"Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész?" /Seneca/
Végre, végre tenger... Kikukkantottunk a sátorból a kempingben, és kibontakozott szemünk előtt a nagy kékség... Pár méterre cövekeltünk le a parttól, és úgy éreztem, ha csak itt üldögélnénk egész nap, akkor se maradna bennem hiányérzet.
Persze a tengerparti reggelit kirándulás követte, kocsiba be, és irány valamelyik szlovén üdülőváros. A partot követve kanyarog az út, napfény teríti be az eget - végre -, fénypászmát szórva a vízre. Piran felé tartunk, kikerüljük Kopert, amiről úgy hírlik, a szlovén "Siófok", majd következik Izola egy földnyelven a tengerbe nyúlva. Dombra kaptat fel a kocsi, és egyre tágul, tágul a perspektívánk. A következő kanyarban megállásra késztet a látvány, egy nyugodt öböl, alant Izola városa kokettál a tengerrel, ontja fényét a nap, apró vitorlák remegnek a távolban. Az út mentén parkolóhely, padok, látszik, mást is hirtelen megállóra inspirál e hely, rövidesen fékeznek is mögöttünk. Ülünk a padon, beszívjuk a kellemesen meleg levegőt, átadjuk magunkat a fénynek, a kéknek, nem hajt előre semmi, egyenletessé válik a lélegzetünk.
Rövid idő múltán mégis továbbmentünk, és ha azt hittük, nem lehet jobb, az iménti pillanat volt a nap csúcspontja, hát alábecsültük a helyet, mert ahogy közeledtünk Portoroz és Piran felé, egyre szebb formát öltött a táj. A dombokon futó szőlőtőkék mellett ciprusfák és olajfák törnek a magasba, mandulafenyők nőnek szanaszét, sőt, az autóút fölött egy hosszú szakaszon mandulafenyők sora borul össze kétoldalt, egymásba fonják ágaikat a fák, óvón, árnyat adón. A dombokról odakacsintó házakkal együtt számomra e táj übereli a messze földön híres Toscanát. Mintha e pár négyzetkilométeren felsorakozna a mediterrán vidék minden növénye, amit az elmúlt években láttam és megszerettem, mintha a mediterrán flóra esszenciája sarjadna itt a földből, mély húrokat pengetve a szívemben.
Majd megérkeztünk Piranba... A meleg-napos április végi kirándulóidőben sokan jártak erre rajtunk kívül, de nyoma sem volt a főszezon tumultusának. Pasztell árnyalatú, főleg kék és zöld házak fehér zsalugáterekkel, ez az alapmodell kristályosodott ki számomra adriai stílusként. Szűk utcák és éltes kőházak visznek vissza az eltűnt idő nyomában. Helyenként kopott, renoválásra szorul, ám belátható, közvetlen a város, minden saroknak van mondanivalója. "Ha megöregszünk - kiáltottam fel némi szentimentalizmussal a fiúnak, aki száz százalék, hogy a nagy Ő -, költözzünk ide, élvezni a tengert, benépesíteni egy dús mediterrán teraszt!" Zavartan nézett rám: "Nem akarok idegen földön meghalni" - jött a válasz. Nevettem; eltéphetetlen magyar gyökerek.
Bóklászás közben egy kis téren hangulatos bárba tévedtünk, ahol a terasz körül szőlővesszők futottak a gerendákon; elkortyolgattunk egy feketét. A felszolgáló lány ide-oda cikázott - csúcsidő lévén -, de annyi ideje maradt, hogy váltson pár bensőségesnek hangzó szót egy kártyázó asztaltársasággal, és letegyen egy tál levest az egyik öregúr elé, mintha a nagyapjának szolgálna fel. Felkaptuk a fejünk, mert étlapnak nyoma sem volt, az öregúr valaki bennfentes lehet, ha leves jár neki. Valami szívélyes családi miliő áradt a bárból, mintha a betévedő turisták mellett mindennap itt ülnének a visszajáró állandó kellékek, akik körül az élet pont e bárban, pont e sarkon, itt a szökőkút mellett szövi csip-csup bonyodalmait.
A mólón elnyaltunk egy méretes fagyit, amarena meggy és vanília egymásra púpozva, keserédes élmények a számban; dél van, a nap már kibontotta szárnyait, és teljes erővel tűz. De nem tart vissza attól, hogy a víz melletti sziklákra telepedjek, és pár pillanatig egy pici pontnak érezzem magam, aki immár nem akar semmit, elégedett azzal, ahova eljutott, és hogy megtalálta az eszményi fagylaltot. Mellettem az imént egy rák tűnt el szélsebesen a sziklák közt, mire odaintettem magamhoz a fiút, aki száz százalék, hogy a nagy Ő (eddig a napernyők alatt hűsölt), és kagylóházak, levetett vázak maradványait fedezzük fel a sziklákra tapadva, kövekbe fúródva; a szlovéniai fauna tehát a tengerparton sem visszahúzódóbb és kevésbé élénk, mint a hegyekben.
A tiszta vízen áttetszettek a homokszemek, és megadtuk magunk a csábításnak, hogy a hűs-hűvös hullámok közé merészkedjünk... én csak térdig, a nagy Ő viszont belemerült és tett pár karcsapást. De nem kerekedett nagy lubickolás, mert sötét felhők vonultak Piran fölé, feltámadt a szél, egyre komorabbá váltak a színek, és a fény is visszavonult rövid időre... sebtiben visszahúztuk hát a ruhánk, és mielőtt védettebb utcák felé vonultunk volna, még gyönyörködtünk az öböl túlsó végében lezúduló viharban, a szemközti partvonalon szétterülő sötétkék tüllfátyolban, hálát adva az égnek, hogy nem minket kapott el a zuhé.
Hogy mi történt még? Semmi és minden... Felmásztunk a pirani várba, közben a főtérről adriai népzenészek éneke szállt, ami tökéletesen illett a tájba. Csupa ehhez hasonló momentum, amit hiába írnék le - mintha egy megfeszítve játszó zenekar hangszereiből nem szólna zene. Megpróbálhatnám túlragozni, feleslegesen, hisz e zenekar játéka csak belülről hallható, az érzéseinkkel, az élményeinkkel. Az összerezdüléseinkkel.
Egyszóval turistáskodtunk, kedves Olvasók.
Időnként eszembe jut, hogy olyan számomra a létezés e tájakon, mint másnak a párkapcsolat. Magyarország a férj, akit szívem szerint elhagynék, hátat fordítanék neki, Olaszország pedig a szerető, akihez jólesik elmenni feltöltődni. Ha azonban alaposan megvizsgálnám a kettőt, alapvető hasonlóságot fedezhetnék fel közöttük, akár fel is cserélhetném őket; Olaszország mellett sem lennék boldogabb, ugyanolyan tökéletlen házastárs lenne (mert folyton külsőségekkel foglalkozik, a mútltba réved, és amúgy is kezd már lerobbanni). Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Az ember csapódik ide-oda évekig, míg valami úton-módon elvetődik a szomszédba, és rátalál, vagy inkább rájön, hogy ott leledzik a nagy Ő, aki nem akar többnek látszani, mint ami, kicsiségében is valaki, nagyon rendben van fejben és értékrendben, ráadásul a kémia is működik. Valahogy így esett a happy end Szlovéniával.
Végre, végre tenger... Kikukkantottunk a sátorból a kempingben, és kibontakozott szemünk előtt a nagy kékség... Pár méterre cövekeltünk le a parttól, és úgy éreztem, ha csak itt üldögélnénk egész nap, akkor se maradna bennem hiányérzet.
Persze a tengerparti reggelit kirándulás követte, kocsiba be, és irány valamelyik szlovén üdülőváros. A partot követve kanyarog az út, napfény teríti be az eget - végre -, fénypászmát szórva a vízre. Piran felé tartunk, kikerüljük Kopert, amiről úgy hírlik, a szlovén "Siófok", majd következik Izola egy földnyelven a tengerbe nyúlva. Dombra kaptat fel a kocsi, és egyre tágul, tágul a perspektívánk. A következő kanyarban megállásra késztet a látvány, egy nyugodt öböl, alant Izola városa kokettál a tengerrel, ontja fényét a nap, apró vitorlák remegnek a távolban. Az út mentén parkolóhely, padok, látszik, mást is hirtelen megállóra inspirál e hely, rövidesen fékeznek is mögöttünk. Ülünk a padon, beszívjuk a kellemesen meleg levegőt, átadjuk magunkat a fénynek, a kéknek, nem hajt előre semmi, egyenletessé válik a lélegzetünk.
Majd megérkeztünk Piranba... A meleg-napos április végi kirándulóidőben sokan jártak erre rajtunk kívül, de nyoma sem volt a főszezon tumultusának. Pasztell árnyalatú, főleg kék és zöld házak fehér zsalugáterekkel, ez az alapmodell kristályosodott ki számomra adriai stílusként. Szűk utcák és éltes kőházak visznek vissza az eltűnt idő nyomában. Helyenként kopott, renoválásra szorul, ám belátható, közvetlen a város, minden saroknak van mondanivalója. "Ha megöregszünk - kiáltottam fel némi szentimentalizmussal a fiúnak, aki száz százalék, hogy a nagy Ő -, költözzünk ide, élvezni a tengert, benépesíteni egy dús mediterrán teraszt!" Zavartan nézett rám: "Nem akarok idegen földön meghalni" - jött a válasz. Nevettem; eltéphetetlen magyar gyökerek.
Bóklászás közben egy kis téren hangulatos bárba tévedtünk, ahol a terasz körül szőlővesszők futottak a gerendákon; elkortyolgattunk egy feketét. A felszolgáló lány ide-oda cikázott - csúcsidő lévén -, de annyi ideje maradt, hogy váltson pár bensőségesnek hangzó szót egy kártyázó asztaltársasággal, és letegyen egy tál levest az egyik öregúr elé, mintha a nagyapjának szolgálna fel. Felkaptuk a fejünk, mert étlapnak nyoma sem volt, az öregúr valaki bennfentes lehet, ha leves jár neki. Valami szívélyes családi miliő áradt a bárból, mintha a betévedő turisták mellett mindennap itt ülnének a visszajáró állandó kellékek, akik körül az élet pont e bárban, pont e sarkon, itt a szökőkút mellett szövi csip-csup bonyodalmait.
A mólón elnyaltunk egy méretes fagyit, amarena meggy és vanília egymásra púpozva, keserédes élmények a számban; dél van, a nap már kibontotta szárnyait, és teljes erővel tűz. De nem tart vissza attól, hogy a víz melletti sziklákra telepedjek, és pár pillanatig egy pici pontnak érezzem magam, aki immár nem akar semmit, elégedett azzal, ahova eljutott, és hogy megtalálta az eszményi fagylaltot. Mellettem az imént egy rák tűnt el szélsebesen a sziklák közt, mire odaintettem magamhoz a fiút, aki száz százalék, hogy a nagy Ő (eddig a napernyők alatt hűsölt), és kagylóházak, levetett vázak maradványait fedezzük fel a sziklákra tapadva, kövekbe fúródva; a szlovéniai fauna tehát a tengerparton sem visszahúzódóbb és kevésbé élénk, mint a hegyekben.
A tiszta vízen áttetszettek a homokszemek, és megadtuk magunk a csábításnak, hogy a hűs-hűvös hullámok közé merészkedjünk... én csak térdig, a nagy Ő viszont belemerült és tett pár karcsapást. De nem kerekedett nagy lubickolás, mert sötét felhők vonultak Piran fölé, feltámadt a szél, egyre komorabbá váltak a színek, és a fény is visszavonult rövid időre... sebtiben visszahúztuk hát a ruhánk, és mielőtt védettebb utcák felé vonultunk volna, még gyönyörködtünk az öböl túlsó végében lezúduló viharban, a szemközti partvonalon szétterülő sötétkék tüllfátyolban, hálát adva az égnek, hogy nem minket kapott el a zuhé.
Egyszóval turistáskodtunk, kedves Olvasók.
Időnként eszembe jut, hogy olyan számomra a létezés e tájakon, mint másnak a párkapcsolat. Magyarország a férj, akit szívem szerint elhagynék, hátat fordítanék neki, Olaszország pedig a szerető, akihez jólesik elmenni feltöltődni. Ha azonban alaposan megvizsgálnám a kettőt, alapvető hasonlóságot fedezhetnék fel közöttük, akár fel is cserélhetném őket; Olaszország mellett sem lennék boldogabb, ugyanolyan tökéletlen házastárs lenne (mert folyton külsőségekkel foglalkozik, a mútltba réved, és amúgy is kezd már lerobbanni). Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Az ember csapódik ide-oda évekig, míg valami úton-módon elvetődik a szomszédba, és rátalál, vagy inkább rájön, hogy ott leledzik a nagy Ő, aki nem akar többnek látszani, mint ami, kicsiségében is valaki, nagyon rendben van fejben és értékrendben, ráadásul a kémia is működik. Valahogy így esett a happy end Szlovéniával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése