Közkincs

      2013-ban Marseille tölti be Európa egyik kulturális fővárosának megtisztelő tisztét, bár a Provence-ban önkénteskedő Eszter mesélte, hogy a környező rendezettebb, konszolidáltabb és tisztább városokban élők röhögőgörcsöt kaptak a hír hallatán. Tény, hogy Marseille-nek nincs olyan arca (értsd: egyik arca sem a sok közül), ami beindítaná a magaskultúrával kapcsolatos asszociációkat.
      Eddigi életem során Pécsen és Nagyszebenben kaptam el hasonló rendezvényt, és az élményeim alapján a marseille-i sem volt gyatrább a többinél. Tulajdonképp a szisztéma azonos, csak más-más árnyalatokkal. Természetesen vétek lenne nem megragadni az alkalmat és leakasztani pár millát az EU-ról egy nagyszabású kulturális létesítmény felhúzására (ha jól emlékszem, a pécsi Zsolnay Negyedet nem sikerült befejezni a kulturális évad időtartama alatt). Marseille például egy új múzeumba ruházott be, stílszerűen az Európai és Mediterrán Kultúra Múzeumába (MuCEM), egy termetes üvegkockába közel a Régi Kikötőhöz, amit rendben át is adtak a kulturális évad kezdetén. Az épület közvetlenül a tenger mellett kapott helyet az erőd szomszédságában, a körülötte futó sétányt szinte nyaldossa a víz, és szikrázik a fény az egész konstrukción, ahogy a fénypászmák szikráznak a fodrozódó tengeren. A MuCEM üvegfalán szabálytalanul hullámoznak a vonalak, mintha a tenger kétdimenziós mintázatát bámulnánk, az épület mögött pedig a tenger folytatja a hullámzást háromdimenzióban. Mintha egyazon folyamat különböző szakaszai lennének. A MuCEM a szárazföld utolsó kiszögellése kíván lenni a nyílt vízen, de egy kissé a már a víz is maga - a célja, hogy átmenetet képezzen.

     A kulturális fővároskodás másik célja a közösségi terek felrázása és benépesítése. A Vieux Port előtti téren elhelyeztek egy igen szellemes művet, ami szinte vonzza maga alá a jónépet: néhány tartóoszlopra egy méretes tükröt helyeztek, ami fejjel lefelé visszatükrözi az alatta kavargó színes jövés-menést. Csak kissé hátravetjük a nyakunk, és máris meglátjuk, milyennek látszunk felülről a magunk valójában, no meg a többi ember itt körülöttünk, feltűnik egy eddig ismeretlen szemszög, ahonnan a bibliai mindenható nézne minket, vagy az, akinek a bibliai mindenhatót az egyszeri hívő évszázadokig képzelte. Vajon az egyszeri hívőnek eszébe juthat a tükör alatt a jó magaviselet követelménye? Én mindenesetre rá vagyok kattanva a az építményre, és mások is, ahogy az alatta összeverbuválódott tömeget elnézem. Nem rettent el a visszatükrözés, hogy most aztán felhagyhatok minden illúziómmal, hisz az arcomba ötlik a tökéletlenségem, ha mondjuk zilált vagyok, vagy ha épp rosszkedvű és csúnya (a kettő együttjár), vagy épp láthatóan hiú és kellemkedő. Nem érzem magam sem nagyszerűnek, sem silánynak, pontosabban mondva nem küszködök azzal, hogy hol silánynak, hol nagyszerűnek érzem magam, nincs mitől félnem tehát. "Megszeretni önmagunkat egy életre szóló románc kezdete" – írja Oscar Wilde. Máshonnan közelítve a témát: kifürkészni önmagunkat egy életen át tartó felfedezőút kezdete. Hisz csak azt szerethetjük valóban, akit ismerünk, ám szeretet nélkül nem lehetséges megismerni - olvastam eddig vagy öt szerző tíz könyvében.

      Marseille a pénzforrások egy - számottevő - részét nagyon ügyesen önpromóra fordította. Egy komplett pavilon, ráadásul a központi és állandó kiállítás tárgya a mediterrán életérzés, kultúra és maga a város, a látkép, a történelme. A rendezők egyszerűen felkértek kortárs művészeket, hogy hozzanak össze valamit a témára; a szándék átlátszó, és a végeredmény sem túl izgalmas. Persze igyekeztek összegyűjteni minél több megközelítést: akad a dombokon hullámzó és a város felett repkedő 3D-s útifilm, a város történelmét röviden levetítő időszalag, mindenféle képzőművészeti alkotás és kisplasztika; művészetbe csomagolt reklámfogások széles tárháza. Néhány egymás melletti elfüggönyözött fülke, amikben a piros, sárga vagy narancsszínű fotelokba telepedve a Mediterráneum különféle kakofóniáit hallgathatjuk, ahogy egy-egy művész lelki fülével megálmodta: sirályok, hajók, nyikorgó kerítésajtók, robogók esetenként karambolozva; a fülkékhez rövid szöveg arról, amit hang nem ad vissza, a narancsfák illata, füge íze, egy kávézó előtt összeverődött hevenyészett tömeg, amint elharapott franciasággal bonyolít valami ügyletet.

     Leginkább azért szeretem a kulturális főváros rendezvényt, mert lépten-nyomon bele lehet botlani egy kiállításba, egy installációba, szinte minden napra jut program, így valamit csak elkap a látogató a pár nap alatt, amit ott tölt. Megtöltik és felékesítik a tereket, mint a tenger melletti szép Pharo parkot, ahonnan körbejárva rálátni a kikötőre, majd kilátni a nyílt vízre, és ahol a park közepén álló villa előtt elhelyeztek néhány modern szobornak nevezett fából applikált alkotást, amiből mindenre asszociálnék, csak nem a szobor szóra. Pedig szobrok ezek a javából... csak nem terek és épületek díszének szánt, csodálni való testek, amit legfeljebb óvatosan és áhítattal tapogatunk össze (oh, mily grandiózus), hanem az élet sűrűjébe kívánkozó, részévé váló formák. Vagy csak a sok gyerek tekinti életre valónak a faszobrokat, úgy másznak és csúsznak rajtuk, mint játszótéri játékokon, és senki, sem szülők, sem tiltó táblák nem kergetik le őket. Mintha éppen ez lenne a szobor rendeltetésszerű használata, teret biztosítani a gyerekzsivajnak...

      Öröm látni, ahogy a szobrokon utat tör magának a zabolátlan jókedv, nincs pisszegés, vigyázzállás, riasztórendszer (kérem, ez múzeum), helyette nézd, milyen jól lehet itt kapaszkodni, húzódzkodni, még egy bukfenc is belefér, és az se baj, ha a ruha beleakad és elszakad. Ki tudja, talán épp e célból pakolta őket ide a művész... És milyen kár, hogy alapjáraton nem pakolják tele ilyen vicces vagy vicceskedésre alkalmas elemekkel a tereket, hogy a városoknak nem jut eszébe felkérni pár művészt telepakolni. Olyan természetessé és közkeletűvé tenni a művészetet, mint a vajas kenyér. Hol van az megírva, hogy fő funkcióként a közlekedést és a pénzköltési lehetőségek kialakítását kell előtérbe helyezni a köztereken?
     Fejembe veszem - arra inspirált a kulturális főváros -, hogy mostantól másként közeledek azon kevés térhez, amit módom van alakítani (sokan vagyunk, kevés tér jut mindenkire) - komponálok, színharmonizálok, művészetté installálom a sarkot, a tárgyakat, amik a kezeim közé kerülnek, legyen az bármi, kendő vagy növény. Tudatosabban kihasználom a szobába betérő fény útját, hogy mire hulljon, mit járjon át... Lehessen nálam is belebotlani valami szépbe... Átlényegítem, ami semleges, majd visszaalakítom, hisz mégis rendelve van valamire. Art brut a kuckómban; hozzáadott érték.

      Koncertet is kifogtunk; épp ez a kulturális főváros lényege, valami horogra akad így is, úgy is. De nem ám klasszikus zenét - nem is Marseille lenne, ha nem a népre gondolna még a program összeállításakor is. Szabadtéri koncert a központi pavilon mellett (meséltem róla, ez az önpromó helyszíne), és össze kell kaparnom az emlékeimet, olyan rég volt már, május elején, de úgy rémlik, stílszerűen valami afrikai vonal, inkább kommersz, mint kurrens, de persze azért tudtak pár ritmust. Egész szép tömeg kivonult, összejött (ez volt a cél), hisz ez egy prominens kulturális event, egy társasági esemény. Megjelent az afrikai Marseille is, már akik épp ráértek, és nem a boltjukban (pardon, bazárukban) tevékenykedtek, ütötték el az időt; áramlott és vonaglott a party (értsd: a kulturális event), lazán, sallangmentesen, élvezve a lehetőséget, hogy kaptak egy kis EU-s pénzt, hogy kedvükre pöröghessenek.