Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap – / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. március 29., péntek

A kötődés felé

     Az előzőekben azt boncolgattuk, micsoda gigantikus vállalkozás volt ez a Risorgimento. És nem csak diplomáciai szempontból. Hiszen a Risorgimento azért kellett, mert Itália szanaszét szakadt állapotban leledzett, és nemcsak politikailag, földrajzilag, de pszichésen is így állt a helyzet.
     Az itáliai városállamok vagy városköztársaságok a 12-13-14. században jöttek létre, eleinte vagy a pápától, vagy a német-római császártól függve, de hamarost sikerült kivívniuk függetlenségüket. Élükön a városi tanácsok, úgynevezett kommunák álltak a választott hivatalnokokkal, mint a világi hatalom letéteményesei. A magas hivatalnoki pozíciót betöltőket, például a consult nagyon rövid időközönként, pár havonta újraválasztották, hogy gátolják a korrupció elharapózását. Ez a berendezkedés főleg a félsziget északi és középső területein érvényesült, délen a helyzetet kissé komplikálta a francia Anjou-k befolyása.
    Se szeri, se száma nem volt a független - köztársaság államformájú - városoknak Itáliában a késő középkor-reneszánsz idején. Akár 20.000 fős települések is önálló önkormányzattal és jól kidolgozott alkotmánnyal rendelkeztek, az 50.000 lakos már tekintélyt sugárzott, Firenze a maga 100.000 lakosával metropolisznak számított 1300 körül. A nagyobb lélekszámú városok közgyűlése méretessé duzzadt, és egyre nehezebbé vált kézben tartani a törvényhozást. Eközben a dagadó közigazgatás jogász- és egyéb adminisztrátorigénye felpezsdítette az egyetemi képzést, a hivatalnokokból és az erősödő kézművesrétegből kiforrta magát a középosztály. Növekedett a mezőgazdasági termelés, bővült a kereskedelem, virágzottak a bankok - a gazdasági fellendülést alaposan megtépázta ugyan az 1348-ban végigsöprő pestisjárvány, de az 1400-as évekre regenerálódott Itália.
    A városköztársaságokra épült rá később a signorék, vagyis az uraságok uralma (Firenze - Mediciek, Milano - Viscontiak stb.), ami városállamonként eltérő mértékű személyi vagy családi despotizmust jelentett, az oligarchák térnyerését (a közgyűlések káoszából kikristályosodott egy centrális vezérfonal, forrása a későbbi megalomániának). Az oligarchák főúri dinasztiák vagy főúri címmel nem rendelkező vagyonos családok voltak. A 14. században más signore dirigált Forlíban, másik Riminiben és másik Faenzában, annak ellenére, hogy mai szemmel ezek a városok nevetségesen közel fekszenek egymáshoz.

Itália jelentősebb tengeri városköztársaságai a középkor és a reneszánsz idején
forrás: wikipedia.org

     A városállamok természetesen szerettek egymás ellen háborúzni, a másik rovására szert tenni egy kis extra bevételre - mondhatni minden olasz városról önálló történelemkönyvet lehetne írni. Továbbá a középkor alkonyán, reneszánsz hajnalán  majd' minden köztársaságban jelen volt a pápát támogató guelfek és a császárpárti ghibellinek közti ellentét (a megalománok háborújából a kis porszemeknek is ki kell venniük a részüket, és választani, melyik megalomántól remélik érdekeik jobb képviseletét, ezáltal a nagyobb prosperitást), ami folyamatos csetepatékat eredményezett.
     A függetlenség hátránya, hogy félni kell a többiektől. Az olasz városállamok előszeretettel szerződtettek zsoldos vezéreket, hadurakat, olasz néven condottieriket. Először Velence, Firenze és Genova fejéből pattant ki az ötlet, lévén e városállamok igen megszedték magukat a kereskedelemből, nehogy irigy szomszédaik vagy a pápa háborút indítsanak ellenük - márpedig jobb félni, mint megijedni, és célszerű szakavatott kezekre bízni a város védelmét. Mivel a városállamok csak kisszámú hadsereggel rendelkeztek, a várost irányító nemesek zsoldosokat fogadtak fel, hogy elintézzék a háborúskodás piszkos munkáját; e zsoldosok hűsége nem erkölcsi érzéküktől, hanem fizetségüktől függött.
     Az Appennini-félsziget földrajzi helyzetéből adódóan eléggé szeparált, nagy felületen a tengerrel szomszédos. Önmagában kénytelen levezetni az összes felgyülemlő feszültséget, hiszen a tengert, ami a kereskedelem és a jólét bölcsője, csak nem utálhatja. Önmagát darabolja fel, hogy az ellenségkép (paranoia és relatív depriváció), a belső és külső csoport (= én és a másik elkülönítése) pszichés szükségleteinek eleget tehessen. (Na jó, tudom, hogy ez így sarkos, de vérfrissítünk egy új szemponttal.) Ezért alakulhatott úgy, hogy a bolognaiak számára a firenzeiek nem voltak honfitársak, és nem voltak honfitársak a velenceiek, a rómaiak, a délebbre élők pedig végképp egy másik állatfaj. Igaz, ha azt vesszük, hogy anno a ma egymástól félórára fekvő Faenza, Forlí és Rimini elkülönült egységnek számítottak, Nápoly és Szicília végképp távoli univerzum.
     A Risorgimento földrajzilag és politikailag egységet teremthetett ugyan, társadalmilag és gazdaságilag azonban nem ért el kiegyenlített viszonyokat észak és dél között. Pszichésen pedig még több időre van szükség, hogy egy bolognai lakos a firenzeiben ne elsősorban egy firenzeit, hanem honfitársat lásson (mire eljutna oda, hogy elsősorban honfitársat lásson, a hazafiság korát felváltja a globalizáció, ami még ennél is nagyobb távlat és szempontváltás). Álmaim latin loverje megjegyezte, amikor Firenzében jártunk, hogy a toscanaiak felvágósak, és többre tartják magukat másoknál, mert Toscana vált Olaszország leghíresebb régiójává (főleg a felkapott turizmus miatt) - a régi sztereotípiák és a különbözőség tudata tehát továbbra is élnek. Ezekre a tényezőkre vezethető vissza, hogy Olaszországban máig fontos identitásalkotó a származási és a lakóhely. S ha egy azonos nyelvet beszélő, hasonló gyökerektől fejlődő területet ilyen nehéz összekovácsolni, nem csoda, hogy nehézkesen megy a dolog egy soknyelvű, soketnikumú, a más részei által halomra gyilkolt részekből álló kontinenssel.

Snitt.


     Az olasz egység gondolata egyébként már a késő középkor-reneszánsz táján is felmerült; egy születő helyzet már a bölcsőben hordja konfliktusait. A városállamok egymás közti háborújának gyakran volt olyan vetülete, hogy a kis köztársaság a szabadságát védi egy erőszakos, despotikus városállammal szemben kontra az erős városállam élén a signorével az egységes Olaszországért harcol, amit természetesen csak egy kulturált és erős fejedelem tarthat össze (ilyen önjelölt vezetők voltak például a Viscontiak). A szabadság-függetlenség ideája Olaszországban már évszázadok óta harcban állt a nemzeti egység eszméjével. Toscana és Emilia Romagna szinte tudathasadásos módon egyszerre ellenségek és testvérek. A függetlenség - elkülönültséget jelent, egyúttal magával vonja a másiktól való félelmet, majd a konfliktust. A testvériség - közösség, ám a sok egyenrangú testvér fölött valahogy mindig felbukkan egy "jó szándékú" atyuska, aki rendet teremt és irányt mutat, mígnem az egész észrevétlenül a megalománia kiszolgálójává válik. (Belátom én, hogy a megalomániának megvan a maga szerepe és haszna, megbarátkozni akkor sem bírok vele.) Hogy a fenébe oldhatnánk fel ezt az ellentmondást?
     Erich Fromm Menekülés a szabadság elől című művében kétféle szabadságról ír: a valamitől való szabadságról és a valamire való szabadságról. A valamitől való szabadság a korábbi béklyóktól, a nemzetségi, rendi (társadalmi kaszt), egyházi kötöttségektől való megszabadulást jelenti, aminek hatására az egyén függetlenné vált, a kötöttségekkel együtt azonban a kötelékeket is levetette: nemcsak a függés tűnt el, hanem a tartóerő is. Az egyén elszigetelődik, egyedül marad - és reszket, mint a nyárfalevél. Félelmében - hiszen a szeparáció az egyik legerősebb és legősibb emberi félelem, az őskorban az egyedüllét a biztos halált jelentette - a szabadságáról mond le, és ismét beáll egy tekintély zászlaja alá, ami a múltban egy látható intézmény, mint egy vallási felekezet vagy egy signore, a modernitásban pedig a konformitás és a közvélemény ereje. Megalománia így is, úgy is. Az egyén feladja énjét, hogy menedékre leljen a kételyek és a félelmek elől.
      Ezzel szemben Fromm a valamire való szabadság megélésében látja a szabadság pozitív megnyilvánulását, vagyis a konvenciók által vezéreltség helyett az egyén gondolatainak, érzéseinek, akaratának szabad kinyilvánításában, a másik egyén gondolatainak, érzéseinek és akaratának tiszteletben tartásával. A valamire való szabadság az alkotásra és a szeretetre való felelősségteljes szabadság, egy tekintély által állított gátak nélkül.
     Egy olyan társadalomban, ahol lehetőség lenne az én (ami nem egyenlő az egóval) egészséges kiteljesedésére önfeladás nélkül (hiszen az elvárások végül mindig önmagunk feladására késztetnek), nem lenne frusztráció, ami félelmet és ellenségképet szül. Persze ahhoz, hogy így működjünk, tudni kell, hol végződők én, hol kezdődik a másik, és hol vannak a kapcsolódási pontok.

Felhasznált irodalom:
  • Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől. Napvilág Kiadó, 2002.
  • Harry Hearder: Olaszország rövid története. Maecenas Könyvkiadó, 1992.

   
      

2013. március 24., vasárnap

A megalománokról, a realitásokról és a történelem folyásáról

     Ha már megemlítettem '48-at, időzzünk el itt, illetve a '48-at követő olasz eseményeknél. Nem mintha a történelemírást megrengető új gondolatok jutnának eszembe, de ha már itt tartok, merengek egyet ezen a témán. 1848 előzményeként rögtön beugrik a Szent Szövetség, amit ugye a megalománok hoztak létre azért, hogy kivédhessék egy esetleges feltörekvő, nem a köreikből származó megalomán hatalomra kerülését (mint arra volt példa korábban). E nagy monarchikus összefogás egygenerációnyi ideig határozta meg és hátráltatta Európa jelentős részének fejlődését, bár, ahogy a középiskolai történelemórákról emlékszem, a Szent Szövetség építménye már az 1830-as évek felkelései nyomán "recsegett, ropogott, inogott". Szóval nem volt egy tartós, időtálló konstruktum, inkább csak a megalománok utolsó próbálkozása, hogy késleltessék a realitásokkal való szembenézést (vagyis hogy az idő vasfoga mindenkit megőröl).
     Tulajdonképp nem is a Szent Szövetség ténye érdekes. Inkább a folyamat elgondolkodtató, amiből a Szent Szövetség (is) született, tudniillik hogy egy jöttment megalomán félre tudott állítani egy halom másik megalománt, aki pedig hitte, hogy örök időkig istentől szentesített biztos hely illeti meg a birtokain. Természetesen ezt az alulról érkező megalománt is szükségszerűen termelte ki egy adott helyzet, amely helyzetet szintén kitermeltek bizonyos körülmények, és így tovább. Elgondolkodtató, ahogy halad és érik ez a folyam. Az átlagember meg csak pislog, figyeli a széljárást, és hogy adott esetben ide-oda vonják felette az országhatárt, esetleg átkeresztelik az országot is. Valami ilyesmi lehet a történelem szubjektív élménye.

kokárdavirág

    Szóval 1848. A Szent Szövetség és a megalománok csak-csak túlélték ezt is, de innentől már vissza kellett venni az énkiterjesztésből. Minket azonban nem a megalománok lelkivilága és aggasztó problémái érdekelnek, hanem az, hogyan sikerült az egységes Olaszországot összerakni annak ellenére, hogy ez jelentősen ütközött bizonyos megalomán érdekekkel? Előző bejegyzésemből már kiderült annyi, hogy 1848-49-ben (sőt már korábban is) a hazafiak nagy erőkkel vetették bele magukat az egyesült Olaszországért vívott harcba, igaz ugyan, hogy nem sikerült megegyezni a jövendő államformán (monarchia vagy köztársaság), de a harc amúgy is elbukott. Ismét az lett a stájsz, mint '48 előtt, visszajöttek a Habsburgok Lombardiába és Velencébe, a többi olasz államba a Habsburg-barát hercegek, visszajött a pápa, délre pedig a spanyol Bourbonok. A nép tovább nyomorgott. A republikánus forradalmárok, már akik megmaradtak, külföldre emigráltak.
     Olaszország szerencséjére létezett még egy olasz származású királyi dinasztia a 19. században, a Savoyaiak a Szárd-Piemonti Királyságban, akikre olasz nemzeti törekvéseket lehetett alapozni, és akik egyúttal a megalomán kör tagjainak is számítottak. A Szárd Királyságnak jutott ráadásként egy remek diplomáciai érzékkel megáldott miniszter, gróf Camillo Benso di Cavour, aki birtokában volt az összes rafinériának, amivel a megalománok között lavírozni lehet. Cavour a Risorgimento nagy híve, libsi alapokon fejlesztgette a Szárd Királyságot, ami angol típusú alkotmányos monarchia volt egyébként. Cavour eredetileg egy nagy észak-olasz államot vizionált, egyesült olasz csizmáról álmodni se mert, csak aztán jobban meglendült a dolgok folyása, mint ahogy ő eredetileg elképzelte.

Camillo Benso di Cavour, teljes tekintélyében (Fransisco Hayez festménye)
forrás: wikipedia.org

     Cavour tehát az 1850-es években sikerrel modernizálta Piemontot (politikai manőverekbe ne is fogjunk gazdasági bázis nélkül), majd ügyes húzással beszállt a krími háborúba az angolok, franciák és törökök oldalán Oroszország ellen, így aztán győztesként ülhetett tárgyalóasztalhoz az 1856-os békekötéskor. Sikerrel smúzolt III. Napóleonnal (milyen szerencse, hogy addigra a francia Bourbonokat megdöntötték), akinek támogatását remélte az észak-olasz törekvésekhez. A krími háború nemcsak Piemont sikerének és respektjének erősödésében jött kapóra, hanem abban is, hogy Ausztria, aki amúgy is lekötelezettje volt Oroszországnak a '48-as forradalmak leverése miatt, egyre jobban elszigetelődött, így Cavour egyre merészebben adott hangot annak, hogy a Szárd Királyság nem tekinti partnernek Ausztriát, sőt...  Cavour egyrészt Ausztria felé csörtette a kardját, másrészt III. Napóleon felé azt sugallta, hogy az Appennini-félsziget stabilitásában a Savoyaiaké a kulcsszerep, és ha Franciaország ezt támogatja, a majdan egyre bővülő észak-olasz királyságban befolyásra tehet szert. No meg Cavour erősen bizonygatta III. Napóleonnak azt is, hogy csak a Savoyaiak tudják féken tartani az örökké fészkelődő olasz republikánusokat... Nemhiába állítják a pszichológusok, hogy minden a hatékony kommunikáción múlik.
     Cavour végül sikerrel nyerte meg III. Napóleont, aki többek között arra is garanciát kért, hogy nem harapóznak el a szélsőséges köztársaságpárti mozgalmak a születő Olaszországban. Száz szónak is egy a vége, az olasz hazafiak, beleértve a republikánusokat, szembenéztek a realitásokkal, hogy az uralkodó dinasztiák korát élik, és felsorakoztak a piemonti király seregébe, majd a franciákkal közösen kiverték a Habsburgokat Lombardiából. Első siker kipipálva. Toscana és Emilia Romagna nem bizonyult nehéz falatnak, és így tovább, Cavour pedig ügyesen ismertette el az új szerzeményeket az európai nagyhatalmakkal. A Habsburg érdekszféra egyre zsugorodott, a Savoyaiaké növekedett.
     Csakhogy az olasz hazafiakat nem lehetett féken tartani, naná, majd pont a vehemens olaszokat lehet. Meg sem akartak állni az egyesült Olaszországig, Cavour meg foghatta a fejét, hogy micsoda szellemet szabadított ki a palackból. Délen, a Nápoly-Szicíliai Királyságban felkelés tört ki a spanyol Bourbonok ellen, és riadóztatták az akkoriban visszavonultan élő, köztársaságpárti '48-as hadvezért, a dél-amerikai gerillaharcokban is edződött Garibaldit. Garibaldi alighanem érezte, hogy itt az utolsó nagy megmérettetés ideje. Frissen verbuvált csapata hiába volt tapasztalatlan és gyengén felszerelt, mégis, pláne miután Garibaldi sikerrel szervezte be a szicíliai parasztokat, kiebrudalták a Bourbonokat (akiknek nem volt a közelben illusztris rokonsága, hogy a segítségükre siessenek). Ezután Garibaldi lett Dél-Olaszország katonai vezetője.

 Guiseppe Garibaldi, amint a megfelelő pillanatra vár a fényképész lencséje előtt
forrás: wikipedia.org

     Nem babra ment a játék. Gondoljunk bele, délen republikánus előretörés, ami megállíthatatlanul kúszhat felfelé az olasz csizma szárán, egészen a Pápai Államig (a pápa természetesen ugyanolyan megalománnak számított, mint az arisztokrácia). Egy dolog fix: lehetnek harcok a Savoyaiak és a Habsburgok között, de ők egy brancs tagjai, ám amint a brancs egészét fenyegeti veszély, megjelenik a pereputty maradék része rendet teremteni, mielőtt még a viszály elsöpörné az egész famíliát. Cavour tisztában volt vele, hogy odaveszhet a Risorgimento, ha a nagyhatalmak önmagukra veszélyesnek ítélik az olasz forradalmi lángot. II. Viktor Emánuel és Garibaldi 1860-ban Volturnótól északra tartottak egy meetinget, aminek eredményeképp Garibaldi serege a király zászlaja alatt vonult be Nápolyba, Cavour pedig vehetett egy mély lélegzetet. 1861-től a piemonti király pedig olasz királynak is nevezhette magát.
     Garibaldi, gondolom egykor idealista, addigra azonban elég leckét kaphatott a realitásokból, hogy belássa, a köztársaságra még nem érett meg az idő, és az olasz egység már önmagában is csoda. Racionálisan döntött hát, és nem csinált ebből presztízskérdést. Ezen utolsó nagy próbatétel után Garibaldi visszavonult Caprere szigetén található birtokára, és tovább művelte kertjeit (megcselekedte, amit megkövetelt a haza, egyéb csodák pedig nem ígérkeztek megvalósulni). Egyébként Garibaldi és Cavour - természetesen - nem szívelték egymást: Cavour vadembernek tartotta Garibaldit, Garibaldi pedig kisstílű intrikusnak Cavourt. Kackac.
      De mi lett Rómával és a pápával? Rómából anno a '48-as forradalmak alatt az olasz köztársaságpártiak Mazzinival és Garibaldival az élen köztársaságot faragtak, amit a francia csapatok döntöttek meg, visszahelyezve trónusára a pápát. Ha már ott voltak, a francia csapatok Rómában is maradtak őrködni a pápa biztonságán. Az olasz kormány próbált tárgyalni a franciák kivonulásáról, de cserébe garantálnia kellett volna, hogy az ifjú Olasz Királyság tiszteletben tartja a Pápai Állam határait. Persze egy ilyen megállapodás nem hozhatott megnyugvást sem a Cavour vezette mérsékelteknek, sem a Garibaldi oldalán álló radikálisoknak, hiszen egy test sem élhet szív nélkül. Komolyan lehetett tartani attól, hogy Garibaldi visszatér és a saját eszközeivel oldja meg a patthelyzetet. A történelem egyéb áramlatai azonban Olaszország segítségére siettek: 1870-ben Poroszország legyőzte Franciaországot, aki aztán nem tudta tartani a Pápai Államot, bárhogy is berzenkedtek a francia katolikusok, hogy ebek harmincadjára jut a pápa. Róma szabaddá vált, az olasz csapatok bevonultak, a pápa sértődötten a Vatikánba zárkózott, főleg, miután 1871-ben megtörtént az egyház és az állam szétválasztása jogilag is. A papok még egy ideig átkozták a szószékről az olasz kormányt, de aztán beletörődtek (néha egy megalománnak is el kell fogadnia, hogy ideje összébb húznia magát).
      S hogyan alakult eztán az olasz egység sorsa? Mazzini és Garibaldi köztársasági eszméit felváltotta a prózai Viktor Emánuel király, aki, már csak északi lévén is, különösen a déli területeken élő lángoló olasz keblekben okozott apátiát. Az új királynak nem állt hatalmában egy varázsütésre eltüntetni a gazdasági problémákat és a szegénységet, a korrupt kormány azonban hamarosan aláásta a bizalmi tőkét, amit korábban megsokszorozott a Risorgimento hősiessége. A történelem és a megalománia folydogált tovább a maga realitásaiban.

 II. Viktor Emánuel emlékműve Rómában
forrás: wikipedia.org

Ui. 1.: Filmbe illő részlet, hogy Cavour, aki a maga éleslátásával, reakciókészségével és kommunikációs hatékonyságával szabályos mederben tartotta a Risorgimento energiáit, nem érhette meg a teljes olasz egység létrejöttét, 1861-ben váratlanul elhunyt. Úgy tűnik, az ígéret földjére egyetlen vezér sem léphet be - talán mert a valóságot látva, amivé a víziójuk fajul, még vissza akarnák csinálni az egészet.

Ui. 2.: A Habsburgoknak tehát megcsappant a hatalma, és nem voltak épp népszerűek a szomszédaik körében. Így aztán jobbnak látták elővenni kis hazánkat, hogy a karcos renomén egy kicsit fényezzenek.
     Ezzel nem mondtam sok újat. Még csak azzal se, hogy a '49 után emigrált magyar szabadságharcosok az olasz Risorgimento zászlaja alatt gyógyítgatták megsebzett és csalódott szívüket, illetve a Risorgimento eszméjébe szublimálták az itthon elnyomott hazafiságot. Fájdalom, nem készültem fel a szakirodalomból, hogy összedobjak ehhez egy frappáns szösszenetet. Személyes emlékeim és tanulmányaim azonban mindig kisegítenek a szorult helyzetből. Emlékszem, a középiskolai történelemkönyvben apró betűvel szedték a Magyarok a Risorgimentoban c. fejezetet, amolyan plusz érdekesség gyanánt. Történt egyszer, hogy az osztályunk túl hangosan zsibongott történelemórán, és amúgy is ad hoc módon tanulgatott, mire a tanár röpdolgozatot íratott azokkal a delikvensekkel, akikről úgy látta, rájuk fér egy móresre tanítás (én nem voltam köztük). Övön aluli ütés gyanánt, illetve hogy kétség se maradjon az erőviszonyok felől, esszének feladta a magyarok a Risorgimentoban témát. Síri csend, még csak a tollak sercegése se hallatszott. Mit tehettem? Megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy nem ülök a kínpadra szántak közt, és némi iróniával konstatáltam, hogy pont a legmegfelelőbb fórumon kapunk leckét a történelmi realitásokból.

Ui. 3.: Szóval elgondolkodtató a történelem folyása. 150 évvel ezelőtt az arisztokraták népnyúzónak számítottak. Ma a kékvérű leszármazottakról szóló könyvek olyan képet festenek, mintha a műveltség, elegancia és emberi tartás megtestesülései lennének. Igaz, azóta történt egy s más, és telt-múlt az idő. Átalakultak a szerepek, és új szempontok kerültek előtérbe.
      Ugyanígy: 150 éve a köztársaság tűnt az egyenlőség, szabadság és általános jólét felé vezető üdvözítő útnak. Ma meg mindenki azon töpreng, hogy a pokolba válhatott ez is a megalománia martalékává, és hogyan lehetne a kátyúból kimászni - ismét.

Forrás:
  • Charles L. Killinger:  The History of Italy. Greenwood Press, Westport, 2002.

     

2013. március 15., péntek

Március 15-re

kokárdavirág (Gaillardia)

     Mit meséljek álmaim latin loverjének arról, mi is történt, történik itt március 15-én? Valamit csak kéne mondanom, hisz jeles ünnep, amit - lévén, hogy azt tervezi, majdan Magyarországra költözik - talán át fog élni ő is. Valahogy úgy mesélem el mindjárt (a hamarost írandó levelemben), hogy történt anno 1848-ban, tavasz elején, talán azon a napon, amikor az ember először érzi a szabadba lépve, hogy elpucolt a tél és frissül a világ, történt, hogy pár magyar srácban felbuzdult a tettvágy, most vagy soha vetik le a láncot. Beleszagoltak a levegőbe, és azt gondolták, ma véghezvisznek valami merészet és megrengetőt. Itt az idő belefolyni a történelem sodrába, itt a vissza nem térő alkalom, a tavaszi rianás és riadás pillanata.
      A tavaszünnep mennydörgéssel indul. Riad a nap, riad az ég, ahogy a dermedésből sarjadó új élet megrepeszti a földet. Az élőkön erő szalad át; megrendült pillanat, ilyenkor, március idusán. Ha végigpörgetem az emlékeimet, mindegy, hogy hidegebb vagy langyosabb hőfokon, de mindig a megbolygató tavasz lehelt át ezen a napon a tél bénultságán. Megváltoznak a szagok, a fények. Ha az új szelek elmaradnak, és megreked a tél, a hó, akkor a harmónia felborult, értelmezné valószínűleg az egykori kínai esőcsináló, a keleti történetek kultikus alakja.
      Március idusán tompaságából eszmél az élet. Ami ma a tagjainkon, a lelkiállapotunkon átbizsereg, az bizsergett át 1848-ban az övékén is. Úgy vélem, kis hazánkban a körülményektől függetlenül, alapjáraton is magasra hág(na) a tüntetői kedv ezen a napon. A 2006. őszi eseményekről, amit valaki zavargásnak, más forradalomnak titulál, hallottam olyan értelmezést, miszerint tulajdonképp egyfajta pszichodrámaszerű megemlékezés zajlott le: újraélni a múltat, a harc hevét, hogy nemcsak bábok és nyáj vagyunk, hanem tengerár (pardon, '48-as metafora). Volt olyan '56-os forradalmár, aki lelkesen ült ismét tankba 2006-ban. Valahogy így látom én március 15-ét is: nem annyira a jelen problémái ellen vonul a tüntetés, hanem tiszteletadásként az elődök felé (eszmét úgyis mindig találni a zászlókra). '48-ban, azon a bizonyos tavaszünnepen megteremtették a rítust, hogyan ünnepli a magyar a felszakadó újjászületést.

    Szóval a magyar tavaszünnep rituáléját rögvest elmagyarázom álmaim latin loverjének. Kérdeztem tőle korábban, ünneplik-e Olaszországban nemzeti ünnepként a '48-as eseményeket. Nem ünneplik, így a válasz. Pedig a népek kollektív európai tavasza ott is nagy hullámokat vetett, hasonló motívumokkal és eredménnyel.  Ott is kitűzték a piros, fehér és zöld színekből álló kokárdát. Szintén a Habsburgokat és Habsburg-barát nagyhercegek sorát (meg a Bourbonokat, de egyik kutya, másik eb) igyekeztek kiebrudalni Európának egy elmaradt szegletéről (amely mindazonáltal szeret a dicső múltba révedezni). Mindkét területen mély árkot ásott a szembenállás, hogy az arisztokrácia megőrizze-e vezető szerepét, vagy jöjjön a népfelség, polgári köztársaság (bármi, csak ne a király és a főnemesség), mígnem a széthúzás szétforgácsolta az erőket. Végül mindkét helyen külső intervenció húzta el a felkelés nótáját, nálunk orosz csapatok, Rómánál a franciák. Igaz, Olaszországban nem fajult szabadságharccá az ügy, de akkor még Olaszország sem létezett, csak a szanaszét szakadt Itália a maga regionális forradalmaival, a sok kicsit pedig könnyebb volt szétmorzsolni, mint egy összeszedett nagyot. Igaz, kis hazánk veszte is a sok kicsi lett, pontosabban a nemzetiségeket elnémító, semmibe vevő bánásmód.
      Álmaim latin loverje hozzátette, hogy Olaszországban valszeg azért nem ünneplik '48-at, mert vereséggel végződött. Helyette ünneplik - szintén március közepe táján - Olaszország egyesülését. Valaki egyszer azt mondta, vajh miért van, hogy a magyar nemzeti ünnepek vérbe fojtott szabadságharcok sorozata, ahonnan a vezetők idejében lekoccoltak, a kisemberre hagyva a megtorlattatást. És örömmel üdvözölné, ha inkább, vagy emellett felvennénk a listára a kiegyezést. Ha ahelyett, hogy a sanyarú sorson merengenénk folyton, annak örülnénk, hogy egyszer azért megbékélni és kibékülni is sikerült.
     Jobb lesz, ha mindezekre felkészítem álmaim latin loverjét.   

2013. március 2., szombat

Inspirációk


     Még tavaly nyáron kirándultunk álmaim latin loverjével a toscanai Collodiba. Collodi nem régi templomáról híres, ami, mint álmaim latin loverje felvilágosított, tele van szabadkőműves szimbólumokkal, bár nekem csak a plafonon a háromszögbe festett szem, az építőszerszámokat ábrázoló festmény a falon és a sarokba állított létra szúrt szemet, pedig lehetne híres a templomról is, hanem ama nevezetes tényről, hogy Carlo Collodi, a Pinocchio írója e település nevéről kölcsönözte vezetéknevét, és itt töltötte gyerek- és öregkorát. Collodi városa hűen ápolja a nagy író emlékét, és leleményesen kiaknázza az abban rejlő lehetőségeket, hogy szerencsés csillagzata összefonódott egy nagy író csillagzatával.
     Van egy komplett Pinocchio Park, tele mindenféle szoborral, díszlettel, még egy Toscana hegyei közül kimagasló toronyméretű Pinocchióval is, ami segít elhitetni, hogy most aztán belecsöppentünk a mesébe, és a látogatói adatok alapján a gyerekek és gyereklelkűek nagyon vevők erre az élményre. Akad továbbá Gepetto bolt, és természetesen Csodák Tavernája is a piazzán, no meg árusok hada mindenféle Pinocchio-portékával. Hát ez a minimum felhajtás, amit el kell viselni, ha az ember dob valami nagyot, sőt egészen megható, hogy egyetlen alkotás mennyi embernek biztosíthat megélhetést az utóéletében.
     Van továbbá egy Pinocchio inspirálta szobor vagy nem is tudom, minek nevezzem dolog a piazzán, és az egész bazárban egyedül ennél húztam el a szám, mert az oszlopra applikált sok Pinocchio-fej semmit nem mond el a hányatott sorsú báburól azon kívül, hogy nincs szüksége orrnövesztőszerre. Pedig a bábu emberré válásért folytatott küzdelméből, bukásaiból és talpra állásaiból, majd végül "megüdvözüléséből" ki lehetett volna hozni valami olyat, ami hozzátesz Pinocchióhoz, láttatja őt. Ami megfogja és új formába gyúrja a mű lényegét. Nem vagyok kutató, hogy elmélettel akarjam leírni az alkotó fázis lépéseit, pl. inspiráció és internalizáció, megértés és intuíció, megformálás, szóval mit tudom én, hogyan lehetne szabatosan leírni, de azért ennél a szobornál kimaradt valami alapvetően fontos (ezúton is elnézést a művésztől, ritkán adok negatív kritikát, de hátha nem jut vissza hozzá). Mindezt csak a példa kedvéért írom, hogy létrehozni, megnyilvánulni lehet így is, és úgy is.


     Hagyjuk most Pinocchiót és az utóéletét. Collodiban található egy gyönyörű, késő reneszánsz, kora barokk kert is, a Giardino Garzoni, ami az egykori Garzoni család villáját veszi körül. Míg a villa mostoha sorsra jutott, horribilis összegekért adják-veszik, de egyik tulajdonos sem képes tisztességgel renoválni és kihozni belőle valami épületeset, addig a park régi szépségében pompázik. Gyönyörű szobrok, virágok, szökőkút, még bambuszerdő is várják, hogy a látogatók magukba szívják és feltöltekezzenek a szépség minden formájával. Valami elementárisan lélekemelő honol itt. Álmaim latin loverje úgy tudja, hogy Carlo Collodi gyerek- és időskorában sokat vendégeskedett a Garzoni család pazar hajlékában - a kert és a szabadkőműves templom minden bizonnyal inspirációul szolgáltak számára.
     A háromszintes kert legfelső szintjén, sőt még annál is feljebb, az emelkedőn egy kis, lezárt épület lapul, magas falán magasan az ablak. Naná, hogy szagot fog a rejtélyekre érzékeny ember orra. Szerencsére velünk volt álmaim latin loverjének egyik barátja is, így álmaim latin loverje nem volt rest felmászni a barát vállára, és imígyen elérve az ablakot egy pillantást vetni, mi ez az elzárnivaló titok. A titok egy fürdőszoba. Nemigen értettük, mi szükség van rá a giardino tetején; talán a háziak valami különc hóbortja. Aztán ahogy lejjebb haladtunk a második szintre, valami szöget ütött a fejembe, és az alábbiakban csekélységem fényes elméjével vagy túlzott konspirációs készségével találkozhat a kedves Olvasó. A második szintre ugyanis egy Neptun-szentélyt rögtönöztek, ami a tetején nyitott, és a fenti nyílás a padlón egy ráccsal elzárt nyílásban folytatódik az alsó szint felé, ahol egy szobor borítja ki a vizet kannájából. Úgy éreztem, mintha a fürdőszoba, a Neptun-szentély és az alant vizet öntő szobor összeköttetésben állnának, és a park fénykorában talán a fürdőhelyiségből érkezett a víz a Neptunhoz, és folytatódott egészen a vízöntő szobráig.

