Mozgólépcső

     Tónival, égből alászálló útitársammal - igaz, mindannyian égből alászállók vagyunk, elvégre ez nem egy roadtrip, hogy repülő helyett kocsival közelítsük meg Kelet-Európából Barcelonát - céltalanul kószálva elérünk a Montjuicra. Számomra a Montjuic az a hely Barcelonában, ahol kiváltképp érdemes kavarogni (a többi barcelonai szegletben is, de itt aztán sőt és pláne), elkeveredni az ösvények és parkok közt, meglelni a legszebb kilátást a tengerre, a falloszformájú felhőkarcolóra, vagy csak felfedezni egy különösen sudár pálmát, egy misztikusan dús gyökerű fát; de most hiába hívogat a stadion, az erőd, kimarad a Miró Múzeum, leginkább, mert kordul a gyomrunk, és az eső lába is lóg. Ezen a délelőttön (melyiken, mikor? mindegy) csak az alját kapirgáljuk a Montjuicnak, illetve csak a Katalán Nemzeti Múzeumig jutunk, bár már onnan is nyílik kilátás: a felhők fátyla egészen eltakarja a szemközti hegyeket, a vihar előtti csendben pedig nyugodtan tör az égnek a Sagrada Familía és a fallikus toronyház.

Egy hely a Montjuicon, ahova egyszer eltévedtem

     A Katalán Nemzeti Múzeum előtt sétálgatva szemet szúr a mozgólépcső, ami igény szerint lefelé visz és felfelé hoz a hegy oldalában, több mozgólépcső egyre magasabbról és magasabbra, szintről szintre kiépítve. Milyen praktikus, jelenik meg szemeim előtt a lankákat nehezen koptató idősek és magassarkúban tipegő nők hada, végre nekik is osztanak lapot, vagyis egy segítő szerkezetet; Tóni szerint a mozgólépcső inkább annak a jele, hogy a könnyebb utat részesítik előnyben. Mindegy, én ezzel megyek le rögvest, nem lebicegek, hanem ráérősen lesiklok a szerkezet tempójában, jelentem ki. A fene vigye el, hogy pont most álltak neki javítani. Csüggedten nézem a szerelőt, látszik, hogy nem mostanában fejezi be; üsse kő, úgyis ebben a minutumban szakadt a fejünkre az ég, hátha rendbe rakják, amíg kibekkeljük ezt a zuhét itt a fa alatt.
     Aligha bekkelünk ki itt bármit, jócskán átereszt ez a lombkorona; jobb, ha megszaporázzuk ízibe a múzeumig. Már benn is vagyunk. Immár a múzeumban kószálunk spontánul, nem akadályoz minket sorompó, legfeljebb, ha a képtermeket céloznánk meg: szabad az út a Katalán Nemzeti Múzeum terében, belépőjegyet csak a kiállítóhelyiségekbe kérnek. Rendkívül ügyesen és elegánsan hasznosítják a nagyszabású épületet, a tágas aulába például berendeztek, illetve diszkréten elhelyeztek, mert a tér akkora, hogy szinte fel sem tűnik, egy hangversenytermet. A fehér terem egyik végében, és feljebb, az oldalsó oszlopok között az ülések, a fehér terem másik végében pedig a színpad, sőt, feljebb egy orgona is várja a hangverseny eksztázisát. Most csak a léptek koppanása kelt neszt a térben, amibe a fehér szín tisztaságot és áhítatot csempész, de kinek jutna eszébe összemocskolni ezeket a falakat.

 A Katalán Nemzeti Múzeum és a mozgólépcső, naposabb időben

   
     Az emeleten egy nagyobb teremben kényelmes kanapék, emberek zizegése - többedmagunkkal ejtőzünk itt, amíg a zápor elvonul; mondanom se kell, a részt, ahonnan kilátás nyílna a Sagrada Familíára és a "Barcelona Faszára" (vagyis a frivol formájú felhőkarcolóra), elkerítették étteremnek. De még ezzel együtt is, nemcsak múzeum ez a tér, még csak nem is hangversenyteremmel felszerelt múzeum, hanem olyan hely, ami embereket fogad, beengedi azt is, akinek nincs célja sem képpel, sem zenével, sem étellel, egyszerűen csak ott kíván lenni, ücsörögni.
     A gyomrunk már eléggé korog, ami nem veszi ki magát túl elegánsan a visszhangzó teremben, ezért arra jutunk Tónival, az égből alászállóval, hogy eljött az idő átküzdeni magunkat a zivataron a legközelebbi metróállomásig. A múzeumi prospektust emeljük a fejünk fölé esernyő gyanánt, iszkolunk lefelé az ómódi kőlépcsőn, és lemondó pillantást vetek a szomszédos mozgólépcsőre, ami nem szállít le a maga tempójában, csak bénultan stagnál a nyár végi esőhomályban (gondolom, a szerelő inkább feladta ilyen munkakörülmények között). Mire a metróállomáshoz érünk, szétfoszlik a kezünkben az átázott múzeumi prospektus, és a tenyerünkön lenyomatot hagy a betűk nyomdafestéke. Persze nem szedett ízekre a langyos égi áldás, különben is, az eszünk már arra kalandozik, ahol Tami és Berto, a barcelonai álompár vár minket a meleg ebéddel.

Bámészkodás a Katalán Nemzeti Múzeumban

Perspektíva

     Még mindig Barcelonánál tartunk, pedig az objektív idő már rég meghaladta a nyár végi hosszú hétvégét, de én, a szubjektum (és szubjektivitás) hőse, oda tekerem a filmet, ahova kedvem szottyan. Tamiról és Bertóról, a házigazdáinkról már volt szó. Nem így útitársamról, aki arra kért, hogy rengeteg identitása közül, amit tetszés szerint előhúz a szekrényből majd visszaakaszt, ha változik a napszak (de hát mind így vagyunk ezzel, annál izgibb, minél több a címke), ezúttal a "Tóni, az égből leszálló kalandjai" című eposzt vegyem elő.
     Hogy is mutassam be Tónit, akinél magam sem tudom, min a hangsúly: az égi röppályán vagy az alászállás tényén? Így vagy úgy, Tóni Barcelonában landolt velem együtt, miután a repülőn átaludta a tengeri horizontot, mert nem volt szívem felébreszteni. De Tónit nem a tenger vonzza, hanem, mint eposzi jelzője is mutatja, a magasságok. Nem a fennkölt magasröptűség, hanem a kitágult perspektíva.
     Ezért szoktam időnként megkérni Tónit, az égből leszállót, hogy ereszkedjen mellém, foglaljon helyet itt ni, a fotelban, és mondja el meglátásait erről vagy arról a kérdésről. Magyarán adjon tanácsot, mert kitől mástól kérnék, ha egyszer nála van meg a kellő távlat (magamtól csak nem kérhetek). Barcelonában is így esett, aznap épp hűvösebb volt, értsd: kellemesen meleg, kissé borús ég, frissebb lélegzet, és császkáltunk erre-arra, kijjebb a történelmi negyedből, dús erkélyű emeletes lakóházak közt, ahol a  helyiek jöttek-mentek. Itt történt, hogy vázoltam égből alászálló Tóninak a koncepciót: ha esetleg több életet élünk, amire semmi bizonyíték, tapasztalat se, sajna, a hitre meg nemigen alapoznék, de tegyük fel, hogy mégis, nos, erre az esetre eszembe ötlött egy egészen jó terv, nevezetesen. Nyelvésznek kéne menni, és végigjárni a Földközi-tenger partvidékét, lingvisztikai, földrajzi, kulturális értelemben végigcsalinkázni az egészen, megtanulni szép sorjában az összes nyelvet középtől nyugat felé (mert ez a szakasz a kedvenc), országról országra vándorolva. Lenne tehetségem az ügyes helyezkedésre, és országról országra megcsípnék valami nyugis egyetemi ösztöndíjat a legjobb városokba (az egyetem óvó karjai és ráérős munkamorál), kezdve mondjuk Firenzében, majd át a francia Riviérára, Nizza, Marseille, utána Barcelona, míg végül kilyukadnék Portugáliában. Persze időről időre érdekes felfedezéseket tennék nyelvészetügyben, mondjuk a latin nyelvek transzformációiról, némi kultúrantropológiai motívummal fűszerezve, hisz valamire csak osztják nekem azokat az ösztöndíjakat, de jobbára minden szabad percemben rohannék a partra, mert e tudományos karrier csak jó alibi lenne, hogy flangálhassak imádott Földközi-tengerem oldalán, míg végül a messze nyúló tengeri horizontokon át elérném a határtalan óceánt.
       Kérdem Tónit, milyennek találja e látképet a maga távolából? Remekül illik hozzám, erősít meg, majd azt tanácsolja, induljak északról, mire húzom az orrom, hogy isten ments, és kiüt rajtam a libabőr a barcelonai melegben. De Tóni ismeri minden gyengém, ki is fejti, hogy északon szépek, sudárak a nők (mindketten tudjuk, hogy újra nőnek születnék), és milyen egzotikus lennék én délen, míg ha Firenzéből származom, hát az olasz nők kecsességéről nem sok óda született. Fontolóra veszem az ötletet, lehetne mondjuk Lengyelország, viszonylag jó klíma, és a nők is kiállják a próbát, csak sajna akkor ezt a nyamvadt kelet-európai iskolát újra végig kéne járni, pedig ebből már most elegem van. Legyek hát svéd, ne húzzam az orrom, pont az űzne délre, hogy nem meleg az otthon.
      Ebben maradunk. Kérdem Tónit, ő minek születne, ha lenne még egy sansz. Eltöpreng. Embernek biztos nem, mert az emberi lét annyi nyűg, az ember mindig küzd, tervez, aztán semmi sem a forgatókönyv szerint üt ki. Persze a fejlett elme nem épp hátrány, arról nem szívesen mond le. Ezért egy létforma jön csak szóba, mégpedig a delfin. Jé, tényleg milyen remek delfin lenne Tóniból, csak akkor nem égből alászálló, hanem mélyből felbukkanó lenne, viszont igazán előnyére kamatoztathatná a fickándozó hajlamát, amit az emberi lét viszonylag kevéssé hagy kibontakozni. És milyen jól klappolna, hogy én folyton sós vizek után szaladnék - előbb-utóbb csak elvetődnék valahova, ahol összefuthatnánk. Hallottam is, hogy készül az ember-delfin kommunikációt lehetővé tevő fordítógép, ki tudja, talán pont addigra.

      Ekkor figyelmeztet Tóni, az éles szemű, aki mindig lecsap az érzelmi elragadtatásra, amikor az már nagyon elragadna a valóságtól, hogy ne feledjem, nincs bizonyíték, sem tapasztalat arra, hogy lesz még egy sansz. Úgyhogy legyek rajta, hogy legalább nagy vonalakban bepasszintsam az életutamba ezt a földközi-tengeri ívet. Kihívás feladva. Fő a kreativitás.

Inspired by Tóni

A vendégeskedésről

     Milyen kár, hogy ilyen ritka ajándékká vált a vendéglátás, gondoltam a minap. Idő kell hozzá, mindenekelőtt, a megvendégelés elsősorban időbe kerül, mert kutyafuttában nem keríthetünk sort odafigyelésre, együttlétre. S az időnket, a becses időt, ami nem termelődik újra, gondoskodásra, készülődésre fordítjuk - a másiknak adjuk. Nem árt még nagy adag tapintat, amivel a házigazda bevezet, egyszer irányítja a szemet, másszor hagyja, hogy szabadon vigyen a felfedezőösztön. A jó házigazda olyan, mint a jó tanár: ismeretei birtokában segíti a tanítványt, hogy megkonstruálhassa saját ismereteit.
     Tami és Berto tapintattal adták nekünk az idejüket, a gondoskodásukat, szinte észre sem vettem, hogy kapok. Befogadtak, és szavak nélkül mondták, otthon lehetünk, felfedezhetünk, tapasztalhatunk, ahogy nekünk jólesik, ha kíváncsiak vagyunk, mutathatnak egy-két érdekeset. S invitáltak, éljünk velük át néhány szertartást, mint például siesta idején közösen elkortyolgatni egy nagy pohár, gyümölccsel megrakott, hűsítő sangriát, vagy egy fülledt estén együtt megnézni egy korai Almodóvar-filmet; sok Almodóvar-filmet néztünk együtt régen Budapesten. Távol került ezekben a pillanatokban a taposómalom.
     Hogy kaptam, csak otthon jöttem rá, amikor már elmúlt. S utólag jutott eszembe, a vendégeskedés fintora, hogy a vendégszeretetükről híres kultúrákban a vendég jussa a kényeztetés, mintha ő gyakorolna gesztust azzal, hogy szerény személyében tiszteletét teszi a háznál.
     Számomra vendégeskedni és vendégelni - rítus: készülni, fogadni, adni, mutatni, s mindennek a mélyén teljes valónkkal ott lenni a másiknak, az ő kedvéért. Megköszönni; majd viszonozni is egy másik alkalommal, természetesen, hogy újra és újra megvalósuljon a rítus; újra elinduljon az idő kereke. Ám legelőször: a hívással kifejezni, hogy a másik jövetele kiemelkedő esemény, kitüntető. Vendégeskedni és vendégelni - mindaz, amit a másik jelent számunkra.
    Azt hiszem, ezt a rítust éltem négy napig Taminál és Bertónál. 

Szomszédság

    Taminak és Bertónak köszönhetően egyre jobban elhagyjuk a turista-Barcelonát, még a történelmi negyed kellős közepén is. Tami és Berto, a barcelonai álompár egysaroknyira lakik a Güell-palotától, Gaudí Güellék számára tervezett katedrálisszerű kulipintyójától. A lépcsőház szűk, de Tami szerint akadnak ennél szűkebbek is. A Tami és Berto otthona fölötti lakást minden nyáron kiadják. Mondanom se kell, amint első nap elindultunk a harmadik emeletről lefelé a szűk lépcsőn várost nézni, egy csapat magyar turista evickélt velünk szemben felfelé, a kiadó lakáshoz, a lifttelen lépcsőházban húszkilós külsejű bőröndökkel.
     A lakás kárpótol, ha az ember átverekedte magát a szűk átjárón, mert tágas és szellős; nem ajtóval elkerített egységek, hanem egymásba átfolyó, nyitott helyiségek, így a hőségben sem reked meg a levegő. Az erkélyről egy tágas belső térre látni, amit több hasonló emeletes ház fog körül, és ami a seszínű falaktól sápadtnak tűnne, ha nem nőne ki a kellős közepéből egy pálma, emelt lombbal hirdetve az élet és szépség diadalát. Egyes épületek alsóbb szintjeihez olyan tágas erkély csatlakozik, hogy bőven elfér rajta egy kisebb dzsungel meg egy több személyes kerti asztali szett, egy másikra meg kör alakú medencét applikáltak - feltételezem, nem szégyenlősek az ötletgazdák, hiszen az egész nagy lakóegységből kilátás nyílik a pancsolásukra.
     Az épületekben zajlik az élet, naponta hallani a helyi gyereknevelési műsor új epizódját az egyik szemközti lakásból, ahol a kis Pedrót fáradhatatlanul instruálja az anyukája. Valahonnan behallatszik a pakik hangos horkantása, olyasmi, amikor az ember felgargarizál mélyről a csulázáshoz. S e lakószegletre is áll, hogy Barcelonában 24 órán át zajlik az élet, mert a szemközti épületben működő diszkó hajnalig (reggelig) zenei aláfestést szolgáltat; nem felzaklat, inkább megnyugtat, hogy a város lüktetésében álmodom - minden pillanatban része vagyok a pulzálásnak. Az épületek közti belső teret macskák lakják. Gazdájuk nincs, eteti őket az egész lakóegység; nem kell nagy megerőltetésre gondolni, elég egy laza csuklómozdulat, amivel az ember lehajítja nekik a halszálkát vagy a kajamaradékot; csak az a bosszantó, ha más kajamaradéka az erkélykorláton landol, pláne, ha épp a mosott ruha lóg az erkélykorlátra erősített szárítóról (lehet, nem is nagyon merik kilógatni...).
     Olyan ez együtt, a sok lakás, a belőlük kinövő erkélyek, az erkélyeken dúsan terjedő növények, az itt zajló szappanoperák hangjai, a mindenkihez tartozó macskakolónia, mint egy láthatatlan szálakkal összekapcsolódó közösség, akik részt vesznek egymás életében, még ha nem is váltanak szót, csak egymás látóterében léteznek; és az egész szíve, ütőere a középpontból kimagasodó pálma.
     Amikor az erkélyeken csend honol, például siesta idején, elszórakoztat Tami és Berto két állata (a kölykök, tudjuk...), a hullámos papagáj és Manolito, a nyúl. Manolito volt meg előbb, de a hullámos papagájt nem olyan fából faragták, hogy ne ő legyen az úr: elszedegeti Manolito ételét, csipkedi, és egyáltalán, Manolito egy percre se feledkezzen meg az ő jelenlétéről. Manolito csak akkor lelhet nyugalmat, ha a papagáj figyelmét elvonja a kalitkájába illesztett tükör; ugrál, tollászkodik a piperkőc, szemrevaló a kép - láthatóan elégedett azzal, amit a természet a számára kimért. A ketrec és a kalitka ajtaja nyitva áll, Manolito és a papagáj játszótere a szellős lakás, nem tabu számukra festőállvány, zongora, üvegasztal - de a saját kuckó éjszakára mindig visszavár.
     Lehetőségek tárháza és védett bástya - inspirál és óv ez az otthon.

Snitt.

     Sok épület áll üresen Barcelona történelmi városnegyedében. A parlagon heverő házakat, lakásokat gyakran magukévá teszik a hippik, akár még táblát is kiraknak, hogy tudassák a lakókkal, békések a szándékaik. Hippik szállták meg a Güell-palota közvetlen szomszédságát is, bekvártélyozták magukat a házba, innentől az ő placcuk, de nem öncélúan: szervezik a programokat a "közösség épülésére". Gazdag családok gyermekei, így szól a fáma, és e rebellis exodusszal protestálnak a gyökereik ellen; azért látni, hogy laptopon pötyögnek az erkélyen, és gondolom, egy laptop árát még Barcelonában sem lehet összekoldulni, szóval elnézőek lehetnek azok a gyökerek. Tami, amikor legutóbb bejárta a Güell-palotát, az egyik ablakon át tanúja volt az alábbi vidám életképnek a hippilak erkélyén: a hippifiú szívogatta a vízipipát (mi mást), a kutya a kanapén nyújtózott, a csaj pedig, a barátnő, oldalborda a földön csücsült a kanapé mellett; ki-ki amilyen pozíciót kiharcolt.
      A Güell-palota melletti épületnek nevet is adtak a házfoglalók, kifüggesztették a táblát: "A casita de al lado", azaz "Szomszéd ház"; szép régi szokás megkeresztelni a kúriákat. Mint írtam, nem henyélők, legfeljebb ingyenélők (a kettő tehát nem ugyanaz), a bejárati ajtóra kerámiamozaikot készítenek, így tisztelve a szomszédban honoló Gaudí-szellemiséget, odafigyelve a városképre is. Programjaikról saját honlapon adnak hírt (lásd alant), szerveznek ők mindenfélét: kézimunkázást, makramézást, kiállítást 9/11-ről és világkormány-ellenes felvilágosító workshopot (ez utóbbi elég összeesküvéselmélet-szagúan hangzik, de végül is ők gazdag családok gyermekei, ismerhetnek egy-két zárt ajtók mögött születő koncepciót).
     Ki tudja, talán épp őket, vagy egy másik házfoglaló hippibandát hallgattam a kikötőnél, reggae-t meg más laza ritmust játszottak, egész professzionálisan, egy halom turista gyűrűjében. A CD-jük elég jól fogyott (igaz, csak pár eurót kóstált), de gondolom, turistaszezonban összejön annyi az utcazenéből, hogy tovább űzhessék az underground foglalkozást.

http://lacasitadealladobcn.blogspot.com.es/
      

Idő

    A nyár végi hőségben, amit szerencsére megszakít időnként egy zuhé, elárasztják a turisták Barcelonát; alighanem csak ők tartják a lelket a felforrósodott fejű katalánokban, akik vagy elhúztak nyaralni az augusztus végi kánikulában, vagy igyekeznek jó bevételre szert tenni a főszezon végi rohamból. Azért hallok annyi spanyol szót, hogy ne támadjon hiányérzetem, maradt még elég őslakos a városban, a buqueriában például, magyarán a piacon, ahol a standok roskadoznak a tarkán pompázó gyümölcsöktől, ahol gyönyörű húsú tengeri fajokat árulnak, óriás halfejekkel nézhetünk farkasszemet, és polipkarok kandikálnak felénk; persze mindezt a turistacsalogatást kissé drágán mérik, tudva, hogy ilyen áruorgiának ki tudna ellenállni. Az egyszeri spanyol és katalán háziasszony nem a buqueriában intézi el a nagybevásárlást, de itt legalább minőséget kapni. A Rambla padjain spanyol nyugdíjasok üldögélnek, befészkelték magukat a nyüzsgés közepébe, és pergő nyelvvel kommentálják a tömött korzózást, ami végighömpölyög a nagy sétálóutca árnyas fái alatt, az árusok, teraszos étkezdék, mutatványosok és piktorok között. A burjánzó barcelonai épületek árnyékában, a katedrálishoz közel, hűen a történelmi atmoszférához két gitáros régi spanyol dallamokat penget az éterbe, természetesen birtokában a szükséges virtuozitásnak, és én ismét megcsodálom a spanyol férfiak sajátos szépségét, ami mindig a második pillantásra válik nyilvánvalóvá, hogy egyik se az a kimondott jóképű, mégis mindegyikükben testet ölt valami mély, sötét, férfias esztétika.
       Létezik egy másik Barcelona is a mainstream mellett, még csak nem is eldugva, csak a nagy korzóról be kell érte kalandozni a szűk utcácskákba. Ezt Tami és Berto mutatják meg, a barcelonai álompár, akik a magyar és a spanyol néplélek ötvözésével - a hasonlóan több kultúrájú párokkal együtt - egészen biztosan többet tesznek az európai integrációért, mint az EU összes neves intézménye. Tami és Berto a kanapéjukon kívül felajánlják, hogy bevisznek azokba a zugokba, ahova az átlagturista nem téved el. A jó vendéglátás része, mint megtanulom ez alatt az út alatt, a kedves vendég egyéniségéhez szabott programlehetőségeket összeállítani. Berto elgardíroz minket a vintage utcába, mert mindig én jutok eszébe, ha arra jár, és van abban valami megindító, hogy eszébe jutok valakinek, aki ennyire távol van fizikailag, és akihez egy hónapnyi közös történet csatolt a mútlban egy albérletben, és valami olyasmivel szeretne most megajándékozni, ami igazán hozzám illő, amit én jelentek neki (még mindig jelentek). És ebben a vintage utcában összegyűjtötték a múlt minden, olykor meghökkentő elmeszüleményét, legalábbis stílus kategóriában: furcsa, letűnt ruhaanyagok, csiricsárén ható színösszeállítások és minták. Nem kirívó itt a harmincas évekből származó táska, az ötvenes évek pláne átlag, egy helyütt roskadozik a fal a csatos retikülöktől, amit elegáns kesztyűs kacsómmal csatolgattam volna, ha nem emancipált nőnek születek a jelenkorba. Ahogy a kaspóként újrahasznosított régi földgömbre és dobra pillantok, rájövök, hogy a vintage nem a megkövült múlt iránti hódolatot, hanem a múlt dinamikus újrafelhasználását jelenti, és hogy a szemét fogalmának léteznie sem kéne, mert semmi sem hullik el, csak átalakul(ásra vár).
      Egymásba vegyülnek a valóságok, mintha összetorlasztanánk az idő fonalát, vagy lemásolnánk az idővonal korábbi darabjait és a jelen ponthoz illesztenénk, nagy csomóvá duzzasztva fel. A retró utca után betévedünk egy régi kápolnába, ami egykori funkciója helyett immár kortárs kiállítóterem szerepét tölti be, és a rebellis vásznak közt járva hangosan koppan minden lépés, mert a hely akusztikája nem morzsolódott le; eljátszok a gondolattal, milyen remek lenne itt egy reggae-koncert, követve a hitvilág alakulását. Vagy a Marseille nevű kocsma, ha jól emlékszem a nevére, ami tényleg a '30-as évekbeli Marseille-t juttatja eszünkbe, ahol ugyan egyikünk se járt, mégis tudjuk, hogy ez az, és várom, mikor válik ki a zajongó, italozó tömegből valamelyik Rejtő Jenő-rosszfiú. Még csak valóságos térnek sem kell lennie ennek a régi idődarabnak (végül is elvetették már az objektív valóság fogalmát): egy másik bár varázserdőt idéz, zegzugos tündeligetet, ahol a vízmosások feletti mesterséges sziklákon emberfeletti lények kell hogy üljenek. S itt már tudom, hogy az emberi elme egyre gyarapodik minden letűnt korszakkal és elmeszüleménnyel, a végtelen felé.

Organizmus

     A nyár (naptárbeli) leköszönésekor egy hosszú hétvégére Barcelonába repültem. A jegyet kora tavasszal foglaltuk (többen, természetesen, egyedül csak indokolt esetben utazom), amikor épp betört kis hazánkba egy új olcsó légitársaság. Az egész ország jegyet foglalt akkor, ezt túlzás nélkül állíthatom, az ismerőseimnek kb. a harmada, pedig csak a marketing volt hangos, mert a rep.jegyre annyi költséget rápakolt a cég, hogy távolról sem a legjobb ajánlatot kaptam telibe, de mint tudjuk, ilyen ez a reklámszakma és a fogyasztói társadalom.
     Mintha csak tudtam volna, amikor Barcelonát propagáltam úti célul, hogy nyár végére pont olyan helyre vágyom majd, ami részben ismerős, és nem csupa újat kell befogadni, hanem kikapcsolni és fürdőzni a hely szellemében. Azokat az utakat élvezem legjobban, amikor másodszorra térek vissza valahova, feltéve, hogy első alkalommal jól megnéztem, és eltelt annyi idő az előző út óta, hogy ismét izgalmas legyen, mert emlékezetből ki tudom választani, melyek a kedvenc zugaim, és már annyi is elég, ha azokat felkeresem, mellé pedig pont annyi új dologba botlok, ami még nem fáraszt el, hanem felvillanyoz; és szó sincs arról, hogy a közeget már unalomig ismerném.
     Ilyen lelkiállapotban talált meg Barcelona, illetve ilyen lelkiállapotban látogattam meg őt, és négynapnyi tiszta örömöt kaptam tőle, amit egy pillanatig sem árnyékolt be rossz hangulat vagy negatív érzelem. Barcelona utcáit róni komplett méregtelenítés és energiafeltöltés; bárhova téved az ember, nem járhat rossz helyen, egy dús erkély és érdekes kapualj mindig szolgál egy kis egzotikummal.

     Barcelona egyéniség. Nem egy ország esszenciáját hordozza és lesz prominens képviselője, mint Firenze; Barcelona csakis Barcelona. A város minden eleme hamisítatlan barcelonai matéria, ahogy Chanel a kosztüm és Chanel a parfüm - más-más megjelenése ugyanannak a márkának. Az utcákat járva a régi épületekből, erkélyekből, kapukból, átjárókból ugyanaz a burjánzás sugárzik, ami aztán Gaudíban éri el tetőpontját. Gaudí a burjánzó Barcelona vadhajtása, ugyanazon tő legbogasabb ága, szerves része a lénynek, szinte természetesen következik, hogy Barcelonának lett egy Gaudíja; nem furcsálljuk, mint a bohókás Hundertwassernél, hogy ugyan, hogy keveredhetett abba az arisztokratikus városba?
     Gaudí tulajdonképp úgy gondolkodhatott: miért ne lehetne kicsit extrább, miért ne burjánozhatna kicsit jobban? Miért ne lehetne egy erkély, egy kémény mondjuk olyan formájú, mint egy mákgubó, vagy habcsók, vagy szőlőfürt (ki mire asszociál)? Jól nyitva tartotta a szemét és látott, magába szívott és átlényegített mindent a saját nyelvére. Minek korlátozna minket a színtelen hagyomány? Gaudí aztán tovább inspirált, ahogy a város későbbi épületein látni, fémnyúlványok és szabálytalan üvegtáblák, némelyik egészen közel valamelyik Gaudí-épülethez, és a kettőt összehasonlítva megértem, mi a különbség a stílust követő, átgyúró jó szakember és a géniusz között.

     Persze Gaudí önmagában nem lett volna elég az épületekhez. Szerintem korrekt lenne, ha egy emléktáblán felsorolnák a mesterembereket, akik a sok fantáziaképet mesteri módon formába öntötték; egy-kétszer elállt a lélegzetem attól is, mekkora munka lehetett ezt vagy azt kifaragni. Kellett továbbá egy-két mecénás, mint Güellék, akiknek feneketlen erszényéből tellett arra, hogy a zseni összes grandiózus ötlete szárba szökkenhessen, és természetesen a szponzornak és a művésznek meg kellett találniuk egymást, és fel kellett ismerniük a lehetőséget. Valahol ott az organizmus mélyén tudni kellett, hogy ezt a meghökkentő hajtást nem lemetszeni, hanem gondozni kell, odamenjen a fény, a tápanyag, mert különlegességével ez válik majd az egész szervezet díszévé.
     Tehát Gaudí kedvére alkotott, ha távolról szemléljük, apró mesebeli palotákat, amik, ha közel érünk hozzájuk, egészen nagyszabásúvá és minden furcsa szépségükkel valóságossá válnak; amelyik épület visszafogott színű, azon nincs két egyformán tekergőző erkélykorlát és tejszínhab-arcok bámulnak a tetejéről, egy másik házon dús indákba tekereg a festés és a színes indák közül fehér karneváli álarcok villannak elő, nem is beszélve a Güellék parabolamániás, katedrálisszerű kulipintyójáról.

     Így jutunk el a Sagrada Familíáig, és lenyűgözve figyeljük, ahogy a szemünk előtt épül a katedrális, számba vesszük, mi készült el legutóbbi ittjártunk óta; a modern ember elfelejtette, milyen érzés, amikor 100-150 éven át növekszik egy nagyszabású épület; ilyen élmény lehetett a kölni vagy a firenzei dóm építése: amikor az embert ügyes-bajos dolgai a városba szólították, megtekintette, hogy áll az építkezés, mi készült el, mi van még hátra, és reménykedett, hogy életében módja lesz meglátni a végeredményt. Már nekikezdtek a Sagrada Familía belső oszlopainak, és a makettre pillantva látjuk, hogy mire elérik teljes méretüket, az oszlopok úgy veszik majd körül egymást, mint a csészelevelek és a sziromlevelek a bibét, és persze ez lesz, de már most ez Gaudí elméjének legtündöklőbb virága.
     Barcelonának nemcsak az épületei, hanem az útszerkezete is barcelonás, mert hol máshol ötlött volna fel, hogy egy diagonális vonalat húzzanak át a városon, és oktogonná tompuljon az útkereszteződések sarka? És végül a designboltok árui színeikkel, leleményességükkel szinte követelik, hogy otthonunkba csempésszünk egy apró barcelonai hajtást; helikopteres kanál, fejformájú csésze, pókhálót formázó fülbevaló pókkal, tudom is én, mi még, hogy gyarapodni kezdjen világunkban a visszaszoríthatatlan, lekötözhetetlen burjánzás.