Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap – / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szlovénia. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szlovénia. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. június 25., szerda

A tengerszem és az óceán

"...és akkor megkaptam én is azt a bizonyos honvágyat a világ után."
"Olyan kis fazekakban fő az élet mindenfelé." 
/Márai Sándor: Istenek nyomában/


      Emlékszem, a Dél blog elején felsejlett bennem a gondolat, a vágy, hogy szeretném elérni az óceánt. Hogy átéljem az érzést, egy elveszett, csöppke lény vagyok a világegyetemben, egy no name akárki a határtalanban. Nincs mit tenni, ez az álom egyelőre nem teljesült... az óceánpart helyett Szlovénia tündelakta tengerszemeinél lyukadtam ki. Mi mást tehetnék, mint mosolyogva nyugtázom  a váratlan fordulatot, no meg hogy a sors jobban tudja nálam, mi válik igazán a javamra.
     Úgy tűnik, jelenlegi állapotom nem afelé lök, hogy feloldódjam a végtelenben, hanem hogy apró, de karakteres entitássá változzam, mint Bled. Pszichológiai párhuzamot vonva (elnézést a didaktikusságért), nem az egót kell belőlem kimaratni, hanem kiművelni bennem a selbstet, a jungi mélymagot. Paradox módon szívem szerint kibújnék a valakivé válás alól... visszavágyom a születő és szétporladó inspirációk lebegésébe, ahelyett, hogy szavakért vállaljak felelősséget. Mindig az kell, ami nincs, szokta mondani anyám.
 

Tótükör hegyek ölelésében, Bled

     Egyelőre tehát nem nyel el a nagyvilág (értsd: a körvonalazatlan része), hanem a helyemen maradok, horgonyt vetek a saját, ezerszer körüljárt tengerszemem mellett, amihez ragaszkodással kapcsol az idő. Továbbra is érzem, hogy szív és húz maga felé a távol, de rájöttem Délen, hogy az élet mindenütt csip-csup mozzanatok sorozata, ismerős rítusok forognak körbe-körbe. A hideg sör habja egy tikkasztó napon, az ég árnyalatainak változása, a partra kimosott kagylók, legyen bár tenger vagy folyó mentén. Nem csábít már el a délibáb (hisz sokáig bedőltem neki, hogy megkapom másik helyen, amit magamban nem találok). A katarzis a csip-csup mozzanatok közt vár. Meglephet bárhol.

Felhő és napfény csatája a pirani tengeröbölben

2014. június 15., vasárnap

Emlékszem

     Még a dátumot is vissza tudom keresni, amikor itt jártam legutóbb, 2013. május 13. Emlékszem, ahogy Tónival, az országokon átívelővel, az égből alászállóval, a tíz ösvény ismerőjével dekkoltunk ugyanennél a benzinkútnál; mialatt megtankolja a kocsit a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, én azt a sarkot nézem, amelynek támaszkodva vártam, mikor kanyarodik be végre egy jármű, ami a megfelelő irányba tart, a magyar határ felé. Szuggerálom a sarkot, mintha kócos, csapzott alakom sziluettjét keresném. A töltőállomás kávézója melletti zugot ugyanúgy beborítja az árnyék, csak nem torlaszolják el a csomagjaink, mint akkor, tavaly májusban. Ahogy elhajtunk, szemem a benzinkút játszóterén lóg, ahol egy műanyag pónin ringattam magam anno, mialatt Tóni próbált járgányt levadászni; a pónit most senki nem zabolázza épp. Hullámzik a dombokon a fű, örökkön örökké.


2014. június 13., péntek

Vargabetűk

     A fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, kiválóan ért az érdekes kitérőkhöz. Érzi, hol kell lehajtani, elkanyarodni a tervtől, és kitartóan menni, amíg utunkba nem akad valami érdemes.
     Az utazás első napján, még Maribor előtt találomra elhagytuk a sztrádát egy ponton, és nekiindultunk a szlovén településeknek. Dombok közt kocsiztunk, át falvak során, szépen ápolt porták mentén, egy túraútvonalat sejtve a közelben, nemzetipark-nyúlványt, ami persze nem bukkant fel, viszont egész mélyen behatoltunk a szlovéniai vidékbe. Egy nevenincs helyen groteszk templom tört az égnek, fékeztünk, kiszálltunk, és csodálkozva jártuk körbe. A torony, mint egy campanile, elkülönült a halványszürke-fehéres árnyalatú templomhajótól, rajta fejjel lefelé fordított kereszt; akkor nem tudtuk mire vélni, ma már tudjuk, hogy hommage á Szent Péter, akit fejjel lefelé feszítettek meg. A tornyon három kerek ablak, fent, a csúcs alatt négy kisebb, és mivel ennyi dísz kevés, ennél több tiszteletet érdemel a "Mindenható", nagy, kőből épített rózsafüzér csüngött alá a tetőről. Mint a nő, aki felett eljárt az idő, mégsem ismer mértéket, és túlcifrázza magát a bálba. Hangos hitetlenkedéssel néztem a mutánst, megtehettem, hisz a kutya se értett, bár egy babakocsit tologató anyuka furcsán nézett ránk, mire föl ez a nagy faksznizás.



    A következő akciónk Bled után esett, emlékeztek, kedves Olvasók, reggeli közben menekülni kényszerültünk a hattyú elől. Gondoltuk, majd bepótoljuk az étkezést akárhol, egy tisztáson, hisz Szlovénia úgyis csupa fű, piknikezésre lett kitalálva az egész ország. Ljubljana felé tartottunk, de figyelmetlenségből nem a főváros felé vettük be a kanyart, hanem ellenkező irányba, az akárhol felé, ami ezúttal egy Lipce nevű városka formáját vette fel. Gondosan ápolt családi házak, a távolban, dombok alján gyárkémények köpték füstjüket az égre, fintort fakasztva az arcra, mint sima bőrön egy csúnya pattanás. Lipce szélén hullámzott a fű, a házak végén tisztássá változott a táj, pokrócot terítettünk a földre, és ott majszoltuk el a szendvicset; életemben nem éreztem ilyen élénken felvágott és sajt ízét, pedig csak bolti, mint ott, a ropogós zöld faluszélen sütkérezve. A gyárkémények csak a tájkép perifériáján kaptak helyet.



