Idő

    A nyár végi hőségben, amit szerencsére megszakít időnként egy zuhé, elárasztják a turisták Barcelonát; alighanem csak ők tartják a lelket a felforrósodott fejű katalánokban, akik vagy elhúztak nyaralni az augusztus végi kánikulában, vagy igyekeznek jó bevételre szert tenni a főszezon végi rohamból. Azért hallok annyi spanyol szót, hogy ne támadjon hiányérzetem, maradt még elég őslakos a városban, a buqueriában például, magyarán a piacon, ahol a standok roskadoznak a tarkán pompázó gyümölcsöktől, ahol gyönyörű húsú tengeri fajokat árulnak, óriás halfejekkel nézhetünk farkasszemet, és polipkarok kandikálnak felénk; persze mindezt a turistacsalogatást kissé drágán mérik, tudva, hogy ilyen áruorgiának ki tudna ellenállni. Az egyszeri spanyol és katalán háziasszony nem a buqueriában intézi el a nagybevásárlást, de itt legalább minőséget kapni. A Rambla padjain spanyol nyugdíjasok üldögélnek, befészkelték magukat a nyüzsgés közepébe, és pergő nyelvvel kommentálják a tömött korzózást, ami végighömpölyög a nagy sétálóutca árnyas fái alatt, az árusok, teraszos étkezdék, mutatványosok és piktorok között. A burjánzó barcelonai épületek árnyékában, a katedrálishoz közel, hűen a történelmi atmoszférához két gitáros régi spanyol dallamokat penget az éterbe, természetesen birtokában a szükséges virtuozitásnak, és én ismét megcsodálom a spanyol férfiak sajátos szépségét, ami mindig a második pillantásra válik nyilvánvalóvá, hogy egyik se az a kimondott jóképű, mégis mindegyikükben testet ölt valami mély, sötét, férfias esztétika.
       Létezik egy másik Barcelona is a mainstream mellett, még csak nem is eldugva, csak a nagy korzóról be kell érte kalandozni a szűk utcácskákba. Ezt Tami és Berto mutatják meg, a barcelonai álompár, akik a magyar és a spanyol néplélek ötvözésével - a hasonlóan több kultúrájú párokkal együtt - egészen biztosan többet tesznek az európai integrációért, mint az EU összes neves intézménye. Tami és Berto a kanapéjukon kívül felajánlják, hogy bevisznek azokba a zugokba, ahova az átlagturista nem téved el. A jó vendéglátás része, mint megtanulom ez alatt az út alatt, a kedves vendég egyéniségéhez szabott programlehetőségeket összeállítani. Berto elgardíroz minket a vintage utcába, mert mindig én jutok eszébe, ha arra jár, és van abban valami megindító, hogy eszébe jutok valakinek, aki ennyire távol van fizikailag, és akihez egy hónapnyi közös történet csatolt a mútlban egy albérletben, és valami olyasmivel szeretne most megajándékozni, ami igazán hozzám illő, amit én jelentek neki (még mindig jelentek). És ebben a vintage utcában összegyűjtötték a múlt minden, olykor meghökkentő elmeszüleményét, legalábbis stílus kategóriában: furcsa, letűnt ruhaanyagok, csiricsárén ható színösszeállítások és minták. Nem kirívó itt a harmincas évekből származó táska, az ötvenes évek pláne átlag, egy helyütt roskadozik a fal a csatos retikülöktől, amit elegáns kesztyűs kacsómmal csatolgattam volna, ha nem emancipált nőnek születek a jelenkorba. Ahogy a kaspóként újrahasznosított régi földgömbre és dobra pillantok, rájövök, hogy a vintage nem a megkövült múlt iránti hódolatot, hanem a múlt dinamikus újrafelhasználását jelenti, és hogy a szemét fogalmának léteznie sem kéne, mert semmi sem hullik el, csak átalakul(ásra vár).
      Egymásba vegyülnek a valóságok, mintha összetorlasztanánk az idő fonalát, vagy lemásolnánk az idővonal korábbi darabjait és a jelen ponthoz illesztenénk, nagy csomóvá duzzasztva fel. A retró utca után betévedünk egy régi kápolnába, ami egykori funkciója helyett immár kortárs kiállítóterem szerepét tölti be, és a rebellis vásznak közt járva hangosan koppan minden lépés, mert a hely akusztikája nem morzsolódott le; eljátszok a gondolattal, milyen remek lenne itt egy reggae-koncert, követve a hitvilág alakulását. Vagy a Marseille nevű kocsma, ha jól emlékszem a nevére, ami tényleg a '30-as évekbeli Marseille-t juttatja eszünkbe, ahol ugyan egyikünk se járt, mégis tudjuk, hogy ez az, és várom, mikor válik ki a zajongó, italozó tömegből valamelyik Rejtő Jenő-rosszfiú. Még csak valóságos térnek sem kell lennie ennek a régi idődarabnak (végül is elvetették már az objektív valóság fogalmát): egy másik bár varázserdőt idéz, zegzugos tündeligetet, ahol a vízmosások feletti mesterséges sziklákon emberfeletti lények kell hogy üljenek. S itt már tudom, hogy az emberi elme egyre gyarapodik minden letűnt korszakkal és elmeszüleménnyel, a végtelen felé.