Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2012. szeptember 30., vasárnap

Mozgólépcső

     Tónival, égből alászálló útitársammal - igaz, mindannyian égből alászállók vagyunk, elvégre ez nem egy roadtrip, hogy repülő helyett kocsival közelítsük meg Kelet-Európából Barcelonát - céltalanul kószálva elérünk a Montjuicra. Számomra a Montjuic az a hely Barcelonában, ahol kiváltképp érdemes kavarogni (a többi barcelonai szegletben is, de itt aztán sőt és pláne), elkeveredni az ösvények és parkok közt, meglelni a legszebb kilátást a tengerre, a falloszformájú felhőkarcolóra, vagy csak felfedezni egy különösen sudár pálmát, egy misztikusan dús gyökerű fát; de most hiába hívogat a stadion, az erőd, kimarad a Miró Múzeum, leginkább, mert kordul a gyomrunk, és az eső lába is lóg. Ezen a délelőttön (melyiken, mikor? mindegy) csak az alját kapirgáljuk a Montjuicnak, illetve csak a Katalán Nemzeti Múzeumig jutunk, bár már onnan is nyílik kilátás: a felhők fátyla egészen eltakarja a szemközti hegyeket, a vihar előtti csendben pedig nyugodtan tör az égnek a Sagrada Familía és a fallikus toronyház.

Egy hely a Montjuicon, ahova egyszer eltévedtem

     A Katalán Nemzeti Múzeum előtt sétálgatva szemet szúr a mozgólépcső, ami igény szerint lefelé visz és felfelé hoz a hegy oldalában, több mozgólépcső egyre magasabbról és magasabbra, szintről szintre kiépítve. Milyen praktikus, jelenik meg szemeim előtt a lankákat nehezen koptató idősek és magassarkúban tipegő nők hada, végre nekik is osztanak lapot, vagyis egy segítő szerkezetet; Tóni szerint a mozgólépcső inkább annak a jele, hogy a könnyebb utat részesítik előnyben. Mindegy, én ezzel megyek le rögvest, nem lebicegek, hanem ráérősen lesiklok a szerkezet tempójában, jelentem ki. A fene vigye el, hogy pont most álltak neki javítani. Csüggedten nézem a szerelőt, látszik, hogy nem mostanában fejezi be; üsse kő, úgyis ebben a minutumban szakadt a fejünkre az ég, hátha rendbe rakják, amíg kibekkeljük ezt a zuhét itt a fa alatt.
     Aligha bekkelünk ki itt bármit, jócskán átereszt ez a lombkorona; jobb, ha megszaporázzuk ízibe a múzeumig. Már benn is vagyunk. Immár a múzeumban kószálunk spontánul, nem akadályoz minket sorompó, legfeljebb, ha a képtermeket céloznánk meg: szabad az út a Katalán Nemzeti Múzeum terében, belépőjegyet csak a kiállítóhelyiségekbe kérnek. Rendkívül ügyesen és elegánsan hasznosítják a nagyszabású épületet, a tágas aulába például berendeztek, illetve diszkréten elhelyeztek, mert a tér akkora, hogy szinte fel sem tűnik, egy hangversenytermet. A fehér terem egyik végében, és feljebb, az oldalsó oszlopok között az ülések, a fehér terem másik végében pedig a színpad, sőt, feljebb egy orgona is várja a hangverseny eksztázisát. Most csak a léptek koppanása kelt neszt a térben, amibe a fehér szín tisztaságot és áhítatot csempész, de kinek jutna eszébe összemocskolni ezeket a falakat.

 A Katalán Nemzeti Múzeum és a mozgólépcső, naposabb időben
   
     Az emeleten egy nagyobb teremben kényelmes kanapék, emberek zizegése - többedmagunkkal ejtőzünk itt, amíg a zápor elvonul; mondanom se kell, a részt, ahonnan kilátás nyílna a Sagrada Familíára és a "Barcelona Faszára" (vagyis a frivol formájú felhőkarcolóra), elkerítették étteremnek. De még ezzel együtt is, nemcsak múzeum ez a tér, még csak nem is hangversenyteremmel felszerelt múzeum, hanem olyan hely, ami embereket fogad, beengedi azt is, akinek nincs célja sem képpel, sem zenével, sem étellel, egyszerűen csak ott kíván lenni, ücsörögni.
     A gyomrunk már eléggé korog, ami nem veszi ki magát túl elegánsan a visszhangzó teremben, ezért arra jutunk Tónival, az égből alászállóval, hogy eljött az idő átküzdeni magunkat a zivataron a legközelebbi metróállomásig. A múzeumi prospektust emeljük a fejünk fölé esernyő gyanánt, iszkolunk lefelé az ómódi kőlépcsőn, és lemondó pillantást vetek a szomszédos mozgólépcsőre, ami nem szállít le a maga tempójában, csak bénultan stagnál a nyár végi esőhomályban (gondolom, a szerelő inkább feladta ilyen munkakörülmények között). Mire a metróállomáshoz érünk, szétfoszlik a kezünkben az átázott múzeumi prospektus, és a tenyerünkön lenyomatot hagy a betűk nyomdafestéke. Persze nem szedett ízekre a langyos égi áldás, különben is, az eszünk már arra kalandozik, ahol Tami és Berto, a barcelonai álompár vár minket a meleg ebéddel.

Bámészkodás a Katalán Nemzeti Múzeumban

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése