Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. március 29., péntek

A kötődés felé

     Az előzőekben azt boncolgattuk, micsoda gigantikus vállalkozás volt ez a Risorgimento. És nem csak diplomáciai szempontból. Hiszen a Risorgimento azért kellett, mert Itália szanaszét szakadt állapotban leledzett, és nemcsak politikailag, földrajzilag, de pszichésen is így állt a helyzet.
     Az itáliai városállamok vagy városköztársaságok a 12-13-14. században jöttek létre, eleinte vagy a pápától, vagy a német-római császártól függve, de hamarost sikerült kivívniuk függetlenségüket. Élükön a városi tanácsok, úgynevezett kommunák álltak a választott hivatalnokokkal, mint a világi hatalom letéteményesei. A magas hivatalnoki pozíciót betöltőket, például a consult nagyon rövid időközönként, pár havonta újraválasztották, hogy gátolják a korrupció elharapózását. Ez a berendezkedés főleg a félsziget északi és középső területein érvényesült, délen a helyzetet kissé komplikálta a francia Anjou-k befolyása.
    Se szeri, se száma nem volt a független - köztársaság államformájú - városoknak Itáliában a késő középkor-reneszánsz idején. Akár 20.000 fős települések is önálló önkormányzattal és jól kidolgozott alkotmánnyal rendelkeztek, az 50.000 lakos már tekintélyt sugárzott, Firenze a maga 100.000 lakosával metropolisznak számított 1300 körül. A nagyobb lélekszámú városok közgyűlése méretessé duzzadt, és egyre nehezebbé vált kézben tartani a törvényhozást. Eközben a dagadó közigazgatás jogász- és egyéb adminisztrátorigénye felpezsdítette az egyetemi képzést, a hivatalnokokból és az erősödő kézművesrétegből kiforrta magát a középosztály. Növekedett a mezőgazdasági termelés, bővült a kereskedelem, virágzottak a bankok - a gazdasági fellendülést alaposan megtépázta ugyan az 1348-ban végigsöprő pestisjárvány, de az 1400-as évekre regenerálódott Itália.
    A városköztársaságokra épült rá később a signorék, vagyis az uraságok uralma (Firenze - Mediciek, Milano - Viscontiak stb.), ami városállamonként eltérő mértékű személyi vagy családi despotizmust jelentett, az oligarchák térnyerését (a közgyűlések káoszából kikristályosodott egy centrális vezérfonal, forrása a későbbi megalomániának). Az oligarchák főúri dinasztiák vagy főúri címmel nem rendelkező vagyonos családok voltak. A 14. században más signore dirigált Forlíban, másik Riminiben és másik Faenzában, annak ellenére, hogy mai szemmel ezek a városok nevetségesen közel fekszenek egymáshoz.

Itália jelentősebb tengeri városköztársaságai a középkor és a reneszánsz idején
forrás: wikipedia.org

     A városállamok természetesen szerettek egymás ellen háborúzni, a másik rovására szert tenni egy kis extra bevételre - mondhatni minden olasz városról önálló történelemkönyvet lehetne írni. Továbbá a középkor alkonyán, reneszánsz hajnalán  majd' minden köztársaságban jelen volt a pápát támogató guelfek és a császárpárti ghibellinek közti ellentét (a megalománok háborújából a kis porszemeknek is ki kell venniük a részüket, és választani, melyik megalomántól remélik érdekeik jobb képviseletét, ezáltal a nagyobb prosperitást), ami folyamatos csetepatékat eredményezett.
     A függetlenség hátránya, hogy félni kell a többiektől. Az olasz városállamok előszeretettel szerződtettek zsoldos vezéreket, hadurakat, olasz néven condottieriket. Először Velence, Firenze és Genova fejéből pattant ki az ötlet, lévén e városállamok igen megszedték magukat a kereskedelemből, nehogy irigy szomszédaik vagy a pápa háborút indítsanak ellenük - márpedig jobb félni, mint megijedni, és célszerű szakavatott kezekre bízni a város védelmét. Mivel a városállamok csak kisszámú hadsereggel rendelkeztek, a várost irányító nemesek zsoldosokat fogadtak fel, hogy elintézzék a háborúskodás piszkos munkáját; e zsoldosok hűsége nem erkölcsi érzéküktől, hanem fizetségüktől függött.
     Az Appennini-félsziget földrajzi helyzetéből adódóan eléggé szeparált, nagy felületen a tengerrel szomszédos. Önmagában kénytelen levezetni az összes felgyülemlő feszültséget, hiszen a tengert, ami a kereskedelem és a jólét bölcsője, csak nem utálhatja. Önmagát darabolja fel, hogy az ellenségkép (paranoia és relatív depriváció), a belső és külső csoport (= én és a másik elkülönítése) pszichés szükségleteinek eleget tehessen. (Na jó, tudom, hogy ez így sarkos, de vérfrissítünk egy új szemponttal.) Ezért alakulhatott úgy, hogy a bolognaiak számára a firenzeiek nem voltak honfitársak, és nem voltak honfitársak a velenceiek, a rómaiak, a délebbre élők pedig végképp egy másik állatfaj. Igaz, ha azt vesszük, hogy anno a ma egymástól félórára fekvő Faenza, Forlí és Rimini elkülönült egységnek számítottak, Nápoly és Szicília végképp távoli univerzum.
     A Risorgimento földrajzilag és politikailag egységet teremthetett ugyan, társadalmilag és gazdaságilag azonban nem ért el kiegyenlített viszonyokat észak és dél között. Pszichésen pedig még több időre van szükség, hogy egy bolognai lakos a firenzeiben ne elsősorban egy firenzeit, hanem honfitársat lásson (mire eljutna oda, hogy elsősorban honfitársat lásson, a hazafiság korát felváltja a globalizáció, ami még ennél is nagyobb távlat és szempontváltás). Álmaim latin loverje megjegyezte, amikor Firenzében jártunk, hogy a toscanaiak felvágósak, és többre tartják magukat másoknál, mert Toscana vált Olaszország leghíresebb régiójává (főleg a felkapott turizmus miatt) - a régi sztereotípiák és a különbözőség tudata tehát továbbra is élnek. Ezekre a tényezőkre vezethető vissza, hogy Olaszországban máig fontos identitásalkotó a származási és a lakóhely. S ha egy azonos nyelvet beszélő, hasonló gyökerektől fejlődő területet ilyen nehéz összekovácsolni, nem csoda, hogy nehézkesen megy a dolog egy soknyelvű, soketnikumú, a más részei által halomra gyilkolt részekből álló kontinenssel.

Snitt.


     Az olasz egység gondolata egyébként már a késő középkor-reneszánsz táján is felmerült; egy születő helyzet már a bölcsőben hordja konfliktusait. A városállamok egymás közti háborújának gyakran volt olyan vetülete, hogy a kis köztársaság a szabadságát védi egy erőszakos, despotikus városállammal szemben kontra az erős városállam élén a signorével az egységes Olaszországért harcol, amit természetesen csak egy kulturált és erős fejedelem tarthat össze (ilyen önjelölt vezetők voltak például a Viscontiak). A szabadság-függetlenség ideája Olaszországban már évszázadok óta harcban állt a nemzeti egység eszméjével. Toscana és Emilia Romagna szinte tudathasadásos módon egyszerre ellenségek és testvérek. A függetlenség - elkülönültséget jelent, egyúttal magával vonja a másiktól való félelmet, majd a konfliktust. A testvériség - közösség, ám a sok egyenrangú testvér fölött valahogy mindig felbukkan egy "jó szándékú" atyuska, aki rendet teremt és irányt mutat, mígnem az egész észrevétlenül a megalománia kiszolgálójává válik. (Belátom én, hogy a megalomániának megvan a maga szerepe és haszna, megbarátkozni akkor sem bírok vele.) Hogy a fenébe oldhatnánk fel ezt az ellentmondást?
     Erich Fromm Menekülés a szabadság elől című művében kétféle szabadságról ír: a valamitől való szabadságról és a valamire való szabadságról. A valamitől való szabadság a korábbi béklyóktól, a nemzetségi, rendi (társadalmi kaszt), egyházi kötöttségektől való megszabadulást jelenti, aminek hatására az egyén függetlenné vált, a kötöttségekkel együtt azonban a kötelékeket is levetette: nemcsak a függés tűnt el, hanem a tartóerő is. Az egyén elszigetelődik, egyedül marad - és reszket, mint a nyárfalevél. Félelmében - hiszen a szeparáció az egyik legerősebb és legősibb emberi félelem, az őskorban az egyedüllét a biztos halált jelentette - a szabadságáról mond le, és ismét beáll egy tekintély zászlaja alá, ami a múltban egy látható intézmény, mint egy vallási felekezet vagy egy signore, a modernitásban pedig a konformitás és a közvélemény ereje. Megalománia így is, úgy is. Az egyén feladja énjét, hogy menedékre leljen a kételyek és a félelmek elől.
      Ezzel szemben Fromm a valamire való szabadság megélésében látja a szabadság pozitív megnyilvánulását, vagyis a konvenciók által vezéreltség helyett az egyén gondolatainak, érzéseinek, akaratának szabad kinyilvánításában, a másik egyén gondolatainak, érzéseinek és akaratának tiszteletben tartásával. A valamire való szabadság az alkotásra és a szeretetre való felelősségteljes szabadság, egy tekintély által állított gátak nélkül.
     Egy olyan társadalomban, ahol lehetőség lenne az én (ami nem egyenlő az egóval) egészséges kiteljesedésére önfeladás nélkül (hiszen az elvárások végül mindig önmagunk feladására késztetnek), nem lenne frusztráció, ami félelmet és ellenségképet szül. Persze ahhoz, hogy így működjünk, tudni kell, hol végződők én, hol kezdődik a másik, és hol vannak a kapcsolódási pontok.

Felhasznált irodalom:
  • Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől. Napvilág Kiadó, 2002.
  • Harry Hearder: Olaszország rövid története. Maecenas Könyvkiadó, 1992.

   
      

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése