Hogy is mutassam be Tónit, akinél magam sem tudom, min a hangsúly: az égi röppályán vagy az alászállás tényén? Így vagy úgy, Tóni Barcelonában landolt velem együtt, miután a repülőn átaludta a tengeri horizontot, mert nem volt szívem felébreszteni. De Tónit nem a tenger vonzza, hanem, mint eposzi jelzője is mutatja, a magasságok. Nem a fennkölt magasröptűség, hanem a kitágult perspektíva.
Ezért szoktam időnként megkérni Tónit, az égből leszállót, hogy ereszkedjen mellém, foglaljon helyet itt ni, a fotelban, és mondja el meglátásait erről vagy arról a kérdésről. Magyarán adjon tanácsot, mert kitől mástól kérnék, ha egyszer nála van meg a kellő távlat (magamtól csak nem kérhetek). Barcelonában is így esett, aznap épp hűvösebb volt, értsd: kellemesen meleg, kissé borús ég, frissebb lélegzet, és császkáltunk erre-arra, kijjebb a történelmi negyedből, dús erkélyű emeletes lakóházak közt, ahol a helyiek jöttek-mentek. Itt történt, hogy vázoltam égből alászálló Tóninak a koncepciót: ha esetleg több életet élünk, amire semmi bizonyíték, tapasztalat se, sajna, a hitre meg nemigen alapoznék, de tegyük fel, hogy mégis, nos, erre az esetre eszembe ötlött egy egészen jó terv, nevezetesen. Nyelvésznek kéne menni, és végigjárni a Földközi-tenger partvidékét, lingvisztikai, földrajzi, kulturális értelemben végigcsalinkázni az egészen, megtanulni szép sorjában az összes nyelvet középtől nyugat felé (mert ez a szakasz a kedvenc), országról országra vándorolva. Lenne tehetségem az ügyes helyezkedésre, és országról országra megcsípnék valami nyugis egyetemi ösztöndíjat a legjobb városokba (az egyetem óvó karjai és ráérős munkamorál), kezdve mondjuk Firenzében, majd át a francia Riviérára, Nizza, Marseille, utána Barcelona, míg végül kilyukadnék Portugáliában. Persze időről időre érdekes felfedezéseket tennék nyelvészetügyben, mondjuk a latin nyelvek transzformációiról, némi kultúrantropológiai motívummal fűszerezve, hisz valamire csak osztják nekem azokat az ösztöndíjakat, de jobbára minden szabad percemben rohannék a partra, mert e tudományos karrier csak jó alibi lenne, hogy flangálhassak imádott Földközi-tengerem oldalán, míg végül a messze nyúló tengeri horizontokon át elérném a határtalan óceánt.
Kérdem Tónit, milyennek találja e látképet a maga távolából? Remekül illik hozzám, erősít meg, majd azt tanácsolja, induljak északról, mire húzom az orrom, hogy isten ments, és kiüt rajtam a libabőr a barcelonai melegben. De Tóni ismeri minden gyengém, ki is fejti, hogy északon szépek, sudárak a nők (mindketten tudjuk, hogy újra nőnek születnék), és milyen egzotikus lennék én délen, míg ha Firenzéből származom, hát az olasz nők kecsességéről nem sok óda született. Fontolóra veszem az ötletet, lehetne mondjuk Lengyelország, viszonylag jó klíma, és a nők is kiállják a próbát, csak sajna akkor ezt a nyamvadt kelet-európai iskolát újra végig kéne járni, pedig ebből már most elegem van. Legyek hát svéd, ne húzzam az orrom, pont az űzne délre, hogy nem meleg az otthon.
Ebben maradunk. Kérdem Tónit, ő minek születne, ha lenne még egy sansz. Eltöpreng. Embernek biztos nem, mert az emberi lét annyi nyűg, az ember mindig küzd, tervez, aztán semmi sem a forgatókönyv szerint üt ki. Persze a fejlett elme nem épp hátrány, arról nem szívesen mond le. Ezért egy létforma jön csak szóba, mégpedig a delfin. Jé, tényleg milyen remek delfin lenne Tóniból, csak akkor nem égből alászálló, hanem mélyből felbukkanó lenne, viszont igazán előnyére kamatoztathatná a fickándozó hajlamát, amit az emberi lét viszonylag kevéssé hagy kibontakozni. És milyen jól klappolna, hogy én folyton sós vizek után szaladnék - előbb-utóbb csak elvetődnék valahova, ahol összefuthatnánk. Hallottam is, hogy készül az ember-delfin kommunikációt lehetővé tevő fordítógép, ki tudja, talán pont addigra.
Inspired by Tóni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése