Héthatár

Ott tettem le a Toscanába tett utazás fonalát, hogy bejártuk Firenze zsúfolt tereit, majd nyugalmat leltünk az Arno folyó túlpartján egy magaslaton, és szó volt arról is, hogy a firenzei ajtók nemcsak gyönyörűen kidolgozott mestermunkák, de a múlt krónikásai is egyben. Miután azon a bizonyos júniusi héten felfedeztük Firenzét, a vendéglátónk, M. barátnőm, a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő és jómagam kirándulást tettünk olyan toscanai falvakba, amelyek nem szerepelnek az útikönyvekben. Az igazi, hamisítatlan vidéki Toscanára voltunk kíváncsiak, azokra a rejtett helyekre, amelyeket az utazási prospektusok nem említenek, ám róluk zengenek az úti élmények ihlette könyvek. M. barátnőm addigra már több hónapja élt Toscanában, és feltérképezte annyira a vidéket, hogy tudott javasolni érdekes kirándulócélpontokat.

Vonattal egyszerűen eljuthatunk Firenzéből ezekhez a kistelepülésekhez, amelyek azt a benyomást keltik a macskaköveken tett első lépéseink pillanatában, hogy távol esnek a világ zajától. Első úti célunkhoz, Poggibonsiba egy forró, álmoskás, ráérős szombat délelőtt érkeztünk, amikor a helyiek otthon iszogatják a kávét és készülnek az ebédre. Még elkaptuk a helyi kézműves és bolhapiac aznapi utolsó óráját. Már ezerszer rácsodálkoztam dél- és közép-kelet-európai országokban, hogy a retró holmik mintha soha nem mennének ki a divatból, mintha a reneszánszukat élnék, azóta folyamatosan, hogy az üzletekből kikoptak. A sok csetresz, festmény, óra és még ki tudja, miegyéb mintha a nagyszülők szekrényeiből került volna elő. Vajon van ezeknek keletjük, vagy az árusok csak az időt múlatják? Múlattuk mi is az időt a piactéren egy padon ülve, hársfa ágai borultak fölénk, és orrunkba gazdagon ömlött a hársfavirágillat. Majd betértünk egy helyi kávézóba, és likőrt iszogattunk, amiről a tulaj állította, hogy a nagyapja készítette saját kezűleg. S bizony, valóban frissítő és édes volt, nem ipari ízvilág – de biztosat persze a kézműves termékekről sem tudhatunk.

Siesta idején Poggibonsiban

Poggibonsiban semmi extra nincs az évszázados kőházakon, a templomon, a kis piazzákon kívül, de eszünk ágában sem volt többre vágyni. Sőt, egészen üdítően hatott a hőség így, hogy egy teremtett lélek sem járt az utcán – időközben belecsúsztunk a siesta óráiba –, csak egy-egy későn kávézó olasszal találkoztunk a kávézók mellett. A városon kívül egy régi erőd található, kisétáltunk oda, pár kilométer dombnak felfelé, de az erőfeszítésekért kárpótolt a gyönyörű toszkán táj. S a kisvároson túl, több kilométernyi gyaloglás után egy magányosan álló templomot találtunk, mellette temető és néhány kisebb egyházi épület. A fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő azonnal konspirált, hogy biztos a maffiózók magángyónóhelye. Nevettünk, és megjegyeztem, hogy a települést, amihez a templom tartozhatott, már rég megehette az enyészet. Minden bizonnyal álltak itt házak, hiszen a szakrális épület: imago mundi – vagyis a világról alkotott kép középpontjában áll. A templomokat, szentélyeket körülveszik a házak és az egész ismert, belakott tér, kívül pedig, a településen túl a káosz az úr – ahogy Mircea Eliade írta. S lám, milyen erős a szakrális tér, hiába költözött odébb a település, a régi középpont máig áll, van még néhány hívő, aki minden bizonnyal visszajár, legalább virágot hozni a templom melletti temetőbe az ősök sírjához, és elmondani értük a kegyhelyen egy imát. Vagy talán azok, akiknek a lelkigyakorlathoz jobb a teljes magány és a héthatár?

Toszkán táj Poggibonsi határában

Snitt.

M. barátnőm még egy városkát javasolt megtekintésre: Montelupót. A hozzátartozó vasútállomás a Montelupo–Capraia névre hallgat. A szerelvényről leszállva szétnéztünk, és lenyűgözve láttuk, hogy bizony két ékszerdobozt kaptunk egy vételre. Mert a sínek egyik oldalán, a folyóhoz közelebb Capraia, egy dombra felfutó toszkán falucska, a sínek másik oldalán pedig Montelupo – egy másik, dombra felfutó toszkán városka terül el. Szinte egymás tükörképei lehetnének: lépcsőzetesen emelkedő, évszázados házak, a csúcson torony. Képeslapra illő táj, s persze lelkesen vágtunk neki, hogy megmásszuk mindkét településen a dombot, nem számított hőség és tűző nap, mert valóban varázserővel vonzott e hely, mintha fekete lyukként vezetne vissza a múltba. Egyszerűen pazar. Olaszország minden szépsége összesűrűsödik ebben a két névben, bár csak két apró pont a térképen: Montelupo és Capraia.

Capraia látképe

Montelupo és Capraia körül nincs nagy hírverés. Capraiában egy teremtett lélekkel sem találkoztunk;  kő-kő hátán, kőből épültek a házak és a szűk, meredek utcák, el sem tudtam képzelni, hogy kocsik is felhajthatnának itt, amíg nem láttam élesben, manőverezés közben egy járművet, majd néhány autót a dombtetőn, a templom előtti téren, ahova láthatóan csak feljutottak valahogy. Habár a hegyre felkaptató olasz falvakat úgy építették, hogy az ellenség számára ne legyenek könnyen megközelíthetők, a modern technikának semmi sem jelenthet akadályt.

Montelupo látképe

Montelupo a néhány utcából álló Capraiával összehasonlítva már komoly kisváros: évszázadokig a helyi keramikusság központjának számított. Ám az útikönyvekben láthatóan nem szántak neki sok bekezdést, mert alig néhány – olasz anyanyelvű – járókelővel találkoztunk, holott a városka érezhetően igyekszik ápolni hagyományait és érdekességekkel szolgálni a kirándulóknak. Hangulatos terek, a házakon míves kerámiaházszámok, a könyvtár épületében a helyi keramikusság történetét bemutató kiállítás, ahol a sok száz éves edények, csuprok és tálak mellett azt is láthattuk, hogyan él tovább és alakul át a tradíció, például egy gazdagon dekorált kerámia gördeszka formájában.

 Fantáziából és merészségből nincs hiány – montelupói szeglet

Komótosan kaptatunk fel Montelupo dombos utcáin a csúcsra, a régi vár felé, tréfás kedvvel bevakolt, színesre pingált házak, dúsan beültetett teraszok és kertek között. Közben néhány csepp eső hullik – ebben a klímában tényleg égi áldás. A dombtetőn a várhoz vezető út lezárva, oda nem jutunk be – sebaj, kárpótol a szép kilátás, a héthatárra terjedő panoráma. S immár olyan magasan állunk, hogy egészen kitágul a látóhatár, és nemcsak Capraiát és Montelupo tereit látjuk, de a Montelupo mellett fekvő Fiorentinót is, a síkságon elnyúló várost, amelyet emeletes házak erdeje alkot és közelebb fekszik a főúthoz, mint a dombra épült Capraia és Montelupo. Látom az egy kaptafára épült társasházakat, látni vélem a fiatal, lebetonozott utcákon furikázó autókat is, és a szupermarketeket, amelyek parkolóiban teli bevásárlókocsikat tolnak az emberek, majd a sok vásárfiával (ami immár nem retró, hanem a modern technológiákkal megtermelt élelmiszer) telepakolják kocsijuk csomagtartóját. Bólogatva megállapítom, igen, ezekben a kényelmes, bár cseppet sem különleges kisugárzású társasházakban, a közlekedési útvonalakhoz közel él a többség, a capraiai és a montelupói ősök leszármazottai, és a beköltözők, akiket erre vetett az élet. Egy korszak távozik, s a következőnek adja a kilincset, amely a saját igényei szerint formálja a tájat, a tereket. Bizony... az idő folyását nem lehet megállítani.

 Montelupo, a háttérben Fiorentino házaival
Fotó: M. Ł.