 
    Nagyon adja magát számomra az asztrológiai utalás. Először a Vízöntő-motívumra gyanakodtam a vizet öntő szobor illetve a vízelem hangsúlyossága miatt, de aztán eszembe ötlött, hogy a Vízöntő levegőjegy, és a Neptun bolygó a Halak jegy uralkodó bolygója, ami ráadásul vízjegy. Úgyhogy a Halak erejét érzem erősebbnek a kompozícióban, de azért alant mégis ott a Vízöntő-szobor. (Hozzáteszem, eredetileg előző hétvégére, a Halak-Vízöntő fordulóra szántam ezt a bejegyzést, de idő hiányában halasztásra került a dolog, míg már teljesen bent járunk a Halakban. Egy kis késéstől nem leszek szívbajos, a munkám élét nem tompítja le - olasz bloghoz olaszos szerkesztésmód illik. Viszont a fenébe is, milyen jól mutatott volna a blogban február hónaphoz a komplett művész-tematika, ha legalább 28-ig elkészülök. Kérlek, kedves Olvasók, képzeljétek oda.)
     Az igazán jó mű két szinten operál, tanította anno középiskolai irodalomtanárom. A felső szint mindenki számára élvezetet nyújt, kényezteti a szépérzéket, az utalásokból azonban a mélyebbre ásó rábukkanhat az üzenetre. Hozzáteszem, szerintem a tudatalatti akkor is felfoghatja az üzenet lényegét, ha tudatosan nem tudjuk megfogalmazni, és felfejteni a szimbolikát. A szimbólumok a tudatalatti nyelvén szólnak - a tudatalatti anélkül is veszi az adást, hogy lefordítanák a tudat nyelvére.
     A művészeti alkotások jelképei gyakran az asztrológiából táplálkoznak, főleg az idő próbáját kiállt régi alkotásoknál és a gagyinak tűnő hollywoodi filmeknél (komolyan, több forrásból hallottam) lehet gyanakodni. Az én kedvenceim azok a könyvek, amik a matematikából merítenek, talán mert kevéssé értek e tárgyhoz, és élvezem a misztikumát. Ha nálam egyszer elérkezik a "nagy mű" létrehozásának ideje (valljuk be, a legtöbb alkotó erre készül), jó eséllyel kerül bele pszichológiai matéria.
     Térjünk vissza Collodi városába, közelebbről a Garzoni-kertbe. Szepes Mária Smaragdtábla című könyvében elemzi a 12 asztrológiai ház karakterét. A Vízöntő a forradalmár, a régi rend szétrombolója és az új, a remények szerinti jobb világ ("szép új világ", hmmm) hírnöke és harcosa. A vízöntőkről a köztudat általában intellektusukat emeli ki - nos, Szepes Mária ad egy pofont a Vízöntő-egónak, és közli, hogy a kvintesszenciája a kitörő pusztító energia, ami alacsony és magas nívón is érvényre juthat. Az új eszméknek a Vízöntő az élharcosa, és nem kap a szívéhez, ha a változás véráldozattal jár (vagy kevésbé kap oda), ez a szomorú igazság. A Vízöntőt követi a Halak hava (ezért állhat a Garzoni Giardinóban alul az előbbi, és felül az utóbbi). A Halak némiképp komplikáltan hangzik, illetve nehezen megfogható a Smaragdtáblában (őszintén, mi megfogható könnyen Szepes Máriánál?). Hadd idézzek: "Magas formanívón, amikor a mentális vezérmotívum kerül uralomra, a Halak Neptun-villás börtönőréből végtelen belső perspektívákat feltáró hierofant válik". Hmmm. Az írónő nem adja könnyen a megfejtéseit. Száz szónak is egy a vége: a Halak a tizenkettedik ház, és az asztrológia szerint itt nyílhat kijárat az emberi lét körforgásából. De a próbatétel nem csekély, mert a Halakban erős árnyék ölt testet, indulatok, szenvedélyek, belső kétely húzzák vissza, rántják magukba, és az érzelmi zűrzavar akár az elmebajig örvénylik. Aki ezen úrrá lesz, annak viszont a megvilágosodás a jussa, a transzperszonális magasságok, a végtelen szellem energiái. Kárhozat vagy megváltás, mindent vagy semmit - ez a Halak. Ezt a szellemiséget szívta be Carlo Collodi, a Pinocchio alkotója.


 
Ui.: Távolról sem merítettük ki a Collodival és a Pinocchióval kapcsolatos asszociációk sorát. Az úgynevezett Pinocchio-paradoxon például filozófiai diskurzust inspirált. 2001-ben a 11 éves Veronique Eldridge-Smith feldobta a kérdést apjának, a filozófus Dr. Peter Eldridge-Smith-nek, hogy is van akkor, ha Pinocchio azt mondja, "Most nő az orrom", hiszen Pinocchio orra ekkor azért nő, mert nem nő... A filozófus apuka, nem didaktikus szülő lévén bátorította a kislányt, hogy próbálja megtalálni a paradoxon feloldását. Veronique szerint azzal lehet elvágni a gordiuszi csomót, ha Pinocchio azt mondja, "Az orrom nőni fog". Én nem látok a kettő ellentmondás mértéke között eget rengető különbséget, viszont apuka tanulmányt írt a Pinocchio-paradoxonról, elindítva egy tudományos vitát.
     A filozófusok úgy vélik, hogy a paradoxont nem is annyira a mondat igeideje befolyásolja, mintsem hogy mondott-e Pinocchio hazugságot közvetlenül a "nő az orrom" előtt vagy után, és vajon mennyi idő elteltével kezd el nőni az orr. Lényeg a lényeg: tegyük fel, hogy "az orrom nő" igaz, és Pinocchio orra nő, mert Pinocchio azt mondja, de aztán Pinocchio orra mégsem nő, mert csak akkor nőhet, ha hazudik, de aztán Pinocchio orra megint nő, mert az imént a Pinocchio orra nem nő helyzet állt fenn (és ezzel hazudott), de aztán ismét nem nő, mert teljesült az orrnövés (és a mondat igaz, ami feloldja a nyúlási kényszert), és így tovább a végtelenségig. Tegyük fel, hogy a "nő az orrom" hamis, ekkor az alábbi eseménysor játszódik le: az orr először nem nő, hiszen az állítás nem igaz, majd az orr nő, hisz hősünk hazudott, de aztán ismét abbamarad a növekedés, hisz helyrebillent a tényállás... na ezt hívják úgy, hogy ördögi kör.



Forrás: