Make love...

     Umberto Eco szerint nem a háború, hanem a kultúra köti össze Európát. És hogy 70 éve nem ugrottak egymás torkának, legalábbis fegyverrel, az európai államok, maga a csoda... igaz, hogy az időnként és helyenként lángra kapó ellenségesség jelzi, hogy az európai identitás egyelőre elég felszínes...
     Eco szerint nem az EU neves intézményeitől kéne várni, hogy összetákolják az európaiság eszméjét és érzését - a neves intézmények legfeljebb az Európai Egyesült Államokat tudnák összetákolni, bár a lángra kapó nemzeti büszkeség és széthúzás miatt azt is bajosan, vetem közbe. Akkor mi hozhatná össze Európát, ha nem az EU serény testületei, kérdi az egyszeri polgár, mondjuk én. Hát a szex, feleli Eco. Majd elindít egy laza gondolatkísérletet, miszerint egy katalán fiú Erasmus ösztöndíjjal nekivág az északabbi partoknak, beleszeret egy flamand lányba, és az egybekelő pár, no meg a l'amour gyümölcse, a gyermek ízig-vérig európainak tartja majd magát. A kulcs tehát az Erasmus-generáció kezében, sőt, Eco szerint az Erasmust kötelezővé kéne tenni nemcsak az egyetemistáknak, de a taxisofőröknek, a szerelőknek és egyáltalán az összes szakma művelőinek, az összes Európában született egyénnek. Hamarost kialudna a pocskondiázó, harcias hév. És a szexelés közben szűnő nacionalizmust sem lehetne politikai manőverekre felhasználni, teszem hozzá, de mi lenne akkor a  közélettel? Hajjaj. Make love, not war, nincs új a nap alatt...
      Ennyit felvezetésként. Ha a kedves Olvasó azt várja, hogy mostan nagy horderejű bejelentés következik, hogy útban van az olasz szerelem gyümölcse, csalatkozni fog. A helyzet, hogy álmaim latin loverjével jó ideje nem látszott összefutni életünk ösvénye, így a kettőnk l'amourja időközben átsiklott a múlt vonala mögé. Amikor álmaim latin loverjének pedzegettem, hogy megtorpant a románc, annyit írt, hogy élvezzem az életet és essek bátran újra szerelembe, hiszen nem korlátokat szabtunk egymás elé. Erre elfogott a mély megnyugvás, hogy ő valóban az a nagyszerű és nagylelkű ember, akinek feltételeztem, és milyen remek döntés volt beengedni az életembe.
     S vele együtt beengedtem a másmilyent is. Magamba fogadtam. Álmaim latin loverje örökül hagyja bennem Olaszország szeretetét, beleértve a ricsajt, a glamourt, a káoszt, amiktől ódzkodtam korábban - és lám, ma már az élet sava-borsát jelentik a számomra. Táguló látóterek.
    Viszont semmi szükség elkámpicsorodni, kedves Olvasók, mert ma este Marseille-be utazom. Várnak az új horizontok.
http://www.guardian.co.uk/world/2012/jan/26/umberto-eco-culture-war-europa

A kötődés felé

     Az előzőekben azt boncolgattuk, micsoda gigantikus vállalkozás volt ez a Risorgimento. És nem csak diplomáciai szempontból. Hiszen a Risorgimento azért kellett, mert Itália szanaszét szakadt állapotban leledzett, és nemcsak politikailag, földrajzilag, de pszichésen is így állt a helyzet.
     Az itáliai városállamok vagy városköztársaságok a 12-13-14. században jöttek létre, eleinte vagy a pápától, vagy a német-római császártól függve, de hamarost sikerült kivívniuk függetlenségüket. Élükön a városi tanácsok, úgynevezett kommunák álltak a választott hivatalnokokkal, mint a világi hatalom letéteményesei. A magas hivatalnoki pozíciót betöltőket, például a consult nagyon rövid időközönként, pár havonta újraválasztották, hogy gátolják a korrupció elharapózását. Ez a berendezkedés főleg a félsziget északi és középső területein érvényesült, délen a helyzetet kissé komplikálta a francia Anjou-k befolyása.
    Se szeri, se száma nem volt a független - köztársaság államformájú - városoknak Itáliában a késő középkor-reneszánsz idején. Akár 20.000 fős települések is önálló önkormányzattal és jól kidolgozott alkotmánnyal rendelkeztek, az 50.000 lakos már tekintélyt sugárzott, Firenze a maga 100.000 lakosával metropolisznak számított 1300 körül. A nagyobb lélekszámú városok közgyűlése méretessé duzzadt, és egyre nehezebbé vált kézben tartani a törvényhozást. Eközben a dagadó közigazgatás jogász- és egyéb adminisztrátorigénye felpezsdítette az egyetemi képzést, a hivatalnokokból és az erősödő kézművesrétegből kiforrta magát a középosztály. Növekedett a mezőgazdasági termelés, bővült a kereskedelem, virágzottak a bankok - a gazdasági fellendülést alaposan megtépázta ugyan az 1348-ban végigsöprő pestisjárvány, de az 1400-as évekre regenerálódott Itália.
    A városköztársaságokra épült rá később a signorék, vagyis az uraságok uralma (Firenze - Mediciek, Milano - Viscontiak stb.), ami városállamonként eltérő mértékű személyi vagy családi despotizmust jelentett, az oligarchák térnyerését (a közgyűlések káoszából kikristályosodott egy centrális vezérfonal, forrása a későbbi megalomániának). Az oligarchák főúri dinasztiák vagy főúri címmel nem rendelkező vagyonos családok voltak. A 14. században más signore dirigált Forlíban, másik Riminiben és másik Faenzában, annak ellenére, hogy mai szemmel ezek a városok nevetségesen közel fekszenek egymáshoz.

Itália jelentősebb tengeri városköztársaságai a középkor és a reneszánsz idején
forrás: wikipedia.org

     A városállamok természetesen szerettek egymás ellen háborúzni, a másik rovására szert tenni egy kis extra bevételre - mondhatni minden olasz városról önálló történelemkönyvet lehetne írni. Továbbá a középkor alkonyán, reneszánsz hajnalán  majd' minden köztársaságban jelen volt a pápát támogató guelfek és a császárpárti ghibellinek közti ellentét (a megalománok háborújából a kis porszemeknek is ki kell venniük a részüket, és választani, melyik megalomántól remélik érdekeik jobb képviseletét, ezáltal a nagyobb prosperitást), ami folyamatos csetepatékat eredményezett.
     A függetlenség hátránya, hogy félni kell a többiektől. Az olasz városállamok előszeretettel szerződtettek zsoldos vezéreket, hadurakat, olasz néven condottieriket. Először Velence, Firenze és Genova fejéből pattant ki az ötlet, lévén e városállamok igen megszedték magukat a kereskedelemből, nehogy irigy szomszédaik vagy a pápa háborút indítsanak ellenük - márpedig jobb félni, mint megijedni, és célszerű szakavatott kezekre bízni a város védelmét. Mivel a városállamok csak kisszámú hadsereggel rendelkeztek, a várost irányító nemesek zsoldosokat fogadtak fel, hogy elintézzék a háborúskodás piszkos munkáját; e zsoldosok hűsége nem erkölcsi érzéküktől, hanem fizetségüktől függött.
     Az Appennini-félsziget földrajzi helyzetéből adódóan eléggé szeparált, nagy felületen a tengerrel szomszédos. Önmagában kénytelen levezetni az összes felgyülemlő feszültséget, hiszen a tengert, ami a kereskedelem és a jólét bölcsője, csak nem utálhatja. Önmagát darabolja fel, hogy az ellenségkép (paranoia és relatív depriváció), a belső és külső csoport (= én és a másik elkülönítése) pszichés szükségleteinek eleget tehessen. (Na jó, tudom, hogy ez így sarkos, de vérfrissítünk egy új szemponttal.) Ezért alakulhatott úgy, hogy a bolognaiak számára a firenzeiek nem voltak honfitársak, és nem voltak honfitársak a velenceiek, a rómaiak, a délebbre élők pedig végképp egy másik állatfaj. Igaz, ha azt vesszük, hogy anno a ma egymástól félórára fekvő Faenza, Forlí és Rimini elkülönült egységnek számítottak, Nápoly és Szicília végképp távoli univerzum.
     A Risorgimento földrajzilag és politikailag egységet teremthetett ugyan, társadalmilag és gazdaságilag azonban nem ért el kiegyenlített viszonyokat észak és dél között. Pszichésen pedig még több időre van szükség, hogy egy bolognai lakos a firenzeiben ne elsősorban egy firenzeit, hanem honfitársat lásson (mire eljutna oda, hogy elsősorban honfitársat lásson, a hazafiság korát felváltja a globalizáció, ami még ennél is nagyobb távlat és szempontváltás). Álmaim latin loverje megjegyezte, amikor Firenzében jártunk, hogy a toscanaiak felvágósak, és többre tartják magukat másoknál, mert Toscana vált Olaszország leghíresebb régiójává (főleg a felkapott turizmus miatt) - a régi sztereotípiák és a különbözőség tudata tehát továbbra is élnek. Ezekre a tényezőkre vezethető vissza, hogy Olaszországban máig fontos identitásalkotó a származási és a lakóhely. S ha egy azonos nyelvet beszélő, hasonló gyökerektől fejlődő területet ilyen nehéz összekovácsolni, nem csoda, hogy nehézkesen megy a dolog egy soknyelvű, soketnikumú, a más részei által halomra gyilkolt részekből álló kontinenssel.

Snitt.

     Az olasz egység gondolata egyébként már a késő középkor-reneszánsz táján is felmerült; egy születő helyzet már a bölcsőben hordja konfliktusait. A városállamok egymás közti háborújának gyakran volt olyan vetülete, hogy a kis köztársaság a szabadságát védi egy erőszakos, despotikus városállammal szemben kontra az erős városállam élén a signorével az egységes Olaszországért harcol, amit természetesen csak egy kulturált és erős fejedelem tarthat össze (ilyen önjelölt vezetők voltak például a Viscontiak). A szabadság-függetlenség ideája Olaszországban már évszázadok óta harcban állt a nemzeti egység eszméjével. Toscana és Emilia Romagna szinte tudathasadásos módon egyszerre ellenségek és testvérek. A függetlenség - elkülönültséget jelent, egyúttal magával vonja a másiktól való félelmet, majd a konfliktust. A testvériség - közösség, ám a sok egyenrangú testvér fölött valahogy mindig felbukkan egy "jó szándékú" atyuska, aki rendet teremt és irányt mutat, mígnem az egész észrevétlenül a megalománia kiszolgálójává válik. (Belátom én, hogy a megalomániának megvan a maga szerepe és haszna, megbarátkozni akkor sem bírok vele.) Hogy a fenébe oldhatnánk fel ezt az ellentmondást?
     Erich Fromm Menekülés a szabadság elől című művében kétféle szabadságról ír: a valamitől való szabadságról és a valamire való szabadságról. A valamitől való szabadság a korábbi béklyóktól, a nemzetségi, rendi (társadalmi kaszt), egyházi kötöttségektől való megszabadulást jelenti, aminek hatására az egyén függetlenné vált, a kötöttségekkel együtt azonban a kötelékeket is levetette: nemcsak a függés tűnt el, hanem a tartóerő is. Az egyén elszigetelődik, egyedül marad - és reszket, mint a nyárfalevél. Félelmében - hiszen a szeparáció az egyik legerősebb és legősibb emberi félelem, az őskorban az egyedüllét a biztos halált jelentette - a szabadságáról mond le, és ismét beáll egy tekintély zászlaja alá, ami a múltban egy látható intézmény, mint egy vallási felekezet vagy egy signore, a modernitásban pedig a konformitás és a közvélemény ereje. Megalománia így is, úgy is. Az egyén feladja énjét, hogy menedékre leljen a kételyek és a félelmek elől.
      Ezzel szemben Fromm a valamire való szabadság megélésében látja a szabadság pozitív megnyilvánulását, vagyis a konvenciók által vezéreltség helyett az egyén gondolatainak, érzéseinek, akaratának szabad kinyilvánításában, a másik egyén gondolatainak, érzéseinek és akaratának tiszteletben tartásával. A valamire való szabadság az alkotásra és a szeretetre való felelősségteljes szabadság, egy tekintély által állított gátak nélkül.
     Egy olyan társadalomban, ahol lehetőség lenne az én (ami nem egyenlő az egóval) egészséges kiteljesedésére önfeladás nélkül (hiszen az elvárások végül mindig önmagunk feladására késztetnek), nem lenne frusztráció, ami félelmet és ellenségképet szül. Persze ahhoz, hogy így működjünk, tudni kell, hol végződők én, hol kezdődik a másik, és hol vannak a kapcsolódási pontok.

Felhasznált irodalom:

• Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől. Napvilág Kiadó, 2002.
• Harry Hearder: Olaszország rövid története. Maecenas Könyvkiadó, 1992.

   
      

A megalománokról, a realitásokról és a történelem folyásáról

     Ha már megemlítettem '48-at, időzzünk el itt, illetve a '48-at követő olasz eseményeknél. Nem mintha a történelemírást megrengető új gondolatok jutnának eszembe, de ha már itt tartok, merengek egyet ezen a témán. 1848 előzményeként rögtön beugrik a Szent Szövetség, amit ugye a megalománok hoztak létre azért, hogy kivédhessék egy esetleges feltörekvő, nem a köreikből származó megalomán hatalomra kerülését (mint arra volt példa korábban). E nagy monarchikus összefogás egygenerációnyi ideig határozta meg és hátráltatta Európa jelentős részének fejlődését, bár, ahogy a középiskolai történelemórákról emlékszem, a Szent Szövetség építménye már az 1830-as évek felkelései nyomán "recsegett, ropogott, inogott". Szóval nem volt egy tartós, időtálló konstruktum, inkább csak a megalománok utolsó próbálkozása, hogy késleltessék a realitásokkal való szembenézést (vagyis hogy az idő vasfoga mindenkit megőröl).
     Tulajdonképp nem is a Szent Szövetség ténye érdekes. Inkább a folyamat elgondolkodtató, amiből a Szent Szövetség (is) született, tudniillik hogy egy jöttment megalomán félre tudott állítani egy halom másik megalománt, aki pedig hitte, hogy örök időkig istentől szentesített biztos hely illeti meg a birtokain. Természetesen ezt az alulról érkező megalománt is szükségszerűen termelte ki egy adott helyzet, amely helyzetet szintén kitermeltek bizonyos körülmények, és így tovább. Elgondolkodtató, ahogy halad és érik ez a folyam. Az átlagember meg csak pislog, figyeli a széljárást, és hogy adott esetben ide-oda vonják felette az országhatárt, esetleg átkeresztelik az országot is. Valami ilyesmi lehet a történelem szubjektív élménye.

kokárdavirág

    Szóval 1848. A Szent Szövetség és a megalománok csak-csak túlélték ezt is, de innentől már vissza kellett venni az énkiterjesztésből. Minket azonban nem a megalománok lelkivilága és aggasztó problémái érdekelnek, hanem az, hogyan sikerült az egységes Olaszországot összerakni annak ellenére, hogy ez jelentősen ütközött bizonyos megalomán érdekekkel? Előző bejegyzésemből már kiderült annyi, hogy 1848-49-ben (sőt már korábban is) a hazafiak nagy erőkkel vetették bele magukat az egyesült Olaszországért vívott harcba, igaz ugyan, hogy nem sikerült megegyezni a jövendő államformán (monarchia vagy köztársaság), de a harc amúgy is elbukott. Ismét az lett a stájsz, mint '48 előtt, visszajöttek a Habsburgok Lombardiába és Velencébe, a többi olasz államba a Habsburg-barát hercegek, visszajött a pápa, délre pedig a spanyol Bourbonok. A nép tovább nyomorgott. A republikánus forradalmárok, már akik megmaradtak, külföldre emigráltak.
     Olaszország szerencséjére létezett még egy olasz származású királyi dinasztia a 19. században, a Savoyaiak a Szárd-Piemonti Királyságban, akikre olasz nemzeti törekvéseket lehetett alapozni, és akik egyúttal a megalomán kör tagjainak is számítottak. A Szárd Királyságnak jutott ráadásként egy remek diplomáciai érzékkel megáldott miniszter, gróf Camillo Benso di Cavour, aki birtokában volt az összes rafinériának, amivel a megalománok között lavírozni lehet. Cavour a Risorgimento nagy híve, libsi alapokon fejlesztgette a Szárd Királyságot, ami angol típusú alkotmányos monarchia volt egyébként. Cavour eredetileg egy nagy észak-olasz államot vizionált, egyesült olasz csizmáról álmodni se mert, csak aztán jobban meglendült a dolgok folyása, mint ahogy ő eredetileg elképzelte.

Camillo Benso di Cavour, teljes tekintélyében (Fransisco Hayez festménye)
forrás: wikipedia.org

     Cavour tehát az 1850-es években sikerrel modernizálta Piemontot (politikai manőverekbe ne is fogjunk gazdasági bázis nélkül), majd ügyes húzással beszállt a krími háborúba az angolok, franciák és törökök oldalán Oroszország ellen, így aztán győztesként ülhetett tárgyalóasztalhoz az 1856-os békekötéskor. Sikerrel smúzolt III. Napóleonnal (milyen szerencse, hogy addigra a francia Bourbonokat megdöntötték), akinek támogatását remélte az észak-olasz törekvésekhez. A krími háború nemcsak Piemont sikerének és respektjének erősödésében jött kapóra, hanem abban is, hogy Ausztria, aki amúgy is lekötelezettje volt Oroszországnak a '48-as forradalmak leverése miatt, egyre jobban elszigetelődött, így Cavour egyre merészebben adott hangot annak, hogy a Szárd Királyság nem tekinti partnernek Ausztriát, sőt...  Cavour egyrészt Ausztria felé csörtette a kardját, másrészt III. Napóleon felé azt sugallta, hogy az Appennini-félsziget stabilitásában a Savoyaiaké a kulcsszerep, és ha Franciaország ezt támogatja, a majdan egyre bővülő észak-olasz királyságban befolyásra tehet szert. No meg Cavour erősen bizonygatta III. Napóleonnak azt is, hogy csak a Savoyaiak tudják féken tartani az örökké fészkelődő olasz republikánusokat... Nemhiába állítják a pszichológusok, hogy minden a hatékony kommunikáción múlik.
     Cavour végül sikerrel nyerte meg III. Napóleont, aki többek között arra is garanciát kért, hogy nem harapóznak el a szélsőséges köztársaságpárti mozgalmak a születő Olaszországban. Száz szónak is egy a vége, az olasz hazafiak, beleértve a republikánusokat, szembenéztek a realitásokkal, hogy az uralkodó dinasztiák korát élik, és felsorakoztak a piemonti király seregébe, majd a franciákkal közösen kiverték a Habsburgokat Lombardiából. Első siker kipipálva. Toscana és Emilia Romagna nem bizonyult nehéz falatnak, és így tovább, Cavour pedig ügyesen ismertette el az új szerzeményeket az európai nagyhatalmakkal. A Habsburg érdekszféra egyre zsugorodott, a Savoyaiaké növekedett.
     Csakhogy az olasz hazafiakat nem lehetett féken tartani, naná, majd pont a vehemens olaszokat lehet. Meg sem akartak állni az egyesült Olaszországig, Cavour meg foghatta a fejét, hogy micsoda szellemet szabadított ki a palackból. Délen, a Nápoly-Szicíliai Királyságban felkelés tört ki a spanyol Bourbonok ellen, és riadóztatták az akkoriban visszavonultan élő, köztársaságpárti '48-as hadvezért, a dél-amerikai gerillaharcokban is edződött Garibaldit. Garibaldi alighanem érezte, hogy itt az utolsó nagy megmérettetés ideje. Frissen verbuvált csapata hiába volt tapasztalatlan és gyengén felszerelt, mégis, pláne miután Garibaldi sikerrel szervezte be a szicíliai parasztokat, kiebrudalták a Bourbonokat (akiknek nem volt a közelben illusztris rokonsága, hogy a segítségükre siessenek). Ezután Garibaldi lett Dél-Olaszország katonai vezetője.

 Guiseppe Garibaldi, amint a megfelelő pillanatra vár a fényképész lencséje előtt
forrás: wikipedia.org

     Nem babra ment a játék. Gondoljunk bele, délen republikánus előretörés, ami megállíthatatlanul kúszhat felfelé az olasz csizma szárán, egészen a Pápai Államig (a pápa természetesen ugyanolyan megalománnak számított, mint az arisztokrácia). Egy dolog fix: lehetnek harcok a Savoyaiak és a Habsburgok között, de ők egy brancs tagjai, ám amint a brancs egészét fenyegeti veszély, megjelenik a pereputty maradék része rendet teremteni, mielőtt még a viszály elsöpörné az egész famíliát. Cavour tisztában volt vele, hogy odaveszhet a Risorgimento, ha a nagyhatalmak önmagukra veszélyesnek ítélik az olasz forradalmi lángot. II. Viktor Emánuel és Garibaldi 1860-ban Volturnótól északra tartottak egy meetinget, aminek eredményeképp Garibaldi serege a király zászlaja alatt vonult be Nápolyba, Cavour pedig vehetett egy mély lélegzetet. 1861-től a piemonti király pedig olasz királynak is nevezhette magát.
     Garibaldi, gondolom egykor idealista, addigra azonban elég leckét kaphatott a realitásokból, hogy belássa, a köztársaságra még nem érett meg az idő, és az olasz egység már önmagában is csoda. Racionálisan döntött hát, és nem csinált ebből presztízskérdést. Ezen utolsó nagy próbatétel után Garibaldi visszavonult Caprere szigetén található birtokára, és tovább művelte kertjeit (megcselekedte, amit megkövetelt a haza, egyéb csodák pedig nem ígérkeztek megvalósulni). Egyébként Garibaldi és Cavour - természetesen - nem szívelték egymást: Cavour vadembernek tartotta Garibaldit, Garibaldi pedig kisstílű intrikusnak Cavourt. Kackac.
      De mi lett Rómával és a pápával? Rómából anno a '48-as forradalmak alatt az olasz köztársaságpártiak Mazzinival és Garibaldival az élen köztársaságot faragtak, amit a francia csapatok döntöttek meg, visszahelyezve trónusára a pápát. Ha már ott voltak, a francia csapatok Rómában is maradtak őrködni a pápa biztonságán. Az olasz kormány próbált tárgyalni a franciák kivonulásáról, de cserébe garantálnia kellett volna, hogy az ifjú Olasz Királyság tiszteletben tartja a Pápai Állam határait. Persze egy ilyen megállapodás nem hozhatott megnyugvást sem a Cavour vezette mérsékelteknek, sem a Garibaldi oldalán álló radikálisoknak, hiszen egy test sem élhet szív nélkül. Komolyan lehetett tartani attól, hogy Garibaldi visszatér és a saját eszközeivel oldja meg a patthelyzetet. A történelem egyéb áramlatai azonban Olaszország segítségére siettek: 1870-ben Poroszország legyőzte Franciaországot, aki aztán nem tudta tartani a Pápai Államot, bárhogy is berzenkedtek a francia katolikusok, hogy ebek harmincadjára jut a pápa. Róma szabaddá vált, az olasz csapatok bevonultak, a pápa sértődötten a Vatikánba zárkózott, főleg, miután 1871-ben megtörtént az egyház és az állam szétválasztása jogilag is. A papok még egy ideig átkozták a szószékről az olasz kormányt, de aztán beletörődtek (néha egy megalománnak is el kell fogadnia, hogy ideje összébb húznia magát).
      S hogyan alakult eztán az olasz egység sorsa? Mazzini és Garibaldi köztársasági eszméit felváltotta a prózai Viktor Emánuel király, aki, már csak északi lévén is, különösen a déli területeken élő lángoló olasz keblekben okozott apátiát. Az új királynak nem állt hatalmában egy varázsütésre eltüntetni a gazdasági problémákat és a szegénységet, a korrupt kormány azonban hamarosan aláásta a bizalmi tőkét, amit korábban megsokszorozott a Risorgimento hősiessége. A történelem és a megalománia folydogált tovább a maga realitásaiban.

 II. Viktor Emánuel emlékműve Rómában
forrás: wikipedia.org

Ui. 1.: Filmbe illő részlet, hogy Cavour, aki a maga éleslátásával, reakciókészségével és kommunikációs hatékonyságával szabályos mederben tartotta a Risorgimento energiáit, nem érhette meg a teljes olasz egység létrejöttét, 1861-ben váratlanul elhunyt. Úgy tűnik, az ígéret földjére egyetlen vezér sem léphet be - talán mert a valóságot látva, amivé a víziójuk fajul, még vissza akarnák csinálni az egészet.

Ui. 2.: A Habsburgoknak tehát megcsappant a hatalma, és nem voltak épp népszerűek a szomszédaik körében. Így aztán jobbnak látták elővenni kis hazánkat, hogy a karcos renomén egy kicsit fényezzenek.
     Ezzel nem mondtam sok újat. Még csak azzal se, hogy a '49 után emigrált magyar szabadságharcosok az olasz Risorgimento zászlaja alatt gyógyítgatták megsebzett és csalódott szívüket, illetve a Risorgimento eszméjébe szublimálták az itthon elnyomott hazafiságot. Fájdalom, nem készültem fel a szakirodalomból, hogy összedobjak ehhez egy frappáns szösszenetet. Személyes emlékeim és tanulmányaim azonban mindig kisegítenek a szorult helyzetből. Emlékszem, a középiskolai történelemkönyvben apró betűvel szedték a Magyarok a Risorgimentoban c. fejezetet, amolyan plusz érdekesség gyanánt. Történt egyszer, hogy az osztályunk túl hangosan zsibongott történelemórán, és amúgy is ad hoc módon tanulgatott, mire a tanár röpdolgozatot íratott azokkal a delikvensekkel, akikről úgy látta, rájuk fér egy móresre tanítás (én nem voltam köztük). Övön aluli ütés gyanánt, illetve hogy kétség se maradjon az erőviszonyok felől, esszének feladta a magyarok a Risorgimentoban témát. Síri csend, még csak a tollak sercegése se hallatszott. Mit tehettem? Megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy nem ülök a kínpadra szántak közt, és némi iróniával konstatáltam, hogy pont a legmegfelelőbb fórumon kapunk leckét a történelmi realitásokból.

Ui. 3.: Szóval elgondolkodtató a történelem folyása. 150 évvel ezelőtt az arisztokraták népnyúzónak számítottak. Ma a kékvérű leszármazottakról szóló könyvek olyan képet festenek, mintha a műveltség, elegancia és emberi tartás megtestesülései lennének. Igaz, azóta történt egy s más, és telt-múlt az idő. Átalakultak a szerepek, és új szempontok kerültek előtérbe.
      Ugyanígy: 150 éve a köztársaság tűnt az egyenlőség, szabadság és általános jólét felé vezető üdvözítő útnak. Ma meg mindenki azon töpreng, hogy a pokolba válhatott ez is a megalománia martalékává, és hogyan lehetne a kátyúból kimászni - ismét.

Forrás:

• Charles L. Killinger:  The History of Italy. Greenwood Press, Westport, 2002.

     

Március 15-re

kokárdavirág (Gaillardia)

     Mit meséljek álmaim latin loverjének arról, mi is történt, történik itt március 15-én? Valamit csak kéne mondanom, hisz jeles ünnep, amit - lévén, hogy azt tervezi, majdan Magyarországra költözik - talán át fog élni ő is. Valahogy úgy mesélem el mindjárt (a hamarost írandó levelemben), hogy történt anno 1848-ban, tavasz elején, talán azon a napon, amikor az ember először érzi a szabadba lépve, hogy elpucolt a tél és frissül a világ, történt, hogy pár magyar srácban felbuzdult a tettvágy, most vagy soha vetik le a láncot. Beleszagoltak a levegőbe, és azt gondolták, ma véghezvisznek valami merészet és megrengetőt. Itt az idő belefolyni a történelem sodrába, itt a vissza nem térő alkalom, a tavaszi rianás és riadás pillanata.
      A tavaszünnep mennydörgéssel indul. Riad a nap, riad az ég, ahogy a dermedésből sarjadó új élet megrepeszti a földet. Az élőkön erő szalad át; megrendült pillanat, ilyenkor, március idusán. Ha végigpörgetem az emlékeimet, mindegy, hogy hidegebb vagy langyosabb hőfokon, de mindig a megbolygató tavasz lehelt át ezen a napon a tél bénultságán. Megváltoznak a szagok, a fények. Ha az új szelek elmaradnak, és megreked a tél, a hó, akkor a harmónia felborult, értelmezné valószínűleg az egykori kínai esőcsináló, a keleti történetek kultikus alakja.
      Március idusán tompaságából eszmél az élet. Ami ma a tagjainkon, a lelkiállapotunkon átbizsereg, az bizsergett át 1848-ban az övékén is. Úgy vélem, kis hazánkban a körülményektől függetlenül, alapjáraton is magasra hág(na) a tüntetői kedv ezen a napon. A 2006. őszi eseményekről, amit valaki zavargásnak, más forradalomnak titulál, hallottam olyan értelmezést, miszerint tulajdonképp egyfajta pszichodrámaszerű megemlékezés zajlott le: újraélni a múltat, a harc hevét, hogy nemcsak bábok és nyáj vagyunk, hanem tengerár (pardon, '48-as metafora). Volt olyan '56-os forradalmár, aki lelkesen ült ismét tankba 2006-ban. Valahogy így látom én március 15-ét is: nem annyira a jelen problémái ellen vonul a tüntetés, hanem tiszteletadásként az elődök felé (eszmét úgyis mindig találni a zászlókra). '48-ban, azon a bizonyos tavaszünnepen megteremtették a rítust, hogyan ünnepli a magyar a felszakadó újjászületést.

    Szóval a magyar tavaszünnep rituáléját rögvest elmagyarázom álmaim latin loverjének. Kérdeztem tőle korábban, ünneplik-e Olaszországban nemzeti ünnepként a '48-as eseményeket. Nem ünneplik, így a válasz. Pedig a népek kollektív európai tavasza ott is nagy hullámokat vetett, hasonló motívumokkal és eredménnyel.  Ott is kitűzték a piros, fehér és zöld színekből álló kokárdát. Szintén a Habsburgokat és Habsburg-barát nagyhercegek sorát (meg a Bourbonokat, de egyik kutya, másik eb) igyekeztek kiebrudalni Európának egy elmaradt szegletéről (amely mindazonáltal szeret a dicső múltba révedezni). Mindkét területen mély árkot ásott a szembenállás, hogy az arisztokrácia megőrizze-e vezető szerepét, vagy jöjjön a népfelség, polgári köztársaság (bármi, csak ne a király és a főnemesség), mígnem a széthúzás szétforgácsolta az erőket. Végül mindkét helyen külső intervenció húzta el a felkelés nótáját, nálunk orosz csapatok, Rómánál a franciák. Igaz, Olaszországban nem fajult szabadságharccá az ügy, de akkor még Olaszország sem létezett, csak a szanaszét szakadt Itália a maga regionális forradalmaival, a sok kicsit pedig könnyebb volt szétmorzsolni, mint egy összeszedett nagyot. Igaz, kis hazánk veszte is a sok kicsi lett, pontosabban a nemzetiségeket elnémító, semmibe vevő bánásmód.
      Álmaim latin loverje hozzátette, hogy Olaszországban valszeg azért nem ünneplik '48-at, mert vereséggel végződött. Helyette ünneplik - szintén március közepe táján - Olaszország egyesülését. Valaki egyszer azt mondta, vajh miért van, hogy a magyar nemzeti ünnepek vérbe fojtott szabadságharcok sorozata, ahonnan a vezetők idejében lekoccoltak, a kisemberre hagyva a megtorlattatást. És örömmel üdvözölné, ha inkább, vagy emellett felvennénk a listára a kiegyezést. Ha ahelyett, hogy a sanyarú sorson merengenénk folyton, annak örülnénk, hogy egyszer azért megbékélni és kibékülni is sikerült.
     Jobb lesz, ha mindezekre felkészítem álmaim latin loverjét.   

Románc

kokárdavirág (Gaillardia)

     Nem tudom, mit hoz a jövő, azt meg végképp nem, hogy álmaim latin loverjével mit. Nem is töprengek rajta görcsösen, mi lesz kettőnkkel. Igazság szerint, ha elkezdeném számba venni a kilátásokat, csak megmérgezné a kilátástalanság azt, ami a jelenben szép. Minek engedjem be a kétely kísérteteit, ha a tények ugyanazok maradnak, akár fájdalmasan, akár örömmel élem meg őket? És miért rettennék vissza a jótól, amit most kapok, csak mert a jövő sejtet némi buktatót (de hát mikor nem)?
    Miért is kellene mindenáron (meg)tervezni? Egyelőre még nem sikerült megbékélnem a szokással, hogy holtodiglan-holtomiglan igába kényszerítsük a másikat, egymást. Hogy azon taktikázzak, hogy magamhoz láncoljak egy férfit minimum 20 évre... Értem én, hogy ez miért életbevágó: egy gyerek felneveléséhez még mindig két ember erőforrásaira van szükség (így aztán az élelmes nő azon igyekszik, hogy az embere maradjon az övé, és más nő még véletlenül se tegye rá a kezét). Senkitől nem zsarolnék ki olyan ígéretet, hogy holtomiglan-holtodiglan, de még tíz évet se... és e véleményemet egy megalapozott valószínűség-számítás se tudná megváltoztatni. Persze alakulhat úgy, hogy álmaim latin loverjével egymásnak adjuk az elkövetkezendő húsz évet; ki látja előre. Hogy így történt, húsz év múltán jelenthető ki teljes bizonysággal.
     Talán attól szép egy románc, hogy első látásra nincs benne perspektíva. Anélkül áldozni a romantikának, hogy máris az eljegyzést kéne latolgatni. Vagyunk egymásnak, amíg vagyunk.
     Carpe diem, és elszáll a vállunkról a jövő mázsás súlya, a nyűg, a kényszer, a félelmek. Szabadon kibontakozhat, ami szép. A virág éltében tündököl, aztán elhull. Néha konzerválják, kiszárítják, és önmaga árnyává, emlékévé aszul. Inkább a remény, hogy éltében gyümölcsöt érlel.

Gondolatok a női szépségről

kokárdavirág

     Hát így esett a nyaralás álmaim latin loverjével június végétől július közepéig. Háromheti kóstoló a dolce vitából, hogy felmérjem, érzek-e hozzá további kedvet és inspirációt. Álmaim latin loverje szerint napról napra jobban kivirágoztam, jót teszünk neked Itália és én, mondta olaszos önbizalommal. Megtanultam, a férfiakra jobb ráhagyni mindent, különösen, ha a saját hiúságukat legyezgetik. Isten ments, hogy ne érezze magát kivételesnek mellettem. De mint minden valamirevaló nő, én is tudom, hogy habár a növénynek szüksége van napfényre és vízre, virágát maga növeszti, tündöklését maga érleli. Álmaim latin loverjét nem az teszi különlegessé számomra, hogy kivirulok mellette – ha valaki mást választottam volna, mellette ugyanígy virulnék. Ha egy nő csak jó kertészt keres, találhat ezret, ahogy tele van a kert szép virággal. A szépség nemcsak múlandó, helyettesíthető is. És ha a szépség uralkodni kezd afölött, aminek eredetileg csak vékony burkát képezte, helyettesíthetővé teszi azt is.