Mit néznek olyan elmerülten a lisszaboni macskák?

Talán a végtelent…

Kerítés tetején, ablakpárkányon, lépcsőfordulóban, elhagyatott házakból kinövő fűcsomókban… Rezzenetlen egykedvűséggel ülnek vagy hevernek, szemükkel nem is előre vagy oldalra tekintenek, inkább egyszerre minden irányba… Tanyáznak. Vannak. Részei a portugáliai tájnak.

 Nem csak engem bűvöltek el a színes lisszaboni dombok...

A portugáltanárom egyik órán azzal viccelődött, hogy az egyik tanítványa nagy macskakedvelő, tart is otthon vagy öt cicát. És ha ő megérkezik hozzá, és elkezdődik a portugál karattyolás, hát mind odagyűlnek köré, csak figyelnek, figyelnek… Mert a portugál nyelv valamelyest úgy hangzik, mint a macskadal. Sok a nyávogósan ejtett „m”. Komolyan. Akkor kezdett javulni a kiejtésem (egy csöppet), amikor nyávogósra vettem a beszédet. (Egyes nyelveknél felfedezhető ilyen furcsa-vicces karakterisztikum. A dán például bokákolósan hangzik. Ez vicc is, meg nem is.)

Talán a macskák a portugál nyelvhez vonzódnak ösztönösen Portugáliában, és ami számomra nyugodt merengésnek tűnik, az a macskák élményvilágában valójában fülhegyezés és a portugál beszéd zenéjének élvezete.

 Mimikri – macskák ejtőznek egy romos házban

Mindenesetre ahogy ráérősen nézelődnek, ránk emelve nagy szemüket, miközben elhaladunk előttük, a türelem bölcsességét vélem felfedezni bennük. Felesleges moccanniuk, mert az élet úgyis arra jár. Elhozza eléjük ezer részletét, arcát, változását, történetét. Tanúk; jelen vannak, de nem vesznek részt.

Csodavárás

Toscanában igazán gazdagon mérik az egy városra, pardon, városrészre jutó díszes templomokat, grandiózus dómokat, katedrálisokat. Ahogy Pisában csodáltam a tágas, füves téren álló dómót, a keresztelőkápolnát és a ferde tornyot, majd Firenzében csillogó szemmekkel sétáltam a lakóházak közé szorított, ám a pisainál nem kevésbé méretes szakrális épületegyüttes körül (a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő csak poénkodva jegyezte meg, "Nicsak, megint micsoda objektumok"), elmerengtem azon, hogy a késő középkor, kora renenszánsz embere micsoda várakozással, lelkesedéssel, kíváncsisággal sétálhatta körül az épülőfélben levő, már akkor a város jelképévé váló központot.

A legjobb selfie nyomában a pisai dóm előtt

Megszületett az illető Pisában vagy Firenzében, és talán első emlékei közt szerepelt az, hogy festett a remek épület, amikor háromévesen körültotyogta, és mekkora változások történtek, mennyit haladt előre a munka, mire néhány évtizeddel később élete alkonyához ért. Talán gyakran felidézte magában, milyen volt a dóm, mennyi híja volt, mikor utoljára arra vitt az útja, mondjuk a piacra menet. S látta ugyan, hogy a végét ő már nem éri meg (hisz az ilyen gigaprojektek megvalósítása több mint száz évbe telt rendszerint), sőt, az is kétséges, akad-e egyáltalán építész, aki ekkora teret kupolával vagy bármi módon befed (ez a kérdés a firenzei dóm esetében merült fel), de talán halad annyit előre a világ, a mesterek tudása, leleményessége, hogy a gyerekei meglátják, hogy Isten dicsőségének eme földi megnyilvánulása teljes pompájában, befejezve áll. Vagy hősünk talán a vidéki Toscanában élt, távolabb Firenze metropoliszától, egy kisebb városban. Időről időre a nagyvárosban akadt dolga, és mindig úgy intézte, hogy látogatása során útba ejthesse a készülő remekművet, és listázta magában, mennyit haladt előre a megvalósítás. S otthon is kíváncsian leste a híreket ismerőseitől, mi hír a dómról, beszélnek-e arról, hogy nemsokára az utolsó tégla, az utolsó szobor is a helyére kerül? Feszengve aggódott ő is, hogy ne adj' isten előbb szólítja magához az Úr, mint hogy megláthatná ezt a csodát. Nemhiába keresztelték a Campe dei Miracoli, azaz Csodák tere névre azt a tágas füves teret Pisában – a kor embere számára szinte felért egy csodavárással, ahogy évről évre több látszott a gigantikus, díszes objektumok szépségéből.

Mintha egy parkban üldögélnének-sétálgatnának az emberek,
nem pedig a pisai dómban

Ma meg... ha egy évig nem járok egy korábban jól ismert városnegyedben, ismét arra kanyarodva azt látom, épületek nőttek ki ott gombamódra. Többnyire magas, meglepő geometriájú üvegpaloták, talán nem az örökkévalóságnak, de bizonyosan reprezentatív igénnyel a jelenkor számára. A csoda – elmarad. Igaz, ma már a csoda Firenzében és Pisában is kisebb, ahogy turistatársaim gyűrűjében sétálom körbe a díszes "objektumokat". Nemhiába emlékeztet sok nagy gondolkodó, hogy a célhoz vezető út izgalmasabb, mint maga a beteljesülés.

 A firenzei dóm egyszerűen nem fért bele a képbe...

Snitt.

Vajon modern emberként átélhetem-e még a csodavárást? Láthatom-e, ahogy a szemem előtt megvalósul egy különleges építmény, ami fizikai valójában képes tükrözni a transzcendenciát? Igen. Barcelonában még pár évig, évtizedig épül a Sagrada Família, immár 1883 óta rendületlenül zajlik a gyönyörű terv aprólékos részleteinek formába öntése. S ma Barcelona repülővel nincs messzebb Budapesttől, mint Firenze metropolisza a toszkán kisvárosoktól a reneszánsz korában. Szinte a szomszéd város. Ha párévente arra visz az utunk, csillogó szemekkel járhatjuk körbe, vagy be is térhetünk, ha sikerül jegyet vennünk, befurakodva a turistahad közé, hogy mi minden készült el legutóbbi ittlétünk óta. Hány újabb alma-, citrom- és egyéb gyümölcsforma került fel a templomtornyokra, követve Gaudí és a modernizmus játékos szellemét? Vajon hogyan fog elférni ez a grandiózus építmény a téren – tényleg le kell bontani néhány házat, hogy a főkapuzat beférjen, ahogy a városi legendák állítják? Piszkálhat belülről sok-sok kérdés, hiszen nem látjuk a jövőt, még nincs itt a finis, amikor minden letisztul és eléri végleges formáját. Még vár ránk száz és száz meglepetés.

Csak semmi retusálás – az épülőfélben lévő Sagrada Família néhány évvel ezelőtti állapota
 

Arroios

A portugáliai utazás során esténként, a kirándulások, így az Almada környékén tett vargabetű után az Arroios negyedbe tértünk vissza, Lisszabon egy a belvároshoz közeli kerületébe, ahol a szállásunk volt. A szállásokat kínáló weboldal azzal a szlogennel hirdette a kis arroiosi hotelt, hogy „foglaljon szállást Lisszabon új üzleti negyedébe”. Ehhez képest megérkezésünk estéjén azt az igen zavarbaejtő élményt éltem át, hogy sikerült szállást foglalni a lisszaboni Nyolckerbe. A talponállóban, ahol az első estén bedobtunk egy szendvicset vacsorára, zavartan pillantgattam körbe, diszkréten fürkészve a ráncos arcokat és megfáradt tekinteteket, a görnyedt vállakat, az öltözékeket, amelyek nem voltak jobb szabásúak azoknál, amiket pl. a budapesti Nyolckerben lehet látni.

Bevallom, megszeppentem. Hova kerültem…? Csak ki ne raboljanak az első sarkon… (Lisszabon kapcsán egyre-másra figyelmeztetésekbe botlottam a zsebeseket illetően.) Ám mivel korábban 3 évig éltem ama bizonyos budapesti Nyolcker különböző részein különböző albérletekben, pár óra múlva megleltem a stabilitásom az Arroios negyedben is. Arroiosban is szakasztott olyan idős nénik cipelték a szatyraikat, és ugyanazt a nyomorúságot láttam az emberek szemében, mint „a Nyolcban”. Igaz, nem úgy festettek a járókelők, mintha egy divatlapból húzták volna őket elő, és láthatóan többször kirándultak már az élet nyomasztó oldalára – de ugyanúgy emberek, mint bárki más, mint én magam, aki szintén kirándultam már az élet nyomasztóbb oldalára és nem követem a divatot sem. S talán rólam sem az üde középosztálybeli lét jut eszébe egy ismeretlennek.

Arroiosi pillanat

Díszcsempével kirakott régi házak, fehér utcakő, sok-sok kávézó és étterem – Arroios ugyanúgy fest, mint Lisszabon belvárosi részei, a részben benne van az egész, mondhatjuk. S itt sem tudnak a helyiek öt szónál többet angolul (többnyire még annyit sem), ahogy Lisszabon többi részén sem, bár roppant segítőkészek. Reggelente a péknél rámutatással jeleztük, hogy melyik péksütit szeretnénk – hogy milyen töltelék van benne, az lutri –, a második napon már ismerősként köszöntöttek, miután első alkalommal kifaggattak, honnan érkeztünk; láthatóan ritka madár a külföldi arrafelé. Arroios abban is tükrözi Lisszabon kvalitásait, hogy öt perc vagy kevesebb alatt lehetne a nyílt utcán füvet szerezni, odajönnek és kínálgatják kedvesen, rábeszélősen; ami igazán meghökkentett, hogy jóval Arroioson túl, a belváros legfrekventáltabb részén, a Tejo partján ugyanez lejátszódott, egy indiai úriember jött oda hozzánk és kínálgatta a portékáját, és a párperces beszélgetés során elárulta azt is, mi szél repítette ide Indiából: a jobb „üzleti lehetőségek”, természetesen.

Csempéből sosem elég

Az arroiosi épületek közt igazi kincsekre bukkanni – ahogy a budapesti Nyolckerben is. Díszes ajtók, erkélyek, gyönyörűen mintázott azulejok – van köztük olyan ház, amelyikről süt, hogy nemrég renoválták, és akad olyan, amelyiknek a kopottsága mögül kandikál ki az egyedisége, de akkor is kikandikál. A lényeg az olyan részletekben rejlik, mint hogy a bérházban, ahol a néhány szobás hotel volt, a lépcső és a lépcsőkorlát is fából készült, a fokok recsegtek a lépteink alatt, és a tetőablakon át reggeltől késő estig bőségesen áradt a természetes fény a lépcsőházba.

A fény vándorol, de reggeltől estig betér

Utolsó reggelünkön kezdtük kapiskálni, miért merészelte a szálláshirdető weboldal azt írni Arroiosra, hogy „Lisszabon új üzleti negyede”. A helyi dimbes-dombos utcákon sétálva egész elegáns környékre értünk, igényes boltok és kávézók követték egymást – ittunk egy jó presszót és ízléses ajándékokat vettünk egy kézműves termékeket árusító boltocskában, amilyet sehogy se találtunk a belvárosban –, és mintha az emberek arcán is több vidámság tükröződött volna itt; talán csak azért, mert napos és langymeleg hétfőre virradtunk. Nem tudtam megállni a hasonlítgatást, és olyan érzésem támadt, hogy talán ezeket az utcákat szánják Arroios azon részének, ahonnan kiindulhat a „menősítés”, a városrész-márkázás (és – ne adj' isten – az, amit pestiesen dzsentrifikációnak neveznek), ahogy Budapesten a 8. kerületben is a Palotanegyedet szánják a turisták szemének. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy nő arcának bizonyos részeit elfedi, másokat pedig kiemeli a sminkkel – mert úgy érzi, csak így lehet vonzó. Mígnem jön egy férfi, aki – jó esetben – meggyőzi arról, hogy smink nélkül is szép, hogy arcának az ideáltól való eltérései, a ráncok és az ősz hajszálak hordozzák regényességét. Ahogy Arroiosban is a kisemberek hol bús, hol kíváncsi pillantásai bírnak a legkifejezőbb erővel.

Maradványok

Lisszabonban a Torre de Belém (azaz Belém-torony) előtt ülve azon morfondíroztam, hogy Portugália tele van maradványokkal. Persze más országok is dicsekedhetnek különféle maradványokkal, ápolják és épen tartják őket – ám Portugáliában meghagyják azokat a maradványokat is, amiket máshol inkább gyorsan ledózerolnának, még véletlenül se bántsák a szemet. Azokat, amiket megállíthatatlanul kikezdett az enyészet.

Kilátás a lisszaboni szállásunk ablakából (élőben azért egyenesen állt az épület)

Itt lépten-nyomon málló épületekbe botlani, Lisszabon központjának közelében, vagy a közeli kisváros, Almada belvárosában, a város- és faluszéli helyeken meg végképp. Megszokott látvány, hogy az újépítésű társasház mellett egy régi bérház halad az elmúlás felé a maga lassú tempójában. Az elhagyott házak ablak- és ajtórésein fűcsomók buggyannak ki, emlékeztetve arra, hogy a természet végül minden maradványt bekebelez és visszaszerez. Ha bekukkantunk az ablakréseken, szakadt gerendákat, csupasz falakat látunk bent; macskák és madarak vették birtokba ezeket az épületeket az emberek után. A helybéliek hagyják, hogy csendben bevégezzék a sorsuk. Alighanem csak az idegenből erre tévedők kapják fel a fejüket a látványra…

Régi és új békésen megfér egymás mellett Almadában

Mintha a lét és nemlét küszöbén egyensúlyoznának ezek a helyek… Egykori funkciójukat elvesztették, a kutya se törődik velük, vagy ha igen, azért csodálják őket, amik egykor voltak. A jelenük érdektelen; vagy ellenkezőleg: attrakciók. A legtöbb, amit remélhetnek, hogy kapnak egy kis haladékot – mementóként.

Tulajdonképp a Torre de Belém is efféle mementó (miként Sintra palotái is is). Amikor a 16. század elején I. Mánuel portugál király nagy csinnadrattával megépíttette Vasco da Gama – Afrika megkerülésével Indiába tett – felfedezőútjának emlékére, a torony egyúttal a földrajzi felfedezések és új kereskedelmi útvonalak megnyitása nyomán az országba áramló gazdagságot kívánta hirdetni – azt, hogy Portugáliába beköszöntött a dicsőség és felvirágzás kora. Ám korai volt az öröm, a földterületek és piacok meghódításáért folytatott európai versenyben Portugália rövidesen elmaradt Hollandia, majd Anglia mögött; a pénzcsapok elapadtak. Ha a gyönyörű épület mesélni akarna, a kérészéletű dicsőségről mesélhetne; de talán nem is akar, a turisták és az épület is megelégszik annyival, hogy megmutathatja magát, hogy a nép megelégedésére még mindig épen tartják; mit számít a történelmi háttér, elegendő, hogy szemetgyönyörködtető; néha jobb, csak úgy könnyedén, sutba dobni a konnotációkat. (A fiúnak, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, az jutott eszébe a toronyról, hogy úgy fest, mint egy középkori királykisasszony-szöktető bástya: szinte várja az ember, hogy az összes csecse ablakban megjelenjen egy-egy ifjú hölgy – a középső, legdíszesebb erkélyen az eladósorban levő királykisasszony, alatta a puritánabb ablakban az udvarhölgye, kísérőnek, és legfelül, a legkisebb ablaknyíláson kikönyököljön a legkisebb királylány, akinek ott sem kéne lennie, nem kéne magát mutogatnia, mert még túl fiatal; persze őt szöktetnék meg először.)

Torre de Belém

Ahogy elindultunk a toronytól (magam sem emlékszem, hogy a villamosra igyekeztünk vagy pastel de Belém sütit enni, de mindegy is), eszembe jutott még, hogy a legsikeresebb, örök reneszánszát élő maradvány Portugáliában: az azulejo, az épületdíszítésre használt csempe, illetve csempekép. A gyönyörű mintákkal dekorált csempék kultusza – nem meglepően – az arabokkal együtt került az Ibériai-félszigetre. Az arabok távoztak, ám az azulejo és az iránta tanúsított lelkesedés megmaradt Portugáliában és Spanyolország bizonyos részein, évszázadok óta újra és újra felbukkan az épületeken (és -ben), még a napjainkban felhúzott házakon (-ban) is.

Csempekép a Mercado da Ribeira piacon Lisszabonban

Hogy mi az azulejo titka? Hogyan sikerült elkerülnie, hogy málló mementó vagy a múltból fennmaradt, sokat mutogatott érdekesség legyen? Lövésem sincs. Mesélni a tárgyak is tudnak – de komoly nyomozás kell ahhoz, hogy kibogozzuk a történetüket, és e szombati nap hátralevő részére, őszintén szólva, más programot tervezek.

Az azulejo-hagyomány a modern korban is töretlen – Almada

A járt útról a járatlanra

Azzal kezdődött, hogy pisilnünk kellett. Ránk jött a szükség – egyszerre, rám és a fiúra, aki száz százalék, hogy a nagy Ő – a lisszaboni hajóállomáson, ahonnan a Transtejo fut ki, a hajó, ami a tömegközlekedés részeként cirkál oda-vissza a Tejo folyó két partja, Lisszabon és Almada között. Nem volt mit tenni; ha lekéssük a hajót, hát le; óránként kétszer-háromszor jár, lesz másik. Lefordultunk a hajóállomás melletti vendéglátóegység felé – amolyan civilizált, restijellegű létesítmény.

Mielőtt igénybe vennénk a mellékhelyiséget, illenék fogyasztani. Odaálltunk a pulthoz; mellettünk éppen hajóskapitányok itták a felest. Valami vörös, likőrnek tűnő italt. Mint lélekerősítőt az indulás előtt; bár ha ők viszik a Transtejot, az legfeljebb negyed órás fuvar, nem túl strapás. Vegyültünk, legalábbis próbáltunk. Felénk fordult a pult mögül a kiszolgáló, a felesekre mutattunk, hogy mi is olyat kérnénk. Erre a hölgy nem abból az üvegből töltött, amiből a hajóskapitányoknak, hanem elővett egy másikat, cirádásabb címkéjűt, flancosabbnak tűnőt, és abból. Szóvá is tették a hajóskapitányok, pontosabban szóvá tettek valamit, kisebb perpatvar kezdődött, de nem értettük az okát. Hallgattuk; hallgatóztunk volna kíváncsian, ha értjük a portugált. Miután a kapitányok odébbálltak, csak megkérdeztük angolul, mi volt a szóváltás oka; a kiszolgáló annyit árult el, hogy azt kifogásolták, nem olyan ízű volt a likőr, mint szokott. Minket nem érintett a dolog; amit nekünk öntöttek, ízlett, és a mellékhelyiség is korrekt volt.

Snitt.

A Transtejo tömve volt hozzánk hasonló kirándulókkal, akik a szürke időben a szürke folyón mosolyogva figyelték az előttük elnyúló vörös hidat, a színes legóépületekkel kirakott lisszaboni partot, és fél szemükkel a békés Almada felé kacsintottak. A Transtejo hajót bérlettel külön térítés nélkül lehet igénybe venni, egyébként 3 eurót kóstál egy út – a díjszabás baráti, hisz a Tejo-hajó arra szolgál, hogy tehermentesítse a két part közt átívelő Április 25. híd közlekedését, az úttest és a vonat zsúfoltságát. A Transtejon kívül még komppal is megközelíthető a túlpart (és onnan Lisszabon), a térkép szerint egymástól kis távolságra találhatók a kompkikötők.

 Szürke napra virradtunk Lisszabonban

Almadában a kikötő környékén sok turista kószál, és sok a feléjük kacsintgató, kockás terítős étterem; halszag terjeng, száll a füst a sütödékből. Ötpercnyi séta, és elmaradt mögöttünk a többi kiránduló.

Almada kellemes hangulatú, csendes kisváros, ahol jól megférnek egymás mellett a csempézett falú, patinás épületek, a modern társasházak (némelyikük szintén csempével díszített) és az omladozó, magukra hagyott régi házak. Akad itt a dombon vármaradvány is; néhány lépcső, és már fel is értünk (újabb szép kilátás a hídra és a Tejo-torkolatra, ami olyan szélesen terül szét, hogy könnyen összetéveszthető az óceánnal, de még nem az). Ahogy caplattunk a várhoz felfelé, az egyik ház ablaka felé fordulva, épp mellettünk, egy idős hölgy arcába botlottunk, amint bent a szobában támasztotta a párkányt és szemlélődött, figyelte a jövés-menést; összerezzentünk, mint a betolakodók; már nem emlékszem, hogy zavarunkban mi köszöntünk rá, vagy ő miránk, „boa tarde!”.

Elhagyatott ház Almada belvárosában

A főtéren kedélyes kávézók és éttermek, többükbe benéztünk, válogatva, hol költsük el az ebédet; a vendéglátóhelyek falán legalább egy kisebb festmény ábrázolja a főtér templomát, de az igazi dicsőség – és, gondolom, a „legnagyobb lokálpatrióta” kitüntetés – csakis nagyméretű csempeképpel vívható ki, amely a városka főterének minden szépségét megörökíti, miként a megrendelő lángoló érzelmeit is szülővárosa iránt. Az egyik étteremben a helyiek olívaolajban tocsogó tőkehalat ettek – rövidesen köztük ettünk mi is.

Majd' elfeledtem: Almadának azon a pontján, ahonnan a legszebb kilátás nyílik az Április. 25. hídra, kitárt karú Krisztus-szobor áll egy égbe nyúlóan magas, kaput formázó talapzaton; nem véletlenül idézi fel a Rio de Janeiró-i Megváltó Krisztus szobrát: bevallottan arról koppintották, pontosabban Salazar, a diktátor, akinek Rio de Janeiróba tett útja során gusztusa támadt az ottanihoz hasonlót emelni Portugáliában is. A Krisztus Király szobor Almada városának büszkesége; bár élek a gyanúval, hogy azért fordulnak be a mellette levő parkolóba egymás után a turistabuszok, mert különösen szép fotók készíthetők innen Lisszabonról, a Tejoról, a vöröslő hídról és főleg magunkról, amint az előtérben szélesen mosolygunk.

 Csak azért szúrtam be ezt a fotót, hogy legyen mi megtörje a hosszú szövegfolyamot...

Snitt.

– Ne a Transtejoval menjünk vissza, jár a közelben komp is – mondta a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő. Ráálltam. Letértünk a járt útról, és tettünk egy vargabetűt. S ennek köszönhetem, hogy láttam valamit az igazi Portugáliából.

Elindultunk; követtük a Google térképet; kisvárosi utcákon tekeregtünk Almadában. A három-négy emeletes, modern lakóházakkal szemben omlásnak indult régi épületek haldokoltak – mintha gazdátlanok lettek volna. A vakolatuk lepergett már, ajtó- és ablakréseikből fűcsomók bukkantak elő; már ha volt ajtajuk és ablakuk egyáltalán. Elhagyott házak mindenhol akadnak, nemcsak a külvárosban: Almadában a főtér mellett, a sétányon is. Nincsenek kivételezett helyek. Portugáliában nyilvánvalóvá válik, hogy az elmúlás az élet része.

A város szélén felújított, színesre vakolt, sokemeletes házakból álló lakótelepen haladtunk át; egy tábla tudósított, hogy uniós forrásokból történtek itt a fejlesztések; széles a választék Portugáliában is, hova lehet pumpálni az EU-s támogatásokat. A játszótéren gyerekek, egy árnyékos sarokban felnőttek gyülekeztek, valahol a közelben zenét bömböltettek. Mintha a helyet belengte volna a szombat esti bulira készülődés hangulata. Elhagytuk a lakótelepet, gyógyászati komplexum következett, kardiológiai központ, egyetem, egészségügyi intézmények, modern üvegfalak, tágas ablakok, csend – a rendelés alighanem szünetelt.

Közben estébe fordult a nap íve; a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő bátorított, hogy a megfelelő irányba haladunk. A kíváncsisággal együtt jár a lehetőség, hogy eltévedünk – tudom. Virágos réten birkák legeltek ráérősen.

Egy útbaeső falu – öreg és fiatal házak sormintája

Egy faluba értünk, az út mentén nagyra nőtt kaktuszok és vastag aloe verák. Egy-egy gazdátlanul maradt ház ékelődik a színesre vakolt családi házak közé – az előbbiből dús vadvirágcsomók hajolnak ki, az utóbbiból gyerekek. Lejtős út visz lefelé; festői a látkép, a falu, az esti rezzenetlenség; a nagy Ő biztat, ez már a célegyenes. Hiszem is, nem is; számít is, meg nem is. Örülök, hogy ott járunk, ahol; ebben a faluban, ahol senki nincs az utcán, és csak a semmi van; s hogy most ez lehet a minden.

Imhol látszik a kompkikötő és a vízpart; a nap ezüstpászmákat szór a vízre. Jegyet váltottunk; az állomáson a Porto Brandão nevet olvastam. A visszaút Lisszabon Belém városrészébe 1,5 eurót kóstált. A kompon a helyiek a korlátnak dőlve nézték, ahogy a Tejo folyó a lemenő nap fényében eléri az óceánt; köztük néztük mi is, egyedüli külföldiekként.

 Arrafelé az óceán...

Vetélkedés

Azon a bizonyos június közepi vasárnapon, toszkánai kiruccanásunk utolsó napján, zuhogott az eső. Ám egy percre sem merült fel bennünk – M. barátnőmben, a fiúban, aki száz százalék, hogy a nagy Ő és bennem –, hogy lefújjuk az aznapra tervezett programot, folytattuk a toszkán városkákban a barangolást. No nem terveztünk nagy túrát ilyen időben, csak Fiesoléig menni, a kisvárosba, amit úgy ragasztottak Firenze oldalához, mint Budapest oldalához Budaörsöt és Budakeszit.

Dombon kanyargott felfelé a busz Firenzéből, és még az esőfüggönyön át is lélegzetelállító panoráma tárult elénk: a vajsárga házak és a dús mediterrán növényzet egymásba gabalyodása a domboldalon. Fiesole pedig a turistákkal teletömött Firenze után olyan volt, mint a nyugalom szigete.

Az eső elől egy trattoriába húzódtunk a városka főterén. Közepes színvonalú pizzát ettünk és – alighanem – hamis chiantit ittunk. De Olaszországban bennfentesnek kell lenni a jó pizzához, ezt már megtanultam, és ha az ízeket kevésbé is, a remek kilátást Firenzére élvezni lehetett a helyről. Az ebéd végére a felhőszakadás is visszavonult. Fiesola – tudjátok: kőházak, kőutcák, kőtemplom, a vajsárga vakolat és a zöld zsalugáter toszkán kompozíciója; a házakra pingált apró toszkán utcarészletek jelentenek üde színfoltot.

Egy fiesolei ház fala

A piazzán egy kis kávézóban espressót hörpintő olaszok és néhány külföldi turista; köztük hörpintettünk mi is. M. barátnőm elmagyarázta, hogy a presszókávé a bárpultnál hörpintve 80 cent, asztalnál kortyolgatva 1 euro, ám mivel a külföldiek nem tudják ezt a szabályt, nekik így is, úgy is 1 euro. Mit mondhatnék, Magyarországról jöttem, szinte jogom sincs kiakadni az ilyen trükközésen.

M. barátnőm azzal kecsegtetett, hogy két régi kolostor is található Fiesoléban, és mindkettőbe betekintést nyerhetünk; az egyikbe, mert megnyitották a nagyközönségnek, a másikba, mert ő bennfentes. Ott dolgozik. Munkahelye, a European University Institute ugyanis az egykori domonkos kolostorban kapott helyet. (Dél- és Nyugat-Európában gyakori, hogy a hívők megcsappanásával új funkciót találnak a templomoknak, egyházi épületeknek, például galériává, hangversenyteremmé alakítják őket.) Az épület ugyanaz, mint régen – és valamelyest a funkció is. A kultúrát, a tudást adják tovább itt még mindig, csak épp másoknak jut a megtisztelő felelősség – egyetemi tanároknak a szerzetesek helyett. Az épületegyüttes udvarában élettelin zöldell az olajfaliget.

Látkép a European University Institute olajfaligetéből

A fiesolei ferences kolostor ma múzeumként működik, ingyen látogatható. Kertjében majd kicsattannak a virágok a jókedvtől, minden növényen érezni a gondoskodást, az ápoló kezek nyomát. Csend és egyszerűség honol az épületben, a domb tetejére már nem hatol fel a város zaja – alighanem a sok lépcsőfok miatt csak azok másznak fel idáig, akik tényleg a kolostort szeretnék látni. Vagy érezni. Mert a folyosókon járva, a szűk cellákba bepillantva valóban érezni lehet, hogy a puritán falak, a szépségüket kibontó virágok valami többre, tágabbra nyitnak kaput. A szerzetesi cellákban rozoga asztal, szék, az asztalon tinta, toll és megkezdett levél, vagy egy nyitott, sok száz éves könyv (szinte bátorítanak, hogy beleéljük magunk). Helyet foglalok. Az ablaknyíláson át látom, amit a szerzetes látott, s úgy érzem, ez olyan mélységesen szép, hogy innen nem érdemes sehova menni – itt bele lehet veszni a kőfalba és a kies domboldalba, csak szemlélni és szemlélni, soha vissza nem térni abba, amit hétköznapoknak neveznek. Megérintem a kőfalat, a távolban ciprusok, mandulafenyők képe dereng – szinte hódolok e már-már elcsépelt részletek előtt: úgy testesül meg bennük az élet áramló gazdagsága, ahogy a szőlőtőkén kunkorodnak játékosan, kiszámíthatatlanul a kacsok.

Azt hiszem, nem véletlen, hogy Ferenc e tájon látta meg a napban, a vízben, a szélben, a gyümölcsben és a természet ezer rezdülésében Istent (vagy ha úgy tetszik, az élet, a teremtés, az univerzum – és a többi transzcendens szinonima – nagyszerűségét).

A ferences kolostor kertje

Snitt.

Középiskolás koromban olvastam Kodolányi János Julianus barát című könyvét. Olyan volt számomra, mint a megelevenedett történelem... Kodolányi a korabeli Itáliába is elkalauzolt, Julianus tanulóéveinek, a dominikánus és a ferences rend születésének korába. Emlékszem, középiskolásként, és most Fiesoléban ismét, elgondolkodtam. Kodolányi regénye úgy festi le a korabeli Itália vallási életét, mint az újítani vágyó, egymással is rivalizáló útkeresők vetélkedését. Julianus korában, a XIII. században bújtak ki a földből a ferencesek és a domonkosok, az Assisi Ferenc és Domonkos által elvetett magokból (hogy keresztény metaforával éljek). Két koldus – két koldulórend. A pénztől, pozíciótól, javak gyűjtésétől megrészegedett késő középkori európai társadalom és egyház trágyázta szárba szökkenésükhöz a földet. A dominikánusok tanítottak, prédikáltak, Isten igéjét, a keresztény tanokat. A ferencesek a szegényeket és a társadalom lecsúszottjait istápolták. Domonkos a tanokban látta az Igazságot, Ferenc a természet ezer arcában.

"Melyiknek van igaza? Vajon melyikük mutatja meg az utat?" – tehette fel magának a kérdést az ifjú, aki Istennek kívánta szentelni életét a késő középkor, kora reneszánsz idején. S ha Fiesoléba tévedt, vagy más itáliai városba érkezett, az egyik piazzán Domonkos követője prédikált szenvedéllyel, meggyőzően, a másik piazzán Ferenc követője beszélt lelkesen, átéléssel... S hogy mindkettő sikeres volt, mutatja, hogy mindkét rend kolostort alapított és számos hívőt gyűjtött maga köré, nemcsak Fiesoléban, de más városokban is.

Snitt.

Fiesole nemhiába érdemelt ki két kolostort: a középkorban még  Firenze fölé emelkedett, nemcsak földrajzilag, hanem hatalomban és gazdagságban is. A város lakói később félelemmel vegyes idegenkedéssel figyelték a dombról, ahogy Firenze nőtt, gyarapodott, duzzadt a völgyben az évszázadok során. A XI. századra Firenze elég erőssé vált ahhoz, hogy megtámadja Fiesolét, és a csaták állandósultak a dombtető és a völgy között. Ahogy Itália más részein, itt is csörtették kardjukat a városállamok. Száz év kellett hozzá, hogy végül 1125-ben Firenze meghódítsa Fiesolét, és ekkor kezdődött a folyamat, melynek nyomán mára Firenze híres és csodált nagyvárossá, Európa egyik legfőbb történelmi látványosságává vált, Fiesole pedig egy lett a szép, szeretni való, műemlékeket és történelmet őrző toszkán kisvárosok közül.

Vajon ki nyert? A domonkosok vagy a ferencesek? Bevallom, nem vagyok tisztában azzal, melyik rend bírt nagyobb hatalommal az egyház tündöklése során (bár azt olvastam, a domonkosoknak jutottak az inkvizítori feladatok) – s vajon nyert-e ezzel egyáltalán? Ki nyert? Firenze, aki szinte önmagában képviselni tudja az európai kultúrát, és hátán hord mindekit, aki ebből kóstolót kér, vagy Fiesole, aki számára megmaradt a névtelenség, de a béke és a nyugalom is? S vajon mi ösztönözte a harcot egyáltalán?

Héthatár

Ott tettem le a Toscanába tett utazás fonalát, hogy bejártuk Firenze zsúfolt tereit, majd nyugalmat leltünk az Arno folyó túlpartján egy magaslaton, és szó volt arról is, hogy a firenzei ajtók nemcsak gyönyörűen kidolgozott mestermunkák, de a múlt krónikásai is egyben. Miután azon a bizonyos júniusi héten felfedeztük Firenzét, a vendéglátónk, M. barátnőm, a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő és jómagam kirándulást tettünk olyan toscanai falvakba, amelyek nem szerepelnek az útikönyvekben. Az igazi, hamisítatlan vidéki Toscanára voltunk kíváncsiak, azokra a rejtett helyekre, amelyeket az utazási prospektusok nem említenek, ám róluk zengenek az úti élmények ihlette könyvek. M. barátnőm addigra már több hónapja élt Toscanában, és feltérképezte annyira a vidéket, hogy tudott javasolni érdekes kirándulócélpontokat.

Vonattal egyszerűen eljuthatunk Firenzéből ezekhez a kistelepülésekhez, amelyek azt a benyomást keltik a macskaköveken tett első lépéseink pillanatában, hogy távol esnek a világ zajától. Első úti célunkhoz, Poggibonsiba egy forró, álmoskás, ráérős szombat délelőtt érkeztünk, amikor a helyiek otthon iszogatják a kávét és készülnek az ebédre. Még elkaptuk a helyi kézműves és bolhapiac aznapi utolsó óráját. Már ezerszer rácsodálkoztam dél- és közép-kelet-európai országokban, hogy a retró holmik mintha soha nem mennének ki a divatból, mintha a reneszánszukat élnék, azóta folyamatosan, hogy az üzletekből kikoptak. A sok csetresz, festmény, óra és még ki tudja, miegyéb mintha a nagyszülők szekrényeiből került volna elő. Vajon van ezeknek keletjük, vagy az árusok csak az időt múlatják? Múlattuk mi is az időt a piactéren egy padon ülve, hársfa ágai borultak fölénk, és orrunkba gazdagon ömlött a hársfavirágillat. Majd betértünk egy helyi kávézóba, és likőrt iszogattunk, amiről a tulaj állította, hogy a nagyapja készítette saját kezűleg. S bizony, valóban frissítő és édes volt, nem ipari ízvilág – de biztosat persze a kézműves termékekről sem tudhatunk.

Siesta idején Poggibonsiban

Poggibonsiban semmi extra nincs az évszázados kőházakon, a templomon, a kis piazzákon kívül, de eszünk ágában sem volt többre vágyni. Sőt, egészen üdítően hatott a hőség így, hogy egy teremtett lélek sem járt az utcán – időközben belecsúsztunk a siesta óráiba –, csak egy-egy későn kávézó olasszal találkoztunk a kávézók mellett. A városon kívül egy régi erőd található, kisétáltunk oda, pár kilométer dombnak felfelé, de az erőfeszítésekért kárpótolt a gyönyörű toszkán táj. S a kisvároson túl, több kilométernyi gyaloglás után egy magányosan álló templomot találtunk, mellette temető és néhány kisebb egyházi épület. A fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő azonnal konspirált, hogy biztos a maffiózók magángyónóhelye. Nevettünk, és megjegyeztem, hogy a települést, amihez a templom tartozhatott, már rég megehette az enyészet. Minden bizonnyal álltak itt házak, hiszen a szakrális épület: imago mundi – vagyis a világról alkotott kép középpontjában áll. A templomokat, szentélyeket körülveszik a házak és az egész ismert, belakott tér, kívül pedig, a településen túl a káosz az úr – ahogy Mircea Eliade írta. S lám, milyen erős a szakrális tér, hiába költözött odébb a település, a régi középpont máig áll, van még néhány hívő, aki minden bizonnyal visszajár, legalább virágot hozni a templom melletti temetőbe az ősök sírjához, és elmondani értük a kegyhelyen egy imát. Vagy talán azok, akiknek a lelkigyakorlathoz jobb a teljes magány és a héthatár?

Toszkán táj Poggibonsi határában

Snitt.

M. barátnőm még egy városkát javasolt megtekintésre: Montelupót. A hozzátartozó vasútállomás a Montelupo–Capraia névre hallgat. A szerelvényről leszállva szétnéztünk, és lenyűgözve láttuk, hogy bizony két ékszerdobozt kaptunk egy vételre. Mert a sínek egyik oldalán, a folyóhoz közelebb Capraia, egy dombra felfutó toszkán falucska, a sínek másik oldalán pedig Montelupo – egy másik, dombra felfutó toszkán városka terül el. Szinte egymás tükörképei lehetnének: lépcsőzetesen emelkedő, évszázados házak, a csúcson torony. Képeslapra illő táj, s persze lelkesen vágtunk neki, hogy megmásszuk mindkét településen a dombot, nem számított hőség és tűző nap, mert valóban varázserővel vonzott e hely, mintha fekete lyukként vezetne vissza a múltba. Egyszerűen pazar. Olaszország minden szépsége összesűrűsödik ebben a két névben, bár csak két apró pont a térképen: Montelupo és Capraia.

Capraia látképe

Montelupo és Capraia körül nincs nagy hírverés. Capraiában egy teremtett lélekkel sem találkoztunk;  kő-kő hátán, kőből épültek a házak és a szűk, meredek utcák, el sem tudtam képzelni, hogy kocsik is felhajthatnának itt, amíg nem láttam élesben, manőverezés közben egy járművet, majd néhány autót a dombtetőn, a templom előtti téren, ahova láthatóan csak feljutottak valahogy. Habár a hegyre felkaptató olasz falvakat úgy építették, hogy az ellenség számára ne legyenek könnyen megközelíthetők, a modern technikának semmi sem jelenthet akadályt.

Montelupo látképe

Montelupo a néhány utcából álló Capraiával összehasonlítva már komoly kisváros: évszázadokig a helyi keramikusság központjának számított. Ám az útikönyvekben láthatóan nem szántak neki sok bekezdést, mert alig néhány – olasz anyanyelvű – járókelővel találkoztunk, holott a városka érezhetően igyekszik ápolni hagyományait és érdekességekkel szolgálni a kirándulóknak. Hangulatos terek, a házakon míves kerámiaházszámok, a könyvtár épületében a helyi keramikusság történetét bemutató kiállítás, ahol a sok száz éves edények, csuprok és tálak mellett azt is láthattuk, hogyan él tovább és alakul át a tradíció, például egy gazdagon dekorált kerámia gördeszka formájában.

 Fantáziából és merészségből nincs hiány – montelupói szeglet

Komótosan kaptatunk fel Montelupo dombos utcáin a csúcsra, a régi vár felé, tréfás kedvvel bevakolt, színesre pingált házak, dúsan beültetett teraszok és kertek között. Közben néhány csepp eső hullik – ebben a klímában tényleg égi áldás. A dombtetőn a várhoz vezető út lezárva, oda nem jutunk be – sebaj, kárpótol a szép kilátás, a héthatárra terjedő panoráma. S immár olyan magasan állunk, hogy egészen kitágul a látóhatár, és nemcsak Capraiát és Montelupo tereit látjuk, de a Montelupo mellett fekvő Fiorentinót is, a síkságon elnyúló várost, amelyet emeletes házak erdeje alkot és közelebb fekszik a főúthoz, mint a dombra épült Capraia és Montelupo. Látom az egy kaptafára épült társasházakat, látni vélem a fiatal, lebetonozott utcákon furikázó autókat is, és a szupermarketeket, amelyek parkolóiban teli bevásárlókocsikat tolnak az emberek, majd a sok vásárfiával (ami immár nem retró, hanem a modern technológiákkal megtermelt élelmiszer) telepakolják kocsijuk csomagtartóját. Bólogatva megállapítom, igen, ezekben a kényelmes, bár cseppet sem különleges kisugárzású társasházakban, a közlekedési útvonalakhoz közel él a többség, a capraiai és a montelupói ősök leszármazottai, és a beköltözők, akiket erre vetett az élet. Egy korszak távozik, s a következőnek adja a kilincset, amely a saját igényei szerint formálja a tájat, a tereket. Bizony... az idő folyását nem lehet megállítani.

 Montelupo, a háttérben Fiorentino házaival
Fotó: M. Ł.

Gondolatok az utazás demokratizálódásáról

Sok szempontból szerencsés embernek tarthatom magam. Ha listát írnák arról, mi mindenért vagyok hálás, előkelő helyen szerepelne az, hogy a lehető legjobbkor jártam egyetemre: az EU-csatlakozás idején voltam gólya, és a gazdasági válság kirobbanásának környékén hagytam el az egyetem óvó karjait (nos, ez utóbbi nem épp a legjobb időzítés volt). Ez azt jelenti, hogy akkor szakadt rám az egyetemisták szabad élete (értsd, sem a munkahelyi kötelezettségek, sem a család nem szólt bele a dolgaimba), amikor Magyarország határai átjárhatókká váltak, és elindult a fapados boom. Vagyis könnyedén és tényleg olcsón lehetett az EU-ba és vonzáskörzetébe utazni (az olcsóságból később lefaragott a gazdasági válság). Annyira könnyen és olcsón, hogy végigpörgetve akkori ismeretségi körömet, azokban az években mintha az utazás lett volna az egyetemisták első számú hobbija (diákmunkából remekül lehetett finanszírozni ezeket az utakat). Mindig akadt valaki, aki épp külföldön töltött egy szemesztert valami jó kis ösztöndíjjal, és akit persze meglátogathattunk; tavasszal Amszterdam, nyáron Szicília, ősszel Párizs – ez egy egyetemista átlagos évi utazási terve volt akkoriban, nem túlzok; persze kis költségvetéssel, semmi luxus. (A gazdasági válság első éveiben nem engedhettem meg magamnak, hogy annyit utazzak, mint egyetemistaként, most pedig már időm nincs sokat utazni – alighanem ezért is jelentik az egyetemista évek számomra az aranykort.)

Nem hiszek a kiváltságokban. Nem hiszem, hogy világot látni csak a kiváltságos és tehetős kisebbségnek lenne joga. Hálás vagyok az életnek, hogy akkoriban bejárhattam Európát, még ha „fapadosan” is (ismerek néhány most egyetemre járót, őket már nem csábítják ilyen remek lehetőségek). Ugyanakkor látnom kell azt is, éppen az útjaim során, hogy az, hogy az utazás a tömegek számára is elérhetővé vált, hozza létre a „turistafürtöket”, vagyis hogy lassan egymás lábát tapossuk és egymás utazását tesszük kellemetlenné. Hogy szó szerint nem férünk el Sintra és a többi tündéri kisváros terein, sőt lassan a legmenőbb nagyvárosok terein sem, amilyen Firenze, Barcelona vagy Prága (igaz, Prágában vagy hét éve jártam utoljára – vajon még mindig nem lehet egy tűt sem leejteni a főtéren?).

 Mozaik a Délről

S ez csak a kisebbik gond. Mert több utazó = még több repülőjárat = még több környezetszennyezés (autóval, busszal ugyanez). Több turista = több szemét, mert nyilván sokszor műanyag pohárból isszuk a kávét, napi többször pékségben eszünk (több zacskó), és persze a szemét gyakran a járdaszélen landol. Stb. Több százezer turista = több százezerszer ugyanez. „Fedezzük fel a világot!” mozgalom izgalmai ide vagy oda, az utazás demokratizálódása oda vezetett, hogy még egy lapáttal ráteszünk egyébként is hosszú környezetszennyezési bűnlajstromunkra.

Ugyanakkor tény az is, hogy aki épp kirándul, felfedez, az nem egy irodában terheli az elektromos hálózatot… Talán éppen az utazás demokratizálódása segít abban, hogy elkezdjük megkurtítani azt a bizonyos lajstromot. Sok utazó blogger írt arról, hogy éppen az utazásaik vezették rá őket a zöldebb életmódra, az elengedésre és a fogyasztói lét addiktív kényelmének hátrahagyására. Egyrészt annak érdekében, hogy lefaragják a költségeiket (igen, a tömegek utazásainak ez része maradt), lemondtak néhány, a környezetet terhelő luxusról. Vannak, akik lemondanak a repülésről, vagy igyekeznek kevesebbet repülni; inkább vonattal utaznak, akár keresztül egész Ázsián, tartson tovább az út, többet látnak a vonatablakból (persze ez nem a szűkre szabott szabadnapok műfaja). Kevesebb cuccot vásárolnak össze (például nők nem tömik többé a gardróbjukat) – mert minek? Nem visznek magukkal tízféle kozmetikumot tízféle műanyag tégelyben, és tízféle elektromos kütyüt sem.

Másrészt az ember előbb-utóbb elvetődik olyan helyre is, ahol a környezetszennyezés következményei nyilvánvalók, ami felérhet egy sokkterápiával.

A felkiáltás sokszor magában hordja a megnyugtató feleletet.

Snitt.

Szokták mondani, hogy nincs új a nap alatt, és a történelem ismétli önmagát. Ám ez a fene nagy utazási kedv mégiscsak amolyan 21. századi korszellemnek tűnik, furcsa modern hóbortnak, ahogy arra Yuval Noah Harrari szellemesen rávilágít Sapiens című könyvében:

„Vegyük például a külföldi nyaralás népszerű vágyát… Egy csimpánz alfahím sosem használná a hatalmát arra, hogy a szomszédos csimpánzhorda területén üdülhessen. Az ókori Egyiptom elitjének tagjai vagyonokat költöttek piramisok építésére, vagy a holttestük bebalzsamozására, de egyikük sem gondolt arra, hogy vásárolgatni menjen Babilonba, vagy síelni Föníciába.”

Ám az utazós blogokat olvasva olyan érzésem támad, hogy ez a furcsa, modern hóbort valami olyasmihez vezet, ami valóban nem új a történelemben: a kevésbé helyekhez és tárgyakhoz kötött, nomádabb életformák visszatéréséhez. De erről – talán – majd máskor.

Az idézet forrása:
Yuval Noah Harrari: Sapiens. Az emberiség rövid története. Animus, Budapest, 2015.