     A pirani kirándulás végén igencsak korgott a gyomrunk, de nem akadt utunkba hívogató étterem. Próbálkozásképp helyet foglaltunk egy lugassal bélelt kerthelyiségben, de az étlap nem mozgatott meg bennem semmit, ezért kértem, álljunk tovább. A fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, az út mentén kiszúrt egy pincészetet jelző nyilat; alighanem itt harapnivalót is kínálnak, le is kanyarodott menten, és felmasíroztunk a kocsival a keskeny hegyi úton. Faltuk, faltuk az aszfaltot, hosszú percekig követtük a kanyargós vonalat; csak a magas fűszálak közt zizegő bogarak, ennyi volt a vegetáció, a civilizáció nemigen akart jelentkezni egy távolból integető háztető formájában sem. Pedzegetni kezdtem, talán elvétettük az irányt, amikor végre egy faluba érkeztünk, Baredi, hirdette a tábla, pár ház, vendéglátó egységnek nyoma se, már éppen vakartuk volna a fejünk, amikor a nagy Ő ismét meglátta a nyilat, és fordult is. Még szűkebbé vált az út, zötyögtünk a dombok szorításában. Erre legfeljebb présházak lesznek és lerobbant víkendházak, vélekedtem, de a fiú, aki a nagy Ő titulust kapta az életemben, nem tágított, és kanyarogtunk tovább, én pedig elégedetten szemléltem a kilátást, mert már egész magasan jártunk, hullámzó hegyeken-dombokon a lemenő nap vörösárnyalatában, távolról pedig a tenger is megcsillantotta tükrét. Nem volt hát panaszra okom, visszafelé levisz ugyanez az út, csak megfordulni lesz gázos, és éppen megbarátkoztam az eltévedés gondolatával, amikor egy nagy vendégház tornyosult az orrunk előtt.
      Ide, a pincészethez Izola városa fölött, Baredi falujának szőlősdombján, "az jut el, akiben megvan hozzá a tehetség", ahogy a Rövidlátók című filmben mondják. Akinek érzéke van ahhoz, hogy ide találjon, itt legyen, üldögéljen a szőlősdombok közt, távol az üdülővárosok zajától, figyelve a természet munkáját, saját tudásával gazdagítva azt, ha érez rá affinitást. A napokba csak az évszakok rendje hoz változást, az évekbe pedig az elmúlás. Szaladni kár, hisz a szőlő nem érik, a bor nem készül gyorsabban attól, hogy körülugrálják. Egymagam biztosan nem találtam volna meg, meggondoltam volna magam az ösvény elején, hisz egy szűkszavú táblán kívül semmi jele nem volt, hogy bármi található a hegytetőn. Azt hiszem, nem szokásom felvállalni a nem találás kockázatát; legyen igyekvés és cél, mert az visz előre, az hoz eredményt... de hova, miért? Tegyük fel, hogy csak kalandoznék, puszta kíváncsiságból, lábam nyomát percek alatt befedné az út pora...
     Ott ültem hát a pincészet és vendégház tágas kerthelyiségében a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, és akiben megvan a tehetség, hogy eljusson ide; szőlővesszők kúsznak a gerendákon, ismerős kép. Levest rendelünk és tésztát, nekem bort is. Az ételre várva körüljárjuk a tágas teraszt, körülöttünk a lemenő napban fürdő szőlőhegyek. Bent sivalkodó asztaltársaság, kint csendes, mélázó vendégek. Az étel gazdag, pont ilyenre vágytunk; a számla rendezése után a borász sokallja a borravalót, grátisz hoz a páromnak házi almalevet, nekem pedig valami likőrspecialitást.
     A borászé a ház, a föld, a vállalás. Az ő keze munkája a bor, az íz, az otthonosság. Aznap nem mutatta kedélyes arcát, ha van is; nem volt kimért, de nem is emberbaráti; tette a dolgát, sorolta a fogásokat, felvette a rendelést, elénk tette a tányért. A maga sallangmentes módján ő itt a hely lelke, a mérce, a standard. Búcsúzáskor vettünk a borából a pultnál. A pultot támasztva poharazgatott egy barátja, közlékeny és közvetlenebb típus, szóba elegyedtünk vele. A szlovén ifjúsági fociválogatott menedzsere volt, a csapatával járt Magyarországon is, Zalaegerszegen, Pécsen. Néhány lelkes mondatban elmeséltem neki vidám szlovéniai élményeinket; két mondat közt rátelefonált a felesége, hogy tudósítsa, miként alakult az aznapi meccs; elmondtam, milyen pozitív számomra az ország kisugárzása, gyönyörű a vidék, és jó itt lenni. Ahelyett azonban, hogy örömmel nyugtázta volna a hazáját ért bókot, a futballmenedzser annyit mondott, hogy Magyarországon is jó élni, a városokban kézre áll minden kényelem, Szlovéniára azonban rájárt a rúd az utóbbi időben.



      Torkomon akadt a szó a nem várt reakción. Mintha visszadobott volna egy direkt neki szánt labdát, mintha elhárította volna a dicséretet. Mintha a tiltakozás gesztusával azt fejezte volna ki, hogy az imént alábecsültem, mennyi nehézséggel kell itt neki megküzdeni. Valami miatt nem lehetett elismerni, hogy Szlovénia egyszerűen jó hely.
      Később, némi önvizsgálat után rájöttem, nem csak Szlovéniában találkoztam ezzel a hozzáállással, de lengyelekben, magyarokban, és bennem is ott él, számtalanszor megnyilatkozott már, mintha a vidék, ahonnan származunk és ahol felnőttünk, automatikusan szar lenne. Pontosabban bárhol máshol magától értetődően könnyebb, élhetőbb; elég átlépni az országhatárt, és máris lubickolhatunk a külföldnek nevezett Paradicsomban, a határon belül maradók pedig senyvednek tovább. Mintha Kelet-Közép-Európa másodrendű helynek minősülne, és másodrendű, vagyis silányabb életet élne minden ottani állampolgár.
      Gondolkodtam azon, hogyan és honnan szívtam magamba ezt a marhaságot. Talán évszázadok óta örökítik tovább az itteni generációk a "nekünk szar" ideáját, ami olyan mélyen beépült, hogy láthatatlanná vált; van, de mégsincs, hisz jobbára észrevétlen, mint a francia "h". Persze kihallatszik minden szóból, befolyásol, aláaknáz.
       Sóhaj. Persze, persze, az életszínvonal alacsonyabb itt keletre, "down there", mint nyugatra, de ha eszembe idézem, hogy nagyszüleim, de még szüleim korában is kuriózumnak számított a narancs, most meg avokádótól roskadozik a vásárcsarnok, vissza is vehetek az önsajnálatból. Ráadásul miért kellene - elsősorban - a bankszámlámon és a begyűjtött márkás holmikon múlnia az életminőségemnek?
      

2014. június 6., péntek

A semmi és a minden

"Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész?"  /Seneca/

Végre, végre tenger... Kikukkantottunk a sátorból a kempingben, és kibontakozott szemünk előtt a nagy kékség... Pár méterre cövekeltünk le a parttól, és úgy éreztem, ha csak itt üldögélnénk egész nap, akkor se maradna bennem hiányérzet.
     Persze a tengerparti reggelit kirándulás követte, kocsiba be, és irány valamelyik szlovén üdülőváros. A partot követve kanyarog az út, napfény teríti be az eget - végre -, fénypászmát szórva a vízre. Piran felé tartunk, kikerüljük Kopert, amiről úgy hírlik, a szlovén "Siófok", majd következik Izola egy földnyelven a tengerbe nyúlva. Dombra kaptat fel a kocsi, és egyre tágul, tágul a perspektívánk. A következő kanyarban megállásra késztet a látvány, egy nyugodt öböl, alant Izola városa kokettál a tengerrel, ontja fényét a nap, apró vitorlák remegnek a távolban. Az út mentén parkolóhely, padok, látszik, mást is hirtelen megállóra inspirál e hely, rövidesen fékeznek is mögöttünk. Ülünk a padon, beszívjuk a kellemesen meleg levegőt, átadjuk magunkat a fénynek, a kéknek, nem hajt előre semmi, egyenletessé válik a lélegzetünk.


      Rövid idő múltán mégis továbbmentünk, és ha azt hittük, nem lehet jobb, az iménti pillanat volt a nap csúcspontja, hát alábecsültük a helyet, mert ahogy közeledtünk Portoroz és Piran felé, egyre szebb formát öltött a táj. A dombokon futó szőlőtőkék mellett ciprusfák és olajfák törnek a magasba, mandulafenyők nőnek szanaszét, sőt, az autóút fölött egy hosszú szakaszon mandulafenyők sora borul össze kétoldalt, egymásba fonják ágaikat a fák, óvón, árnyat adón. A dombokról odakacsintó házakkal együtt számomra e táj übereli a messze földön híres Toscanát. Mintha e pár négyzetkilométeren felsorakozna a mediterrán vidék minden növénye, amit az elmúlt években láttam és megszerettem, mintha a mediterrán flóra esszenciája sarjadna itt a földből, mély húrokat pengetve a szívemben.
      Majd megérkeztünk Piranba... A meleg-napos április végi kirándulóidőben sokan jártak erre rajtunk kívül, de nyoma sem volt a főszezon tumultusának. Pasztell árnyalatú, főleg kék és zöld házak fehér zsalugáterekkel, ez az alapmodell kristályosodott ki számomra adriai stílusként. Szűk utcák és éltes kőházak visznek vissza az eltűnt idő nyomában. Helyenként kopott, renoválásra szorul, ám belátható, közvetlen a város, minden saroknak van mondanivalója. "Ha megöregszünk - kiáltottam fel némi szentimentalizmussal a fiúnak, aki száz százalék, hogy a nagy Ő -, költözzünk ide, élvezni a tengert, benépesíteni egy dús mediterrán teraszt!" Zavartan nézett rám: "Nem akarok idegen földön meghalni" - jött a válasz. Nevettem; eltéphetetlen magyar gyökerek.


     Bóklászás közben egy kis téren hangulatos bárba tévedtünk, ahol a terasz körül szőlővesszők futottak a gerendákon; elkortyolgattunk egy feketét. A felszolgáló lány ide-oda cikázott - csúcsidő lévén -, de annyi ideje maradt, hogy váltson pár bensőségesnek hangzó szót egy kártyázó asztaltársasággal, és letegyen egy tál levest az egyik öregúr elé, mintha a nagyapjának szolgálna fel. Felkaptuk a fejünk, mert étlapnak nyoma sem volt, az öregúr valaki bennfentes lehet, ha leves jár neki. Valami szívélyes családi miliő áradt a bárból, mintha a betévedő turisták mellett mindennap itt ülnének a visszajáró állandó kellékek, akik körül az élet pont e bárban, pont e sarkon, itt a szökőkút mellett szövi csip-csup bonyodalmait.
     A mólón elnyaltunk egy méretes fagyit, amarena meggy és vanília egymásra púpozva, keserédes élmények a számban; dél van, a nap már kibontotta szárnyait, és teljes erővel tűz. De nem tart vissza attól, hogy a víz melletti sziklákra telepedjek, és pár pillanatig egy pici pontnak érezzem magam, aki immár nem akar semmit, elégedett azzal, ahova eljutott, és hogy megtalálta az eszményi fagylaltot. Mellettem az imént egy rák tűnt el szélsebesen a sziklák közt, mire odaintettem magamhoz a fiút, aki száz százalék, hogy a nagy Ő (eddig a napernyők alatt hűsölt), és kagylóházak, levetett vázak maradványait fedezzük fel a sziklákra tapadva, kövekbe fúródva; a szlovéniai fauna tehát a tengerparton sem visszahúzódóbb és kevésbé élénk, mint a hegyekben.
      A tiszta vízen áttetszettek a homokszemek, és megadtuk magunk a  csábításnak, hogy a hűs-hűvös hullámok közé merészkedjünk... én csak térdig, a nagy Ő viszont belemerült és tett pár karcsapást. De nem kerekedett nagy lubickolás, mert sötét felhők vonultak Piran fölé, feltámadt a szél, egyre komorabbá váltak a színek, és a fény is visszavonult rövid időre... sebtiben visszahúztuk hát a ruhánk, és mielőtt védettebb utcák felé vonultunk volna, még gyönyörködtünk az öböl túlsó végében lezúduló viharban, a szemközti partvonalon szétterülő sötétkék tüllfátyolban, hálát adva az égnek, hogy nem minket kapott el a zuhé.

 
 
      Hogy mi történt még? Semmi és minden... Felmásztunk a pirani várba, közben a főtérről adriai népzenészek éneke szállt, ami tökéletesen illett a tájba. Csupa ehhez hasonló momentum, amit hiába írnék le - mintha egy megfeszítve játszó zenekar hangszereiből nem szólna zene. Megpróbálhatnám túlragozni, feleslegesen, hisz e zenekar játéka csak belülről hallható, az érzéseinkkel, az élményeinkkel. Az összerezdüléseinkkel.
     Egyszóval turistáskodtunk, kedves Olvasók.

     Időnként eszembe jut, hogy olyan számomra a létezés e tájakon, mint másnak a párkapcsolat. Magyarország a férj, akit szívem szerint elhagynék, hátat fordítanék neki, Olaszország pedig a szerető, akihez jólesik elmenni feltöltődni. Ha azonban alaposan megvizsgálnám a kettőt, alapvető hasonlóságot fedezhetnék fel közöttük, akár fel is cserélhetném őket; Olaszország mellett sem lennék boldogabb, ugyanolyan tökéletlen házastárs lenne (mert folyton külsőségekkel foglalkozik, a mútltba réved, és amúgy is kezd már lerobbanni). Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Az ember csapódik ide-oda évekig, míg valami úton-módon elvetődik a szomszédba, és rátalál, vagy inkább rájön, hogy ott leledzik a nagy Ő, aki nem akar többnek látszani, mint ami, kicsiségében is valaki, nagyon rendben van fejben és értékrendben, ráadásul a kémia is működik. Valahogy így esett a happy end Szlovéniával.


2014. május 18., vasárnap

Völgyzugoly

     Ha Szlovénia a megtestesült Középfölde, hát Bled hordozza Völgyzugoly örökségét. Ehhez kétség sem fért az első pillanattól fogva, hogy a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, befordultunk a kocsival a bledi tópartra.
     Bledhez közeledve egy jól meghatározható szakasztól kezdődően megváltozott a táj, a dombokból kinőttek az Alpok felhőbe vesző csúcsai, a gyomromban pedig megjelent egy furcsa szorító érzés, ami a hegyek között fog el, hogy menten agyonnyom valami hatalmasság. Ám ahogy az esti szürkületben a súlyos hegyek közül kikanyarodtunk a tó körül vezető útra, és szemünk elé tárult a rezzenetlen víztükör, bennem szakadt a lélegzet, mintha varázslat igézett volna. Úgy lebegett a vízen a sziget és rajta a templom, mint itthagyott lakhelye egy régi istennőnek, aki merő jóságból egykori híveinek adományozta szépsége egy darabját a kegyhelybe zárva.  Nincs az a filmes díszlet, cirádásra épített kastély, ami a bledi tóvidéknél hűbben idézné azt az emberfeletti, tekintetet babonázó, meg nem érinthető szépséget, amit Tolkien a tünde népbe sűrített. El tudnám hinni, hogy tündék lépkednek a bledi tó körüli fákon, csak tartósan itt kéne élnem, elhinném, hogy itt ül Arwen és Galadriel, láthatatlanul, türelemmel figyelve az emberi ténykedést. Milyen szerencse, gondoltam parkolás után, mielőtt a kempingben nekifogtunk a sátorállításnak, hogy a sziget és egy kanyar eltakarják előlünk a tó szemközti partvonalát, ahol a sok grand hotel kapott helyet.
     Nem mondhatnám, hogy április végén melegünk lett volna a Júlia-Alpok lábánál  a sátorban. Mégis jóval kevésbé fáztunk - sőt, semennyire, hisz két test melege képes legyőzni az éjszaka hidegét -, mint egy évvel korábban, egy esős éjszakán Szlovéniában, ahol mások jóindulatán múlt, hogy lett fedél a fejünk fölé. S reggel, mielőtt kinyitottam a szemem, ismét eszembe idéztem sok év tapasztalatát, hogy az élet legyőzi a fázást és a rettegést.




     Persze az embernek aligha jut eszébe a hidegtől borzongani, ha olyan hajnal kellős közepén fekszik, ami a bledi kempingben jutott osztályrészünkül: a fákon élő rengeteg madár köszöntötte egymást és az életet, küldte az éterbe, ami a torkán kifért. Madárdallal takaróztunk, szemünk csukva, éreztük, hogy Gaia beburkol és őriz. Míg végül talpra állított minket a kíváncsiság. A sátorból kilépve kerülgettük a vadkacsapárokat, akik nem zavartatták magukat az emberek láttán, sőt kitartóan, már-már szemtelenül koldultak; minden bizonnyal sok juttatáshoz szoktak a természetélményt értékelő turistáktól.
     Pár lépésre a sátortól terült el a tó. Víztükrét csak néha csapkodta madárszárny vagy egy szívós úszó, aki a hideg áprilisi vízben végezte a reggeli tempózást. Szinte hallani lehetett, ahogy lélegzik a víz, mint önálló élőlény, aki hagyja, hogy felszínén történjen mind e játszadozás, egyébként csak van, létezik, fennmarad, tündelényéből ember nem vesz el, és nem is ad hozzá. Mindazonáltal hálát adtam az égnek, hogy az előszezonban érkeztünk, egészen biztosan nehezebben férkőztem volna az élmény mélyéhez, ha körös-körül egymást tapossák a turisták. Így se rajongtam azért, hogy a madárzenét hamarosan túlüvöltötte a part menti kávézóból a '80-as évek német popzenéje.



     Csónakot béreltünk és beeveztünk - jobban mondva a srác evezett, aki száz százalék, hogy a nagy Ő - a bledi szigetre a kis barokk templomhoz. A tó partján jó pár helyen bérelhetünk csónakot, sőt evezőst is a csónak mellé; az evezősjelöltek unottan, könyökölve várják, hogy lecsapjon rájuk egy lelkes kiránduló. Csónakázás közben tágra nyílt szemmel ittuk a látványt, a pogány istennő hagyatékát. Közeledett a sziget, a templom, néhány esőcsepp hullott, és nem messze a csónakunktól egy hattyú úszott méltóságteljesen, ránk se rántva, mint egy faluban a beköltözőkre az őslakosok. A szigeten szerencsére sikerült elkerülni egy csoport ázsiai turistát, fényképezőgépeket táskákba süllyesztve épp akkor tértek vissza csónakjukra, amikor kikötöttünk. Meglestük, ahogy a hattyú építi fészkét, egy padon ülve hallgattuk a harangszót. Hagytuk, hogy bekebelezzen minket az örökkévalóság.
 
 
     Várt még egy vár is a tó partján, egy sziklás kiszögellés tetején, ahova békés ösvény vitt a hegy oldalán kanyarogva. A várat kikerültük, és a sziklán ülve kandikáltunk ki, szlovén sört kortyolgatva. Szemünk előtt a rezzenéstelen bledi tó és a tavat körülölelő hegyek, a hegyoldalon házak és utak cikkcakkos vonala, a tóról pedig felszól hozzánk, idemosolyog a sziget és a pogány istennő szentélye, ami barokk templommá vedlett át. Eszményi mesedíszlet. Járnak itt tündék, egészen biztos, hogy ülnek a sziklán, csak már nem hiszünk bennük.



     Másnap elkocsiztunk a Júlia-Alpok belsejébe, a Triglav Nemzeti Parkba. Lenyűgöző ormok, zsenge zöld lombkoronák és friss vizű patak, alpesi táj, ahogy a nagykönyvben megírták. Felmásztunk a Slap Savicához, Szlovénia híres vízeséséhez. Egy helyütt az ösvény szélén egy sikló falta épp zsákmányát. Néhányan, több náció arra járó tagja, néma ámulattal figyeltük a természet e mindennapos közjátékát, szinte lábujjhegyen osontunk tovább. Följebb két kislány kapargatott valamit az avarban; magyarul beszéltek. Figyeltem, vajon kiszúrom-e a magyar szülőket a kirándulók színes özönéből; rövidesen szembejött egy férfi és egy nő, arcukon a sajátos nyomorúság. Már azelőtt tudtam, hogy szavaik elértek volna hozzám. A célnál, az ösvény végén nagy robajjal zúdult alá a vízesés, hideg vízpermettel telítve a levegőt, mi is kaptunk belőle a kilátóban lihegve az emelkedő után. Kószáltunk a hegyoldalban egy félreeső ösvényen, utunkat minduntalan kidőlt fák keresztezték vastag törzsekkel, földből kifordult vaskos gyökérzettel; átmásztunk felettük, átbújtunk alattuk - nem hiányzott az emberi kéz rendezőereje.
     
     Már hazafelé hajtunk, amikor a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, és aki nagyon ért hozzá, mikor kell lefordulni a tervezett útvonalról, fékez, és lehajt egy tó mellé, ami fák védelmében terül el. A tó vize valószínűtlenül tiszta, áttetszik minden kavics. Hegyek óvják, ember nem rondít bele, nem akaszkodik rá vendéglátóegység. A távolban egy emberpár fúj fel épp egy gumicsónakot, csónakázni akarhatnak a lassan közelgő estében. Csak a víz felszínét érintjük meg, épphogy belelépünk. A tó fodrozódik, szembenéz az éggel, magára veszi az élénkzöld lombkoronák tükörképét. Önmagában táplálja a teljességet. Hallani és érezni, hogy körülöttünk motoz rengeteg élőlény. Üldögélünk, és hálát adunk ezért a vendégségért.
     A bledi tónál a fiú, aki (tudjátok...) elvéti a kanyart a kemping felé, ezért a másik irányba iramodunk a tó körül. Éppen a megfelelő szögből látunk, hogy még kapjunk pár percet a naplemente ciklámen vonalaiból.

     Utolsó tóparti reggelizésünket megzavarta egy hattyú. Lassan úszott a part felé, és mi szándékairól mit sem sejtve összekészítettük a szendvicsünket. Kíváncsian figyeltük, ahogy kimászott partra, ám eztán felpörögtek az események, mert egyenesen felénk tartott, én hitetlenkedve álltam fel a padra, hogy mi lesz itt, harci helyzet?, a hattyú meg elkapta a párom lábát, rendesen harapdálni kezdte. A száz százalékig nagy Ő nem volt rest, lerázta magáról a hattyút, és visszavonultunk az autó fedezékébe, molesztáljon mást a mohó madár. Az eset óta - mi tagadás - megcsappant rajongásom a hattyúk iránt.



2014. május 9., péntek

Középfölde

      Ha tavasz, akkor utazom. Ugyan nem fut olyan régóta ez a blog, hogy a kedves Olvasó ismerhesse a tavaszi utak évente ismétlődő ritmusát az életemben, de évtizednyi utazói naptárom bizony azt sugallja, hogy nálam tavasszal történik a "nyaralás". Vagyis az év e szakában gyűjtöm be a hétköznapokból való kiszakadás pozitív töltését, és ha ez elmarad, meglátszik az összévi hangulatomon.
     Számomra a lelki egészség záloga évi két külföldi út, ebből egy a tengerhez. Az imént említett fiktív utazási naptárt végignézve azt mondhatom, hol több lett, hol kevesebb, és a tenger sem jött mindig össze. A mérleg összességében nem rossz, szerencsére, és időnként öniróniával jegyzem meg, "mi sem bizonyítja jobban, hogy a középosztály oszlopos tagja vagyok, mint a külföldi túrák". Persze a kedves Olvasó, aki kapott egy kis ízelítőt az utazási körülményeimből, rögtön vágja az önirónia okát; ha végigolvasnám a fiktív utazási naptárba írt jegyzeteket, rögtön kitűnne, hogy nem az egzisztenciális nívó, hanem a vendéglátók meleg invitálása, néhány szerencsés körülmény és a bennem munkáló elaltathatatlan mehetnék tette lehetővé az eddigi felfedezéseket.

    Amikor a lehetséges úti célokon töprengtünk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő (igen, igen), szem előtt tartva, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon (jut is, marad is a büdzsében), egy kolléganő javaslata eszembe idézte Szlovéniát. És ezzel együtt felidézte azt is, hogy úti élményeim épp Szlovéniában maradtak abba, ahol a dombokon érett zölden hullámzik a fű, és ahol egész jól ismerem már a benzinkutakat. Talán arra a pontra kellene visszamennem, ahol épp egy éve tartottam - morfondíroztam.
     Hamar rájöttünk a fiúval, aki száz, százalék, hogy a nagy Ő, hogy Szlovénia lesz számunkra a tökéletes, ahol kis távolságban törnek az égnek valódi magas hegyek és nyújtózik, tágul a tenger a horizont felé. Az ország kisugárzása nyugodt, kedélyes. Hagy lélegezni.
    Persze kölcsön kellett kérni kocsit, hogy a távolság valóban könnyen áthidalható legyen, hogy bízvást eljussunk minden helyre, ahova a szívünk húz. Biztos írtam már valahol, hogy magyar turista árérzékeny, én (mi) továbbra is, ezért az április végi időszakban megkockáztattuk a kempingezést. Ennél több döntésre, tervezésre, szervezésre nem volt szükség, fejben az útiterv, kesztyűtartóban az autóstérkép, meg persze összeszedve az úti kellékek - a csomagtartó mindent elvisz -, és húzhattunk is. S Lentinél, ahol a táj "szlovéniásra" vált, ahol megjelennek a dombok és ölelésükben a falvak, rajtuk pedig a kanyargó utak indái, érezni kezdtem, hogy mélyebben, szabadabban lélegzem. Fel se tűnt, hol maradt el az országhatár.



    Nem régóta szeltük Szlovéniában az autópályát a kocsival, ami valójában egy kisebb terepjáró, amikor a srác, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, megjegyezte, olyan, mintha Középföldén vándorolnánk. Valóban, helyeseltem, ez a metafora írja le leghűbben ezt a vidéket, a zölden hullámzó országot, ahol minden domb el tudna regélni egy életbölcsességet. Ahol a látóhatárt nem mezőgazdasági kultúrtájak töltik be, legfeljebb a lankán legelő tehenek és a dombokon sorakozó szőlőtőkék juttatják eszünkbe a termelő tevékenységet (na jó, gyárkémények azért akadnak). Barátságos, csendes ország, nem próbál lenyűgözni, bizonygatni a létjogosultságát, örül, ha arra jársz, utánad int, visszavár, de nem igyekszik tartóztatni.
     A zöld dombokat és a rajtuk pihenő településeket figyelve feltettük magunknak a kérdést, mit tud ez a hely? Honnan ez a Középfölde-élmény? Nem csak a domborzat tehet róla, nyilván. Talán onnan, hogy itt úgy tűnik, mintha az ember nem akarná magához ragadni az irányítást. Vagy kevesebb dominanciával.

 
     Ahogy egyre beljebb értünk az országban, szemünket legeltetve a zöld hullámokon, elindult az emlékvetítés a belső mozivásznomon: mintha duplán hullámzott volna a fű a szélben, mintha duplán ringatott volna az autósülés, egyszer a jelenben, és egy másik, egy évvel korábbi jelenetben.
    Gyakran merengek azon, hogy bizonyos események, helyszínek mintha bevésődnének az elmémbe, mintha a közben átélt érzések átütő ereje beleégetné őket. Miközben az eseményben reagálok, intézkedek, döntök, kapcsolatba lépek egy szó, mondat által, ez a hatás még nem tetten érhető. Olyanok ezek az emlékek, mint a kiégetett kerámiák: születésük pillanatában, az élet sodrásában nyersnek, már-már rútnak tűnnek, ám hő hatására fényessé, tartóssá válnak, színeik, díszeik a kémiai átalakulásban érik el intenzitásukat. Mintha az égés konvertálná őket értékké.
    Megnéztük Maribort. Sétáltunk a Dráva-parton, az ódon, szűk utcácskákon és a szélesebb sétálóutcán. Felkerestük a 400 éves szőlővesszőt, ami a tőből kiindulva felmászik és hosszan végigfut a házfalon, szívósan kapaszkodva a favázba. Vásároltunk helyi termelői bort, hasonló a hazaihoz, esténként azt kortyolgattuk aztán. Mariborban őgyelegve felidéztem magamban annak a szlovén nőnek az alakját (már amennyire sikerült), aki a Ljubljana előtti benzinkútnál felvett a kocsijába egy kilátástalan reggelen, és Mariborig hozott. Sírni lett volna kedve, mert a kedvese aznap hajnalban hajózott ki Triesztből, hónapokra. Ott álltam ismét, egy évre rá, immár nem a szélén, hanem a város belsejében, fogtam a kedvesem kezét, és eszembe jutott, vajon az ő kedvese visszatért-e, együtt vannak-e még? Ha őszinte akarok lenni, alakjában több a mítosz, mint a tény... ha szembejönne velem az utcán, fel sem ismerném.

2013. szeptember 20., péntek

Határok

     Ahogy a kiborulás szélén kiléptem a szlovéniai benzinkút mosdójának ajtaján, fohászkodtam, hogy történjen valami azért, hogy ne kelljen itt tovább dideregnem, mert nálam ez a limit. Hogy történjen valami csoda. Lassan lépkedtem előre, hogy időt adjak ennek a csodának a kibontakozásra. Nem sürgetem, csak jöjjön, és szememet a messzire hullámzó dombokra függesztettem. És akkor elém jött Tóni, hogy a legkevésbé sem akar siettetni, de vár ránk egy hölgy, és vinne. Tóni már el is rendezte a csomagokat a csomagtartóban, csak az van hátra, hogy én is kényelmesen befészkelődjek a hátsó ülésre. És aztán porzik utánunk az út, istenem, végre...
     Vannak pillanatok az életben, amikor elérünk egy határhoz, a határainkhoz. Amikor addig feszítjük a húrt, vagy feszül nálunk, hogy tovább nem menne, húzza bármilyen akarat, hanem onnantól elszakad... És érdekes módon, amikor elérünk ehhez a véglethez, de csakis akkor, soha nem előbb, mintha egy szempillantás alatt fordulna a beállítás, és mi kiemelkednénk ebből a helyzetből. Mintegy varázsütésre. Amikor a következő pillanat már radikálisan új, és minden mázsa, ami addig a vállunkat nyomta, hirtelen a hátunk mögött atomjaivá porlad a múlt cséplőgépében. Azt hiszem, ezek a lét legtisztább pillanatai; amikor csak vagyunk mi magunk, szublimáltak célok, vágyak, gondok, félelmek; és van még a tudat, hogy létezik gondviselés (nem istenről beszélek).
     Siklottam abban a kocsiban, szemem az egymásból kinövő barátságos dombokra vetült, amelyek hajlataiban falvak kucorodtak piros tetős házakkal. Szlovénia az ezer domb országa, gondoltam, puhán szenderegve, miközben Tóni beszélgetett az anyósülésen. A sofőr egyedül utazott Maribor felé, és mielőtt beszálltunk a kocsiba, elmondta, hogy mialatt én a mosdóban pepecseltem (rólam még nem is tudott), és Tóni közeledett felé, ösztönösen arra gondolt, hogy ez a férfi kérni fog tőle valamit. És ő, az egyedül utazó védtelen nő, elfogadta a gondviselő szerepét két csatakos stoppos életében. Szomorúság ült a tekintetében: a kedvesét vitte Triesztbe, hajóra, ami elvitte őt hónapokra tőle; sanyarú sors egy tengerjáró szíve hölgyének lenni, csak erre nem térnek ki a kalandregények. Vajon jelzi-e magának az idő múlását, húz-e strigulát, dobál-e babszemet üvegbe mindennap, vagy más bolondos szertartás? Mágia, bizonyos szempontból. Az idő pereg - megesik, hogy az élet mégsem halad.
     A csorba szívű hölgy tőlünk is búcsút vett a Maribor előtti utolsó benzinkútnál, és én beletörődtem, hogy ennyit láttam a "kozmikus" történetszövés szálaiból (csábító a "nagy meseszövő" metafora, de inkább tartózkodom tőle).

     Miután elértük Maribort, lomha hétfő délelőtt kezdődött Szlovéniában. Csak elvétve kanyarodott be egy-egy autó a benzinkúthoz, és mivel a határ mentén jártunk, többnyire visszafordultak. Nem stresszeltünk Tónival; éreztük, hogy ez már a finis, hogy már nem szúrjuk el, és tulajdonképp nem sietünk, előttünk az egész nap. Ha az autósok komótosak, miért ne lazsálhatnánk mi is? Így hát nyugodt lélekkel hintáztattam magam a töltőállomás melletti játszótér egyik gyerekjátékán, belefeledkeztem a dombokon hullámzó hirtelenzöld fűbe, amin csillogott a napfény. Aztán rajtam volt a sor a sofőrfogásban, és Tóni henyélhetett; a francia és olasz stoppos nyelvgyakorlat mellé a német és az angol nyelvű is felzárkózott, lévén a szlovénok általában e két nyelv valamelyikén értenek az anyanyelvükön kívül, amin meg én nem értek. Elköltöttük az utolsó centjeinket kávéra és kekszre.
      Valaki csak felvett végül, szokás szerint, nem emlékszem, Tónié vagy enyém volt a dicsőség; nem is lényeges. Üzleti ügyben tartott az úriember a határ felé, de csak egy benzinkútnyit tudott vinni a következő autópálya-leágazás előtt; mit számít, ha annyit, csak vigyen. Ám elvétette a fickó, mert nem volt ott benzinkút, ahol ő gondolta, és ahelyett, hogy kirakott volna a kocsiból vagy levitt volna az autópályáról (amire már volt precedens), túlment a tervbe vett lehajtón, és elvitt a ténylegesen következő benzinkútig, és még csak szemrehányást sem tett, hogy emiatt elkésett a találkozójáról. Közben persze a partnere hívta, mi feszengtünk Tónival, de az úriember kimentette magát, és ezzel el volt intézve. Kitett, ahol kellett, és szólt, hogy még négy benzinkút a határig; azt meg már játszva is.
      Tovább élveztük a ráérős hétfő délelőttöt. Játszótér, hullámzó fű, melengető napfény; egy-két óra ide vagy oda. Majd ismét vittek, egy fura figura, az angolját alig értettem, valami metál fesztiválról áradozott; szerintem kissé kattant volt. Következő benzinkút; ne már, hogy mindegyiket meg kelljen járnunk a határig. A lassú délelőtt nem kevésbé lassú délutánba fordult. Ebédidő; a benzinkút éttermében az eddigieknél egy hajszálnyival több potenciális sofőr. Előhúztam a rámenős énemet, és egyenesen a pultnál álló, őszbe hajló, elegánsan öltözött úriemberhez és szimpatikus szőke hölgyhöz siettem, jobban mondva a hölgyhöz magához, és előadtam a kérést. A hölgy sajnálkozva nézett rám, hogy nem ő a sofőr, hanem a főnöke, tőle kérdezzem, de nem tartja valószínűnek. Megnéztem magamnak a férfit, mi legyen a taktika; fogadjunk, hogy BMW-je van, súgta a malícia, de elhessegettem - leszarom, ha az van. Nekigyürkőztem, hogy áttörjem a korlátot, ami bennem rekedt, és elmagyaráztam, hogy Marseille-ből jövünk harmadik napja, tudom, kifacsartnak tűnünk, uram bocsá', ágrólszakadtnak, de jó emberek vagyunk, és beférünk-e a kocsiba. Hatásszünet. Egymás szemébe néztünk; utat engedtünk egymás tekintetének. Oké, jöjjenek; de csak egy benzinkútnyit tudunk együtt menni.
     És körülölelnek a jámbor szlovéniai dombok, nem hajolnak fölém fenyegetően, mint az Alpok tekintélyes csúcsai, csak hívnak, hagyjam magam szánkáztatni. A domboldalon felkaptató falvakba úgyis megkapaszkodhatok, ha megijeszt az iram.


    A soron következő benzinkútnál az utolsó utáni centjeinket is elköltöttük. Lankadt az amúgy sem vehemens lendület. Hármat ütött az óra. Nem mintha sietnénk bárhova, de jó lenne haladni. Süttettük magunkat a kávézó teraszán a napon; hétfői luxus. Aztán Tóni tett egy kört, és leakasztott a hátsó parkolónál egy kamionost, akinek plusz két férőhely volt a járgányában, és Budapestre ment... végre látszott a történet vége, csak fel kellett magunkat tornázni a kamion elejébe, csomag stb.; fellélegeztem, hogy nemcsak a következő benzinkútig jutunk, hanem a végső úti célhoz... És ahogy kikanyarodtunk a sztrádára, defektet kapott a kamion... hát ezt hívják úgy, hogy korai öröm. A sofőr szentségelt, hogy aznap cserélte az összes kereket; hát nem volt valami jó vétel, puffogtam magamban, ahogy tíz km/h sebességgel döcögtünk az autópályán a következő, azaz a határ előtti utolsó benzinkútig, mert hát nem lett volna fair, hogy e vidéken egyetlen benzinkút is ne részesüljön a látogatásunkból. Ez valami rossz tréfa, csukogattam és nyitogattam a szemem, hátha csak álmodom, és kiderül, hogy a valóságban nem ebben a tragikomédiában veszek épp részt. Araszolt a járgány becsülettel, Tónival elnyomott minket az álom. Egy óra alatt tettük meg a 20 kilométeres szakaszt. A fejemet ingatva, a minket ért szerencsétlenséget teljes mélységében átérezve helyet foglaltam egy műanyag széken az utolsó szlovéniai benzinkút kávézója mellett. Ja, a napon foglaltam helyet, hogy teljes legyen a mondat. Négy óra múlt, és mi még mindig Szlovéniában vekengtünk. Az a nyomorult határ, ami elviekben átjárható... És nekem másnap állásinterjún lenne jelenésem azért, hogy találjak végre egy nyomorult kikötőt ebből a szabadúszásból, de ha így folytatjuk, még holnapra sem lesz érkezésem... Így pampogtam magamban még hosszú percekig, és közöltem Tónival, hogy maximálisan bepöccentem, mert ez már mindennek a teteje. Nem igaz, hogy hiába indultam el maximálisan feltöltött türelemtárral, az istennek se sikerül úgy intézni, hogy megússzam bosszankodás nélkül. Hogy végül csak felhúzom magam, és azt mondom, hogy most már tényleg elegem van, a rohadt életbe. Tóni érdeklődik, hogy megyek-e fuvart nézni, vagy menjen ő (ugyanis kiszámoltuk a fuvarfogási arányt, és ha ezt az utolsót én fognám, akkor kvittek lennénk); kedves Olvasók, a fantáziátokra bízom, mit válaszoltam Tóninak, mindenesetre aznap nem adtunk löketet a nemek közti egyenlőségnek.
      A szlovén határ előtti benzinkút persze tele volt magyar rendszámú kocsival, és onnan tudtuk, hogy közel járunk kis hazánkhoz, hogy itt voltak velünk a legkelletlenebbek. Tóni persze a nagy merítésből negyed óra alatt kihalászott egy magyar rendszámú kocsit - szlovén sofőrrel. És miután kieresztettem a fáradt gőzt az iménti hisztivel, újfent egy elegáns kocsi hátsó ülésén terpeszkedtem egyenesen Budapest felé.
     Ez már tényleg az utolsó felvonás; nem jött sem gikszer, sem meglepetés. Homályosan emlékszem, hogy a középkorú szlovén úr elmondta, Budapesten dolgozik, úgy rémlik, a Graphisoftnál, és hetente ingázik a munka és Szlovénia közt, ráadásul rendszerint repülővel jár, és most kivételes alkalom, hogy autóba vágta magát. Tett pár csípős megjegyzést a szemtelen budapesti taxisokra, no meg hogy micsoda kimeríthetetlen furfanggal húzzák le Magyarországon a külföldieket, de ő átlát a szitán, és eligazít minden vakmerő csalót. Elmesélte azt is, hogy azért ódzkodnak a szlovén autósok stopposokat felvenni - a Szlovéniában töltött idő ugyanis azért nyúlt meg, mert rengetegszer kaptunk nemet -, mert néhány elvtelen, stopposnak adva ki magát, rablásra használta fel a szlovén autósok jószívűségét, aminek hatására aztán futótűzként terjedt a hír, óvakodj az országúti vándoroktól. S ahogy hasítottuk a magyarországi autópályát, ami már megnyugtatóan ismerős terep, hagytam, hogy kikapcsoljanak kihegyezett érzékeim - fel se tűnt addig, hogy ennyire ki vannak élesítve -, apránként bódultságba süllyedtem, és már oda se figyeltem, mi mindent mesélt a szlovén fickó észak-amerikai úti élményeiről. Észak-Amerikáról tehát nem jegyeztem meg pletykát, csak annyira emlékszem, hogy sofőrünk kedvenc városa San Diego - vagy Santa Monica? Mindegy is... A robusztus észak-amerikai táj, a kiterjedt nemzeti parkok már nem érték el nálam az ingerküszöböt, mert elandalított az előttem ülők felől hallatszó duruzsolás.
      A szlovén úriember gavallérságának köszönhetően - egyenesen házhoz vitt, nem törődve azzal, hogy ez neki kitérőt jelent - május 13-án, hétfőn este 7 óra előtt pár perccel végre az ajtóm előtt álltam Budapesten, majd rögvest a zuhany alatt áztattam próbára tett tagjaimat, gratulálva magamnak, hogy ha ezentúl megkérdezik, tettem-e életem során bármi olyat, ami nem éppen hétköznapi, elég lesz elmesélnem e háromnapos hazaút történetét.


Ui. 1.: A zuhany alatt ismét eszembe jutott, el ne felejtsek felkelni a másnapi állásinterjúra. Habár az a cég már a múlté, azóta is "boldog irodista"-ként tengetem életem különféle helyeken; de ez a blog nem a kikötők ügyes-bajos dolgait szándékozik elmesélni.
Ui. 2.: Nyáron gyakoroltam egy-kétszer a hűvös, harmatos hajnalokba történő belemerülést. Jelentem, vannak előremutató fejlemények a pozitív lelkiállapot kialakítását illetően.

     

2013. szeptember 11., szerda

Odú

     Ott tartottam történetünk göngyölítésében (nem is tudom, fel- vagy legöngyölítem tulajdonképp), hogy Tóni, az országokon átívelő az esőben ázva leakasztott egy ljubljanai fuvart a szlovén-olasz határon. Így hát Franciaország után a hazautunk olaszországi szakasza is a múlt darálójába került, mi pedig egy újabb kocsiban ültünk, amit egy olasz fickó vezetett, párja pedig, egy szlovén csaj az anyósülésről hátrafordulva vitte a társalgás fonalát. Nyitottak voltak, lazák, el tudtam képzelni, hogy simán felvesznek minden héten egy-két stoppost, annyira természetesnek vették, hogy idegenek foglalják el náluk a hátsó ülést, akikkel gyorsan  meg és össze lehet barátkozni.
     A lány pár évvel lehetett idősebb nálam, és hamar megosztotta velünk aktuális egzisztenciális dilemmáit. Mintha csak magamat hallottam volna, annyira rímelt minden, amit mondott, az akkori életemmel (azóta már eltelt négy hónap, csak csúnya késésben vagyok a meséléssel, és kvázi már egy teljesen más életben vagyok). A lány szintén szabadúszó, grafikai pályán, és a közelmúltig egész jól elvolt, elegendő megbízás és fizető kliens, de az utóbbi időben elkezdtek elapadni a források. Egyre zsugorodtak a levadászható munkák, és a meglévő ügyfelek is elmaradoztak a fizetéssel. Nem elég, hogy kevesebb a pénz, még vannak, akik azt a keveset is blokkolják, mint egy gát mögé, elrekesztik, summázta a lány, megtartják maguknak, és nem áramoltatják tovább azok felé, akiknek tartoznak, hogy a sok szabadúszó riadtan rágja a körmét, mit kezdjen a saját költségeivel. Így hát a szlovén grafikus törte a fejét, mi lészen most, ahogy törtem én is az utazás előtt egy-két hónappal. Még szerencse, folytatta, hogy építészmérnök párjának üzlete még eltengődik valahogy, nem sodródott a tönk szélére (szerencsés konstelláció...), bár a szlovén és az olasz piac az építőiparban is alig vegetál, egyedül az osztrák megrendelések tartanak, azok a kockaházak, amiket oda kérnek, sok kreativitást nem igényelnek, de legalább egymás után nőnek ki a földből továbbra is, munkát adva a mérnököknek. Így álltak akkor, relatíve rosszul, de még nem katasztrofálisan, sajna nem tudom, azóta fellendülésbe vagy mélyrepülésbe folytatódott-e az ív.
      Ketten azért könnyebb, gondoltam, ahogy az olasz fickóra néztem, és mosolyogtam magamban, mert kezdett olyan benyomásom lenni, hogy az olasz férfiak kirajzanak a világ minden tájára, hogy megtalálják a számukra legfantasztikusabb nőt, és ha sikerül, minden teketória nélkül letelepednek a szép hölgy hazájában. Az is lehet, előbb szép hazát keresnek, és ott a legszebb hölgyet.
    Ahogy a szabadúszó szlovén lányra néztem, önmagamat láttam. A tükörképem nézett vissza, pontosabban egy potenciális variációm tükörképe. Egy korábbi énemből elágazó lehetséges fejlődésvonal későbbi pontját tükrözte vissza: amikor egy szépen kibontakozott alkotói pálya (ami nálam még alig szökkent szárba) sorvadni kezd. Szinte éreztem, min emészti magát, mi hajtja, milyen szempontok vezérlik egy-egy döntéshelyzetben - egyszerűen, mert én is hasonlóan építettem fel a világomat. Csak az enyém, lévén én később fogtam hozzá, nem hozott még annyi hajtást, így a veszteséget is könnyebben viseltem.
      Persze egy idő után jobbnak láttuk témát váltani, mert minek görcsöltessük magunkat a rossz kilátásokon. A grafikus lány elmesélte azt is, milyen mókás nyelvi helyzetek állnak elő egy kis országban, ha az annyi ország mentén fekszik, mint Szlovénia (ráadásul a szomszédok meglehetősen dominánsak). Szlovénia Európa egészéhez viszonyítva ugyan apró, mint a kisujjam körme a tenyeremhez képest, de ahhoz elég nagy, hogy a két szélén élők már ne értsék egymás beszédét a szomszédos nyelvek befolyása miatt. Itt bizony szinte falvanként változnak a nyelvjárások, de járásnyi területenként biztosan. Ő például az osztrák határ mellől, nagyjából 30 kilométerre a lakóhelyétől kezdett iskolába járni, és a tanára olyan kifejezést használt pl. a reggelire, amit hallva ő csak pislogott, hogy miről is van szó. Máskor pedig a tanár azt kérte tőle, hogy fordítsa le ezt vagy azt a németes szót szlovénre – az osztrák határvidéken sok német kifejezés keveredett a szlovén beszédbe, és mivel a grafikus lány onnan származott, képben volt ezekkel, a tanára számára azonban kínaival értek fel. És persze a magyar határhoz közel magyar szavak, az olasz határon olaszok keverednek a szlovén szavak közé, hogy már alig lehet kibogozni, hol kezdődik és végződik a szlovén nyelv... talán felesleges is kibogozni; a nyelveket és a kultúrákat sem igen lehet határvonalak mentén leírni; ahogy a színkörben, úgy itt is előfordul, hogy fokozatosan történnek az átmenetek.
      Mesélte még a lány, hogy egyetemista volt, mennyire dívott Szlovéniában a stoppolás. A városok szélén futó autópályák építése még gyerekcipőben járt, és az autósok a szocializmusban épített, egyik várost közvetlenül a másikkal összekötő, a városokon is áthaladó főúthálózatot használták. Az egyetemisták - leleményesen kezelve a gyatra távolsági közlekedési opciókat - a városokból kivezető utak mentén stoppoltak, egy táblán hirdetve az úti célt. Várakoztak szépen egymás után, és egyik sem álldogált ott az idők végezetéig, mert előbb-utóbb mindet elvitte egy kocsi, hazajutott mind a batyujával, vagy épp a tengerhez, ha oda kívánkozott. Volt egy íratlan szabály: mindig a várostól legtávolabb levőt kell felvenni, mert ő állt ott a legrégebb óta... És a legtöbb autós átérezte annak felelősségét, hogy az egyetemistáknak valahogy haza kell jutnia...
       Hát ilyeneket mesélt a szlovén grafikus, miközben olasz párja az autópályát rótta Ljubljana felé. És ennyi mese, érdekesség fért ebbe a szakaszba, mert időközben bekanyarodtak velünk a Ljubljana előtti utolsó benzinkúthoz, és sok sikert kívántak a határátkeléshez.

     8 és 9 óra között járhatott vasárnap este, amikor szétnéztünk a benzinkút környékén. Láttunk egy hajszálnyi esélyt arra, hogy még aznap hazajussunk, mondjuk egy fuvar Mariborig, és onnan esetleg egy további késői fuvar kis hazánkba, vagy egy még nagyobb szerencsével egyenesen innen hazafelé tartó honfitárssal. Figyeltük a benzinkúthoz kanyarodó kocsik rendszámát: a szlovén rendszámokban feltüntetik a város betűit, ahol a kocsit regisztrálták, így megállapíthattuk, kik mehetnek Maribor felé. A legtöbben persze lekanyarodtak Ljubljanába, de néhány maribori azért akadt, csak minket nem akarózott elvinniük, sokaknak tele is volt az autója. Sötét volt már, persze hogy nem akarózott stoppost felvenni. Akadtak magyar rendszámú kocsik is, akik "Olaszból mentek haza", de szintén mind tele. Azért kitartóan szerencsétlenkedtünk a benzinkúton, őriztük a reményt, mint a lángot. Közben tömött buszok kanyarodtak be egymás után, szállították a vendégmunkásokat keletről nyugatra; ahogy egy zsák krumplit, egy vagon szenet juttatnak egyik állomásról a másikra, úgy vitték a járművek az emberanyagot, hogy szétosszák őket a gépek közé; másnap majd a gépek közül egyéb járművek élelmiszert és különféle eszközöket juttatnak el az üzletek polcaira, ahonnan továbbkerülve e sok termék ismét az emberanyagot szolgálja egy rövid időre, nem sokra, hogy hamar átadhassa helyét a gépeken és polcokon átáramló matéria újabb generációjának. Isten ments, hogy bármi megakassza a precízen kiagyalt, olajozott körforgást.
     Irgalmatlanul fáztunk. Felmásztunk a pár méterrel feljebb (Szlovénia ezer dombja közül az egyiken) levő étteremhez melegedni. Riadtan láttuk, hogy már 10-kor zárnak (esetleg 11-kor?) - mindenesetre olyan hamar, hogy alig marad időnk felengedni a fagyoskodásból. Nagyon hiányzott Szlovéniából az olasz autogrill-hálózat, az, hogy emberek jönnek-mennek, isznak egy kávét, bekapnak egy szendvicset, jól érzik magukat, és közben el lehet őket csípni, hátha jókedvükben elvisznek. No meg legfőképp az hiányzott, hogy egész éjjel nyitva tartson az étterem... A pincérekhez fordultunk, ugyan mik a lehetőségeink. Nagyon kedves és együttérző arcot vágtak, de persze nem engedhették, hogy az étteremben töltsük az éjszakát... volt már rá példa, hogy átutazók aludtak az étterem teraszán a székeken, és már hozták is bentről a plédet, a párnát, de ez a tízfokos szlovén éjszakában aligha lett volna kivitelezhető, hisz előző éjjel elázott és odalett a zuhéban a sátrunk, annyira pedig nem volt meleg, hogy a szabad ég alatt éjszakázzunk... Pedig milyen remekül átvészelhettük volna az étterem teraszán az éjt, nyugiban, titokban... Sajna nem ezt dobta az élet.
      Van itt valami egyáltalán, ami nyitva tart egész éjjel? A benzinkút boltja. Lesomfordáltunk hát a bőröndökkel, miután az étterem bezárt. Tóni itt is beszédbe elegyedett a személyzettel, és sajna kiderült, hogy hivatalosan csak fél órát lehet a boltban tölteni egyhuzamban, aludni pedig végképp nem lehet ott. Tanácstalanul néztünk, mi lesz most. A bolt belső sarkában dülleszkedett egy kávéautomata, mellette a falnál pult, előtte gagyi bárszékek. Oda húzódtunk be, a pult alá toltuk a csomagjainkat. Gondoltuk, ha valakit zavarunk, majd szól és kitessékel, esetleg visszajövünk egy idő után. Reggel fél 8-kor nyit majd az étterem. Addig még 9 óra, egy örökkévalóság.
     A boltban volt wifi, gondoltam, megragadom az alkalmat egy gyors e-mail-csekkolásra. Már vagy négy napja nem néztem a postaládámat, és mondanom se kell, jött pár fontos e-mail, mikor máskor. Példának okáért írtak egy cégtől, ahol Marseille-be indulásom előtt voltam állásinterjún, hogy várnának második körre - sajnos telefonon nem értek utol -, az ügyvezető igazgató úr szívesen találkozna velem még egyszer, hétfőn délelőtt 11-kor vagy kedd reggel 9-kor. (Tavasszal ugyanis elérkezettnek láttam az időt, hogy a szabadúszást, ami hol dagadó vitorlákkal, a habokat büszkén szelve, hol hánykolódva és arra vetődő farönkökbe kapaszkodva zajlott, kikötőre cseréljem egy időre, megállapodjak valahol - vesztegeljek?). Udvariasan megírtam, hogy hétfő délelőtt sajnos nem lesz érkezésem, de kedd reggel örömmel befáradnék... Majd fogat mostam a benzinkút mosdójában, elvégeztem a stoppoláskor is (sőt és pláne) elengedhetetlen minimál toalettet, és közben figyeltem, ahogy az utolsó vendégmunkásbuszok is továbbhaladnak rakományukkal nyugat felé.
     Kuporgunk a bárszéken, mint az éj szelíd trónján. Amennyire tudtam, a hálózsák védelmébe burkolóztam. A külvilág homályos. Felesleges gondolkodni. Érezni nem tanácsos. Az idő lomhán araszol, de könnyebb viselni, ha üressé válok.
     Hideg és nyirkosság tör be minden ajtónyitáskor, ez a legnehezebb. Sokszor csináltam ezt már: kamaszként átbulizott éjszakák után hajnalban vártam a korai buszjáratot, ami hazavisz a falumba a vidéki Magyarországon; azok a hajnalok tűntek ilyen hidegnek és nyirkosnak, még nyáron is, amikor rajtam kívül talán senki sem fázott. Ültem a buszpályaudvar várójában, csigalassúsággal múlt az a fél óra, egy óra, amíg végre felszállhattam a buszra. Ha többedmagammal vártam, legalább volt kinek hisztizni. Nagyon rosszul toleráltam. Azóta eltelt tíz év, és engem megedzett az élet.
     A nyirkosság a bőröm alá kúszik, majd utat váj a csontjaimba... Belül fázom, és a hideget nem lehet kiűzni, a részemmé lesz; kísért; nem ereszt; újra és újra feléled, mint egy szorongató fantázia. Másnak talán semmi az egész, számomra: dermedtség. És ahogy ülök a bárszéken, néha elnyom a szendergés, majd hirtelen átfut rajtam a remegés, újra felriasztva. Összerezzenek. Elfogadom, hogy most ennek kell körülfognia.

     Lassan tudatosul a körülöttem levő világ. Valaki elnézést kér, kávét venne a dülledő gépből, de ehhez odébb kell ülnöm. A bolt személyzete még mindig talpon; gány meló ez is. Kettő helyett most már hárman serénykednek, alighanem a főnök futott be, de ránk nem szólt semmit; nem vettük volna a lelkünkre, ha miattunk rúgnak ki valakit. Óvatosan mozgatom elgémberedett tagjaimat; életben vagyok még mindig.
    Végre kinn a boltból; búcsúzóul egy összemosolygás az eladókkal, örök hála. Csípős a reggel, iszkolunk az étterembe; 9-ig engedélyezünk magunknak másfél óra alvást, Tóni úgysem aludt egy szemhunyást se - vajon mi a szent szart csinált, mialatt én a személyes poklomban kalandoztam? Ez már az ő titka, ha emlékszik egyáltalán. A nihilnek vége, végre egy kényelmes karosszék, senki se zargat. Bár ne kéne mozdulnom soha többet...
     9-kor jelez a telefon ébresztője, és kényszerítjük magunkat, vagy valami mély életösztön kényszerít minket... Beszaladok a mosdóba rendbe rakni magam, ilyen kifacsart arccal csak mindenki lepattant, várj meg elöl a bőrönddel. A mosdóban legalább egy hajszálnyit melegebb, mint kinn a didergető hűvösben - a francba, soha nem tudom már élvezni egy hajnal frissességét? Lassan mosom a fogam, alaposabban, mint szoktam, kikefélve minden rést és hepehupát. Lassan fésülöm a hajam, nagy gonddal gumizom össze, egy fürt se lógjon ki (jó benyomást kell tenni), még a vécét is lassan húzom le, hogy minél később kelljen kimenni. Mert érzem, hogy én ott egy percig sem bírom már. Hogy itt a vég, legyőzött egy olyan szimpla dolog, mint a hőmérséklet és a reggeli harmat, és ha egy percnél tovább kell ebben az érzésben lennem, akkor elszakad a cérna, és Tóni legégetőbb gondja nem a hazajutás lesz, hanem hogy kiborult az útitársa...

Snitt.