Sikk

     Ha valaki francia földön születik, származzanak bármilyen náció közül a szülei, akkor franciának számít - mesélte anno franciatanárom. Sőt, amint valaki megkapja a francia állampolgárságot, automatikusan belép a francia nemzet soraiba - tette hozzá. Látszott, hogy nagyra tartja ezt a gyakorlatot, mint a franciák nyitott, befogadó habitusának bizonyítékát.

      Franciaországba aztán jöhetnek a bevándorlók, és jönnek is, szó se róla. Említettem korábban, hogy Marseille-t nevezik a Maghreb fővárosának, no meg hogy Eszter szerint Marseille Afrika egy pontja Európában (vagy hogy is fogalmazott?), ez az a pont, ahol minden afrikai sikeresen megvetheti lábát az öreg kontinensen. Boltot nyitnak, üzletelnek; a bevándorlónegyedeket kihagytam, amikort ott jártam, így nem tudom, mivel foglalatoskodnak még, mindenesetre az ő számlájukra írják a rossz közbiztonságot.

     S ez még távolról sem az összes szín a palettán. Tóni, az országokon átívelő - talán emlékeztek még kedvenc főhősünkre, kedves Olvasók - küldött nekem egy írást az elmúlt évek francia nemzetiségi politikájáról (a címe: Francia nemzetiségi  politika az elmúlt években; fájdalom, szerző és egyéb hivatkozási pont nincs a szövegben). A cikk szerint Franciaországban hemzsegnek a kisebbségek: bretonok, németek, korzikai olaszok, flamandok, baszkok, katalánok (úristen, csak ki ne hagyjam valamelyiket), ehhez jön még 5 millió muzulmán, ám a nemzeti kisebbség fogalma jogilag ismeretlen az országban. Aki Franciaország területén születik vagy állampolgárságot nyert, az automatikusan francia, a cikk szerint azonban a francia nemzethez tartozás joga = franciásítás. Vagyis hiába tartod magad bretonnak, katalánnak, arabnak, az anyanyelved hivatalosan francia, a történelmed a francia történelem, az ételed a francia konyha remeke stb. Ezáltal válik Franciaország a kisebbségi elnyomás mintapéldájává.

     A számomra ismeretlen szerző ezt a gyakorlatot a francia forradalom idejére és a jakobinus diktatúrára vezeti vissza. A Bourbonok nemigen törődtek alattvalóik nemzetiségével, nekik elég volt a maguk franciasága, ám jöttek a jakobinusok, és kétségbeesetten látták, hogy az ország sok lakosa a nyelvi különbségek miatt, illetve a francia nyelv ismeretének hiánya miatt nem szerezhet tudomást az őket megillető jogokról. A francia nyelv kötelező ismerete így vált a szabadság, egyenlőség, testvériség eszközévé és zálogává, illetve a mindenkit megillető állampolgári jogok biztosítékává. Franciaországban azóta is él a polgári nemzet fogalma: az államhoz tartozás biztosítja nemcsak az állampolgári jogokat, hanem a nemzethez tartozást is. Mondhatni az állampolgári jogok magukban foglalják a nemzethez tartozás jogát, a francia nemzetet pedig a francia nyelvvel kötik össze. A francia állam garantálja a testvérekből álló francia nemzet minden tagjának az egyenlő jogokat és a szabadságot, és hogy még véletlenül se kallódjon el senki, a legjobb, ha mindenki egységesen franciául beszél (hogy érthetnéd meg a jogaidat a francia törvényekből, ha nem tudsz franciául, ha???).

      A gyakorlat azóta sem változott. A francia állam minden bizonnyal felismerte, hogy egy csomó nyűgtől megkíméli magát - például kisebbségek parlamenti képviseletének kérdése stb. -, ha hagyja a nemzetiségi politikát a maga nemlétezésében (mert hát mivé lenne Franciaország ereje, ha feldarabolnák az egységét). Persze így is generáltak maguknak egy-két problémát, hisz azokon a területeken, ahol kisebbségek élnek, még akkor is, ha a politika erről nem akar tudni, megindult a harc a kétnyelvű helységnévtáblákért, majd elkezdték alapítgatni a kisebbségi nyelvű iskolákat, ráadásul a korzikai olaszok megpróbálták elszakítani Korzikát az anyaország testétől, és még a muzulmánok is jöttek a vallásukkal meg a fejkendős asszonyaikkal, akiket látványos "másságuknál" fogva képtelenség volt asszimilálni az egységes és egyforma Franciaország képébe. Tehát folyton kilóg a lóláb.

      Számomra, a kis magyar nemzet leányának számára van a történetnek egy további tanulsága is. Ha összevetem a hazai nemzeti hovatartozási kérdést a franciáéval, érzek egy érdekes interpretációs különbséget. Az itthoni helyzetet úgy foglalnám össze, hogy léteznek bizonyos áramlatok, amelyek - számomra - azt sugallják - némi erőszakos felhanggal -, hogy aki nem esküszik fel a magyar nemzeti jelképekre (nyelv, történelem, turul stb.), az idegenszívű, és nem hazájához hű magyar. Ezzel szemben a franciák milyen elegáns és rafinált köntösbe burkolják ugyanezt: gyere körünkbe, és tied a jog, a szabadság és minden lehetőség, mit csak az ország kínál. Cserébe fogadd el ezt meg azt, építsd magadba a francia kultúrát, és élj, ahogy a franciák élnek, de milyen csekélység ez ahhoz a bőséghez képest, ami rád vár! Ugye-ugye? Azt hiszem, ezt hívják diplomáciának. És sikkes megoldásnak, amiről olyan híresek a franciák.

       

A "h", ami nincs és mégis van

     A "h"-t nem ejtik a franciák, tanultam anno franciaórán. Kiírják díszként, talán megszokásból, hagyománytiszteletből, vagy mert ciki lenne, hogy más népek használják, ők meg azt sem tudják, mi fán terem ez az izé. Később mégis az az érzésem támadt, mintha a franciák "h"-t ejtenének minden szóban, mintha hozzátoldanának egy "h"-t szinte minden mássalhangzóhoz. A "t"-k, de főleg a "p"-k után állandóan felbukkan a "h" hang, olyan szervesen, hogy fül meg sem hallja már, mert teljesen beolvadt a környezetébe. Hadd engedjek meg magamnak egy kis gonoszkodást, hogy a sok "h"-val pumpált "p"-től olyan köpködős hangzása van a franciának, de egy francia megengedheti magának, hogy köpjön a világra, hisz azzal, hogy franciának született, minden önmagába vetett kételyt kipipálhat. Elnézést, kihagyhatatlan élc.

     Gondolkodtam mostanában ezen a jelenségen, hogy valami van, és még sincs. Hogy valami annyira beépült, annyira nem emelkedik már ki, hogy észrevehetetlen. Mint a francia "h". Anno az egyetemen, a pszichológia szakon egyik tanárom tett egy megjegyzést, hogy a pszichológusnak kutya kötelessége felismerni mások elhárításait, a sajátját nem, de másokét igen. Ez a hozzáállás annyira megdöbbentett, mi tagadás, elborzasztott, hogy sok egyéb tényező mellett egyik okává vált annak, hogy diplomázás után évekig nem akartam pszichológusként dolgozni.
     Sajnos később rá kellett jönnöm, hogy attól, hogy nem vagyok pszichológus, még nem kerülöm el a pszichológusok legfőbb csapdáját. Tény, hogyha az embernek olyan szakmája van, legyen az bármi, hogy osztja közben az észt - ami minimum übermensch-sé érdemesít -, akkor rém könnyű vakká válni a saját gerendákra, mert mások szálkái valahogy kirívóbbak. Viszont attól függetlenül, hogy szeretnénk magunkat jobb embernek hinni másoknál vagy sem, mindannyian megfutjuk ezeket a köröket.
     Milyen köröket? A "h" alapesetét, ami van is meg nincs is, pontosabban úgy van, hogy első blikkre nincs, egy kis odafigyeléssel viszont meghallható, meglátható. Például egy kollégám állandóan nárcisztikus (pszichológus)kollégákat lát maga körül (a posztgraduális képzésen meg a számos mentálhigiénés intézetben, ahol dolgozik), és mivel én ezt a túltengést nem tapasztaltam a szakmában, arra jutottam, hogy ő érzi magát picinek mások között, nem pedig objektíve sok körülötte a nagy egójú, vagyis nárcisztikus ember. Vagy aki másokkal arrogáns, lekezelő, közben úgy mellékesen megjegyzi, "elképesztő brutalitásban él" (értsd: agyonhajtja magát a munkában), az belül nyúzza-tekeri magát kínzóeszközökkel, és a saját brutalitása sugárzik ki - az már a dolog pikantériája, ha az illető segítő szakember, és vannak is páciensei.
     A "h" alapeset gyökere, hogy másokat látunk, magunkat nem - egyszerűen így vagyunk összerakva anatómiailag (is). Ezt a vakfoltot nevezte C. G. Jung árnyéknak. Az árnyék egyik sajátossága, hogy magunkban utáljuk, szégyelljük, és amikor másokban észrevesszük, mert másokban mindig észrevesszük, akkor roppantul idegesít. A másik sajátossága, hogy úgy belénk ivódott, hogy a saját látóterünkből kiesik, mások számára viszont gyakran nyilvánvaló, hiszen megnyilvánul abban, amilyen a minket körülvevő közeg, másrészt kihallatszik mindenféle megjegyzésből, elszólásból (szoktam is morfondírozni, hogy írom, írom ezt a blogot, és egy élesebb szem már kiolvasta belőle az összes gyengeségem).
     Nyilván adódik a kérdés, hogyan oldjuk meg a "h" dilemmát, vagyis hogyan vegyünk észre valamit, ami mások számára evidens bennünk, viszont annyira hozzánk nőtt, hogy nekünk fel sem tűnik? Sajna ha választ adnék erre a kérdésre, akkor osztanám az észt, és elindulnék az übermenschkedés felé. Szerencsére erre semmi szükség, mivel a válasz már szóba került az iménti szösszenetben.
     Ami viszont elszomorít, hogy pont azáltal válok übermensch-sé, hogy ilyen erőkkel igyekszem elkerülni... Ördögi egy kör ez a pszichológusszakma.

Ui.: Tudom, hogy nemsokára karácsony, de mivel ilyesmiken jár mostanában az eszem, ezért lett ez a nyersanyag a szöveghez. Kedves Olvasók, fogadjátok szeretettel a pszichológiai gyorstalpalót.

Liaison

      Vajon az egyszeri franciában, amikor a liaison szót használja, felötlik egy-két sikamlós gondolat legalább tudat alatt? Elvégre a liaison mindenféle-fajta viszonyt jelent... Például a francia nyelvben azok a szóvégi mássalhangzók, amelyek egyébként némák, meghúzzák magukat, mintha ott se lennének, amikor magánhangzóval vagy néma h-val kezdődő szót előznek, hirtelen megnyilvánulnak, hírt adnak létezésükről, vagyis kiejtendőnek minősülnek. Hozzátapadnak, hozzákapcsolódnak az utánuk jövő szóhoz, mintegy megkönnyítve a két szó közti átjárást a nyelv számára. Ez a hangkötés, vagyis a liaison egyik alapesete.
      Aztán van ugye a másik fajta liaison, maga a liezon, ami kiejtve is annyira szexi, hogy hangutánzó szónak is beillik; az is rájön a jelentésére, akinek nincs hozzá franciás előképzettsége. Definíció szerint légyott, szerelmi viszony. Egy titkos-tiltott románc, amiről - főleg a tizenkilencedik században - az egész társaság tud, a konvencióknak engedelmeskedve mégis mindenki úgy tesz, mintha nem látna és hallana semmit, és az elkövetők is úgy tesznek, mintha mi se történt volna. Majd az 1960-as években a szexuális forradalom hatására a liezonok titokzatosságát felváltja a közeledés és a közösülés nyíltsága, maga a szó pedig - legalábbis a magyar nyelvben - divatjamúlttá válik. Nyilván örülünk, hogy immár nem szükségszerű a bujkálás, a meg nem történtté tevés; igaz, ma már nem liezonjaink vannak, hanem kavarásaink, szexpartnereink, rossz esetben házasságtöréseink. Párkapcsolataink vannak, kihirdetett kéz a kézben járás. Mintha kikopott volna a sikamlós íz, eltűnt volna a sejtető kacarászások romantikája.
      Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy az egyszeri francia tudna nekem mesélni mindenféle pikáns modern liaison-sztorit, vagy akár még a hangok közti liaisonról is úgy beszélni, hogy egy egészen másfajta liaison jutna eszembe (kettő közti átjárás a nyelvnek, meg a hozzátapadás reménytelen bolond szerelemtípusa és hasonlók).
     A liaison mindenesetre csak átalakul, de sosem veszti el önmagát, bármilyen formát is öltsön, mindig ugyanazt képviseli a világban. A megfoghatatlan valami, amit liaisonnak nevez a francia, segít, hogy csökkenjen köztünk a távolság. Segít áthidalni az elszigeteltséget.

Inspired by Eszter