Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap – / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. október 28., hétfő

Rések, nyílás/zárók

"Akkor hát mit válasszunk? A nehezet vagy a könnyűt?
Ezt a kérdést tette föl magának Parmenidész Krisztus előtt a hatodik században. Úgy látta, hogy az egész világ ellentétpárokra van felosztva: fény-sötétség, finomság-durvaság, meleg-hideg, lét-nemlét. Az ellentétpár egyik pólusát pozitívnak tartotta..., a másikat negatívnak. Az efféle negatív és pozitív pólusra való felosztást gyerekjátéknak vélhetnénk. Egyetlen eset kivételével: melyik a pozitív, a nehéz, vagy a könnyű?"
/Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége/


     Arra vágytam, hogy könnyedén, gondolatok súlyától nem nyomva és háborgatva végighullámozzak Marseille-en és Provence-on; felkapjak, megízleljek és elejtsek élményeket, félúton a turizmus és a helyismeretszerzés között. Aztán észrevétlenül, apránként belecsúsztam. A fejlemények akként alakultak, bontakoztak egymásból, hogy az újabbnál újabb helyzetekbe lépve valahogy elhagytam a komfortzónámat. Sőt, anélkül, hogy elhatároztam volna vagy magamban felkészültem volna rá, inkább tudat alatt, egészen velős kérdésekkel is szembe kellett néznem. Belecsúsztam a nehézbe, finoman belebillentem, ám ez nem járt együtt azzal, hogy szenvednem kelljen. Na jó, csak egy picit.
     Máig hihetetlen, hogy hat napon keresztül idegeneknél vendégeskedtem, a vendégeskedés teljes értelmében. Amolyan furcsa vízióként tudnám leírni, hogy létezik egy láthatatlan közösség, a kanapékínálók és kanapékeresők szövetsége, akik várják és beengedik magukhoz a világot, vagy épp felkerekednek és nekiindulnak, bízva abban, hogy lesz valahol egy üres szófa vagy matrac nekik fenntartva, (ezek a szerepek átalakulnak egymásba, persze), és ebben a közösségben egészen más viszony kapcsol a többi emberhez. A másokba és a világba vetett bizalomnak egy általam eddig nem ismert szintje. Mert a kanapékínálókat és -keresőket csak annyi köti össze, hogy épp egy helyen vannak a világban, az egyik arra jár, a másik ott él, de ez a nüansznyi egybeesés elég kötelék a befogadáshoz.
      Persze a dolog nem úgy ment, hogy egyszer csak azt mondtam: "Szezám, tárulj", és lőn a csoda az életemben. Inkább azt gondoltam, hogy jó-jó, megpróbálom, mert itt ez a kényszerhelyzet, hogy olyan szoros a büdzsé, hogy ha nem próbálok ki alternatív megoldásokat, vagyis nem próbálok meg pusztán mások szívességére támaszkodni, akkor el sem érdemes indulni, viszont mivel mégiscsak idegenek, nem árt résen lenni, mert ki tudja, ki fia-borja, és milyen a másik ember személyisége és szándéka. Ezt rögzítettem magamban a marseille-i pályaudvaron várva.
     Résnyire nyitott ajtóval azonban nem lehet couchsurfölni, sem stoppolni. Amint belenéztem az első szállásadó szemébe, aki begyűjtött a pályaudvaron, rögtön éreztem, hogy minden rendben, hogy jó lóra tettünk, és kijjebb tártam az ajtót. És minél kijjebb tártam az ajtót, annál több jött be cserébe, remek egyéniségek és nekem juttatott jó cselekedetek özöne. A komfortzónával együtt közben elhagytam régi sztereotípiákat is: például nem egy gendarme-ot ismertem meg, hanem egy embert, aki amúgy gendarme, és meglepve tapasztaltam, hogy míg az előbbi képhez hozzátartozik egy gumibot, addig az utóbbihoz nem, és mennyivel jobb az utóbbival találkozni, mint az előbbivel (a gumibottal kapcsolatos teljes igazságot persze nem ismerem).
     Rájöttem, hogy teljesen más látkép tárul elém, ha kitárom az ajtót, mint ha csak résnyire engedem; és hogy a látásmódom rajtam múlik.
     Ahogy haladtunk előre a tíz napban és az országok között, végül már nemcsak egy újabb fotelben vagy autósülésen foglaltam helyet, hanem az érzésbe is egyre biztosabban süppedtem bele, hogy a világ - úgy általában véve - barátságos hely, és lehet rá számítani, hogy a megfelelő módon rendelkezésünkre bocsátja részeit, ha szükségünk van rá (ahogy majd minket is mások rendelkezésére bocsát). Már amennyiben igent mondunk rá, és integrálódunk a szövevényeibe. Megízlelve ezt az érzést, hol a könnyebb utat választva, hol a nehézre térve, talán egyszerre járva mindkettőt, elindultam a kötődés felé.