Sintra

A Lisszabontól félórányira fekvő (vagy inkább hegyoldalakra felkaptató) Sintra helyén már a 8. században is település állt, csak akkoriban még a mórok lakták. Az évszázadok során keresztény és mohamedán vallásúak jól megfértek itt egymással és egymás mellett, ha hihetünk a krónikáknak. A város számára a 19. században érkezett el a felvirágzás, amikor a portugál király – és vele együtt néhány arisztokrata – ide helyezte nyári székhelyét, talán azért, mert amikor Lisszabonban 25 fok fölé emelkedik a hőmérséklet, Sintrában akkor is kellemes – 15–20 fokos – hűs idő van, és a 19. századi protokoll szerinti, súlyosabb kelmékből készült öltözethez jobban illeszkedett ez a klíma – feltételezem. Sintrában a királyi palotán kívül számos főnemesi villa és palota díszíti szanaszét szórva a települést körülvevő magaslatokat, sőt az egyik csúcson még egy mór erőd romjai is kísértenek. Egyediek, merészek és formabontók ezek a kastélyok, mintha egy mesekönyv lapjairól elevenedtek volna meg; még csak hasonlókat sem láttam sehol.

 Sintrai villák, felettük a mór erőd romjai

A legtöbb turista (akik – magunkat is beleértve – fürtökben lógnak minden sarkon, járdán, úttesten) autóval vagy helyi járatos busszal közelíti meg a kastélyokat; gyalog is neki lehet vágni, de csak strapabíróknak. Miután leszálltunk a  vonatról a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, a belváros felé indultunk, tétován, hogy merre tovább. Rövid séta után kiszúrtunk egy parkolót, ahol elektromos járgányokat lehetett bérelni. Autószámba nem mennek ezek a kis kocsik; leginkább azokhoz a szerkezetekhez hasonlítanak, amikkel a Margit-szigeten szoktak furikázni. Nosza, béreltünk egy ilyet egy órára; kaptunk térképet, az üzletet lebonyolító srác bejelölte, merre menjünk, hol álljunk meg a legjobb kilátásért; továbbá a járgányban GPS is volt, amihez audioguide járt – aszerint, hogy hol jártunk, lökte a kísérőszöveget (az audioguide-tól tudom, hogy mohamedánok és keresztények békésen éltek egymás mellett évszázadokig, hogy a domboldalakon szívós parasztok művelték meg a földet, hogy Lord Byron is imádta Sintrát, és hogy napjainkban virágzik a helyi kézművestermékek piaca, kóstoljuk meg mi is, biztatott az audioguide az út végén). De ne szaladjunk előre.

 Egy sintrai „elvarázsolt kastély” – Quinta da Regaleira (az eco-carból fotózva)

Nekilódultunk a kis eco-carral, és a nagy Ő becsületére legyen mondva, jól vette a kanyarokat, az emelkedőket és a lejtőket; nem is ezzel volt a gond, hanem a rengeteg mögöttünk és szemből jövő autóval, busszal, a turistafürtökkel (ezeknek mi is része voltunk, persze), amiktől ideges lettem, hogy mikor kaszálnak el vagy mikor kaszáljuk el mi őket, és amik felébresztették a tömegiszonyomat (evolúciós örökség). Imbolyogtunk az ingatag járgányban, de nem vicces-hullámzósan, mint a lisszaboni villamossal, hanem hajmeresztő mélységek felett és lenyűgöző magasságok alatt (na jó, ez túlzás, de ösztönösen féltem). No és persze az egy óra is pergett lefelé, vajmi kevés idő ez bejárni a sintrai magaslatokat, még ha nem is váltunk a kastélyokba belépőt, csak nézelődni szeretnénk a legszebb kilátóhelyekről – amelyek közül csak egyet találtunk meg. Az egyik kastély parkjából az óceánig láttunk (igen, az óceán, végre!), az ég alján elmosódó, sötétebb árnyalatú sáv, nem vitás, hogy az az óceán. A hátunk mögött, a fejünk felett pedig a cifra Pena Palota és a mór erőd romjai emelkedtek.

 A homályos sáv az ég alján...

De akkor se volt ez így az igazi, hogy nem találtuk meg a legjobb rálátást a mór erődre és a Pena Palotára! – ahogy lefelé gurultunk a hegyről, istenesen elkapott a duzzogás (legyünk őszinték: a női hiszti), de azért hadd legyek olyan megértő magammal, hogy ezt elsősorban a nagy tömeg váltotta ki (ami mindenhol jelen volt továbbra is), és csak másodsorban az, hogy nem kaptam meg, amit akartam… De a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő nemhiába kapta a titulusát. Mivel amúgy sem értünk vissza egy órán belül a parkolóba, javasolta, hogy menjünk még egy kört, ha már úgyis ki kell fizetnünk még egy órát – ennyit megér a jókedvem és a lelki nyugalmam, mindkettőnknek. Csak menjünk vissza a parkolóhoz, és adjuk le a kocsit, mert menten lemerül az aksi. (A bérbeadó ránk is pirított, hogy már igencsak a végét járta, irgum-burgum.)

 Egy újabb sintrai kastély, a teraszáról gyönyörű panorámával

Beszálltunk hát egy másik elektromos járgányba, és újra átvágtunk a belvároson és a hömpölygő tömegen át, meghallgattuk az audioguide sztorizását az egyes stációkon, dülöngéltünk a kanyarokban, amiket ezúttal nyugodtabban vettem (így, hogy megkaptam a vigaszkört), és persze ezúttal meglett a legjobb kilátópont a mór erődre (trükkös volt, mert beljebb kellett sétálni az úttesttől, én ismét elszalasztottam volna, de a nagy Ő, a vargabetű-érzékű mondta, hogy nézzük meg, mi van arra), és meglett a legjobb rálátás a cifra Pena Palotára is, ami építészeti stílus tekintetében olyannyira behatárolhatatlan számomra, hogy még azt se mondanám rá, hogy eklektikus.

 Pena Palota

Mire leadtuk végre az eco-cart, szinte kívülről fújtuk az audioguide egyes részleteit (a kétórás tekergés során volt néhány hátraarc és útvonal-módosítás, így egy-két stációnál 3-4-szer is meghallgattuk a vonatkozó szöveget). Elindultunk gyalog a belváros felé, ami ugyan tömeg szempontjából a legbrutálisabb, ám szerettük volna közelről látni a királyi palotát, a városházát, a mór stílusú kutat, amik mellett eddig csak elhúztunk a járgánnyal. Gyönyörű épületek, gyönyörű fekvés – meseszép ez a Sintra, tényleg, nemhiába a világörökség része. Mentünk, mendegéltünk, fotókat lőttünk kedvünkre. Egyszer csak, valahol a királyi palota körül, olyannyira megnőtt az embersűrűség, hogy csak akkor tudtunk volna továbbmenni, ha felvesszük a furakodós módit. Na, ehhez nem volt kedvünk, így Sintrát csak addig néztük meg, amíg utunkat nem állta a tömeg. Inkább visszafordultunk az állomásépület felé, megnézni, mikor indul a busz Európa legnyugatibb pontjához.

 A királyi palota a legmeghökkentőbb kupolákkal, amiket valaha láttam

Snitt.

Az én ötletem volt, hogy nézzük meg Sintrát. S valóban, kevés hely van, ahol ennyi építészeti stílus és tervezői merészség gyűlik össze egymás mellett ilyen közelségben, ám ha megkérdeznétek, javasolnám-e úti célul, azt felelném, csak akkor, ha bírod a tömeget, mert túl kis helyen túl sok az ember. Én magam egyre kevésbé bírom; ez talán annak köszönhető, hogy a korral több nyugalomra vágyom. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt megesett már, hogy egy gyönyörű kisváros atmoszféráját nem tudtam élvezni, mert nyűgös lettem a tömegtől: ez Aix-en-Provence-ban történt. S most jut eszembe, jó pár évvel ezelőtt egy Bruges-ben töltött nap után is az a benyomás maradt bennem, hogy káprázatosan szép, de a sok turista olyanná teszi, mint egy skanzen; a sok turista nem életet lehel a városba, inkább még hangsúlyosabbá teszik, hogy valójában eljárt felette az idő, és már csak hírnöke a múltnak. S felhozhatnátok hasonló példaként, kedves Olvasók, ötven másik híres-neves kisvárost, amerre még nem vitt az utam.

Ha szóba kerül Bruges, Aix és társai, sokan távolba révedő tekintettel sóhajtanak fel: „Ó, Bruges…”, „Ó, Aix…” (Ó, Sintra…” stb.), mintha ezek a kisvárosok az elsüllyedt aranykor szépségét őriznék, mintha Európa elsüllyedőfélben lévő Atlantiszai lennének. Furcsa, de fiatalabb koromban többre tartottam őket, mint ma, érettebb fejjel; bár vérezne a szívem, ha bántódásuk esne, az az érzésem, hogy e történelmi városkák utcáit járva csak a kirakat, a bazár virít a szemünkbe, s azt, amit valóban elmondhatnának a múltról, nem mesélik el (az audioguide is legfeljebb utal rá), s így valóban élettelenné válnak utcaköveik és épületszobraik. Legyenek bármily gazdagok és szépek, a Bruges-ök, Aixek, Sintrák már nem indítják meg a szívemet; azt hiszem, többet kapok a szépségükből és értékükből, ha megnézek róluk egy szépen fényképezett dokumentumfilmet egy jól képzett építész vagy történész narrálásával, mint ha a kirándulótömeg között nyújtogatnám a nyakam a tereiken. S így legalább eggyel kevesebb ember tapossa a többiek lábát.

Magyarokkal bárhol, bármikor

Lisszabonban a Rossio pályaudvar jegyautomatájánál sorban álltunk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, hogy jegyet váltsunk a Sintrába induló vonatra. A következő járat negyed óra múlva futott ki, és ugyan félóránként jár vonat Sintrába, mi mégis roppantul szerettük volna elérni, csak mert megszoktuk, hogy elérjük a korábbi vonatot. Persze amikor kicentizett az idő, akkor hosszú sor.

Sorra kerültünk végre, és már nem volt ismeretlen a jegyautomata működése, mert a lisszaboni tömegközlekedéshez vásároltunk korábban úgynevezett Viva Viagem kártyát, amire különböző összegeket lehet feltölteni, majd utazni vele metrón és egyéb járatokon; a vasúti és a városi közlekedés automatái egységesek, a Viva Viagem kártya használatát néhány hónapja vezették be Lisszabonban és környékén. Sietve kezdtük az automatánál a vásárlási-pötyögési folyamatot, közben már alig tíz percünk maradt indulásig, és persze ilyenkor kérdezi meg (tart fel a kérdésével) a mellettünk éppen sorra kerülő pár férfitagja, hogy itt lehet-e Sintrába jegyet venni. Ezt portugálul kérdezte meg, és épp annyi ismeretem van a latin nyelvekkel kapcsolatban, hogy megértettem, mit akar portugálul, de válaszolni már nem tudtam, és a beállt két másodperces szünetben a férfi feltette a kérdést angolul is, amire válaszoltam is, hogy igen, itt, majd visszafordultam az automata felé.

 A Rossio pályaudvar homlokzata

Forrás: pixabay.com

A következő percekben teljesen belemélyedtünk a jegyvásárlásba, mert kiderült, hogy a vasútra külön Viva Viagem kártyát kell venni, nem jó ugyanaz, amit Lisszabonban használtunk; nem nagy költség, egy euró talán, de persze bosszankodtam ezen egy sort. S akkor valami megütötte a fülem. A mellettünk álló, szintén nagy sintrai jegyvásárlásban levő pár, akikkel az imént angolul kommunikáltam, magyarul beszéltek egymással. S a pár nőtagja ugyanazon bosszankodott, amin én: hogy miért kell a vasútra újabb Viva Viagem kártyát venni, amikor már vettek egyet a tömegközlekedéshez. Abban a pillanatban kijött a jegyünk az automatából, és siettünk is a vonat felé (még elértük); percekig tartott, mire napirendre tértem az eset felett.

Többször tapasztaltam, hogy bárhol a világon belebotolhatunk magyarokba, illetve hogy mi, magyarok úgyis belebotlunk egymásba, még ha egyébként nem is vagyunk sokan. Két példa jut hirtelen eszembe. Az egyik, amikor pár éve egy napot Triesztben kirándultunk, és éppen ott és akkor vívott kajakpóló meccset a magyar és az olasz csapat, ahol és amikor mi pizzát ettünk (jól elkalapáltak minket az olaszok, de a lelkes magyar buzdítás ennek ellenére sem halkult el). A másik eset, amikor pár évvel korábban Barcelonába érkeztem másodmagammal egy baráti látogatásra, és érkezésem napján cipelte fel szuszogva, kínkeservesen a bőröndjeit egy magyar turistacsapat a sokadik emeletre a bérházban, ahol vendéglátó barátnőnk is lakott. Emlékszem, zavartan köszöntünk egymásnak a lépcsőházban.

Arra gondoltam a sintrai vonaton ülve, atyaég, mi lett volna, ha az automata mellett hangosan – és magyarul – teszek egy epés megjegyzést, hogy „persze hogy a legjobbkor tartanak fel minket”? Nagy égés, igen; nyilván egyáltalán nem kéne ilyen gondolatokkal reagálnom egy egyszerű érdeklődő kérdésre akkor sem, amikor sietek. A másik, még élesebb tükör az volt, hogy a magyar feleség/barátnő ugyanazon pampogott, mint én, pedig az egyeurós utazási kártya nem éri meg a bosszankodást. Olyan lettem, mint a (sztereo)tipikus magyar háziasszony, aki mindenen spórolni igyekszik? Jó sokat kapott az énképem tíz másodperc alatt, bevallom.

Snitt.

A történet második felvonása néhány nappal később egy irgalmatlanul tömött belémi villamoson játszódott le, ahol már egy tűt sem lehetett volna leejteni, mégis felfurakodott a következő megállóban egy pár egy babakocsival. Levegő után kapkodva, izzadtan utaztam a villamoson, fohászkodva, hogy kibírjam a célállomásig (a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő kicsit odébb állt), és ekkor ismét magyar szó kapta meg a fülem. „Olyan jó, hogy már több napja vagyunk itt, és csak egyetlenegyszer hallottunk magyar szót, azt is a reptéren.” Pár perc erejéig fejtegette még a kis magyar társaság, hogy milyen jó nyaralás közben egy magyarral sem találkozni, és én közben azon morfondíroztam, hátraszóljak-e, hogy nem eszik olyan forrón ezt az „egy magyar sincs a környéken” témát, vagy csak elkezdjem lóbálni feléjük a táskám, amin nagy felirat hirdeti, hogy „Budapest”. De mivel olyan tömött volt a villamos, hogy nemhogy táskát lóbálni, de megfordulni sem tudtam, meghagytam őket kellemes illúziójukban.

De ti ne feledjétek, kedves Olvasók, hogy bárhol jártok a világon, mindig akad a közelben egy-két magyar, még akkor is, amikor gyanún felülinek tűnik, hogy egy sincs, és pontosan érti, miről folyik köztetek a szó.

Izzadság

2015 júniusában néhány napot Toscanában töltöttem egy lengyel származású barátnőm vendégeként, aki éppen akkor ott élt. Hazaérkezésem után papírra (képernyőre) vetettem pár bejegyzést az élményeimről, gondolva, hogy ha úgy hozza az élet, megosztom majd. Az járt a fejemben, hogy amit átéltem 2015-ben, ugyanúgy érvényes lenne 2016-ban is – ugyan mi történhetne, ami miatt máshogy érezném magam, máshogy élném meg az utazást egy évvel később? Ám mégis történt... Nemcsak az, hogy M. barátnőm időközben visszaköltözött Lengyelországba, hanem az is, hogy Európának rá kellett jönnie, hogy a biztonság – miként a többi kontinensen is – csupán illúzió, és hogy a globális történések hatásai alól, történjenek bár egy földrésszel odébb, az öreg kontinens sem vonhatja ki magát. Többször eszembe jutott az elmúlt évben, vajon 2016 júniusában sétálgattam-e volna olyan felhőtlen kíváncsisággal Firenzében és Pisában, az európai kultúra e kiemelkedő és nagy tömegek által látogatott helyein, mint 2015-ben? Mivel idén – várhatóan – nem megyek Olaszországba, nem adhatok teljes bizonyossággal választ. Ám a néhány bejegyzést, mint feljegyzéseket abból az időből, amikor Európa még a biztonság illúziójában élt, közreadom az elkövetkező hetekben.

______________________________________________

Firenzében (s más hasonlóan öreg városokban) járva megrendítő belegondolnom nemcsak abba, hogy hányan koptatták már előttem ezeket az utcaköveket, hanem hogy hányféle életszemlélet és vallás szellemében élő, hányféle divatba öltözött ember vetette már szemét ezekre a házfalakra, hányféle reménnyel és céllal... A mai ember fejében olyan perspektívák és tárgyak képe kering, amilyeneket a régiek elképzelni sem tudtak, és mi sem foghatjuk fel, hogy a jövő emberei hogyan élik majd az életüket, például milyen közlekedési eszközöket használnak...
 

Firenze és az Arno – egy ritkábban fotózott szögből

Egyvalami biztos: amíg Firenze áll, turisták is lesznek. Ottjártamkor sem lehetett elférni tőlük, húztam a szám nem kevés öniróniával, ahogy a fantasztikus épületek közt sétáltunk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő. A város jelentőségét mi sem mutatja jobban, mint hogy neves amerikai egyetemek vásárolnak vagy bérelnek itt épületeket, és áthelyeznek ide egy-egy tanszéket, átküldik a hallgatókat a tengerentúlról, hogy szívjanak magukba egy kis európai kultúrát. Mert ehhez – úgy vélik – Firenze a legalkalmasabb.

M. barátnőm, a vendéglátónk kívül a belvároson, de a közelében lakott, így tíz perc séta után a sűrűben találtuk magunkat. A csodás, pirosba, zöldbe, fehérbe öltözött dóm körül sétáltunk, amit megpillantva elszorult a torkom, pedig megszoktam már az európai kultúra vívmányait. A fiú, akik száz százalék, hogy a nagy Ő hasonlóan érzett, együtt fordítottuk a fejünket az erőt sugárzó, ám mégis elegáns campanile teteje felé, szomorkodtunk, hogy a keresztelőkápolnát épp felállványozták, de a mesterien megmunkált aranykapuzat megérte a tülekedést és a nyaknyújtogatást. Nem álltunk be egyik kétórás sorba sem, hogy megnézzük a dómbelsőt, a Brunelleschi-kupolát vagy felmásszunk a toronyba, nem-nem. Sodortattuk magunkat a tömeggel a sétálóutcákon a Piazza della Signoriáig, fejet hajtva az időtlenség előtt, nem figyelve a fotózó turistákra és kikerülve az árusokat. S azt hiszem, ha ötször ennyi turista járná Firenzét, és én egy lennék közülük, akkor is érezném ezt az áhítatot.

A dóm felé terelnek a szűk utcák

Pedig nem épp üdítő érzés ennyi ember közt szlalomozni, miközben folyik rólam az izzadság, ragadok, bűzlök, minden bajom van... de Firenze ezt is megéri. Amikor pedig már elég a tömeg, jöhetnek a kis utcák, egy kicsit kevesebb turistával, igaz, ugyanolyan szűkös hellyel, hiszen a sikátorokban a kevesebb turistát is ugyanúgy kerülgetni kell. S közben olyan kincsekbe lehet botlani, mint a templom, ahol Dante megpillantotta Beatricét, egy puritán zug az egész, néhány festmény, pad, de nem is kell több. Egy kis zug, ahol lezajlott a pillanat, amiből aztán egy mestermű sarjadt, és Dante számára egy spirituális út, no nem a házassághoz, hanem a belső istennővel való találkozáshoz, aki mindannyiunkban ott székel.

A fiúnak, aki száz százalék, hogy a nagy Ő remek érzéke van a vargabetűkhöz és a gasztronómiához, erről már írtam. S ahogy megkordult a gyomrunk, a jó megérzései a La Prosciutteriába vezéreltek, ahol sonkák lógnak a mennyezetről, és a polcok kézműves termékektől roskadoznak. A gyomrom nagyobb lelkesedéssel fogadta a szendvicset, amit itt vettünk, mintha bármilyen középszerű pizzát vagy pastát ettünk volna... Én a kéksajtos krémesre szavaztam cukkinivel és sonkával, a nagy Ő pedig a – disznófejhúsosra. Megkóstoltam, és tényleg mennyei, nem hiába ajánlotta a "séf"... S nemcsak az étel, amely emberi kéz nyomát hordta magán, hanem maguk a tárgyak is, a gonddal megmunkált vizesbutélia és társai mind-mind arról tanúskodtak, hogy a helynek lelke van, és hogy a La Prosciutteriában a vendéglátás szertartás, nem gépesített profittermelés.

Firenze igazi arca – őszintén, kell ez nekem...?

Ennyi zsivaj után távolodni szerettünk volna a belvárostól. Átkeltünk az Arno folyón, és felsétáltunk a Piazzale Michelangelóig, ahonnan egy Dávid szobor másolat tekint le a városra. Nem, ez még nem turistamentes övezet. De M. barátnőm a lelkünkre kötötte, hogyha feljebb sétálunk, egy temetőhöz és egy templomhoz (a becsületes neve Chiesa San Miniato al Monte) érünk, ahonnan pazar kilátás nyílik az egész városra és a toszkán tájra, ne hagyjuk ki. Igaza volt. Felcaptattunk emelkedő utakon és sok-sok lépcsőn, izzadság csorgott rólunk, az agyunkba tolult a hőség, és közben elhúzott mellettünk a Google Maps kocsija is (azóta ellenőriztük, és nem, nem vagyunk rajta a Google Mapsen Firenze utcatérképén). S mikor feljutottunk oda, ameddig menni lehetett, körülöttünk a párában kéklő hegyek, ciprusok csúcsa – és béke. Mert itt már olyan kevés turista volt rajtunk kívül, hogy egészen elhanyagolható; hiába lenyűgöző a kilátás, csak igen kevesen veszik a fáradságot, hogy eddig feltalpaljanak (bár busz is jár erre). A temetőben bóklászva ráakadtam Franco Zefirelli sírjára. Torokszorítás, ismét. Beültünk a templomba – hűsölni. S a néptelennek tűnő csendben, ahol nemcsak a madár, de senki nem jár, felcsendült egy kórus. Próbáltak, talán, nem feltételezve, hogy hallgatóik akadnak. A zsoltár betöltötte a teret, a fülemet. Mélyeket szippantottam az összetéveszthetetlen templomillatból (és a gyerekkoromból, amikor nagymamám oldalán ültem a templompadban). Egy kicsit kevésbé folyt rólunk az izzadság, kevésbé tapadt bőrünkhöz a ruha.

Minden belezsúfolódott ebbe a képbe...

Ui.: Minden (magyar) turistának: Firenzében tilos bliccelni! (Szerencsére mi sem próbálkoztunk ezzel, M. barátnőm előre figyelmeztetett.) Minden második járatra ellenőrök szállnak fel, és nem alkuképesek (élesben láttuk). A vonaljegy annyiba kerül, mint Budapesten (mellesleg a havi bérlet is annyiba kerül, mint Budapesten, megkérdeztem M. barátnőmet).

Ajtók

Toszkán utam fonalát Pisában tettem le, és azzal veszem fel, hogy a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, megérkeztünk Firenzébe, M. barátnőmhöz látogatóba (míg ide megérkeztünk, a fiútól, aki... többször útba igazítást kértek a turisták a vasúton, Pisában, ahol épp jártunk, mert hogy olasznak nézték, még akkor is, amikor épp egy térképbe mélyedt bele, és nyilvánvaló volt, hogy nem helybéli).

Pisából vonattal utaztunk Firenzébe, majd a pályaudvarról a délutáni csúcsidőben elnyomorogtunk egy iszonyatosan tömött buszon  a belváros széléig, ott leszálltunk (végre), és elsétáltunk a díszes épülethez, ahol M. barátnőm lakást bérel. A ház ajtaja, pontosabban két ajtaja önmagában véve szociológiai tanulmány. Az egyik apró, belesimul a falba, mögötte keskeny és magas lépcsőház vezet fel a lakásokhoz, amelyek a belső udvarra néznek, és igen kevés fény éri őket. A másik ajtó impozáns, díszesen faragott, súlyos faajtó, elképzelni sem tudom, hogy egy hozzám hasonló filigrán nő külső segítség nélkül kinyissa. Az ajtó mögötti lépcsőházban nem jártunk, ám gond nélkül el tudom képzelni, mi pompát sugározhat az előtér és a lépcsősor.

Észreveszitek a kisebbik ajtót?

Ugyanis épp elég hasonló nagypolgári házban laktam és jártam már Budapesten, jól kiismertem már őket abból kifolyólag, hogy szobát béreltem valamelyik régi, nagy belmagasságú, nagypolgári lakásban, vagy épp a Százéves házak Budapesten éves programján kukkantottam be egy-egy épületbe, összehasonlítva a díszüveges, Zsolnay-csempével kirakott elülső lépcsősort a lépcsőház hátsó végében futó, szűk, csigaként tekeredő egykori cselédlépcsővel.

Számtalanszor szíven ütött ez a különbség. A tágas, több mint 3 (4, 5...) méter magas, a széles ablakokon át fénnyel elárasztott egykori szalonok és a lakás végében eldugott, fénytelen, pár négyzetméteres, száz évvel ezelőtt cselédeknek fenntartott lyukak kiáltó ellentéte. Fény még a konyhát sem éri egyébként ezekben a lakásokban, mert a főzéshez nem kell fény, csak a tágas, reprezentatív ebédlőkbe. Amikor régi nagypolgári lakásokban béreltem szobát, vagy épp látogatóban jártam ismerősök belvárosi albérletében, nem tudtam nem gondolni a szerencsétlen cselédekre, Édes Annára és a többiekre. Emlékszem, pszichoanalitikus szempontból elemeztük irodalomórán, miért ölt Édes Anna a regény végén. Nem kell ehhez pszichológusnak lenni, elég felszaladni a legfelső emeletre az elegáns egykori bérházak hátsó felében a szűk csigalépcsőn, hogy megleljük a választ a kérdésre. Felszaladni a félhomályban a második és harmadik emeleten át, figyelve, nehogy megbotoljunk, mert itt végzetes egy megbicsaklás, arra gondolva, hogy szerencsétleneknek még lift se járt, és napi ki tudja hányszor szaladtak itt fel-le, majd felérni a negyedik vagy ötödik emeletre, attól függően, hogy milyen magasra terjed a ház, és felnézni a tiszta, kék égre, ki a sötét házból, vagy a szélfújta felhők furcsa alakját kémlelni, végigtekinteni a belvárosi házak szabálytalan tetőerdején, ellátni a legközelebbi templomtoronyig, ami innen, a magasból szinte karnyújtásnyira tűnik. És lélegezni, csak pár percet.


Anyám és apám családja meghozta a maga áldozatát a kommunizmusban, igaz, mindkét család masként. Maguk anyám és apám talán nem jártak épp rosszul, mert társadalmi osztályukból kiszakadva tanulhattak, és olyan pályán indulhattak el, amely családjuk kötelékeiben maradva elképzelhetetlen lett volna. Mindenesetre a családtagjaim vegyes véleménnyel vannak és voltak a szocializmusról, anyai és apai oldalon egyaránt, és én is megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy kimaradtam belőle. De ahogy végigmegyek a régi nagypolgári házak lépcsősorain, az egyiken és a másikon is, vagy beleolvasok Fehér Klára valamelyik könyvébe, kétségem sem marad afelől, hogy miért történt meg, és hogy törvényszerű volt a bekövetkezése. (Nem elsősorban a világpolitikai realitások jutnak most eszembe, hanem a francia forradalom előestéjéval való hasonlatosságok.)

Kérdeztem M. barátnőmet a szépen berendezett, ám félhomályos garzonlakásában Firenzében, mit gondol minderről. Neki is feltűnt, persze; nyitott szemmel járó és gondolkodó lény ő is. Az általa bérelt lakás tulajdonosainak otthona a másik lépcsőházból nyílik, csak az igények (és a társadalmi osztályok, erről lásd Thomas Piketty Tőke a 21. században c. könyvét) megváltozásával a régi cselédrészt elkülönítették, önálló lakássá alakították; a két lakóegység közt még mindig látni az egykori átjárót. Az is eszünkbe jutott mind a kettőnknek, hogy ellentétben a belvárosi lakások cselédszobáival, az elit nem tűnt el, csak továbbköltözött, a városok hegyes-dombos kerületeibe; magas kerítések mögé rejti jólétét, nem teszi közszemlére. A történelem ismétli önmagát (továbbra is).