„Az álmok nem akkor válnak valóra, amikor nagyon várjuk.”
részlet a Shirley Valentine című filmből
2012-ben öt hónapot töltöttem egy dán népfőiskolán – akkor kaptam rá a blogolásra, pontosabban az útiblogolásra. Visszatérve Magyarországra rövidesen újabb blogba kezdtem – miután a dániai témájút lezártam – utazásokról, kulturális benyomásokról. Mivel akkoriban a Földközi-tenger partvidéke vonzott, ez a blog a Dél címet kapta.
Még ugyanabban az évben, 2012-ben, egy hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy szeretnék eljutni az óceánig, Portugáliába. Emlékszem, még önkéntes programokat is néztem Portugáliába, és igyekeztem utánanézni a külföldi gyakornoki lehetőségeknek (nulla eredménnyel), de aztán szerelmes lettem, és egészen jó szakmai kihívások is megtaláltak, így Magyarországon maradtam. De az óceán továbbra is ott motoszkált bennem.
A dániai blogomat öt hónapig írtam – a Dél blogot lassan öt éve írom. S nem véletlen: mert hiába van az óceán Magyarországtól mindössze néhány órányi repülőútra, mégis hosszú ideig tartott oda az út, teletűzdelve vargabetűkkel. Ezek a vargabetűk tettek képessé arra, hogy végül befogadjam az óceánt – hogy megérkezzek. Hogy befogadjam: egy pici pont vagyok a hullámok közt, és az élet erői nálam hatalmasabbak.
Egy réges-régi bejegyzésben a toszlokoskodásról elmélkedtem – vagyis az időhúzásról, arról, amikor lassan mennek a dolgok, pedig jobban örülnénk, ha alkalmasint gyorsabban mennének. Mondhatjuk, igencsak toszlokoskodva sikerült eljutnom végül az óceánhoz, mintha csak maga az élet akart volna lelassítani, sokszor úgy tűnt, az istennek se játszik a kezemre.
Nagy munka volt számomra belenyugodni ebbe. Sokszor éreztem magam beragadva és elakadva, s hogy hiába várok a csodára. Ám pont ez volt a toszlokoskodás haszna: megtanultam, hogy a jó dolgok ízét a várakozás adja – megtanultam türelmet gyakorolni. S kiélvezni a lassúságot. Mert sietve aligha „szívhatjuk ki a nap velejét”, aligha ízlelgethetjük a pillanatot, aligha merülhetünk meg az élményben… ahhoz, hogy mindezeket megtehessük, időre van szükség. Időt kell adnunk magunknak. Megnyújtani a pillanatot csak türelemmel lehet.
De nemcsak türelmet tanultam – többet ennél: kitartást. A kitartás nem azt jelenti, hogy csökönyösek vagyunk bármi áron – hanem azt, hogy kiismerjük a széljárást, hogy felmérjük, mikor kell inkább hajlékonynak lenni, és mikor meg nem hajolni, annak érdekében, hogy eljussunk oda, ahova szeretnénk. Hogy vissza tudunk találni az ösvényünkre egy nagyobb kitérő után is; visszatérünk újra és újra a megkezdett útra; valami visszavezérel.
Azt mondják, a forgatókönyvírók úgy rakják össze a történeteket, hogy a hős végül megkapja jutalmát, de nem azt kapja, amit eredetileg szeretett volna, hanem azt, ami a legjobb a számára. Az élet is így rakja össze a történeteket – csak nem könnyű észrevenni.
részlet a Shirley Valentine című filmből
2012-ben öt hónapot töltöttem egy dán népfőiskolán – akkor kaptam rá a blogolásra, pontosabban az útiblogolásra. Visszatérve Magyarországra rövidesen újabb blogba kezdtem – miután a dániai témájút lezártam – utazásokról, kulturális benyomásokról. Mivel akkoriban a Földközi-tenger partvidéke vonzott, ez a blog a Dél címet kapta.
Még ugyanabban az évben, 2012-ben, egy hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy szeretnék eljutni az óceánig, Portugáliába. Emlékszem, még önkéntes programokat is néztem Portugáliába, és igyekeztem utánanézni a külföldi gyakornoki lehetőségeknek (nulla eredménnyel), de aztán szerelmes lettem, és egészen jó szakmai kihívások is megtaláltak, így Magyarországon maradtam. De az óceán továbbra is ott motoszkált bennem.
A dániai blogomat öt hónapig írtam – a Dél blogot lassan öt éve írom. S nem véletlen: mert hiába van az óceán Magyarországtól mindössze néhány órányi repülőútra, mégis hosszú ideig tartott oda az út, teletűzdelve vargabetűkkel. Ezek a vargabetűk tettek képessé arra, hogy végül befogadjam az óceánt – hogy megérkezzek. Hogy befogadjam: egy pici pont vagyok a hullámok közt, és az élet erői nálam hatalmasabbak.
Ezerarcú Dél
Egy réges-régi bejegyzésben a toszlokoskodásról elmélkedtem – vagyis az időhúzásról, arról, amikor lassan mennek a dolgok, pedig jobban örülnénk, ha alkalmasint gyorsabban mennének. Mondhatjuk, igencsak toszlokoskodva sikerült eljutnom végül az óceánhoz, mintha csak maga az élet akart volna lelassítani, sokszor úgy tűnt, az istennek se játszik a kezemre.
Nagy munka volt számomra belenyugodni ebbe. Sokszor éreztem magam beragadva és elakadva, s hogy hiába várok a csodára. Ám pont ez volt a toszlokoskodás haszna: megtanultam, hogy a jó dolgok ízét a várakozás adja – megtanultam türelmet gyakorolni. S kiélvezni a lassúságot. Mert sietve aligha „szívhatjuk ki a nap velejét”, aligha ízlelgethetjük a pillanatot, aligha merülhetünk meg az élményben… ahhoz, hogy mindezeket megtehessük, időre van szükség. Időt kell adnunk magunknak. Megnyújtani a pillanatot csak türelemmel lehet.
De nemcsak türelmet tanultam – többet ennél: kitartást. A kitartás nem azt jelenti, hogy csökönyösek vagyunk bármi áron – hanem azt, hogy kiismerjük a széljárást, hogy felmérjük, mikor kell inkább hajlékonynak lenni, és mikor meg nem hajolni, annak érdekében, hogy eljussunk oda, ahova szeretnénk. Hogy vissza tudunk találni az ösvényünkre egy nagyobb kitérő után is; visszatérünk újra és újra a megkezdett útra; valami visszavezérel.
Azt mondják, a forgatókönyvírók úgy rakják össze a történeteket, hogy a hős végül megkapja jutalmát, de nem azt kapja, amit eredetileg szeretett volna, hanem azt, ami a legjobb a számára. Az élet is így rakja össze a történeteket – csak nem könnyű észrevenni.
Az utolsó bekezdés nekem (is) szól. Utólag értettem meg, amint először elkezdtem visszagondolni, számotvetni és gyakran érzem az idő múlásával ma is. Úgy fogalmaztad meg, ahogy én nem tudtam. Ha megengeded idézetként átvenném az oldalamra.
VálaszTörlésPersze hogy megengedem, megtisztelsz vele! :)
TörlésKöszönöm. :-)
TörlésNekem Marokkó volt ilyen... évekig csak kerülgettük egymást, mint a forró kását. Aztán amikor már kb. le is tettem róla, akkor jött el az ideje.
VálaszTörlésEz a toszlokoskodás saját szó? Még sohasem hallottam eddig. Alig bírtam kiolvasni ;-)
De érdekes, én egész sokszor jártam hasonlóan: nagyon akartam valamit, nem jött össze, magamban lemondtam róla, és akkor összejött. Mintha el kellett volna engednem ahhoz, hogy beteljesüljön. Az óceán kapcsán éreztem, hogy egszer eljön majd biztosan az ideje, csak türelmesnek kell lennem, és nagyon nehezen ment...
TörlésA toszlokoskodás egy nyugat-magyarországi tájszó, édesanyámtól tanultam. Kavics írt egy kommentet a poszthoz, amit linkeltem, és abból az derült ki számomra, hogy valószínűleg német eredetű. A nyugati végeken tényleg sok olyan kifejezés kering, amit a németből vettek át, és kicsit elmagyarosítottak. Ez is ilyen lehet.
Köszönöm az infót! :-)
Törlés