Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. március 24., vasárnap

A megalománokról, a realitásokról és a történelem folyásáról

     Ha már megemlítettem '48-at, időzzünk el itt, illetve a '48-at követő olasz eseményeknél. Nem mintha a történelemírást megrengető új gondolatok jutnának eszembe, de ha már itt tartok, merengek egyet ezen a témán. 1848 előzményeként rögtön beugrik a Szent Szövetség, amit ugye a megalománok hoztak létre azért, hogy kivédhessék egy esetleges feltörekvő, nem a köreikből származó megalomán hatalomra kerülését (mint arra volt példa korábban). E nagy monarchikus összefogás egygenerációnyi ideig határozta meg és hátráltatta Európa jelentős részének fejlődését, bár, ahogy a középiskolai történelemórákról emlékszem, a Szent Szövetség építménye már az 1830-as évek felkelései nyomán "recsegett, ropogott, inogott". Szóval nem volt egy tartós, időtálló konstruktum, inkább csak a megalománok utolsó próbálkozása, hogy késleltessék a realitásokkal való szembenézést (vagyis hogy az idő vasfoga mindenkit megőröl).
     Tulajdonképp nem is a Szent Szövetség ténye érdekes. Inkább a folyamat elgondolkodtató, amiből a Szent Szövetség (is) született, tudniillik hogy egy jöttment megalomán félre tudott állítani egy halom másik megalománt, aki pedig hitte, hogy örök időkig istentől szentesített biztos hely illeti meg a birtokain. Természetesen ezt az alulról érkező megalománt is szükségszerűen termelte ki egy adott helyzet, amely helyzetet szintén kitermeltek bizonyos körülmények, és így tovább. Elgondolkodtató, ahogy halad és érik ez a folyam. Az átlagember meg csak pislog, figyeli a széljárást, és hogy adott esetben ide-oda vonják felette az országhatárt, esetleg átkeresztelik az országot is. Valami ilyesmi lehet a történelem szubjektív élménye.

kokárdavirág

    Szóval 1848. A Szent Szövetség és a megalománok csak-csak túlélték ezt is, de innentől már vissza kellett venni az énkiterjesztésből. Minket azonban nem a megalománok lelkivilága és aggasztó problémái érdekelnek, hanem az, hogyan sikerült az egységes Olaszországot összerakni annak ellenére, hogy ez jelentősen ütközött bizonyos megalomán érdekekkel? Előző bejegyzésemből már kiderült annyi, hogy 1848-49-ben (sőt már korábban is) a hazafiak nagy erőkkel vetették bele magukat az egyesült Olaszországért vívott harcba, igaz ugyan, hogy nem sikerült megegyezni a jövendő államformán (monarchia vagy köztársaság), de a harc amúgy is elbukott. Ismét az lett a stájsz, mint '48 előtt, visszajöttek a Habsburgok Lombardiába és Velencébe, a többi olasz államba a Habsburg-barát hercegek, visszajött a pápa, délre pedig a spanyol Bourbonok. A nép tovább nyomorgott. A republikánus forradalmárok, már akik megmaradtak, külföldre emigráltak.
     Olaszország szerencséjére létezett még egy olasz származású királyi dinasztia a 19. században, a Savoyaiak a Szárd-Piemonti Királyságban, akikre olasz nemzeti törekvéseket lehetett alapozni, és akik egyúttal a megalomán kör tagjainak is számítottak. A Szárd Királyságnak jutott ráadásként egy remek diplomáciai érzékkel megáldott miniszter, gróf Camillo Benso di Cavour, aki birtokában volt az összes rafinériának, amivel a megalománok között lavírozni lehet. Cavour a Risorgimento nagy híve, libsi alapokon fejlesztgette a Szárd Királyságot, ami angol típusú alkotmányos monarchia volt egyébként. Cavour eredetileg egy nagy észak-olasz államot vizionált, egyesült olasz csizmáról álmodni se mert, csak aztán jobban meglendült a dolgok folyása, mint ahogy ő eredetileg elképzelte.

Camillo Benso di Cavour, teljes tekintélyében (Fransisco Hayez festménye)
forrás: wikipedia.org

     Cavour tehát az 1850-es években sikerrel modernizálta Piemontot (politikai manőverekbe ne is fogjunk gazdasági bázis nélkül), majd ügyes húzással beszállt a krími háborúba az angolok, franciák és törökök oldalán Oroszország ellen, így aztán győztesként ülhetett tárgyalóasztalhoz az 1856-os békekötéskor. Sikerrel smúzolt III. Napóleonnal (milyen szerencse, hogy addigra a francia Bourbonokat megdöntötték), akinek támogatását remélte az észak-olasz törekvésekhez. A krími háború nemcsak Piemont sikerének és respektjének erősödésében jött kapóra, hanem abban is, hogy Ausztria, aki amúgy is lekötelezettje volt Oroszországnak a '48-as forradalmak leverése miatt, egyre jobban elszigetelődött, így Cavour egyre merészebben adott hangot annak, hogy a Szárd Királyság nem tekinti partnernek Ausztriát, sőt...  Cavour egyrészt Ausztria felé csörtette a kardját, másrészt III. Napóleon felé azt sugallta, hogy az Appennini-félsziget stabilitásában a Savoyaiaké a kulcsszerep, és ha Franciaország ezt támogatja, a majdan egyre bővülő észak-olasz királyságban befolyásra tehet szert. No meg Cavour erősen bizonygatta III. Napóleonnak azt is, hogy csak a Savoyaiak tudják féken tartani az örökké fészkelődő olasz republikánusokat... Nemhiába állítják a pszichológusok, hogy minden a hatékony kommunikáción múlik.
     Cavour végül sikerrel nyerte meg III. Napóleont, aki többek között arra is garanciát kért, hogy nem harapóznak el a szélsőséges köztársaságpárti mozgalmak a születő Olaszországban. Száz szónak is egy a vége, az olasz hazafiak, beleértve a republikánusokat, szembenéztek a realitásokkal, hogy az uralkodó dinasztiák korát élik, és felsorakoztak a piemonti király seregébe, majd a franciákkal közösen kiverték a Habsburgokat Lombardiából. Első siker kipipálva. Toscana és Emilia Romagna nem bizonyult nehéz falatnak, és így tovább, Cavour pedig ügyesen ismertette el az új szerzeményeket az európai nagyhatalmakkal. A Habsburg érdekszféra egyre zsugorodott, a Savoyaiaké növekedett.
     Csakhogy az olasz hazafiakat nem lehetett féken tartani, naná, majd pont a vehemens olaszokat lehet. Meg sem akartak állni az egyesült Olaszországig, Cavour meg foghatta a fejét, hogy micsoda szellemet szabadított ki a palackból. Délen, a Nápoly-Szicíliai Királyságban felkelés tört ki a spanyol Bourbonok ellen, és riadóztatták az akkoriban visszavonultan élő, köztársaságpárti '48-as hadvezért, a dél-amerikai gerillaharcokban is edződött Garibaldit. Garibaldi alighanem érezte, hogy itt az utolsó nagy megmérettetés ideje. Frissen verbuvált csapata hiába volt tapasztalatlan és gyengén felszerelt, mégis, pláne miután Garibaldi sikerrel szervezte be a szicíliai parasztokat, kiebrudalták a Bourbonokat (akiknek nem volt a közelben illusztris rokonsága, hogy a segítségükre siessenek). Ezután Garibaldi lett Dél-Olaszország katonai vezetője.

 Guiseppe Garibaldi, amint a megfelelő pillanatra vár a fényképész lencséje előtt
forrás: wikipedia.org

     Nem babra ment a játék. Gondoljunk bele, délen republikánus előretörés, ami megállíthatatlanul kúszhat felfelé az olasz csizma szárán, egészen a Pápai Államig (a pápa természetesen ugyanolyan megalománnak számított, mint az arisztokrácia). Egy dolog fix: lehetnek harcok a Savoyaiak és a Habsburgok között, de ők egy brancs tagjai, ám amint a brancs egészét fenyegeti veszély, megjelenik a pereputty maradék része rendet teremteni, mielőtt még a viszály elsöpörné az egész famíliát. Cavour tisztában volt vele, hogy odaveszhet a Risorgimento, ha a nagyhatalmak önmagukra veszélyesnek ítélik az olasz forradalmi lángot. II. Viktor Emánuel és Garibaldi 1860-ban Volturnótól északra tartottak egy meetinget, aminek eredményeképp Garibaldi serege a király zászlaja alatt vonult be Nápolyba, Cavour pedig vehetett egy mély lélegzetet. 1861-től a piemonti király pedig olasz királynak is nevezhette magát.
     Garibaldi, gondolom egykor idealista, addigra azonban elég leckét kaphatott a realitásokból, hogy belássa, a köztársaságra még nem érett meg az idő, és az olasz egység már önmagában is csoda. Racionálisan döntött hát, és nem csinált ebből presztízskérdést. Ezen utolsó nagy próbatétel után Garibaldi visszavonult Caprere szigetén található birtokára, és tovább művelte kertjeit (megcselekedte, amit megkövetelt a haza, egyéb csodák pedig nem ígérkeztek megvalósulni). Egyébként Garibaldi és Cavour - természetesen - nem szívelték egymást: Cavour vadembernek tartotta Garibaldit, Garibaldi pedig kisstílű intrikusnak Cavourt. Kackac.
      De mi lett Rómával és a pápával? Rómából anno a '48-as forradalmak alatt az olasz köztársaságpártiak Mazzinival és Garibaldival az élen köztársaságot faragtak, amit a francia csapatok döntöttek meg, visszahelyezve trónusára a pápát. Ha már ott voltak, a francia csapatok Rómában is maradtak őrködni a pápa biztonságán. Az olasz kormány próbált tárgyalni a franciák kivonulásáról, de cserébe garantálnia kellett volna, hogy az ifjú Olasz Királyság tiszteletben tartja a Pápai Állam határait. Persze egy ilyen megállapodás nem hozhatott megnyugvást sem a Cavour vezette mérsékelteknek, sem a Garibaldi oldalán álló radikálisoknak, hiszen egy test sem élhet szív nélkül. Komolyan lehetett tartani attól, hogy Garibaldi visszatér és a saját eszközeivel oldja meg a patthelyzetet. A történelem egyéb áramlatai azonban Olaszország segítségére siettek: 1870-ben Poroszország legyőzte Franciaországot, aki aztán nem tudta tartani a Pápai Államot, bárhogy is berzenkedtek a francia katolikusok, hogy ebek harmincadjára jut a pápa. Róma szabaddá vált, az olasz csapatok bevonultak, a pápa sértődötten a Vatikánba zárkózott, főleg, miután 1871-ben megtörtént az egyház és az állam szétválasztása jogilag is. A papok még egy ideig átkozták a szószékről az olasz kormányt, de aztán beletörődtek (néha egy megalománnak is el kell fogadnia, hogy ideje összébb húznia magát).
      S hogyan alakult eztán az olasz egység sorsa? Mazzini és Garibaldi köztársasági eszméit felváltotta a prózai Viktor Emánuel király, aki, már csak északi lévén is, különösen a déli területeken élő lángoló olasz keblekben okozott apátiát. Az új királynak nem állt hatalmában egy varázsütésre eltüntetni a gazdasági problémákat és a szegénységet, a korrupt kormány azonban hamarosan aláásta a bizalmi tőkét, amit korábban megsokszorozott a Risorgimento hősiessége. A történelem és a megalománia folydogált tovább a maga realitásaiban.

 II. Viktor Emánuel emlékműve Rómában
forrás: wikipedia.org

Ui. 1.: Filmbe illő részlet, hogy Cavour, aki a maga éleslátásával, reakciókészségével és kommunikációs hatékonyságával szabályos mederben tartotta a Risorgimento energiáit, nem érhette meg a teljes olasz egység létrejöttét, 1861-ben váratlanul elhunyt. Úgy tűnik, az ígéret földjére egyetlen vezér sem léphet be - talán mert a valóságot látva, amivé a víziójuk fajul, még vissza akarnák csinálni az egészet.

Ui. 2.: A Habsburgoknak tehát megcsappant a hatalma, és nem voltak épp népszerűek a szomszédaik körében. Így aztán jobbnak látták elővenni kis hazánkat, hogy a karcos renomén egy kicsit fényezzenek.
     Ezzel nem mondtam sok újat. Még csak azzal se, hogy a '49 után emigrált magyar szabadságharcosok az olasz Risorgimento zászlaja alatt gyógyítgatták megsebzett és csalódott szívüket, illetve a Risorgimento eszméjébe szublimálták az itthon elnyomott hazafiságot. Fájdalom, nem készültem fel a szakirodalomból, hogy összedobjak ehhez egy frappáns szösszenetet. Személyes emlékeim és tanulmányaim azonban mindig kisegítenek a szorult helyzetből. Emlékszem, a középiskolai történelemkönyvben apró betűvel szedték a Magyarok a Risorgimentoban c. fejezetet, amolyan plusz érdekesség gyanánt. Történt egyszer, hogy az osztályunk túl hangosan zsibongott történelemórán, és amúgy is ad hoc módon tanulgatott, mire a tanár röpdolgozatot íratott azokkal a delikvensekkel, akikről úgy látta, rájuk fér egy móresre tanítás (én nem voltam köztük). Övön aluli ütés gyanánt, illetve hogy kétség se maradjon az erőviszonyok felől, esszének feladta a magyarok a Risorgimentoban témát. Síri csend, még csak a tollak sercegése se hallatszott. Mit tehettem? Megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy nem ülök a kínpadra szántak közt, és némi iróniával konstatáltam, hogy pont a legmegfelelőbb fórumon kapunk leckét a történelmi realitásokból.

Ui. 3.: Szóval elgondolkodtató a történelem folyása. 150 évvel ezelőtt az arisztokraták népnyúzónak számítottak. Ma a kékvérű leszármazottakról szóló könyvek olyan képet festenek, mintha a műveltség, elegancia és emberi tartás megtestesülései lennének. Igaz, azóta történt egy s más, és telt-múlt az idő. Átalakultak a szerepek, és új szempontok kerültek előtérbe.
      Ugyanígy: 150 éve a köztársaság tűnt az egyenlőség, szabadság és általános jólét felé vezető üdvözítő útnak. Ma meg mindenki azon töpreng, hogy a pokolba válhatott ez is a megalománia martalékává, és hogyan lehetne a kátyúból kimászni - ismét.

Forrás:
  • Charles L. Killinger:  The History of Italy. Greenwood Press, Westport, 2002.

     

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése