Azzal kezdődött, hogy pisilnünk kellett. Ránk jött a szükség – egyszerre, rám és a fiúra, aki száz százalék, hogy a nagy Ő – a lisszaboni hajóállomáson, ahonnan a Transtejo fut ki, a hajó, ami a tömegközlekedés részeként cirkál oda-vissza a Tejo folyó két partja, Lisszabon és Almada között. Nem volt mit tenni; ha lekéssük a hajót, hát le; óránként kétszer-háromszor jár, lesz másik. Lefordultunk a hajóállomás melletti vendéglátóegység felé – amolyan civilizált, restijellegű létesítmény.
Mielőtt igénybe vennénk a mellékhelyiséget, illenék fogyasztani. Odaálltunk a pulthoz; mellettünk éppen hajóskapitányok itták a felest. Valami vörös, likőrnek tűnő italt. Mint lélekerősítőt az indulás előtt; bár ha ők viszik a Transtejot, az legfeljebb negyed órás fuvar, nem túl strapás. Vegyültünk, legalábbis próbáltunk. Felénk fordult a pult mögül a kiszolgáló, a felesekre mutattunk, hogy mi is olyat kérnénk. Erre a hölgy nem abból az üvegből töltött, amiből a hajóskapitányoknak, hanem elővett egy másikat, cirádásabb címkéjűt, flancosabbnak tűnőt, és abból. Szóvá is tették a hajóskapitányok, pontosabban szóvá tettek valamit, kisebb perpatvar kezdődött, de nem értettük az okát. Hallgattuk; hallgatóztunk volna kíváncsian, ha értjük a portugált. Miután a kapitányok odébbálltak, csak megkérdeztük angolul, mi volt a szóváltás oka; a kiszolgáló annyit árult el, hogy azt kifogásolták, nem olyan ízű volt a likőr, mint szokott. Minket nem érintett a dolog; amit nekünk öntöttek, ízlett, és a mellékhelyiség is korrekt volt.
Snitt.
A Transtejo tömve volt hozzánk hasonló kirándulókkal, akik a szürke időben a szürke folyón mosolyogva figyelték az előttük elnyúló vörös hidat, a színes legóépületekkel kirakott lisszaboni partot, és fél szemükkel a békés Almada felé kacsintottak. A Transtejo hajót bérlettel külön térítés nélkül lehet igénybe venni, egyébként 3 eurót kóstál egy út – a díjszabás baráti, hisz a Tejo-hajó arra szolgál, hogy tehermentesítse a két part közt átívelő Április 25. híd közlekedését, az úttest és a vonat zsúfoltságát. A Transtejon kívül még komppal is megközelíthető a túlpart (és onnan Lisszabon), a térkép szerint egymástól kis távolságra találhatók a kompkikötők.
Almadában a kikötő környékén sok turista kószál, és sok a feléjük kacsintgató, kockás terítős étterem; halszag terjeng, száll a füst a sütödékből. Ötpercnyi séta, és elmaradt mögöttünk a többi kiránduló.
Almada kellemes hangulatú, csendes kisváros, ahol jól megférnek egymás mellett a csempézett falú, patinás épületek, a modern társasházak (némelyikük szintén csempével díszített) és az omladozó, magukra hagyott régi házak. Akad itt a dombon vármaradvány is; néhány lépcső, és már fel is értünk (újabb szép kilátás a hídra és a Tejo-torkolatra, ami olyan szélesen terül szét, hogy könnyen összetéveszthető az óceánnal, de még nem az). Ahogy caplattunk a várhoz felfelé, az egyik ház ablaka felé fordulva, épp mellettünk, egy idős hölgy arcába botlottunk, amint bent a szobában támasztotta a párkányt és szemlélődött, figyelte a jövés-menést; összerezzentünk, mint a betolakodók; már nem emlékszem, hogy zavarunkban mi köszöntünk rá, vagy ő miránk, „boa tarde!”.
Egy faluba értünk, az út mentén nagyra nőtt kaktuszok és vastag aloe verák. Egy-egy gazdátlanul maradt ház ékelődik a színesre vakolt családi házak közé – az előbbiből dús vadvirágcsomók hajolnak ki, az utóbbiból gyerekek. Lejtős út visz lefelé; festői a látkép, a falu, az esti rezzenetlenség; a nagy Ő biztat, ez már a célegyenes. Hiszem is, nem is; számít is, meg nem is. Örülök, hogy ott járunk, ahol; ebben a faluban, ahol senki nincs az utcán, és csak a semmi van; s hogy most ez lehet a minden.
Imhol látszik a kompkikötő és a vízpart; a nap ezüstpászmákat szór a vízre. Jegyet váltottunk; az állomáson a Porto Brandão nevet olvastam. A visszaút Lisszabon Belém városrészébe 1,5 eurót kóstált. A kompon a helyiek a korlátnak dőlve nézték, ahogy a Tejo folyó a lemenő nap fényében eléri az óceánt; köztük néztük mi is, egyedüli külföldiekként.
Mielőtt igénybe vennénk a mellékhelyiséget, illenék fogyasztani. Odaálltunk a pulthoz; mellettünk éppen hajóskapitányok itták a felest. Valami vörös, likőrnek tűnő italt. Mint lélekerősítőt az indulás előtt; bár ha ők viszik a Transtejot, az legfeljebb negyed órás fuvar, nem túl strapás. Vegyültünk, legalábbis próbáltunk. Felénk fordult a pult mögül a kiszolgáló, a felesekre mutattunk, hogy mi is olyat kérnénk. Erre a hölgy nem abból az üvegből töltött, amiből a hajóskapitányoknak, hanem elővett egy másikat, cirádásabb címkéjűt, flancosabbnak tűnőt, és abból. Szóvá is tették a hajóskapitányok, pontosabban szóvá tettek valamit, kisebb perpatvar kezdődött, de nem értettük az okát. Hallgattuk; hallgatóztunk volna kíváncsian, ha értjük a portugált. Miután a kapitányok odébbálltak, csak megkérdeztük angolul, mi volt a szóváltás oka; a kiszolgáló annyit árult el, hogy azt kifogásolták, nem olyan ízű volt a likőr, mint szokott. Minket nem érintett a dolog; amit nekünk öntöttek, ízlett, és a mellékhelyiség is korrekt volt.
Snitt.
A Transtejo tömve volt hozzánk hasonló kirándulókkal, akik a szürke időben a szürke folyón mosolyogva figyelték az előttük elnyúló vörös hidat, a színes legóépületekkel kirakott lisszaboni partot, és fél szemükkel a békés Almada felé kacsintottak. A Transtejo hajót bérlettel külön térítés nélkül lehet igénybe venni, egyébként 3 eurót kóstál egy út – a díjszabás baráti, hisz a Tejo-hajó arra szolgál, hogy tehermentesítse a két part közt átívelő Április 25. híd közlekedését, az úttest és a vonat zsúfoltságát. A Transtejon kívül még komppal is megközelíthető a túlpart (és onnan Lisszabon), a térkép szerint egymástól kis távolságra találhatók a kompkikötők.
Szürke napra virradtunk Lisszabonban
Almadában a kikötő környékén sok turista kószál, és sok a feléjük kacsintgató, kockás terítős étterem; halszag terjeng, száll a füst a sütödékből. Ötpercnyi séta, és elmaradt mögöttünk a többi kiránduló.
Almada kellemes hangulatú, csendes kisváros, ahol jól megférnek egymás mellett a csempézett falú, patinás épületek, a modern társasházak (némelyikük szintén csempével díszített) és az omladozó, magukra hagyott régi házak. Akad itt a dombon vármaradvány is; néhány lépcső, és már fel is értünk (újabb szép kilátás a hídra és a Tejo-torkolatra, ami olyan szélesen terül szét, hogy könnyen összetéveszthető az óceánnal, de még nem az). Ahogy caplattunk a várhoz felfelé, az egyik ház ablaka felé fordulva, épp mellettünk, egy idős hölgy arcába botlottunk, amint bent a szobában támasztotta a párkányt és szemlélődött, figyelte a jövés-menést; összerezzentünk, mint a betolakodók; már nem emlékszem, hogy zavarunkban mi köszöntünk rá, vagy ő miránk, „boa tarde!”.
Elhagyatott ház Almada belvárosában
A főtéren kedélyes kávézók és éttermek, többükbe benéztünk, válogatva, hol költsük el az ebédet; a vendéglátóhelyek falán legalább egy kisebb festmény ábrázolja a főtér templomát, de az igazi dicsőség – és, gondolom, a „legnagyobb lokálpatrióta” kitüntetés – csakis nagyméretű csempeképpel vívható ki, amely a városka főterének minden szépségét megörökíti, miként a megrendelő lángoló érzelmeit is szülővárosa iránt. Az egyik étteremben a helyiek olívaolajban tocsogó tőkehalat ettek – rövidesen köztük ettünk mi is.
Majd' elfeledtem: Almadának azon a pontján, ahonnan a legszebb kilátás nyílik az Április. 25. hídra, kitárt karú Krisztus-szobor áll egy égbe nyúlóan magas, kaput formázó talapzaton; nem véletlenül idézi fel a Rio de Janeiró-i Megváltó Krisztus szobrát: bevallottan arról koppintották, pontosabban Salazar, a diktátor, akinek Rio de Janeiróba tett útja során gusztusa támadt az ottanihoz hasonlót emelni Portugáliában is. A Krisztus Király szobor Almada városának büszkesége; bár élek a gyanúval, hogy azért fordulnak be a mellette levő parkolóba egymás után a turistabuszok, mert különösen szép fotók készíthetők innen Lisszabonról, a Tejoról, a vöröslő hídról és főleg magunkról, amint az előtérben szélesen mosolygunk.
Csak azért szúrtam be ezt a fotót, hogy legyen mi megtörje a hosszú szövegfolyamot...
Snitt.
– Ne a Transtejoval menjünk vissza, jár a közelben komp is – mondta a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő. Ráálltam. Letértünk a járt útról, és tettünk egy vargabetűt. S ennek köszönhetem, hogy láttam valamit az igazi Portugáliából.
Elindultunk; követtük a Google térképet; kisvárosi utcákon tekeregtünk Almadában. A három-négy emeletes, modern lakóházakkal szemben omlásnak indult régi épületek haldokoltak – mintha gazdátlanok lettek volna. A vakolatuk lepergett már, ajtó- és ablakréseikből fűcsomók bukkantak elő; már ha volt ajtajuk és ablakuk egyáltalán. Elhagyott házak mindenhol akadnak, nemcsak a külvárosban: Almadában a főtér mellett, a sétányon is. Nincsenek kivételezett helyek. Portugáliában nyilvánvalóvá válik, hogy az elmúlás az élet része.
Elindultunk; követtük a Google térképet; kisvárosi utcákon tekeregtünk Almadában. A három-négy emeletes, modern lakóházakkal szemben omlásnak indult régi épületek haldokoltak – mintha gazdátlanok lettek volna. A vakolatuk lepergett már, ajtó- és ablakréseikből fűcsomók bukkantak elő; már ha volt ajtajuk és ablakuk egyáltalán. Elhagyott házak mindenhol akadnak, nemcsak a külvárosban: Almadában a főtér mellett, a sétányon is. Nincsenek kivételezett helyek. Portugáliában nyilvánvalóvá válik, hogy az elmúlás az élet része.
A város szélén felújított, színesre vakolt, sokemeletes házakból álló lakótelepen haladtunk át; egy tábla tudósított, hogy uniós forrásokból történtek itt a fejlesztések; széles a választék Portugáliában is, hova lehet pumpálni az EU-s támogatásokat. A játszótéren gyerekek, egy árnyékos sarokban felnőttek gyülekeztek, valahol a közelben zenét bömböltettek. Mintha a helyet belengte volna a szombat esti bulira készülődés hangulata. Elhagytuk a lakótelepet, gyógyászati komplexum következett, kardiológiai központ, egyetem, egészségügyi intézmények, modern üvegfalak, tágas ablakok, csend – a rendelés alighanem szünetelt.
Közben estébe fordult a nap íve; a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő bátorított, hogy a megfelelő irányba haladunk. A kíváncsisággal együtt jár a lehetőség, hogy eltévedünk – tudom. Virágos réten birkák legeltek ráérősen.
Egy útbaeső falu – öreg és fiatal házak sormintája
Egy faluba értünk, az út mentén nagyra nőtt kaktuszok és vastag aloe verák. Egy-egy gazdátlanul maradt ház ékelődik a színesre vakolt családi házak közé – az előbbiből dús vadvirágcsomók hajolnak ki, az utóbbiból gyerekek. Lejtős út visz lefelé; festői a látkép, a falu, az esti rezzenetlenség; a nagy Ő biztat, ez már a célegyenes. Hiszem is, nem is; számít is, meg nem is. Örülök, hogy ott járunk, ahol; ebben a faluban, ahol senki nincs az utcán, és csak a semmi van; s hogy most ez lehet a minden.
Imhol látszik a kompkikötő és a vízpart; a nap ezüstpászmákat szór a vízre. Jegyet váltottunk; az állomáson a Porto Brandão nevet olvastam. A visszaút Lisszabon Belém városrészébe 1,5 eurót kóstált. A kompon a helyiek a korlátnak dőlve nézték, ahogy a Tejo folyó a lemenő nap fényében eléri az óceánt; köztük néztük mi is, egyedüli külföldiekként.
Arrafelé az óceán...
Amikor nálad Portugáliáról olvasok, tudom, hogy szertni fogom, ha látom.
VálaszTörlésKellemes vargabetűt tettem nálad, megint jártam Lissszabonban, Szlovéniában, főleg vissza az időben. :-)
Igen, az ember valahogy egyszerre utazik térben és időben :)
Törlés