Úton

     Álmaim latin loverjének – saját véleménye szerint – olyan régi autója van, hogy rajta kívül más olasz nem merészkedne vele az útra. Érzései szerint valahányszor leelőz valakit az autópályán, mindig gyorsítani próbálnak, mert ne már, hogy egy ilyen tragacs többet tudjon a termetes csilli-villi autóknál. Az én szememet nem bökte ki ilyen atrocitás, bár lehet, nem vagyok elég kifinomult az olaszok országúti játszmáinak letapogatásához. Különben is, nekem megfelel a kicsi kocsi, rövid keresés után a pozíciót is megtaláltam, hogy kinyújtóztassam hosszú lábaimat az anyósülésen. Az autó korát nem tudnám megállapítani, nem vagyok naprakész autós piacból, a fő, hogy guruljon; valahogy így viszonyulok a mobiltelefonomhoz is: addig használom, amíg működik, és utána is a legolcsóbbat veszem, nem költök rá többet a szükségesnél; villogni nem tudok az ósdi telefonommal, de húzzák le a gyártók azokról a bőrt minden újításnál, akik azt hiszik, a legújabb kütyü nélkül nem lehet imponálni.
     Olaszországban autózni maga a szabadság mámora. A közlekedési szabályok inkább fakultatív iránymutatásként értelmezendők, minél délebbre megyünk, annál inkább. Forlí környékén tapasztaltam, hogy ahol a város szélén egy adott ponton sebességmérő leselkedik (autovelox, ahogy az olasz táblák jelzik az autópályán, mert kötelező előre jelezni a sebességmérést, hogy az óvatlan olasz autósok felkészülhessenek), mindenki lelassít az előírt sebességre, majd a mérőn túlhajtva már gyorsít is vissza a közlekedési sebességre, amin haladni illik; aki nem így tesz, azt megdudálják. Az olasz közlekedés felettébb dinamikus, az arany középút keresése aközött, hogy a lehető leghamarabb érjünk célhoz, ám figyelembe vegyük, hogy a szabályokat nem véletlenül hozzák, hanem a balesetek elkerülése érdekében, tehát jó támpontot jelentenek az útviszonyok értékeléséhez. Persze rengeteg a baleset, az arany középút megtalálása az olasz sztrádán legfeljebb az ideák világában létezik. Tudni kell manőverezni.
     Az olasz vezetői stílus mondhatni apáról fiúra száll. Autósiskolába lehet járni, de nem kötelező; az olaszok megtanulhatnak maguk is vezetni – e szabály implikálja, hogy van, aki megtanítsa őket, egy idősebb rokon vagy barát átadja tudását valahol kinn a határban –, vizsgát tenni azonban mindenkinek kell, és a vizsga ára elég borsos (bürokráciával 100-200 euró), szóval nem árt úgy elmenni, hogy az ember tényleg tud, méghozzá annyira, hogy a vizsgán bemutassa az olasz KRESZ tiszteletben tartásával kivitelezett vezetői opportunizmust, ugyanis az úton a vizsgabiztos jelenlétében is életben kell maradni; aki erre a mutatványra képes, bízvást beavatást nyerhet az olasz sztrádalovagok sorába.
     Az olaszok büszkén ragaszkodnak hagyományaikhoz. Ahogy a vezetői tudást, úgy a régi utakat is átadják a következő generációknak, akik bizalommal maradnak a régi, bevált nyomvonal iránt. Emilia Romagna régió például az ókori Via Aemilia útról kapta nevét, ami Rimini és Piacenza közt vezetett, és vezet ma is leaszfaltozott formában, vagy ott van a hasonló múltú, teherbírású Via Flaminia Rimini és Róma közt; kevésbé szélesek az autópályánál, de a legpraktikusabb irányban haladnak. Mint írtam, az olaszoknak úgyis megvannak a trükkjei, hogy begyorsítsák a keskeny utakat.
     Opportunistának lenni, de azért élni hagyni a másikat is; valahogy csak kiegyenlíti egymást a sok törtető az olasz utakon. Teljesen más taktika szükségeltetik a vezetéshez az ország északi, és más a déli részeken, aki északon jól vezet, délen elveszett sofőr, délebbre haladva ugyanis a dinamizmus átalakul valami egész mássá. Fokozódik az opportunizmus, de erről később.