Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap – / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Európai Unió. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Európai Unió. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. november 7., hétfő

A járt útról a járatlanra

Azzal kezdődött, hogy pisilnünk kellett. Ránk jött a szükség – egyszerre, rám és a fiúra, aki száz százalék, hogy a nagy Ő – a lisszaboni hajóállomáson, ahonnan a Transtejo fut ki, a hajó, ami a tömegközlekedés részeként cirkál oda-vissza a Tejo folyó két partja, Lisszabon és Almada között. Nem volt mit tenni; ha lekéssük a hajót, hát le; óránként kétszer-háromszor jár, lesz másik. Lefordultunk a hajóállomás melletti vendéglátóegység felé – amolyan civilizált, restijellegű létesítmény.

Mielőtt igénybe vennénk a mellékhelyiséget, illenék fogyasztani. Odaálltunk a pulthoz; mellettünk éppen hajóskapitányok itták a felest. Valami vörös, likőrnek tűnő italt. Mint lélekerősítőt az indulás előtt; bár ha ők viszik a Transtejot, az legfeljebb negyed órás fuvar, nem túl strapás. Vegyültünk, legalábbis próbáltunk. Felénk fordult a pult mögül a kiszolgáló, a felesekre mutattunk, hogy mi is olyat kérnénk. Erre a hölgy nem abból az üvegből töltött, amiből a hajóskapitányoknak, hanem elővett egy másikat, cirádásabb címkéjűt, flancosabbnak tűnőt, és abból. Szóvá is tették a hajóskapitányok, pontosabban szóvá tettek valamit, kisebb perpatvar kezdődött, de nem értettük az okát. Hallgattuk; hallgatóztunk volna kíváncsian, ha értjük a portugált. Miután a kapitányok odébbálltak, csak megkérdeztük angolul, mi volt a szóváltás oka; a kiszolgáló annyit árult el, hogy azt kifogásolták, nem olyan ízű volt a likőr, mint szokott. Minket nem érintett a dolog; amit nekünk öntöttek, ízlett, és a mellékhelyiség is korrekt volt.

Snitt.

A Transtejo tömve volt hozzánk hasonló kirándulókkal, akik a szürke időben a szürke folyón mosolyogva figyelték az előttük elnyúló vörös hidat, a színes legóépületekkel kirakott lisszaboni partot, és fél szemükkel a békés Almada felé kacsintottak. A Transtejo hajót bérlettel külön térítés nélkül lehet igénybe venni, egyébként 3 eurót kóstál egy út – a díjszabás baráti, hisz a Tejo-hajó arra szolgál, hogy tehermentesítse a két part közt átívelő Április 25. híd közlekedését, az úttest és a vonat zsúfoltságát. A Transtejon kívül még komppal is megközelíthető a túlpart (és onnan Lisszabon), a térkép szerint egymástól kis távolságra találhatók a kompkikötők.

 Szürke napra virradtunk Lisszabonban

Almadában a kikötő környékén sok turista kószál, és sok a feléjük kacsintgató, kockás terítős étterem; halszag terjeng, száll a füst a sütödékből. Ötpercnyi séta, és elmaradt mögöttünk a többi kiránduló.

Almada kellemes hangulatú, csendes kisváros, ahol jól megférnek egymás mellett a csempézett falú, patinás épületek, a modern társasházak (némelyikük szintén csempével díszített) és az omladozó, magukra hagyott régi házak. Akad itt a dombon vármaradvány is; néhány lépcső, és már fel is értünk (újabb szép kilátás a hídra és a Tejo-torkolatra, ami olyan szélesen terül szét, hogy könnyen összetéveszthető az óceánnal, de még nem az). Ahogy caplattunk a várhoz felfelé, az egyik ház ablaka felé fordulva, épp mellettünk, egy idős hölgy arcába botlottunk, amint bent a szobában támasztotta a párkányt és szemlélődött, figyelte a jövés-menést; összerezzentünk, mint a betolakodók; már nem emlékszem, hogy zavarunkban mi köszöntünk rá, vagy ő miránk, „boa tarde!”.

Elhagyatott ház Almada belvárosában

A főtéren kedélyes kávézók és éttermek, többükbe benéztünk, válogatva, hol költsük el az ebédet; a vendéglátóhelyek falán legalább egy kisebb festmény ábrázolja a főtér templomát, de az igazi dicsőség – és, gondolom, a „legnagyobb lokálpatrióta” kitüntetés – csakis nagyméretű csempeképpel vívható ki, amely a városka főterének minden szépségét megörökíti, miként a megrendelő lángoló érzelmeit is szülővárosa iránt. Az egyik étteremben a helyiek olívaolajban tocsogó tőkehalat ettek – rövidesen köztük ettünk mi is.

Majd' elfeledtem: Almadának azon a pontján, ahonnan a legszebb kilátás nyílik az Április. 25. hídra, kitárt karú Krisztus-szobor áll egy égbe nyúlóan magas, kaput formázó talapzaton; nem véletlenül idézi fel a Rio de Janeiró-i Megváltó Krisztus szobrát: bevallottan arról koppintották, pontosabban Salazar, a diktátor, akinek Rio de Janeiróba tett útja során gusztusa támadt az ottanihoz hasonlót emelni Portugáliában is. A Krisztus Király szobor Almada városának büszkesége; bár élek a gyanúval, hogy azért fordulnak be a mellette levő parkolóba egymás után a turistabuszok, mert különösen szép fotók készíthetők innen Lisszabonról, a Tejoról, a vöröslő hídról és főleg magunkról, amint az előtérben szélesen mosolygunk.

 Csak azért szúrtam be ezt a fotót, hogy legyen mi megtörje a hosszú szövegfolyamot...

Snitt.

– Ne a Transtejoval menjünk vissza, jár a közelben komp is – mondta a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő. Ráálltam. Letértünk a járt útról, és tettünk egy vargabetűt. S ennek köszönhetem, hogy láttam valamit az igazi Portugáliából.

Elindultunk; követtük a Google térképet; kisvárosi utcákon tekeregtünk Almadában. A három-négy emeletes, modern lakóházakkal szemben omlásnak indult régi épületek haldokoltak – mintha gazdátlanok lettek volna. A vakolatuk lepergett már, ajtó- és ablakréseikből fűcsomók bukkantak elő; már ha volt ajtajuk és ablakuk egyáltalán. Elhagyott házak mindenhol akadnak, nemcsak a külvárosban: Almadában a főtér mellett, a sétányon is. Nincsenek kivételezett helyek. Portugáliában nyilvánvalóvá válik, hogy az elmúlás az élet része.

A város szélén felújított, színesre vakolt, sokemeletes házakból álló lakótelepen haladtunk át; egy tábla tudósított, hogy uniós forrásokból történtek itt a fejlesztések; széles a választék Portugáliában is, hova lehet pumpálni az EU-s támogatásokat. A játszótéren gyerekek, egy árnyékos sarokban felnőttek gyülekeztek, valahol a közelben zenét bömböltettek. Mintha a helyet belengte volna a szombat esti bulira készülődés hangulata. Elhagytuk a lakótelepet, gyógyászati komplexum következett, kardiológiai központ, egyetem, egészségügyi intézmények, modern üvegfalak, tágas ablakok, csend – a rendelés alighanem szünetelt.

Közben estébe fordult a nap íve; a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő bátorított, hogy a megfelelő irányba haladunk. A kíváncsisággal együtt jár a lehetőség, hogy eltévedünk – tudom. Virágos réten birkák legeltek ráérősen.

Egy útbaeső falu – öreg és fiatal házak sormintája

Egy faluba értünk, az út mentén nagyra nőtt kaktuszok és vastag aloe verák. Egy-egy gazdátlanul maradt ház ékelődik a színesre vakolt családi házak közé – az előbbiből dús vadvirágcsomók hajolnak ki, az utóbbiból gyerekek. Lejtős út visz lefelé; festői a látkép, a falu, az esti rezzenetlenség; a nagy Ő biztat, ez már a célegyenes. Hiszem is, nem is; számít is, meg nem is. Örülök, hogy ott járunk, ahol; ebben a faluban, ahol senki nincs az utcán, és csak a semmi van; s hogy most ez lehet a minden.

Imhol látszik a kompkikötő és a vízpart; a nap ezüstpászmákat szór a vízre. Jegyet váltottunk; az állomáson a Porto Brandão nevet olvastam. A visszaút Lisszabon Belém városrészébe 1,5 eurót kóstált. A kompon a helyiek a korlátnak dőlve nézték, ahogy a Tejo folyó a lemenő nap fényében eléri az óceánt; köztük néztük mi is, egyedüli külföldiekként.

 Arrafelé az óceán...

2013. július 12., péntek

Közkincs

      2013-ban Marseille tölti be Európa egyik kulturális fővárosának megtisztelő tisztét, bár a Provence-ban önkénteskedő Eszter mesélte, hogy a környező rendezettebb, konszolidáltabb és tisztább városokban élők röhögőgörcsöt kaptak a hír hallatán. Tény, hogy Marseille-nek nincs olyan arca (értsd: egyik arca sem a sok közül), ami beindítaná a magaskultúrával kapcsolatos asszociációkat.
      Eddigi életem során Pécsen és Nagyszebenben kaptam el hasonló rendezvényt, és az élményeim alapján a marseille-i sem volt gyatrább a többinél. Tulajdonképp a szisztéma azonos, csak más-más árnyalatokkal. Természetesen vétek lenne nem megragadni az alkalmat és leakasztani pár millát az EU-ról egy nagyszabású kulturális létesítmény felhúzására (ha jól emlékszem, a pécsi Zsolnay Negyedet nem sikerült befejezni a kulturális évad időtartama alatt). Marseille például egy új múzeumba ruházott be, stílszerűen az Európai és Mediterrán Kultúra Múzeumába (MuCEM), egy termetes üvegkockába közel a Régi Kikötőhöz, amit rendben át is adtak a kulturális évad kezdetén. Az épület közvetlenül a tenger mellett kapott helyet az erőd szomszédságában, a körülötte futó sétányt szinte nyaldossa a víz, és szikrázik a fény az egész konstrukción, ahogy a fénypászmák szikráznak a fodrozódó tengeren. A MuCEM üvegfalán szabálytalanul hullámoznak a vonalak, mintha a tenger kétdimenziós mintázatát bámulnánk, az épület mögött pedig a tenger folytatja a hullámzást háromdimenzióban. Mintha egyazon folyamat különböző szakaszai lennének. A MuCEM a szárazföld utolsó kiszögellése kíván lenni a nyílt vízen, de egy kissé a már a víz is maga - a célja, hogy átmenetet képezzen.


     A kulturális fővároskodás másik célja a közösségi terek felrázása és benépesítése. A Vieux Port előtti téren elhelyeztek egy igen szellemes művet, ami szinte vonzza maga alá a jónépet: néhány tartóoszlopra egy méretes tükröt helyeztek, ami fejjel lefelé visszatükrözi az alatta kavargó színes jövés-menést. Csak kissé hátravetjük a nyakunk, és máris meglátjuk, milyennek látszunk felülről a magunk valójában, no meg a többi ember itt körülöttünk, feltűnik egy eddig ismeretlen szemszög, ahonnan a bibliai mindenható nézne minket, vagy az, akinek a bibliai mindenhatót az egyszeri hívő évszázadokig képzelte. Vajon az egyszeri hívőnek eszébe juthat a tükör alatt a jó magaviselet követelménye? Én mindenesetre rá vagyok kattanva a az építményre, és mások is, ahogy az alatta összeverbuválódott tömeget elnézem. Nem rettent el a visszatükrözés, hogy most aztán felhagyhatok minden illúziómmal, hisz az arcomba ötlik a tökéletlenségem, ha mondjuk zilált vagyok, vagy ha épp rosszkedvű és csúnya (a kettő együttjár), vagy épp láthatóan hiú és kellemkedő. Nem érzem magam sem nagyszerűnek, sem silánynak, pontosabban mondva nem küszködök azzal, hogy hol silánynak, hol nagyszerűnek érzem magam, nincs mitől félnem tehát. "Megszeretni önmagunkat egy életre szóló románc kezdete" – írja Oscar Wilde. Máshonnan közelítve a témát: kifürkészni önmagunkat egy életen át tartó felfedezőút kezdete. Hisz csak azt szerethetjük valóban, akit ismerünk, ám szeretet nélkül nem lehetséges megismerni - olvastam eddig vagy öt szerző tíz könyvében.


      Marseille a pénzforrások egy - számottevő - részét nagyon ügyesen önpromóra fordította. Egy komplett pavilon, ráadásul a központi és állandó kiállítás tárgya a mediterrán életérzés, kultúra és maga a város, a látkép, a történelme. A rendezők egyszerűen felkértek kortárs művészeket, hogy hozzanak össze valamit a témára; a szándék átlátszó, és a végeredmény sem túl izgalmas. Persze igyekeztek összegyűjteni minél több megközelítést: akad a dombokon hullámzó és a város felett repkedő 3D-s útifilm, a város történelmét röviden levetítő időszalag, mindenféle képzőművészeti alkotás és kisplasztika; művészetbe csomagolt reklámfogások széles tárháza. Néhány egymás melletti elfüggönyözött fülke, amikben a piros, sárga vagy narancsszínű fotelokba telepedve a Mediterráneum különféle kakofóniáit hallgathatjuk, ahogy egy-egy művész lelki fülével megálmodta: sirályok, hajók, nyikorgó kerítésajtók, robogók esetenként karambolozva; a fülkékhez rövid szöveg arról, amit hang nem ad vissza, a narancsfák illata, füge íze, egy kávézó előtt összeverődött hevenyészett tömeg, amint elharapott franciasággal bonyolít valami ügyletet.

     Leginkább azért szeretem a kulturális főváros rendezvényt, mert lépten-nyomon bele lehet botlani egy kiállításba, egy installációba, szinte minden napra jut program, így valamit csak elkap a látogató a pár nap alatt, amit ott tölt. Megtöltik és felékesítik a tereket, mint a tenger melletti szép Pharo parkot, ahonnan körbejárva rálátni a kikötőre, majd kilátni a nyílt vízre, és ahol a park közepén álló villa előtt elhelyeztek néhány modern szobornak nevezett fából applikált alkotást, amiből mindenre asszociálnék, csak nem a szobor szóra. Pedig szobrok ezek a javából... csak nem terek és épületek díszének szánt, csodálni való testek, amit legfeljebb óvatosan és áhítattal tapogatunk össze (oh, mily grandiózus), hanem az élet sűrűjébe kívánkozó, részévé váló formák. Vagy csak a sok gyerek tekinti életre valónak a faszobrokat, úgy másznak és csúsznak rajtuk, mint játszótéri játékokon, és senki, sem szülők, sem tiltó táblák nem kergetik le őket. Mintha éppen ez lenne a szobor rendeltetésszerű használata, teret biztosítani a gyerekzsivajnak...


      Öröm látni, ahogy a szobrokon utat tör magának a zabolátlan jókedv, nincs pisszegés, vigyázzállás, riasztórendszer (kérem, ez múzeum), helyette nézd, milyen jól lehet itt kapaszkodni, húzódzkodni, még egy bukfenc is belefér, és az se baj, ha a ruha beleakad és elszakad. Ki tudja, talán épp e célból pakolta őket ide a művész... És milyen kár, hogy alapjáraton nem pakolják tele ilyen vicces vagy vicceskedésre alkalmas elemekkel a tereket, hogy a városoknak nem jut eszébe felkérni pár művészt telepakolni. Olyan természetessé és közkeletűvé tenni a művészetet, mint a vajas kenyér. Hol van az megírva, hogy fő funkcióként a közlekedést és a pénzköltési lehetőségek kialakítását kell előtérbe helyezni a köztereken?
     Fejembe veszem - arra inspirált a kulturális főváros -, hogy mostantól másként közeledek azon kevés térhez, amit módom van alakítani (sokan vagyunk, kevés tér jut mindenkire) - komponálok, színharmonizálok, művészetté installálom a sarkot, a tárgyakat, amik a kezeim közé kerülnek, legyen az bármi, kendő vagy növény. Tudatosabban kihasználom a szobába betérő fény útját, hogy mire hulljon, mit járjon át... Lehessen nálam is belebotlani valami szépbe... Átlényegítem, ami semleges, majd visszaalakítom, hisz mégis rendelve van valamire. Art brut a kuckómban; hozzáadott érték.

      Koncertet is kifogtunk; épp ez a kulturális főváros lényege, valami horogra akad így is, úgy is. De nem ám klasszikus zenét - nem is Marseille lenne, ha nem a népre gondolna még a program összeállításakor is. Szabadtéri koncert a központi pavilon mellett (meséltem róla, ez az önpromó helyszíne), és össze kell kaparnom az emlékeimet, olyan rég volt már, május elején, de úgy rémlik, stílszerűen valami afrikai vonal, inkább kommersz, mint kurrens, de persze azért tudtak pár ritmust. Egész szép tömeg kivonult, összejött (ez volt a cél), hisz ez egy prominens kulturális event, egy társasági esemény. Megjelent az afrikai Marseille is, már akik épp ráértek, és nem a boltjukban (pardon, bazárukban) tevékenykedtek, ütötték el az időt; áramlott és vonaglott a party (értsd: a kulturális event), lazán, sallangmentesen, élvezve a lehetőséget, hogy kaptak egy kis EU-s pénzt, hogy kedvükre pöröghessenek.

2013. május 3., péntek

Make love...


     Umberto Eco szerint nem a háború, hanem a kultúra köti össze Európát. És hogy 70 éve nem ugrottak egymás torkának, legalábbis fegyverrel, az európai államok, maga a csoda... igaz, hogy az időnként és helyenként lángra kapó ellenségesség jelzi, hogy az európai identitás egyelőre elég felszínes...
     Eco szerint nem az EU neves intézményeitől kéne várni, hogy összetákolják az európaiság eszméjét és érzését - a neves intézmények legfeljebb az Európai Egyesült Államokat tudnák összetákolni, bár a lángra kapó nemzeti büszkeség és széthúzás miatt azt is bajosan, vetem közbe. Akkor mi hozhatná össze Európát, ha nem az EU serény testületei, kérdi az egyszeri polgár, mondjuk én. Hát a szex, feleli Eco. Majd elindít egy laza gondolatkísérletet, miszerint egy katalán fiú Erasmus ösztöndíjjal nekivág az északabbi partoknak, beleszeret egy flamand lányba, és az egybekelő pár, no meg a l'amour gyümölcse, a gyermek ízig-vérig európainak tartja majd magát. A kulcs tehát az Erasmus-generáció kezében, sőt, Eco szerint az Erasmust kötelezővé kéne tenni nemcsak az egyetemistáknak, de a taxisofőröknek, a szerelőknek és egyáltalán az összes szakma művelőinek, az összes Európában született egyénnek. Hamarost kialudna a pocskondiázó, harcias hév. És a szexelés közben szűnő nacionalizmust sem lehetne politikai manőverekre felhasználni, teszem hozzá, de mi lenne akkor a  közélettel? Hajjaj. Make love, not war, nincs új a nap alatt...
      Ennyit felvezetésként. Ha a kedves Olvasó azt várja, hogy mostan nagy horderejű bejelentés következik, hogy útban van az olasz szerelem gyümölcse, csalatkozni fog. A helyzet, hogy álmaim latin loverjével jó ideje nem látszott összefutni életünk ösvénye, így a kettőnk l'amourja időközben átsiklott a múlt vonala mögé. Amikor álmaim latin loverjének pedzegettem, hogy megtorpant a románc, annyit írt, hogy élvezzem az életet és essek bátran újra szerelembe, hiszen nem korlátokat szabtunk egymás elé. Erre elfogott a mély megnyugvás, hogy ő valóban az a nagyszerű és nagylelkű ember, akinek feltételeztem, és milyen remek döntés volt beengedni az életembe.
     S vele együtt beengedtem a másmilyent is. Magamba fogadtam. Álmaim latin loverje örökül hagyja bennem Olaszország szeretetét, beleértve a ricsajt, a glamourt, a káoszt, amiktől ódzkodtam korábban - és lám, ma már az élet sava-borsát jelentik a számomra. Táguló látóterek.
    Viszont semmi szükség elkámpicsorodni, kedves Olvasók, mert ma este Marseille-be utazom. Várnak az új horizontok.
http://www.guardian.co.uk/world/2012/jan/26/umberto-eco-culture-war-europa



2013. április 6., szombat

Kávésztorik

     A köztudatban úgy él, hogy Európa legkávéimádóbb népsége az olasz, illetve a kávézás szeretete mintha Olaszországból áradt volna szét. Holott Olaszország nincs tele kávéültetvényekkel... Ám az első, igazán jó kávét készítő kávégépet, amely megfelelő nyomással préselte át a kávén a forró vizet, egy olasz, Angelo Moriondo szabadalmaztatta 1884-ben, Torinóban. 1901-ben a milánói Luigi Bezzera rukkolt elő további innovációkkal. Ezek a kávégépek eszpresszót, magyarul presszókávét főztek, ami ugye a ma ismert legtökéletesebb mennyiségű, sűrűségű és keserűségű kávéadag; ami ennél koncentráltabb, nagyon fejbe vág, ami ennél hígabb, mint halottnak a csók. Az espresso tehát olasz találmány, és az espresso alapból ágaztak szét további finom kávévariációk, a cappuccino, macchiato stb. stb. stb., a baristaként emlegetett olasz kávéfőzőmesterek kreativitásának hála. Persze a kávét magát nem az olaszok találták ki, már régóta kortyolgatták Európában, kávéházak is léteztek, az első európai létesítmény épp Velencében nyílt 1624-ben. A (korábban) török befolyás alatt álló területeken évszázadok óta (vagy évszázadokig) ismerték a "fekete levest", a napközbeni főétkezést lezáró, kajakómát ellensúlyozni kívánó nedűt, amit nem presszókávé, hanem török kávé formájában szolgáltak fel.
      Álmaim latin loverje szerint az olaszokat azért hozták hírbe a kávéval, mert kávé nélkül egyszerűen kidöglenek, az a bizonyos kajakóma nemcsak étkezések után állhat be náluk, hanem a nap során rengetegszer, egy gyors és erős kávé azonban rögtön életet ver beléjük, de csakis egy erős és finom espresso (nem a gyorson van a hangsúly), semmiképp sem a vizes, íztelen hosszúkávé. A cappuccinót reggelihez isszák, és croissant-t, (olaszul cornetto) esznek mellé, a nap hátralevő részében aztán mehet a kávébevitel igény szerinti formában és adagolásban.
     Álmaim latin loverje hozzátette, hogy Olaszország büszkélkedhet a legjobb kávéfeldolgozó cégekkel (melyik más tájék?). A pörkölésfajták lényege - ezt korábban nem tudtam -, hogy a zöld kávébabot milyen erős színűre pörkölik: lehet hókaszínű világos, ezt preferálják az USA-ban, a középbarna színű a bécsi, a sötétbarna a francia pörkölés, és a mélybarna, a "legeslegeslegszebb sötétségűre" pörkölt kávé, ami igazán keserű és testes ízt ad, na kitaláljátok, kedves Olvasók? Az interneten keresgélve olvastam, létezik spanyol pörkölés is, ami a kávébab túlpörkölése, és az így kapott kávé olyan keserű, hogy már szinte égett (vajon ki szerint)?



   A kávét és a kávézási szokásokat a különböző nemzetek és közösségek saját képükre formálták. Az amerikai kávéházláncokban felszolgált, számomra érthetetlenül óriási adagok engem személy szerint úgy eltelítenek, hogy beáll tőlük egy plusz kajakóma - gondolom ez valamiféle óriássá törekvés kifejeződése lehet az amcsiknál. A magyarok körében elterjedt kotyogós kávéfőző (én is erre esküszöm) "természetesen" a többi nemzet hipermodern kávégépénél aromában és koffeinben gazdagabb kávét készít (a Wikipédia szerint), azáltal, hogy alul a víz, felül a kávé, és a víz szinte átpréselődik a kávérétegen, kioldva a hatóanyagokat, aztán a szerkezet elégedetten kotyog, ha a legfelső részében összegyűlt a kávé.
     Egyszer az európai uniós hivatalok közigazgatásának kávézási szokásaiba is módom volt belekóstolni. Magyarország EU-elnöksége idején Budapesten tartották az Európai Fogyasztói Napot, EU-hivatalnokok, néhány nagy cég meghívott képviselője és civil szervezetek képviselőinek részvételével (engem egy ilyen utóbbi delegált). Az EU-s hivatalnokok igényeit ismervén a szervezők olyan helyre telepítették a rendezvényt, ahol patinás a konyha. A programba természetesen az ebédszüneten kívül egy délelőtti és egy délutáni kávészünet is illeszkedett, kávéval, teával, péksüteménnyel, aprósüteménnyel és ráérős csevegéssel. Az ilyen EU-s rendezvényekre természetesen senki sem dolgozni jön... Az egyórás ebédszünet jó félóra késéssel ért véget, és akkor is határozott felszólítással kellett az előadóterem felé terelni a kedélyesen borozgató résztvevőket, akik megszokták, hogy a munkájuk remek gasztrolehetőségeket tartogat, amit vétek nem kihasználni.
     A napirend fele még hátravolt, a késve befejezés pedig elképzelhetetlen, hiszen a jelenlevők jelentős részének el kellett érnie a repülőgépét más európai városokban fekvő otthona felé. Mit lehet ilyenkor tenni? Az ebéd után következő első előadás szintén megnyúlt, mint a rétestészta, amiből a feltálalt desszert készült, utána ráadásul egy kerekasztal beszélgetés következett több résztvevővel, mindegyiküknél potenciális extra csúszás lehetőségével (a locsi-fecsi bónusz ilyenkor összeadódik). A moderátor szerencsére az EU egyik sokat próbált nagyasszonya volt, egy magas pozíciót betöltő tisztviselőnő széles megküzdési repertoárral kényes EU-s szituációk terén. Ő állt elő azzal a megszorítással, hogy a kerekasztal beszélgetés résztvevői egyenként öt percet kapnak gondolataik kifejtésére, az öt perc leteltével ő kopog a kalapácsával, amire az aktuális beszélő elhallgat, ahol épp tart, a soron következő pedig rákezd. S hogy milyen szankcióval sikerült elejét vennie az előadók esetleges tiltakozásának? Ha valaki nem tartja be a rendelkezést, a délutáni kávészünetet azon nyomban törlik a programból.
     Miután imígyen tisztázódtak az erőviszonyok, nem is volt több galiba - az uzsonnát a kiíráshoz képest tíz perc késéssel el is kezdték, ennyit lecsípnek majd az utolsó előadásból. Én pedig megértettem, miért őrölnek olyan lassan az EU malmai - az eurokraták agyi kapacitását alighanem gyakran visszaszorítja, amíg megemésztik, amit meg kell, és a napi rutin ápolása közepette nem sok energia marad a változtatásra.

Forrás:
http://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1v%C3%A9
http://en.wikipedia.org/wiki/Espresso