Vetélkedés

Azon a bizonyos június közepi vasárnapon, toszkánai kiruccanásunk utolsó napján, zuhogott az eső. Ám egy percre sem merült fel bennünk – M. barátnőmben, a fiúban, aki száz százalék, hogy a nagy Ő és bennem –, hogy lefújjuk az aznapra tervezett programot, folytattuk a toszkán városkákban a barangolást. No nem terveztünk nagy túrát ilyen időben, csak Fiesoléig menni, a kisvárosba, amit úgy ragasztottak Firenze oldalához, mint Budapest oldalához Budaörsöt és Budakeszit.

Dombon kanyargott felfelé a busz Firenzéből, és még az esőfüggönyön át is lélegzetelállító panoráma tárult elénk: a vajsárga házak és a dús mediterrán növényzet egymásba gabalyodása a domboldalon. Fiesole pedig a turistákkal teletömött Firenze után olyan volt, mint a nyugalom szigete.

Az eső elől egy trattoriába húzódtunk a városka főterén. Közepes színvonalú pizzát ettünk és – alighanem – hamis chiantit ittunk. De Olaszországban bennfentesnek kell lenni a jó pizzához, ezt már megtanultam, és ha az ízeket kevésbé is, a remek kilátást Firenzére élvezni lehetett a helyről. Az ebéd végére a felhőszakadás is visszavonult. Fiesola – tudjátok: kőházak, kőutcák, kőtemplom, a vajsárga vakolat és a zöld zsalugáter toszkán kompozíciója; a házakra pingált apró toszkán utcarészletek jelentenek üde színfoltot.

Egy fiesolei ház fala

A piazzán egy kis kávézóban espressót hörpintő olaszok és néhány külföldi turista; köztük hörpintettünk mi is. M. barátnőm elmagyarázta, hogy a presszókávé a bárpultnál hörpintve 80 cent, asztalnál kortyolgatva 1 euro, ám mivel a külföldiek nem tudják ezt a szabályt, nekik így is, úgy is 1 euro. Mit mondhatnék, Magyarországról jöttem, szinte jogom sincs kiakadni az ilyen trükközésen.

M. barátnőm azzal kecsegtetett, hogy két régi kolostor is található Fiesoléban, és mindkettőbe betekintést nyerhetünk; az egyikbe, mert megnyitották a nagyközönségnek, a másikba, mert ő bennfentes. Ott dolgozik. Munkahelye, a European University Institute ugyanis az egykori domonkos kolostorban kapott helyet. (Dél- és Nyugat-Európában gyakori, hogy a hívők megcsappanásával új funkciót találnak a templomoknak, egyházi épületeknek, például galériává, hangversenyteremmé alakítják őket.) Az épület ugyanaz, mint régen – és valamelyest a funkció is. A kultúrát, a tudást adják tovább itt még mindig, csak épp másoknak jut a megtisztelő felelősség – egyetemi tanároknak a szerzetesek helyett. Az épületegyüttes udvarában élettelin zöldell az olajfaliget.

Látkép a European University Institute olajfaligetéből

A fiesolei ferences kolostor ma múzeumként működik, ingyen látogatható. Kertjében majd kicsattannak a virágok a jókedvtől, minden növényen érezni a gondoskodást, az ápoló kezek nyomát. Csend és egyszerűség honol az épületben, a domb tetejére már nem hatol fel a város zaja – alighanem a sok lépcsőfok miatt csak azok másznak fel idáig, akik tényleg a kolostort szeretnék látni. Vagy érezni. Mert a folyosókon járva, a szűk cellákba bepillantva valóban érezni lehet, hogy a puritán falak, a szépségüket kibontó virágok valami többre, tágabbra nyitnak kaput. A szerzetesi cellákban rozoga asztal, szék, az asztalon tinta, toll és megkezdett levél, vagy egy nyitott, sok száz éves könyv (szinte bátorítanak, hogy beleéljük magunk). Helyet foglalok. Az ablaknyíláson át látom, amit a szerzetes látott, s úgy érzem, ez olyan mélységesen szép, hogy innen nem érdemes sehova menni – itt bele lehet veszni a kőfalba és a kies domboldalba, csak szemlélni és szemlélni, soha vissza nem térni abba, amit hétköznapoknak neveznek. Megérintem a kőfalat, a távolban ciprusok, mandulafenyők képe dereng – szinte hódolok e már-már elcsépelt részletek előtt: úgy testesül meg bennük az élet áramló gazdagsága, ahogy a szőlőtőkén kunkorodnak játékosan, kiszámíthatatlanul a kacsok.

Azt hiszem, nem véletlen, hogy Ferenc e tájon látta meg a napban, a vízben, a szélben, a gyümölcsben és a természet ezer rezdülésében Istent (vagy ha úgy tetszik, az élet, a teremtés, az univerzum – és a többi transzcendens szinonima – nagyszerűségét).

A ferences kolostor kertje

Snitt.

Középiskolás koromban olvastam Kodolányi János Julianus barát című könyvét. Olyan volt számomra, mint a megelevenedett történelem... Kodolányi a korabeli Itáliába is elkalauzolt, Julianus tanulóéveinek, a dominikánus és a ferences rend születésének korába. Emlékszem, középiskolásként, és most Fiesoléban ismét, elgondolkodtam. Kodolányi regénye úgy festi le a korabeli Itália vallási életét, mint az újítani vágyó, egymással is rivalizáló útkeresők vetélkedését. Julianus korában, a XIII. században bújtak ki a földből a ferencesek és a domonkosok, az Assisi Ferenc és Domonkos által elvetett magokból (hogy keresztény metaforával éljek). Két koldus – két koldulórend. A pénztől, pozíciótól, javak gyűjtésétől megrészegedett késő középkori európai társadalom és egyház trágyázta szárba szökkenésükhöz a földet. A dominikánusok tanítottak, prédikáltak, Isten igéjét, a keresztény tanokat. A ferencesek a szegényeket és a társadalom lecsúszottjait istápolták. Domonkos a tanokban látta az Igazságot, Ferenc a természet ezer arcában.

"Melyiknek van igaza? Vajon melyikük mutatja meg az utat?" – tehette fel magának a kérdést az ifjú, aki Istennek kívánta szentelni életét a késő középkor, kora reneszánsz idején. S ha Fiesoléba tévedt, vagy más itáliai városba érkezett, az egyik piazzán Domonkos követője prédikált szenvedéllyel, meggyőzően, a másik piazzán Ferenc követője beszélt lelkesen, átéléssel... S hogy mindkettő sikeres volt, mutatja, hogy mindkét rend kolostort alapított és számos hívőt gyűjtött maga köré, nemcsak Fiesoléban, de más városokban is.

Snitt.

Fiesole nemhiába érdemelt ki két kolostort: a középkorban még  Firenze fölé emelkedett, nemcsak földrajzilag, hanem hatalomban és gazdagságban is. A város lakói később félelemmel vegyes idegenkedéssel figyelték a dombról, ahogy Firenze nőtt, gyarapodott, duzzadt a völgyben az évszázadok során. A XI. századra Firenze elég erőssé vált ahhoz, hogy megtámadja Fiesolét, és a csaták állandósultak a dombtető és a völgy között. Ahogy Itália más részein, itt is csörtették kardjukat a városállamok. Száz év kellett hozzá, hogy végül 1125-ben Firenze meghódítsa Fiesolét, és ekkor kezdődött a folyamat, melynek nyomán mára Firenze híres és csodált nagyvárossá, Európa egyik legfőbb történelmi látványosságává vált, Fiesole pedig egy lett a szép, szeretni való, műemlékeket és történelmet őrző toszkán kisvárosok közül.

Vajon ki nyert? A domonkosok vagy a ferencesek? Bevallom, nem vagyok tisztában azzal, melyik rend bírt nagyobb hatalommal az egyház tündöklése során (bár azt olvastam, a domonkosoknak jutottak az inkvizítori feladatok) – s vajon nyert-e ezzel egyáltalán? Ki nyert? Firenze, aki szinte önmagában képviselni tudja az európai kultúrát, és hátán hord mindekit, aki ebből kóstolót kér, vagy Fiesole, aki számára megmaradt a névtelenség, de a béke és a nyugalom is? S vajon mi ösztönözte a harcot egyáltalán?