alkalmából írt cikkekben visszatérő téma, hogy sem a demokrácia, de még az EU sem hozta el a forradalmat követően a nagy gazdasági felvirágzást Portugáliába, és hogy a portugál nép határozottan negatívan értékeli aktuális helyzetét.

 

Az Április 25. híd –
kapocs Lisszabon és Almada között

Ám legyen éppen akármilyen a gazdasági helyzet, a világtörténelem egyik legnagyobb csodáját a portugálok mondhatják magukénak: a vértelen forradalmat és a forradalmat követő, vértelenül végbemenő demokratikus átmenetet. Interpretálja bárhogy az utókor a forradalom utóéletét, az egyszeri portugál kételyek nélkül tűzheti gomblyukába a szegfűt, vagy gyűjtheti csokorba a karján minden év április 25-én, hogy nekik sikerült átírni a vérfürdőbe és népirtásba torkolló forradalmak szintén archetipikus tapasztalatát, és létrehozni valami olyat, amiről azt hittük, csak az ideák világában létezik.


Forrás:

• https://en.wikipedia.org/wiki/Carnation_Revolution letöltés ideje: 2017.03.23.
• továbbá érdemes megnézni a szegfűs forradalmat feldolgozó Capitaines d'Avril, azaz April Captains című filmet, http://www.imdb.com/title/tt0120626/

Ui. 1.: Tisztában vagyok azzal, hogy teljesen értelmetlen összehasonlítani az '56-os forradalom és a szegfűs forradalom kimenetelét. A magyarok részéről tízszer annyi forradalmár idealizmusa sem írhatta válna át akkor a világpolitikai realitásokat. A portugáloknak kapóra jött, hogy a periférián élnek – egyetlen nagyhatalomnak sem volt fontos akkor, mi zajlik a kontinens szélén, pláne hogy egy aktuálisan népszerűtlen, szélsőjobbos politika rendszert küldtek át a másvilágra. Ehhez képest középen élni: olyan vidéken, ami átjáróház, ha népmozgásokról van szó, és ami mindig útba esik, ha nagyhatalmi terjeszkedésről – nos, ez a tény önmagában hordozza a történelmi hányattatásokat. Fiatal íróként azt a tanácsot kaptam, hogy kerüljem a didaktikusságot – mégsem bírok ellenállni, hogy megjegyezzem, épp e szerencsétlen körülmény miatt lehet célravezető az idealizmus egy részét taktikai érzékkel felcserélni (a diplomáciai érzék hosszú távon kifizetődő, ahogy az olasz történelem kapcsán már láttuk). (Az '56-os forradalom politikai realitásairól, illetve az ehhez kapcsolódó diplomáciai kérdésekről számomra hasznos olvasmánynak bizonyult Charles Gati Vesztett illúziók c. könyve; Osiris, Budapest, 2006.)

Ui. 2.: Ami az április 25-i forradalmat követő sovány realitásokkal való szembesülést illeti, eszembe jut Sonja Lyubomirsky pszichológus kutató elmélete a hedonikus adaptációról, melynek lényege, hogy érjen minket bármekkora öröm, lottónyeremény, menyegző, gyermekáldás, álmaink pozíciójának megszerzése stb., bizonyos idő elteltével visszatérünk az alap boldogság- (vagy boldogtalanság-) szintünkre. Pszichológiai törvényszerűség, hogy az ovációnak vége, és visszatérnek a szürke hétköznapok – egyszerűen megszokjuk a jó dolgokát, és egy idő után már fel sem tűnnek. Alighanem a portugálokkal is ez történt: a lelkesedés tüze nem tartott örökké (hisz nem lehet örökké száz fokon égni), és ismét megszokott borongós szemüvegükön keresztül szemlélik az élet folyását. (Oké, ez csak tipp, lévén – ahogy leszögeztem az elején – a portugálok melankolikus habitusáról szóló feltevés csak szóbeszéd.)

A portugál armada egyhetes pihenője, ami utólag nagy jelentőséget nyert

A véletlen hatalma és Brazília felfedezése

Az óceán már a partról szemlélve is lenyűgöző – akár ezüstösen kacsint össze a szürke felhőkkel, akár fénylő, telt kék színben a napfénnyel, a rendíthetetlen, fölénk kerekedő és uralom alá nem hajtható erőt testesíti meg. S a part menti sziklákon állva – hiába tépáz elképesztő erővel a szél – ez az erő biztonságos távolban van tőlünk, mintha egy védelmet adó bástyáról kémlelnénk. Ám nem így azok, akik hajóval vágnak neki, pláne vágtak, bő 500 éve, az ismeretlennek, a „ki tudja, hol lyukadunk ki” félelmetes és bizsergető érzésének.

Sokat gondolkodom mostanában a földrajzi felfedezőkön. Azokon is, akiknek fennmaradt a neve, például mert parancsnokai voltak az expedíciós flotta valamelyik hajójának, és azokon is, akik talán már az első hetekben elenyésztek a matróz mesterség foglalkozási ártalmainak köszönhetően. Eszembe jut, micsoda kalandorvér hajthatta őket, az újdonság és kiszámíthatatlanság szirénes húzóereje; nyilván a becsvágy is, a nagy remények, főleg ha úgy érezték, ahhoz képest, amennyijük van, csak nyerhetnek az úton. Talán úgy érezték, előttük az úttörés (és áttörés) soha vissza nem térő alkalma, hírnökei lesznek egy új világnak (mint mostanság a startupperek, bár ők inkább megálmodói). Gondolom, az ő hátuk mögött is állt egy asszony, aki összecsapta a tenyerét: „Atyaég, ugye nem gondolod komolyan, hát itt van vetett ágyad, biztos betevőd! Csak nem akarsz kihajózni?!” (A „kihajózás” a jelenkorban szabadon behelyettesíthető vállalkozásalapítással, backpackinggel, freelancer életmóddal stb.)

A második portugál armada az 1500-ban tett expedícióban –
ábrázolás a Livro de Lisuarte de Abreu könyvből
(csak imádkozhatott az ember, hogy valamelyik szerencsés hajón legyen...)
forrás: Wikipedia.org

A zseniális Yuval Noah Harari érdekes adalékkal szolgál a földrajzi felfedezések mögötti motivációhoz Sapiens című könyvében: ahhoz, hogy a felfedezések olyan távolságokra és olyan óriási kampányokban történjenek, amekkorákra és amilyenekben történtek, először is annak felismerése kellett az európaiak részéről, hogy nem tudnak mindent. Hogy fehér foltok vannak a térképen. Pontosabban a felismerés, miszerint itten még fehér foltok vannak, csak az után következett be, hogy Kolumbusz nekiütközött egy földdarabnak, amiről azt hitte, India, pedig nem, de erre csak Amerigo Vespucci jött rá. S ekkor kaptak löketet Európa tengeri nemzetei, hogy te jó ég, a világ tele van kiaknázatlan lehetőségekkel! Európán, Afrikán és Ázsián kívül elképesztő távok léteznek még, amikről a Biblia mit sem tud (ami elég furcsa, miért nem szólt erről az Úr?), és ha már így, akkor ne hagyjuk ezeket parlagon heverni. (Ugyan a kiaknázás elég tőkeigényes, mert hát ilyen felfedező flottákat felszerelni csak a király meg egy-két nagy vagyonú nemes tudott – de volt annyi pénzember, amennyi kellett.) S az a felismerés, hogy fehér foltok vannak a térképen, s jó lenne ezeket kitölteni, már a modern ember fejéből pattantak ki – annak az embertípusnak a fejéből, aki a felvilágosodás során letaszította az Urat a piedesztálról (hát hogy képzelte, hogy nem szólt a Bibliában a többi földrészről?), a tudásbeli hiányosságok pótlására kidolgozta a tudományos módszertant, és a rengeteg kísérletezéssel egészen a Holdig jutott (hja, a konkvisztádor szellem csillapíthatatlan).


De előbb még az arany volt. Még nem esett le senkinek a tantusz, hogy korszakalkotó felfedezés zajlott le, és hogy nyomás, feltérképezni mindent!, amikor már végigsöpört a hír, hogy rengeteget lehet kaszálni odaát. S a portugálok sem maradhattak le a spanyolok mögött, a kereskedelmi bummban való részvétel mindenkinek jár. I. Mánuel portugál király 1500 környékén felszerelt és India felé küldött több flottát, amik ugyan többnyire viharvert állapotban érkeztek vissza, de bőven megrakodva áruval ahhoz, hogy összességében az egeket verje a profit. A második flotta olyan szerencsés útvonalon járt India felé tartva, hogy „felfedezte” Brazíliát. Végül is útba esett. A szóban forgó flotta élén Pedro Álvares Cabral állt, akinek 13 hajó, valamint összesen 1500 ember tartozott a keze alá. A rakomány részét képezték drága ajándékok, és a parancsnok titkos fiókjaiban diplomáciai levelek várták a kézbesítést – ezekkel kívántak a portugálok jó benyomást tenni a keleti hatalmasságokra, és lehetőleg facilitálni előnyös kereskedelmi szerződések létrejöttét (ez sajnos nem jött össze, helyette később komoly háborúba bonyolódtak Indiában).

Pedro Álvares Cabral
forrás: Wikipedia.org

Brazília nem volt tervben. Mondhatni, csak úgy megtörtént (pontosabban a szél elsodorta a karavellákat a tervezett útvonaltól, aminek köszönhetően a flotta jókora kitérőt tett). Igaz, egyes források szerint a portugálok szerettek volna lehasítani maguknak valami földdarabot abból a területből, ahol a spanyolok már cirkáltak egy ideje – de ebben nem lehetünk biztosak.

Ha hihetünk ez enciklopédiának, 1500. április 21-én, a Cascaisból való kihajózás után 44 nappal szárazföldet észlel a Cabral vezette flotta. A lassú előrehaladás során egyre határozottabb körvonalat ölt egy domb, mígnem április 23-án elérik a mai Frade folyót. Nincsenek egyedül: a parton egy csapat helybéli figyel, a tupiniquim népcsoport tagjai. A felfedezők egy kis csoportja, Nicolau Coelho vezetésével, partra evez egy csónakban. Coelho elcseréli a maga sisakját egy tollas fejdíszért az egyik helybélivel, de a torkolatnál túl erős a hullámverés ahhoz, hogy a portugálok kikössenek és komolyabb diskurzusba kezdjenek (legalábbis hevenyészett jelnyelven, nyilván).

Április 23–24-én a portugál armada 45 km-t hajózik északnak erős szélben. Egy Lopes nevű kapitány felderítőútra indul egy csónakban; észrevesz egy bennszülött kenut, foglyul is ejt két bennszülöttet, és a hajóra viszi őket. Vélhetően nemcsak a nyelvi akadályok miatt marad el a nagy összeölelkezés a látogatók és a helybéliek között, de annyira azért nem véres a szitu – a bennszülötteket welcome drinkkel kínálják, pontosabban mézzel és süteménnyel, amit fújolva kiköpnek, és döbbent szemekkel nézik a fedélzeten járkáló csirkéket. A cultural (és ecological) exchange röpke epizódja.

Az első szentmise Brazíliában. Victor Meirelles alkotása
forrás: Wikipedia.org

Április 25-én végre partra száll Nicolau Coelho és Bartolomeu Dias a két bennszülött kíséretében. A parton már gyülekeznek a délceg tupiniquim férfiak, fegyverben, de két társuk intésére leengedik az íjaikat, és a csata elmarad. A portugálok békében vizet vehetnek (ilyen materiális okok miatt voltak fontosak ezek a szárazföldi kikötések, amikből később kinőtt a gyarmatbirodalom). Április 26-án Henrique Soares ferences rendi atya misét celebrál a szárazföldön, 200 nyakát nyújtogató tupiniquim kíváncsi pillantásától kísérve. Az elkövetkező napokban a portugálok egyre többet érintkeznek a bennszülöttekkel, és számos kereskedelmi ügylet megköttetik, portugál részről vasszögek, feszületek és ruhaanyagok kerülnek elcserélésre helyi amulettekért, lándzsákért, majmokért és papagájokért. Május 1-jén Cabral kiadja a parancsot az Afrika déli csücske, majd keleti partja mentén Indiába történő továbbhajózás előkészületeinek megkezdésére.


Ennyi volt. Farkasszemet nézés, majd mutogatással lebonyolított cserekereskedelem. Néhány napnyi elidőzés egy nagy földdarab szélén. S mégis, az eredője volt nagyerejű folyamatoknak, amelyek során egyre nagyobb kolóniák jöttek létre a földdarab part menti, majd belső területein, s amelynek következtében az eredetileg népes tupiniquim törzsből mára valamivel több mint 2000-en élnek, s a megmaradtak is elfeledték már eredeti anyanyelvüket, és csak a portugált beszélik.

S ez a röpke állomásozás, habár a történelemírás utólag kiemelt fontosságot tulajdonít neki, csak egy volt a sok hasonló közül, amelyek a fehér hézagok kitöltésére, megrajzolására szolgáltak.

E terjeszkedés nyomán nyíltak a kereskedelmi utak, ömlött az áru és dőlt a lé, I. Mánuel pedig a többletbevételt flancos épületekre költötte. A mánuelita stílusban emelt építményekről fürtökben lógnak az egzotikus formájú épületszobrok, furcsa termések és virágok lenyomatai, amelyek távoli vidékek hírét hozták el a portugál népnek, és harsogva hirdették, hogy az európai kontinens szélén beköszöntött az aranykor (e stílus egyik gyöngyszeméről, a Belém-toronyról már volt szó a blogon).

A mánuelita stílusban épült Szent Jeromos-kolostor Lisszabonban

Ám az aranyáramlat nem tartott soká. (Harari könyvében szó esik arról is, hogy a felfedezéseket követő gyarmatosítást miért a hollandok, majd a britek vitték már-már művészi szintre, és az ibériai népek csillaga miért áldozott le oly hamar. Ezt most nem részletezem; a történetben szerepet játszik az állam eladósodása, az abszolutista uralkodói rendszer, továbbá a fékek és ellensúlyok hiánya.) Gigaprojektek tető alá hozása szempontjából annyira gyorsan apadtak el a források (már a század második felében megindult a hanyatlás), hogy egy mánuelita stílusú, grandiózus kolostorról például lemaradt a tetőzet, mert nem volt miből befejezni (volt szerencsém fotót látni róla, de sajnos a nevére nem emlékszem). A hajó jött és ment, mindenféle értelemben.

Bizonyos szempontból a felfedező hajók utasai szerencsés korba születtek, azt hiszem (nyilván nem az odaátról idehurcolt bennszülöttekre gondolok itt); talán maguk nem voltak szerencsések, de a kor szerencsés volt. Szerencsés, mert az a kor volt, amelyen átsöpört a prosperálás reménye, és nem az a kor, amelyben a dugába dőlt remények kudarcát kell feldolgozni (mint amilyen a mostani). Azért is, mert adódtak új életpályamodellek („fogom magam, és felcsapok felfedezőnek”); és mert létezett „ismeretlen”, amibe beleborzonghatott az ember. (Oké, bevallom, kétszer is meggondolnám, hogy elcserélném-e a mostani összkomfortot egy kabinért egy felfedező hajón, szóval nem vagyok az irreális nosztalgia híve.)

Nekünk marad, hogy odaálljunk a sziklára az óceán partján – bármelyik oldalán.

Távolodó sziklák az európai kontinens legnyugatibb pontjánál,
a Cabo da Rocánál Portugáliában

A bejegyzéshez felhasznált források:

• https://en.wikipedia.org/wiki/2nd_Portuguese_India_Armada_(Cabral,_1500) letöltés ideje 2017.03.15.
• Yuval Noah Harari: Sapiens. Az emberiség rövid története. Animus, Budapest, 2015.

A szerző nem sokkal e cikk megírása után Brazíliába utazott. Arról, milyennek látta Brazíliát, és hogyan változott, gazdagodott Brazília azóta, hogy európaiak először tették a lábukat a területére, ebben a cikkben ír:

• Brazília, a száz kultúra országa

Csodavárás

Toscanában igazán gazdagon mérik az egy városra, pardon, városrészre jutó díszes templomokat, grandiózus dómokat, katedrálisokat. Ahogy Pisában csodáltam a tágas, füves téren álló dómót, a keresztelőkápolnát és a ferde tornyot, majd Firenzében csillogó szemmekkel sétáltam a lakóházak közé szorított, ám a pisainál nem kevésbé méretes szakrális épületegyüttes körül (a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő csak poénkodva jegyezte meg, "Nicsak, megint micsoda objektumok"), elmerengtem azon, hogy a késő középkor, kora renenszánsz embere micsoda várakozással, lelkesedéssel, kíváncsisággal sétálhatta körül az épülőfélben levő, már akkor a város jelképévé váló központot.

A legjobb selfie nyomában a pisai dóm előtt

Megszületett az illető Pisában vagy Firenzében, és talán első emlékei közt szerepelt az, hogy festett a remek épület, amikor háromévesen körültotyogta, és mekkora változások történtek, mennyit haladt előre a munka, mire néhány évtizeddel később élete alkonyához ért. Talán gyakran felidézte magában, milyen volt a dóm, mennyi híja volt, mikor utoljára arra vitt az útja, mondjuk a piacra menet. S látta ugyan, hogy a végét ő már nem éri meg (hisz az ilyen gigaprojektek megvalósítása több mint száz évbe telt rendszerint), sőt, az is kétséges, akad-e egyáltalán építész, aki ekkora teret kupolával vagy bármi módon befed (ez a kérdés a firenzei dóm esetében merült fel), de talán halad annyit előre a világ, a mesterek tudása, leleményessége, hogy a gyerekei meglátják, hogy Isten dicsőségének eme földi megnyilvánulása teljes pompájában, befejezve áll. Vagy hősünk talán a vidéki Toscanában élt, távolabb Firenze metropoliszától, egy kisebb városban. Időről időre a nagyvárosban akadt dolga, és mindig úgy intézte, hogy látogatása során útba ejthesse a készülő remekművet, és listázta magában, mennyit haladt előre a megvalósítás. S otthon is kíváncsian leste a híreket ismerőseitől, mi hír a dómról, beszélnek-e arról, hogy nemsokára az utolsó tégla, az utolsó szobor is a helyére kerül? Feszengve aggódott ő is, hogy ne adj' isten előbb szólítja magához az Úr, mint hogy megláthatná ezt a csodát. Nemhiába keresztelték a Campe dei Miracoli, azaz Csodák tere névre azt a tágas füves teret Pisában – a kor embere számára szinte felért egy csodavárással, ahogy évről évre több látszott a gigantikus, díszes objektumok szépségéből.

Mintha egy parkban üldögélnének-sétálgatnának az emberek,
nem pedig a pisai dómban

Ma meg... ha egy évig nem járok egy korábban jól ismert városnegyedben, ismét arra kanyarodva azt látom, épületek nőttek ki ott gombamódra. Többnyire magas, meglepő geometriájú üvegpaloták, talán nem az örökkévalóságnak, de bizonyosan reprezentatív igénnyel a jelenkor számára. A csoda – elmarad. Igaz, ma már a csoda Firenzében és Pisában is kisebb, ahogy turistatársaim gyűrűjében sétálom körbe a díszes "objektumokat". Nemhiába emlékeztet sok nagy gondolkodó, hogy a célhoz vezető út izgalmasabb, mint maga a beteljesülés.

 A firenzei dóm egyszerűen nem fért bele a képbe...

Snitt.

Vajon modern emberként átélhetem-e még a csodavárást? Láthatom-e, ahogy a szemem előtt megvalósul egy különleges építmény, ami fizikai valójában képes tükrözni a transzcendenciát? Igen. Barcelonában még pár évig, évtizedig épül a Sagrada Família, immár 1883 óta rendületlenül zajlik a gyönyörű terv aprólékos részleteinek formába öntése. S ma Barcelona repülővel nincs messzebb Budapesttől, mint Firenze metropolisza a toszkán kisvárosoktól a reneszánsz korában. Szinte a szomszéd város. Ha párévente arra visz az utunk, csillogó szemekkel járhatjuk körbe, vagy be is térhetünk, ha sikerül jegyet vennünk, befurakodva a turistahad közé, hogy mi minden készült el legutóbbi ittlétünk óta. Hány újabb alma-, citrom- és egyéb gyümölcsforma került fel a templomtornyokra, követve Gaudí és a modernizmus játékos szellemét? Vajon hogyan fog elférni ez a grandiózus építmény a téren – tényleg le kell bontani néhány házat, hogy a főkapuzat beférjen, ahogy a városi legendák állítják? Piszkálhat belülről sok-sok kérdés, hiszen nem látjuk a jövőt, még nincs itt a finis, amikor minden letisztul és eléri végleges formáját. Még vár ránk száz és száz meglepetés.

Csak semmi retusálás – az épülőfélben lévő Sagrada Família néhány évvel ezelőtti állapota
 

Maradványok

Lisszabonban a Torre de Belém (azaz Belém-torony) előtt ülve azon morfondíroztam, hogy Portugália tele van maradványokkal. Persze más országok is dicsekedhetnek különféle maradványokkal, ápolják és épen tartják őket – ám Portugáliában meghagyják azokat a maradványokat is, amiket máshol inkább gyorsan ledózerolnának, még véletlenül se bántsák a szemet. Azokat, amiket megállíthatatlanul kikezdett az enyészet.

Kilátás a lisszaboni szállásunk ablakából (élőben azért egyenesen állt az épület)

Itt lépten-nyomon málló épületekbe botlani, Lisszabon központjának közelében, vagy a közeli kisváros, Almada belvárosában, a város- és faluszéli helyeken meg végképp. Megszokott látvány, hogy az újépítésű társasház mellett egy régi bérház halad az elmúlás felé a maga lassú tempójában. Az elhagyott házak ablak- és ajtórésein fűcsomók buggyannak ki, emlékeztetve arra, hogy a természet végül minden maradványt bekebelez és visszaszerez. Ha bekukkantunk az ablakréseken, szakadt gerendákat, csupasz falakat látunk bent; macskák és madarak vették birtokba ezeket az épületeket az emberek után. A helybéliek hagyják, hogy csendben bevégezzék a sorsuk. Alighanem csak az idegenből erre tévedők kapják fel a fejüket a látványra…

Régi és új békésen megfér egymás mellett Almadában

Mintha a lét és nemlét küszöbén egyensúlyoznának ezek a helyek… Egykori funkciójukat elvesztették, a kutya se törődik velük, vagy ha igen, azért csodálják őket, amik egykor voltak. A jelenük érdektelen; vagy ellenkezőleg: attrakciók. A legtöbb, amit remélhetnek, hogy kapnak egy kis haladékot – mementóként.

Tulajdonképp a Torre de Belém is efféle mementó (miként Sintra palotái is is). Amikor a 16. század elején I. Mánuel portugál király nagy csinnadrattával megépíttette Vasco da Gama – Afrika megkerülésével Indiába tett – felfedezőútjának emlékére, a torony egyúttal a földrajzi felfedezések és új kereskedelmi útvonalak megnyitása nyomán az országba áramló gazdagságot kívánta hirdetni – azt, hogy Portugáliába beköszöntött a dicsőség és felvirágzás kora. Ám korai volt az öröm, a földterületek és piacok meghódításáért folytatott európai versenyben Portugália rövidesen elmaradt Hollandia, majd Anglia mögött; a pénzcsapok elapadtak. Ha a gyönyörű épület mesélni akarna, a kérészéletű dicsőségről mesélhetne; de talán nem is akar, a turisták és az épület is megelégszik annyival, hogy megmutathatja magát, hogy a nép megelégedésére még mindig épen tartják; mit számít a történelmi háttér, elegendő, hogy szemetgyönyörködtető; néha jobb, csak úgy könnyedén, sutba dobni a konnotációkat. (A fiúnak, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, az jutott eszébe a toronyról, hogy úgy fest, mint egy középkori királykisasszony-szöktető bástya: szinte várja az ember, hogy az összes csecse ablakban megjelenjen egy-egy ifjú hölgy – a középső, legdíszesebb erkélyen az eladósorban levő királykisasszony, alatta a puritánabb ablakban az udvarhölgye, kísérőnek, és legfelül, a legkisebb ablaknyíláson kikönyököljön a legkisebb királylány, akinek ott sem kéne lennie, nem kéne magát mutogatnia, mert még túl fiatal; persze őt szöktetnék meg először.)

Torre de Belém

Ahogy elindultunk a toronytól (magam sem emlékszem, hogy a villamosra igyekeztünk vagy pastel de Belém sütit enni, de mindegy is), eszembe jutott még, hogy a legsikeresebb, örök reneszánszát élő maradvány Portugáliában: az azulejo, az épületdíszítésre használt csempe, illetve csempekép. A gyönyörű mintákkal dekorált csempék kultusza – nem meglepően – az arabokkal együtt került az Ibériai-félszigetre. Az arabok távoztak, ám az azulejo és az iránta tanúsított lelkesedés megmaradt Portugáliában és Spanyolország bizonyos részein, évszázadok óta újra és újra felbukkan az épületeken (és -ben), még a napjainkban felhúzott házakon (-ban) is.

Csempekép a Mercado da Ribeira piacon Lisszabonban

Hogy mi az azulejo titka? Hogyan sikerült elkerülnie, hogy málló mementó vagy a múltból fennmaradt, sokat mutogatott érdekesség legyen? Lövésem sincs. Mesélni a tárgyak is tudnak – de komoly nyomozás kell ahhoz, hogy kibogozzuk a történetüket, és e szombati nap hátralevő részére, őszintén szólva, más programot tervezek.

Az azulejo-hagyomány a modern korban is töretlen – Almada

Vetélkedés

Azon a bizonyos június közepi vasárnapon, toszkánai kiruccanásunk utolsó napján, zuhogott az eső. Ám egy percre sem merült fel bennünk – M. barátnőmben, a fiúban, aki száz százalék, hogy a nagy Ő és bennem –, hogy lefújjuk az aznapra tervezett programot, folytattuk a toszkán városkákban a barangolást. No nem terveztünk nagy túrát ilyen időben, csak Fiesoléig menni, a kisvárosba, amit úgy ragasztottak Firenze oldalához, mint Budapest oldalához Budaörsöt és Budakeszit.

Dombon kanyargott felfelé a busz Firenzéből, és még az esőfüggönyön át is lélegzetelállító panoráma tárult elénk: a vajsárga házak és a dús mediterrán növényzet egymásba gabalyodása a domboldalon. Fiesole pedig a turistákkal teletömött Firenze után olyan volt, mint a nyugalom szigete.

Az eső elől egy trattoriába húzódtunk a városka főterén. Közepes színvonalú pizzát ettünk és – alighanem – hamis chiantit ittunk. De Olaszországban bennfentesnek kell lenni a jó pizzához, ezt már megtanultam, és ha az ízeket kevésbé is, a remek kilátást Firenzére élvezni lehetett a helyről. Az ebéd végére a felhőszakadás is visszavonult. Fiesola – tudjátok: kőházak, kőutcák, kőtemplom, a vajsárga vakolat és a zöld zsalugáter toszkán kompozíciója; a házakra pingált apró toszkán utcarészletek jelentenek üde színfoltot.

Egy fiesolei ház fala

A piazzán egy kis kávézóban espressót hörpintő olaszok és néhány külföldi turista; köztük hörpintettünk mi is. M. barátnőm elmagyarázta, hogy a presszókávé a bárpultnál hörpintve 80 cent, asztalnál kortyolgatva 1 euro, ám mivel a külföldiek nem tudják ezt a szabályt, nekik így is, úgy is 1 euro. Mit mondhatnék, Magyarországról jöttem, szinte jogom sincs kiakadni az ilyen trükközésen.

M. barátnőm azzal kecsegtetett, hogy két régi kolostor is található Fiesoléban, és mindkettőbe betekintést nyerhetünk; az egyikbe, mert megnyitották a nagyközönségnek, a másikba, mert ő bennfentes. Ott dolgozik. Munkahelye, a European University Institute ugyanis az egykori domonkos kolostorban kapott helyet. (Dél- és Nyugat-Európában gyakori, hogy a hívők megcsappanásával új funkciót találnak a templomoknak, egyházi épületeknek, például galériává, hangversenyteremmé alakítják őket.) Az épület ugyanaz, mint régen – és valamelyest a funkció is. A kultúrát, a tudást adják tovább itt még mindig, csak épp másoknak jut a megtisztelő felelősség – egyetemi tanároknak a szerzetesek helyett. Az épületegyüttes udvarában élettelin zöldell az olajfaliget.

Látkép a European University Institute olajfaligetéből

A fiesolei ferences kolostor ma múzeumként működik, ingyen látogatható. Kertjében majd kicsattannak a virágok a jókedvtől, minden növényen érezni a gondoskodást, az ápoló kezek nyomát. Csend és egyszerűség honol az épületben, a domb tetejére már nem hatol fel a város zaja – alighanem a sok lépcsőfok miatt csak azok másznak fel idáig, akik tényleg a kolostort szeretnék látni. Vagy érezni. Mert a folyosókon járva, a szűk cellákba bepillantva valóban érezni lehet, hogy a puritán falak, a szépségüket kibontó virágok valami többre, tágabbra nyitnak kaput. A szerzetesi cellákban rozoga asztal, szék, az asztalon tinta, toll és megkezdett levél, vagy egy nyitott, sok száz éves könyv (szinte bátorítanak, hogy beleéljük magunk). Helyet foglalok. Az ablaknyíláson át látom, amit a szerzetes látott, s úgy érzem, ez olyan mélységesen szép, hogy innen nem érdemes sehova menni – itt bele lehet veszni a kőfalba és a kies domboldalba, csak szemlélni és szemlélni, soha vissza nem térni abba, amit hétköznapoknak neveznek. Megérintem a kőfalat, a távolban ciprusok, mandulafenyők képe dereng – szinte hódolok e már-már elcsépelt részletek előtt: úgy testesül meg bennük az élet áramló gazdagsága, ahogy a szőlőtőkén kunkorodnak játékosan, kiszámíthatatlanul a kacsok.

Azt hiszem, nem véletlen, hogy Ferenc e tájon látta meg a napban, a vízben, a szélben, a gyümölcsben és a természet ezer rezdülésében Istent (vagy ha úgy tetszik, az élet, a teremtés, az univerzum – és a többi transzcendens szinonima – nagyszerűségét).

A ferences kolostor kertje

Snitt.

Középiskolás koromban olvastam Kodolányi János Julianus barát című könyvét. Olyan volt számomra, mint a megelevenedett történelem... Kodolányi a korabeli Itáliába is elkalauzolt, Julianus tanulóéveinek, a dominikánus és a ferences rend születésének korába. Emlékszem, középiskolásként, és most Fiesoléban ismét, elgondolkodtam. Kodolányi regénye úgy festi le a korabeli Itália vallási életét, mint az újítani vágyó, egymással is rivalizáló útkeresők vetélkedését. Julianus korában, a XIII. században bújtak ki a földből a ferencesek és a domonkosok, az Assisi Ferenc és Domonkos által elvetett magokból (hogy keresztény metaforával éljek). Két koldus – két koldulórend. A pénztől, pozíciótól, javak gyűjtésétől megrészegedett késő középkori európai társadalom és egyház trágyázta szárba szökkenésükhöz a földet. A dominikánusok tanítottak, prédikáltak, Isten igéjét, a keresztény tanokat. A ferencesek a szegényeket és a társadalom lecsúszottjait istápolták. Domonkos a tanokban látta az Igazságot, Ferenc a természet ezer arcában.

"Melyiknek van igaza? Vajon melyikük mutatja meg az utat?" – tehette fel magának a kérdést az ifjú, aki Istennek kívánta szentelni életét a késő középkor, kora reneszánsz idején. S ha Fiesoléba tévedt, vagy más itáliai városba érkezett, az egyik piazzán Domonkos követője prédikált szenvedéllyel, meggyőzően, a másik piazzán Ferenc követője beszélt lelkesen, átéléssel... S hogy mindkettő sikeres volt, mutatja, hogy mindkét rend kolostort alapított és számos hívőt gyűjtött maga köré, nemcsak Fiesoléban, de más városokban is.

Snitt.

Fiesole nemhiába érdemelt ki két kolostort: a középkorban még  Firenze fölé emelkedett, nemcsak földrajzilag, hanem hatalomban és gazdagságban is. A város lakói később félelemmel vegyes idegenkedéssel figyelték a dombról, ahogy Firenze nőtt, gyarapodott, duzzadt a völgyben az évszázadok során. A XI. századra Firenze elég erőssé vált ahhoz, hogy megtámadja Fiesolét, és a csaták állandósultak a dombtető és a völgy között. Ahogy Itália más részein, itt is csörtették kardjukat a városállamok. Száz év kellett hozzá, hogy végül 1125-ben Firenze meghódítsa Fiesolét, és ekkor kezdődött a folyamat, melynek nyomán mára Firenze híres és csodált nagyvárossá, Európa egyik legfőbb történelmi látványosságává vált, Fiesole pedig egy lett a szép, szeretni való, műemlékeket és történelmet őrző toszkán kisvárosok közül.

Vajon ki nyert? A domonkosok vagy a ferencesek? Bevallom, nem vagyok tisztában azzal, melyik rend bírt nagyobb hatalommal az egyház tündöklése során (bár azt olvastam, a domonkosoknak jutottak az inkvizítori feladatok) – s vajon nyert-e ezzel egyáltalán? Ki nyert? Firenze, aki szinte önmagában képviselni tudja az európai kultúrát, és hátán hord mindekit, aki ebből kóstolót kér, vagy Fiesole, aki számára megmaradt a névtelenség, de a béke és a nyugalom is? S vajon mi ösztönözte a harcot egyáltalán?

Héthatár

Ott tettem le a Toscanába tett utazás fonalát, hogy bejártuk Firenze zsúfolt tereit, majd nyugalmat leltünk az Arno folyó túlpartján egy magaslaton, és szó volt arról is, hogy a firenzei ajtók nemcsak gyönyörűen kidolgozott mestermunkák, de a múlt krónikásai is egyben. Miután azon a bizonyos júniusi héten felfedeztük Firenzét, a vendéglátónk, M. barátnőm, a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő és jómagam kirándulást tettünk olyan toscanai falvakba, amelyek nem szerepelnek az útikönyvekben. Az igazi, hamisítatlan vidéki Toscanára voltunk kíváncsiak, azokra a rejtett helyekre, amelyeket az utazási prospektusok nem említenek, ám róluk zengenek az úti élmények ihlette könyvek. M. barátnőm addigra már több hónapja élt Toscanában, és feltérképezte annyira a vidéket, hogy tudott javasolni érdekes kirándulócélpontokat.

Vonattal egyszerűen eljuthatunk Firenzéből ezekhez a kistelepülésekhez, amelyek azt a benyomást keltik a macskaköveken tett első lépéseink pillanatában, hogy távol esnek a világ zajától. Első úti célunkhoz, Poggibonsiba egy forró, álmoskás, ráérős szombat délelőtt érkeztünk, amikor a helyiek otthon iszogatják a kávét és készülnek az ebédre. Még elkaptuk a helyi kézműves és bolhapiac aznapi utolsó óráját. Már ezerszer rácsodálkoztam dél- és közép-kelet-európai országokban, hogy a retró holmik mintha soha nem mennének ki a divatból, mintha a reneszánszukat élnék, azóta folyamatosan, hogy az üzletekből kikoptak. A sok csetresz, festmény, óra és még ki tudja, miegyéb mintha a nagyszülők szekrényeiből került volna elő. Vajon van ezeknek keletjük, vagy az árusok csak az időt múlatják? Múlattuk mi is az időt a piactéren egy padon ülve, hársfa ágai borultak fölénk, és orrunkba gazdagon ömlött a hársfavirágillat. Majd betértünk egy helyi kávézóba, és likőrt iszogattunk, amiről a tulaj állította, hogy a nagyapja készítette saját kezűleg. S bizony, valóban frissítő és édes volt, nem ipari ízvilág – de biztosat persze a kézműves termékekről sem tudhatunk.

Siesta idején Poggibonsiban

Poggibonsiban semmi extra nincs az évszázados kőházakon, a templomon, a kis piazzákon kívül, de eszünk ágában sem volt többre vágyni. Sőt, egészen üdítően hatott a hőség így, hogy egy teremtett lélek sem járt az utcán – időközben belecsúsztunk a siesta óráiba –, csak egy-egy későn kávézó olasszal találkoztunk a kávézók mellett. A városon kívül egy régi erőd található, kisétáltunk oda, pár kilométer dombnak felfelé, de az erőfeszítésekért kárpótolt a gyönyörű toszkán táj. S a kisvároson túl, több kilométernyi gyaloglás után egy magányosan álló templomot találtunk, mellette temető és néhány kisebb egyházi épület. A fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő azonnal konspirált, hogy biztos a maffiózók magángyónóhelye. Nevettünk, és megjegyeztem, hogy a települést, amihez a templom tartozhatott, már rég megehette az enyészet. Minden bizonnyal álltak itt házak, hiszen a szakrális épület: imago mundi – vagyis a világról alkotott kép középpontjában áll. A templomokat, szentélyeket körülveszik a házak és az egész ismert, belakott tér, kívül pedig, a településen túl a káosz az úr – ahogy Mircea Eliade írta. S lám, milyen erős a szakrális tér, hiába költözött odébb a település, a régi középpont máig áll, van még néhány hívő, aki minden bizonnyal visszajár, legalább virágot hozni a templom melletti temetőbe az ősök sírjához, és elmondani értük a kegyhelyen egy imát. Vagy talán azok, akiknek a lelkigyakorlathoz jobb a teljes magány és a héthatár?

Toszkán táj Poggibonsi határában

Snitt.

M. barátnőm még egy városkát javasolt megtekintésre: Montelupót. A hozzátartozó vasútállomás a Montelupo–Capraia névre hallgat. A szerelvényről leszállva szétnéztünk, és lenyűgözve láttuk, hogy bizony két ékszerdobozt kaptunk egy vételre. Mert a sínek egyik oldalán, a folyóhoz közelebb Capraia, egy dombra felfutó toszkán falucska, a sínek másik oldalán pedig Montelupo – egy másik, dombra felfutó toszkán városka terül el. Szinte egymás tükörképei lehetnének: lépcsőzetesen emelkedő, évszázados házak, a csúcson torony. Képeslapra illő táj, s persze lelkesen vágtunk neki, hogy megmásszuk mindkét településen a dombot, nem számított hőség és tűző nap, mert valóban varázserővel vonzott e hely, mintha fekete lyukként vezetne vissza a múltba. Egyszerűen pazar. Olaszország minden szépsége összesűrűsödik ebben a két névben, bár csak két apró pont a térképen: Montelupo és Capraia.

Capraia látképe

Montelupo és Capraia körül nincs nagy hírverés. Capraiában egy teremtett lélekkel sem találkoztunk;  kő-kő hátán, kőből épültek a házak és a szűk, meredek utcák, el sem tudtam képzelni, hogy kocsik is felhajthatnának itt, amíg nem láttam élesben, manőverezés közben egy járművet, majd néhány autót a dombtetőn, a templom előtti téren, ahova láthatóan csak feljutottak valahogy. Habár a hegyre felkaptató olasz falvakat úgy építették, hogy az ellenség számára ne legyenek könnyen megközelíthetők, a modern technikának semmi sem jelenthet akadályt.

Montelupo látképe

Montelupo a néhány utcából álló Capraiával összehasonlítva már komoly kisváros: évszázadokig a helyi keramikusság központjának számított. Ám az útikönyvekben láthatóan nem szántak neki sok bekezdést, mert alig néhány – olasz anyanyelvű – járókelővel találkoztunk, holott a városka érezhetően igyekszik ápolni hagyományait és érdekességekkel szolgálni a kirándulóknak. Hangulatos terek, a házakon míves kerámiaházszámok, a könyvtár épületében a helyi keramikusság történetét bemutató kiállítás, ahol a sok száz éves edények, csuprok és tálak mellett azt is láthattuk, hogyan él tovább és alakul át a tradíció, például egy gazdagon dekorált kerámia gördeszka formájában.

 Fantáziából és merészségből nincs hiány – montelupói szeglet

Komótosan kaptatunk fel Montelupo dombos utcáin a csúcsra, a régi vár felé, tréfás kedvvel bevakolt, színesre pingált házak, dúsan beültetett teraszok és kertek között. Közben néhány csepp eső hullik – ebben a klímában tényleg égi áldás. A dombtetőn a várhoz vezető út lezárva, oda nem jutunk be – sebaj, kárpótol a szép kilátás, a héthatárra terjedő panoráma. S immár olyan magasan állunk, hogy egészen kitágul a látóhatár, és nemcsak Capraiát és Montelupo tereit látjuk, de a Montelupo mellett fekvő Fiorentinót is, a síkságon elnyúló várost, amelyet emeletes házak erdeje alkot és közelebb fekszik a főúthoz, mint a dombra épült Capraia és Montelupo. Látom az egy kaptafára épült társasházakat, látni vélem a fiatal, lebetonozott utcákon furikázó autókat is, és a szupermarketeket, amelyek parkolóiban teli bevásárlókocsikat tolnak az emberek, majd a sok vásárfiával (ami immár nem retró, hanem a modern technológiákkal megtermelt élelmiszer) telepakolják kocsijuk csomagtartóját. Bólogatva megállapítom, igen, ezekben a kényelmes, bár cseppet sem különleges kisugárzású társasházakban, a közlekedési útvonalakhoz közel él a többség, a capraiai és a montelupói ősök leszármazottai, és a beköltözők, akiket erre vetett az élet. Egy korszak távozik, s a következőnek adja a kilincset, amely a saját igényei szerint formálja a tájat, a tereket. Bizony... az idő folyását nem lehet megállítani.

 Montelupo, a háttérben Fiorentino házaival
Fotó: M. Ł.

Sintra

A Lisszabontól félórányira fekvő (vagy inkább hegyoldalakra felkaptató) Sintra helyén már a 8. században is település állt, csak akkoriban még a mórok lakták. Az évszázadok során keresztény és mohamedán vallásúak jól megfértek itt egymással és egymás mellett, ha hihetünk a krónikáknak. A város számára a 19. században érkezett el a felvirágzás, amikor a portugál király – és vele együtt néhány arisztokrata – ide helyezte nyári székhelyét, talán azért, mert amikor Lisszabonban 25 fok fölé emelkedik a hőmérséklet, Sintrában akkor is kellemes – 15–20 fokos – hűs idő van, és a 19. századi protokoll szerinti, súlyosabb kelmékből készült öltözethez jobban illeszkedett ez a klíma – feltételezem. Sintrában a királyi palotán kívül számos főnemesi villa és palota díszíti szanaszét szórva a települést körülvevő magaslatokat, sőt az egyik csúcson még egy mór erőd romjai is kísértenek. Egyediek, merészek és formabontók ezek a kastélyok, mintha egy mesekönyv lapjairól elevenedtek volna meg; még csak hasonlókat sem láttam sehol.

 Sintrai villák, felettük a mór erőd romjai

A legtöbb turista (akik – magunkat is beleértve – fürtökben lógnak minden sarkon, járdán, úttesten) autóval vagy helyi járatos busszal közelíti meg a kastélyokat; gyalog is neki lehet vágni, de csak strapabíróknak. Miután leszálltunk a  vonatról a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, a belváros felé indultunk, tétován, hogy merre tovább. Rövid séta után kiszúrtunk egy parkolót, ahol elektromos járgányokat lehetett bérelni. Autószámba nem mennek ezek a kis kocsik; leginkább azokhoz a szerkezetekhez hasonlítanak, amikkel a Margit-szigeten szoktak furikázni. Nosza, béreltünk egy ilyet egy órára; kaptunk térképet, az üzletet lebonyolító srác bejelölte, merre menjünk, hol álljunk meg a legjobb kilátásért; továbbá a járgányban GPS is volt, amihez audioguide járt – aszerint, hogy hol jártunk, lökte a kísérőszöveget (az audioguide-tól tudom, hogy mohamedánok és keresztények békésen éltek egymás mellett évszázadokig, hogy a domboldalakon szívós parasztok művelték meg a földet, hogy Lord Byron is imádta Sintrát, és hogy napjainkban virágzik a helyi kézművestermékek piaca, kóstoljuk meg mi is, biztatott az audioguide az út végén). De ne szaladjunk előre.

 Egy sintrai „elvarázsolt kastély” – Quinta da Regaleira (az eco-carból fotózva)

Nekilódultunk a kis eco-carral, és a nagy Ő becsületére legyen mondva, jól vette a kanyarokat, az emelkedőket és a lejtőket; nem is ezzel volt a gond, hanem a rengeteg mögöttünk és szemből jövő autóval, busszal, a turistafürtökkel (ezeknek mi is része voltunk, persze), amiktől ideges lettem, hogy mikor kaszálnak el vagy mikor kaszáljuk el mi őket, és amik felébresztették a tömegiszonyomat (evolúciós örökség). Imbolyogtunk az ingatag járgányban, de nem vicces-hullámzósan, mint a lisszaboni villamossal, hanem hajmeresztő mélységek felett és lenyűgöző magasságok alatt (na jó, ez túlzás, de ösztönösen féltem). No és persze az egy óra is pergett lefelé, vajmi kevés idő ez bejárni a sintrai magaslatokat, még ha nem is váltunk a kastélyokba belépőt, csak nézelődni szeretnénk a legszebb kilátóhelyekről – amelyek közül csak egyet találtunk meg. Az egyik kastély parkjából az óceánig láttunk (igen, az óceán, végre!), az ég alján elmosódó, sötétebb árnyalatú sáv, nem vitás, hogy az az óceán. A hátunk mögött, a fejünk felett pedig a cifra Pena Palota és a mór erőd romjai emelkedtek.

 A homályos sáv az ég alján...

De akkor se volt ez így az igazi, hogy nem találtuk meg a legjobb rálátást a mór erődre és a Pena Palotára! – ahogy lefelé gurultunk a hegyről, istenesen elkapott a duzzogás (legyünk őszinték: a női hiszti), de azért hadd legyek olyan megértő magammal, hogy ezt elsősorban a nagy tömeg váltotta ki (ami mindenhol jelen volt továbbra is), és csak másodsorban az, hogy nem kaptam meg, amit akartam… De a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő nemhiába kapta a titulusát. Mivel amúgy sem értünk vissza egy órán belül a parkolóba, javasolta, hogy menjünk még egy kört, ha már úgyis ki kell fizetnünk még egy órát – ennyit megér a jókedvem és a lelki nyugalmam, mindkettőnknek. Csak menjünk vissza a parkolóhoz, és adjuk le a kocsit, mert menten lemerül az aksi. (A bérbeadó ránk is pirított, hogy már igencsak a végét járta, irgum-burgum.)

 Egy újabb sintrai kastély, a teraszáról gyönyörű panorámával

Beszálltunk hát egy másik elektromos járgányba, és újra átvágtunk a belvároson és a hömpölygő tömegen át, meghallgattuk az audioguide sztorizását az egyes stációkon, dülöngéltünk a kanyarokban, amiket ezúttal nyugodtabban vettem (így, hogy megkaptam a vigaszkört), és persze ezúttal meglett a legjobb kilátópont a mór erődre (trükkös volt, mert beljebb kellett sétálni az úttesttől, én ismét elszalasztottam volna, de a nagy Ő, a vargabetű-érzékű mondta, hogy nézzük meg, mi van arra), és meglett a legjobb rálátás a cifra Pena Palotára is, ami építészeti stílus tekintetében olyannyira behatárolhatatlan számomra, hogy még azt se mondanám rá, hogy eklektikus.

 Pena Palota

Mire leadtuk végre az eco-cart, szinte kívülről fújtuk az audioguide egyes részleteit (a kétórás tekergés során volt néhány hátraarc és útvonal-módosítás, így egy-két stációnál 3-4-szer is meghallgattuk a vonatkozó szöveget). Elindultunk gyalog a belváros felé, ami ugyan tömeg szempontjából a legbrutálisabb, ám szerettük volna közelről látni a királyi palotát, a városházát, a mór stílusú kutat, amik mellett eddig csak elhúztunk a járgánnyal. Gyönyörű épületek, gyönyörű fekvés – meseszép ez a Sintra, tényleg, nemhiába a világörökség része. Mentünk, mendegéltünk, fotókat lőttünk kedvünkre. Egyszer csak, valahol a királyi palota körül, olyannyira megnőtt az embersűrűség, hogy csak akkor tudtunk volna továbbmenni, ha felvesszük a furakodós módit. Na, ehhez nem volt kedvünk, így Sintrát csak addig néztük meg, amíg utunkat nem állta a tömeg. Inkább visszafordultunk az állomásépület felé, megnézni, mikor indul a busz Európa legnyugatibb pontjához.

 A királyi palota a legmeghökkentőbb kupolákkal, amiket valaha láttam

Snitt.

Az én ötletem volt, hogy nézzük meg Sintrát. S valóban, kevés hely van, ahol ennyi építészeti stílus és tervezői merészség gyűlik össze egymás mellett ilyen közelségben, ám ha megkérdeznétek, javasolnám-e úti célul, azt felelném, csak akkor, ha bírod a tömeget, mert túl kis helyen túl sok az ember. Én magam egyre kevésbé bírom; ez talán annak köszönhető, hogy a korral több nyugalomra vágyom. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt megesett már, hogy egy gyönyörű kisváros atmoszféráját nem tudtam élvezni, mert nyűgös lettem a tömegtől: ez Aix-en-Provence-ban történt. S most jut eszembe, jó pár évvel ezelőtt egy Bruges-ben töltött nap után is az a benyomás maradt bennem, hogy káprázatosan szép, de a sok turista olyanná teszi, mint egy skanzen; a sok turista nem életet lehel a városba, inkább még hangsúlyosabbá teszik, hogy valójában eljárt felette az idő, és már csak hírnöke a múltnak. S felhozhatnátok hasonló példaként, kedves Olvasók, ötven másik híres-neves kisvárost, amerre még nem vitt az utam.

Ha szóba kerül Bruges, Aix és társai, sokan távolba révedő tekintettel sóhajtanak fel: „Ó, Bruges…”, „Ó, Aix…” (Ó, Sintra…” stb.), mintha ezek a kisvárosok az elsüllyedt aranykor szépségét őriznék, mintha Európa elsüllyedőfélben lévő Atlantiszai lennének. Furcsa, de fiatalabb koromban többre tartottam őket, mint ma, érettebb fejjel; bár vérezne a szívem, ha bántódásuk esne, az az érzésem, hogy e történelmi városkák utcáit járva csak a kirakat, a bazár virít a szemünkbe, s azt, amit valóban elmondhatnának a múltról, nem mesélik el (az audioguide is legfeljebb utal rá), s így valóban élettelenné válnak utcaköveik és épületszobraik. Legyenek bármily gazdagok és szépek, a Bruges-ök, Aixek, Sintrák már nem indítják meg a szívemet; azt hiszem, többet kapok a szépségükből és értékükből, ha megnézek róluk egy szépen fényképezett dokumentumfilmet egy jól képzett építész vagy történész narrálásával, mint ha a kirándulótömeg között nyújtogatnám a nyakam a tereiken. S így legalább eggyel kevesebb ember tapossa a többiek lábát.

Ajtók

Toszkán utam fonalát Pisában tettem le, és azzal veszem fel, hogy a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, megérkeztünk Firenzébe, M. barátnőmhöz látogatóba (míg ide megérkeztünk, a fiútól, aki... többször útba igazítást kértek a turisták a vasúton, Pisában, ahol épp jártunk, mert hogy olasznak nézték, még akkor is, amikor épp egy térképbe mélyedt bele, és nyilvánvaló volt, hogy nem helybéli).

Pisából vonattal utaztunk Firenzébe, majd a pályaudvarról a délutáni csúcsidőben elnyomorogtunk egy iszonyatosan tömött buszon  a belváros széléig, ott leszálltunk (végre), és elsétáltunk a díszes épülethez, ahol M. barátnőm lakást bérel. A ház ajtaja, pontosabban két ajtaja önmagában véve szociológiai tanulmány. Az egyik apró, belesimul a falba, mögötte keskeny és magas lépcsőház vezet fel a lakásokhoz, amelyek a belső udvarra néznek, és igen kevés fény éri őket. A másik ajtó impozáns, díszesen faragott, súlyos faajtó, elképzelni sem tudom, hogy egy hozzám hasonló filigrán nő külső segítség nélkül kinyissa. Az ajtó mögötti lépcsőházban nem jártunk, ám gond nélkül el tudom képzelni, mi pompát sugározhat az előtér és a lépcsősor.

Észreveszitek a kisebbik ajtót?

Ugyanis épp elég hasonló nagypolgári házban laktam és jártam már Budapesten, jól kiismertem már őket abból kifolyólag, hogy szobát béreltem valamelyik régi, nagy belmagasságú, nagypolgári lakásban, vagy épp a Százéves házak Budapesten éves programján kukkantottam be egy-egy épületbe, összehasonlítva a díszüveges, Zsolnay-csempével kirakott elülső lépcsősort a lépcsőház hátsó végében futó, szűk, csigaként tekeredő egykori cselédlépcsővel.

Számtalanszor szíven ütött ez a különbség. A tágas, több mint 3 (4, 5...) méter magas, a széles ablakokon át fénnyel elárasztott egykori szalonok és a lakás végében eldugott, fénytelen, pár négyzetméteres, száz évvel ezelőtt cselédeknek fenntartott lyukak kiáltó ellentéte. Fény még a konyhát sem éri egyébként ezekben a lakásokban, mert a főzéshez nem kell fény, csak a tágas, reprezentatív ebédlőkbe. Amikor régi nagypolgári lakásokban béreltem szobát, vagy épp látogatóban jártam ismerősök belvárosi albérletében, nem tudtam nem gondolni a szerencsétlen cselédekre, Édes Annára és a többiekre. Emlékszem, pszichoanalitikus szempontból elemeztük irodalomórán, miért ölt Édes Anna a regény végén. Nem kell ehhez pszichológusnak lenni, elég felszaladni a legfelső emeletre az elegáns egykori bérházak hátsó felében a szűk csigalépcsőn, hogy megleljük a választ a kérdésre. Felszaladni a félhomályban a második és harmadik emeleten át, figyelve, nehogy megbotoljunk, mert itt végzetes egy megbicsaklás, arra gondolva, hogy szerencsétleneknek még lift se járt, és napi ki tudja hányszor szaladtak itt fel-le, majd felérni a negyedik vagy ötödik emeletre, attól függően, hogy milyen magasra terjed a ház, és felnézni a tiszta, kék égre, ki a sötét házból, vagy a szélfújta felhők furcsa alakját kémlelni, végigtekinteni a belvárosi házak szabálytalan tetőerdején, ellátni a legközelebbi templomtoronyig, ami innen, a magasból szinte karnyújtásnyira tűnik. És lélegezni, csak pár percet.


Anyám és apám családja meghozta a maga áldozatát a kommunizmusban, igaz, mindkét család masként. Maguk anyám és apám talán nem jártak épp rosszul, mert társadalmi osztályukból kiszakadva tanulhattak, és olyan pályán indulhattak el, amely családjuk kötelékeiben maradva elképzelhetetlen lett volna. Mindenesetre a családtagjaim vegyes véleménnyel vannak és voltak a szocializmusról, anyai és apai oldalon egyaránt, és én is megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy kimaradtam belőle. De ahogy végigmegyek a régi nagypolgári házak lépcsősorain, az egyiken és a másikon is, vagy beleolvasok Fehér Klára valamelyik könyvébe, kétségem sem marad afelől, hogy miért történt meg, és hogy törvényszerű volt a bekövetkezése. (Nem elsősorban a világpolitikai realitások jutnak most eszembe, hanem a francia forradalom előestéjéval való hasonlatosságok.)

Kérdeztem M. barátnőmet a szépen berendezett, ám félhomályos garzonlakásában Firenzében, mit gondol minderről. Neki is feltűnt, persze; nyitott szemmel járó és gondolkodó lény ő is. Az általa bérelt lakás tulajdonosainak otthona a másik lépcsőházból nyílik, csak az igények (és a társadalmi osztályok, erről lásd Thomas Piketty Tőke a 21. században c. könyvét) megváltozásával a régi cselédrészt elkülönítették, önálló lakássá alakították; a két lakóegység közt még mindig látni az egykori átjárót. Az is eszünkbe jutott mind a kettőnknek, hogy ellentétben a belvárosi lakások cselédszobáival, az elit nem tűnt el, csak továbbköltözött, a városok hegyes-dombos kerületeibe; magas kerítések mögé rejti jólétét, nem teszi közszemlére. A történelem ismétli önmagát (továbbra is).

Sikk

     Ha valaki francia földön születik, származzanak bármilyen náció közül a szülei, akkor franciának számít - mesélte anno franciatanárom. Sőt, amint valaki megkapja a francia állampolgárságot, automatikusan belép a francia nemzet soraiba - tette hozzá. Látszott, hogy nagyra tartja ezt a gyakorlatot, mint a franciák nyitott, befogadó habitusának bizonyítékát.

      Franciaországba aztán jöhetnek a bevándorlók, és jönnek is, szó se róla. Említettem korábban, hogy Marseille-t nevezik a Maghreb fővárosának, no meg hogy Eszter szerint Marseille Afrika egy pontja Európában (vagy hogy is fogalmazott?), ez az a pont, ahol minden afrikai sikeresen megvetheti lábát az öreg kontinensen. Boltot nyitnak, üzletelnek; a bevándorlónegyedeket kihagytam, amikort ott jártam, így nem tudom, mivel foglalatoskodnak még, mindenesetre az ő számlájukra írják a rossz közbiztonságot.

     S ez még távolról sem az összes szín a palettán. Tóni, az országokon átívelő - talán emlékeztek még kedvenc főhősünkre, kedves Olvasók - küldött nekem egy írást az elmúlt évek francia nemzetiségi politikájáról (a címe: Francia nemzetiségi  politika az elmúlt években; fájdalom, szerző és egyéb hivatkozási pont nincs a szövegben). A cikk szerint Franciaországban hemzsegnek a kisebbségek: bretonok, németek, korzikai olaszok, flamandok, baszkok, katalánok (úristen, csak ki ne hagyjam valamelyiket), ehhez jön még 5 millió muzulmán, ám a nemzeti kisebbség fogalma jogilag ismeretlen az országban. Aki Franciaország területén születik vagy állampolgárságot nyert, az automatikusan francia, a cikk szerint azonban a francia nemzethez tartozás joga = franciásítás. Vagyis hiába tartod magad bretonnak, katalánnak, arabnak, az anyanyelved hivatalosan francia, a történelmed a francia történelem, az ételed a francia konyha remeke stb. Ezáltal válik Franciaország a kisebbségi elnyomás mintapéldájává.

     A számomra ismeretlen szerző ezt a gyakorlatot a francia forradalom idejére és a jakobinus diktatúrára vezeti vissza. A Bourbonok nemigen törődtek alattvalóik nemzetiségével, nekik elég volt a maguk franciasága, ám jöttek a jakobinusok, és kétségbeesetten látták, hogy az ország sok lakosa a nyelvi különbségek miatt, illetve a francia nyelv ismeretének hiánya miatt nem szerezhet tudomást az őket megillető jogokról. A francia nyelv kötelező ismerete így vált a szabadság, egyenlőség, testvériség eszközévé és zálogává, illetve a mindenkit megillető állampolgári jogok biztosítékává. Franciaországban azóta is él a polgári nemzet fogalma: az államhoz tartozás biztosítja nemcsak az állampolgári jogokat, hanem a nemzethez tartozást is. Mondhatni az állampolgári jogok magukban foglalják a nemzethez tartozás jogát, a francia nemzetet pedig a francia nyelvvel kötik össze. A francia állam garantálja a testvérekből álló francia nemzet minden tagjának az egyenlő jogokat és a szabadságot, és hogy még véletlenül se kallódjon el senki, a legjobb, ha mindenki egységesen franciául beszél (hogy érthetnéd meg a jogaidat a francia törvényekből, ha nem tudsz franciául, ha???).

      A gyakorlat azóta sem változott. A francia állam minden bizonnyal felismerte, hogy egy csomó nyűgtől megkíméli magát - például kisebbségek parlamenti képviseletének kérdése stb. -, ha hagyja a nemzetiségi politikát a maga nemlétezésében (mert hát mivé lenne Franciaország ereje, ha feldarabolnák az egységét). Persze így is generáltak maguknak egy-két problémát, hisz azokon a területeken, ahol kisebbségek élnek, még akkor is, ha a politika erről nem akar tudni, megindult a harc a kétnyelvű helységnévtáblákért, majd elkezdték alapítgatni a kisebbségi nyelvű iskolákat, ráadásul a korzikai olaszok megpróbálták elszakítani Korzikát az anyaország testétől, és még a muzulmánok is jöttek a vallásukkal meg a fejkendős asszonyaikkal, akiket látványos "másságuknál" fogva képtelenség volt asszimilálni az egységes és egyforma Franciaország képébe. Tehát folyton kilóg a lóláb.

      Számomra, a kis magyar nemzet leányának számára van a történetnek egy további tanulsága is. Ha összevetem a hazai nemzeti hovatartozási kérdést a franciáéval, érzek egy érdekes interpretációs különbséget. Az itthoni helyzetet úgy foglalnám össze, hogy léteznek bizonyos áramlatok, amelyek - számomra - azt sugallják - némi erőszakos felhanggal -, hogy aki nem esküszik fel a magyar nemzeti jelképekre (nyelv, történelem, turul stb.), az idegenszívű, és nem hazájához hű magyar. Ezzel szemben a franciák milyen elegáns és rafinált köntösbe burkolják ugyanezt: gyere körünkbe, és tied a jog, a szabadság és minden lehetőség, mit csak az ország kínál. Cserébe fogadd el ezt meg azt, építsd magadba a francia kultúrát, és élj, ahogy a franciák élnek, de milyen csekélység ez ahhoz a bőséghez képest, ami rád vár! Ugye-ugye? Azt hiszem, ezt hívják diplomáciának. És sikkes megoldásnak, amiről olyan híresek a franciák.

       

Kávésztorik

     A köztudatban úgy él, hogy Európa legkávéimádóbb népsége az olasz, illetve a kávézás szeretete mintha Olaszországból áradt volna szét. Holott Olaszország nincs tele kávéültetvényekkel... Ám az első, igazán jó kávét készítő kávégépet, amely megfelelő nyomással préselte át a kávén a forró vizet, egy olasz, Angelo Moriondo szabadalmaztatta 1884-ben, Torinóban. 1901-ben a milánói Luigi Bezzera rukkolt elő további innovációkkal. Ezek a kávégépek eszpresszót, magyarul presszókávét főztek, ami ugye a ma ismert legtökéletesebb mennyiségű, sűrűségű és keserűségű kávéadag; ami ennél koncentráltabb, nagyon fejbe vág, ami ennél hígabb, mint halottnak a csók. Az espresso tehát olasz találmány, és az espresso alapból ágaztak szét további finom kávévariációk, a cappuccino, macchiato stb. stb. stb., a baristaként emlegetett olasz kávéfőzőmesterek kreativitásának hála. Persze a kávét magát nem az olaszok találták ki, már régóta kortyolgatták Európában, kávéházak is léteztek, az első európai létesítmény épp Velencében nyílt 1624-ben. A (korábban) török befolyás alatt álló területeken évszázadok óta (vagy évszázadokig) ismerték a "fekete levest", a napközbeni főétkezést lezáró, kajakómát ellensúlyozni kívánó nedűt, amit nem presszókávé, hanem török kávé formájában szolgáltak fel.
      Álmaim latin loverje szerint az olaszokat azért hozták hírbe a kávéval, mert kávé nélkül egyszerűen kidöglenek, az a bizonyos kajakóma nemcsak étkezések után állhat be náluk, hanem a nap során rengetegszer, egy gyors és erős kávé azonban rögtön életet ver beléjük, de csakis egy erős és finom espresso (nem a gyorson van a hangsúly), semmiképp sem a vizes, íztelen hosszúkávé. A cappuccinót reggelihez isszák, és croissant-t, (olaszul cornetto) esznek mellé, a nap hátralevő részében aztán mehet a kávébevitel igény szerinti formában és adagolásban.
     Álmaim latin loverje hozzátette, hogy Olaszország büszkélkedhet a legjobb kávéfeldolgozó cégekkel (melyik más tájék?). A pörkölésfajták lényege - ezt korábban nem tudtam -, hogy a zöld kávébabot milyen erős színűre pörkölik: lehet hókaszínű világos, ezt preferálják az USA-ban, a középbarna színű a bécsi, a sötétbarna a francia pörkölés, és a mélybarna, a "legeslegeslegszebb sötétségűre" pörkölt kávé, ami igazán keserű és testes ízt ad, na kitaláljátok, kedves Olvasók? Az interneten keresgélve olvastam, létezik spanyol pörkölés is, ami a kávébab túlpörkölése, és az így kapott kávé olyan keserű, hogy már szinte égett (vajon ki szerint)?

   A kávét és a kávézási szokásokat a különböző nemzetek és közösségek saját képükre formálták. Az amerikai kávéházláncokban felszolgált, számomra érthetetlenül óriási adagok engem személy szerint úgy eltelítenek, hogy beáll tőlük egy plusz kajakóma - gondolom ez valamiféle óriássá törekvés kifejeződése lehet az amcsiknál. A magyarok körében elterjedt kotyogós kávéfőző (én is erre esküszöm) "természetesen" a többi nemzet hipermodern kávégépénél aromában és koffeinben gazdagabb kávét készít (a Wikipédia szerint), azáltal, hogy alul a víz, felül a kávé, és a víz szinte átpréselődik a kávérétegen, kioldva a hatóanyagokat, aztán a szerkezet elégedetten kotyog, ha a legfelső részében összegyűlt a kávé.
     Egyszer az európai uniós hivatalok közigazgatásának kávézási szokásaiba is módom volt belekóstolni. Magyarország EU-elnöksége idején Budapesten tartották az Európai Fogyasztói Napot, EU-hivatalnokok, néhány nagy cég meghívott képviselője és civil szervezetek képviselőinek részvételével (engem egy ilyen utóbbi delegált). Az EU-s hivatalnokok igényeit ismervén a szervezők olyan helyre telepítették a rendezvényt, ahol patinás a konyha. A programba természetesen az ebédszüneten kívül egy délelőtti és egy délutáni kávészünet is illeszkedett, kávéval, teával, péksüteménnyel, aprósüteménnyel és ráérős csevegéssel. Az ilyen EU-s rendezvényekre természetesen senki sem dolgozni jön... Az egyórás ebédszünet jó félóra késéssel ért véget, és akkor is határozott felszólítással kellett az előadóterem felé terelni a kedélyesen borozgató résztvevőket, akik megszokták, hogy a munkájuk remek gasztrolehetőségeket tartogat, amit vétek nem kihasználni.
     A napirend fele még hátravolt, a késve befejezés pedig elképzelhetetlen, hiszen a jelenlevők jelentős részének el kellett érnie a repülőgépét más európai városokban fekvő otthona felé. Mit lehet ilyenkor tenni? Az ebéd után következő első előadás szintén megnyúlt, mint a rétestészta, amiből a feltálalt desszert készült, utána ráadásul egy kerekasztal beszélgetés következett több résztvevővel, mindegyiküknél potenciális extra csúszás lehetőségével (a locsi-fecsi bónusz ilyenkor összeadódik). A moderátor szerencsére az EU egyik sokat próbált nagyasszonya volt, egy magas pozíciót betöltő tisztviselőnő széles megküzdési repertoárral kényes EU-s szituációk terén. Ő állt elő azzal a megszorítással, hogy a kerekasztal beszélgetés résztvevői egyenként öt percet kapnak gondolataik kifejtésére, az öt perc leteltével ő kopog a kalapácsával, amire az aktuális beszélő elhallgat, ahol épp tart, a soron következő pedig rákezd. S hogy milyen szankcióval sikerült elejét vennie az előadók esetleges tiltakozásának? Ha valaki nem tartja be a rendelkezést, a délutáni kávészünetet azon nyomban törlik a programból.
     Miután imígyen tisztázódtak az erőviszonyok, nem is volt több galiba - az uzsonnát a kiíráshoz képest tíz perc késéssel el is kezdték, ennyit lecsípnek majd az utolsó előadásból. Én pedig megértettem, miért őrölnek olyan lassan az EU malmai - az eurokraták agyi kapacitását alighanem gyakran visszaszorítja, amíg megemésztik, amit meg kell, és a napi rutin ápolása közepette nem sok energia marad a változtatásra.

Forrás:
http://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1v%C3%A9
http://en.wikipedia.org/wiki/Espresso