Ui.: Emlékeztek, kedves Olvasók, a zongorázással kapcsolatos hiányérzetre? Jelentem, azóta zongoraórákat veszek...  

2013. október 20., vasárnap

A konzumerizmus után

     Ha egyetlen mondattal megpróbálnám (és meg is próbálom) megfogalmazni, mi volt a hektikus marseille-i út tanulsága, azt mondanám, hogy ami kezdetben a legnagyobb hátránynak, sőt gátló tényezőnek tűnt, az vált végül a legnagyobb előnyévé. Vagyis, hogy ez egy low-budget trip volt. Amit pénz híján nem tudtunk a szokásos úton-módon biztosítani magunknak, szállást hotelben és repülőjegyet, ahhoz emberek jóindulatára támaszkodva jutottunk hozzá. Végül arra jöttem rá, hogy egy szálló vagy egy foglalt jegy megkönnyítették volna ugyan a dolgunk, ám sterilebbé tették volna az utat, így azonban óhatatlanul mélyebbre merültünk a hely szövevényében, jobban megközelítve a zajlást és a benne részt vevő alakokat. El kellett érnünk őket, mert csak ők segíthettek hozzá, hogy legyen hol álomra hajtani a fejünk, aztán előrejussunk a hazaúton.
     Nem mondhatom, hogy alapesetben szomjaznék a pénzre. A pénz tisztán szükséges dolog számomra. A pénz olyan a megélhetésben, mint az önértékelés a személyiségben - szoktam mondani -: ha túl kevés van belőle, az is gond, mert cselekedeteinket és kapcsolatainkat a hiányok betömögetése mozgatja, ha meg túl sok van, betegessé válnak a tendenciák, felfuvalkodunk. A pénztelenséggel nem volt nehéz megküzdeni útközben (addig a szintig egész könnyen együtt lehet vele élni, ha szurolt belénk némi lelemény, amíg nem sérülnek az alapvető létfunkciók, magyarán kajára telik), és a meglepetés erejével bírt, hogy amint feladtam a pénzzel kapcsolatos elvárásaimat, berögződéseimet, rövid időn belül milyen sokat kaptam cserébe. Visszatekintve azt kell mondanom, hogy a "menjek, ne menjek?" őrlődése nem az objektív körülményeim miatt motozott bennem, hanem a félelem okán, amit magam gyúrtam a körülményeket kétségbeejtőnek értelmezve.


     Mindezzel nem fogalmaztam meg semmi egyedülállóan formabontót. Néhányan amolyan neohippiként arra teszik fel az életüket, hogy kiutat találjanak a pénzalapú rendszerből. Ilyen például Mark Boyle, aki megkísérli, a szó legszorosabb értelmében vett kísérletként, pénz nélkül élni. Sutba dobta a bankszámláját és a hitelkártyáját, leleményesen megkereste a módját, hogyan maradjon fenn nélkülük. Adományként hozzákerült egy lakókocsi (még a pénztelenséghez is kell indulótőke), amivel egy biogazdaság mellé parkolt, és az "ottlakásért" cserébe heti három nap dolgozik a farmon, ezáltal a saját élelméről is gondoskodik. Folyóban fürdik, a természetben talált alapanyagból készít szappant és fogkrémet (ez utóbbit ánizskaporból és halcsontőrleményből), és az angolvécét komposztvécére cserélte. Biciklivel közlekedik (a bringa nem eszik benzint). Elektromossághoz egy napelem segítségével jut, amit még a kísérlet megkezdése előtt vásárolt, és a biogazdaság internetét használja, hogy kapcsolatban maradjon a nagyvilággal, az internethasználatért cserébe pedig hagyományos foglalkozásokra tanít gyerekeket a farmon. Közben telik-múlik az idő, már csak azért is, mert a modern technika nyújtotta könnyítési lehetőségek nélkül jóval több időt igényelnek az olyan alapvető tevékenységek, mint a közlekedés, a mosás, vagy pardon, a szarás, mert ugye egy komposztvécét nem addig tart kiásni, mint lehúzni egy angolvécét. Közben azonban más problémák maguktól megoldódtak: Mark - megszabadulva a kétes eredetű élelmiszerek okozta gyomorbántalmaktól és a tunyító irodában üléstől - a természetes terményeket fogyasztva és a sok testmozgás hatására (a biciklizés és a mezőgazdálkodás is edzős műfaj) kicsattan az egészségtől. Jelenleg pedig azzal van elfoglalva, hogy másokkal együttműködve létrehozza az Egyesült Királyság első freeconomic közösségét.
     Nézzünk egy másik példát, lelkes lokálpatrióta módjára egy hazait. Már korábban hallottam egy-két anekdotát, aztán egy cikkbe is belefutottam a kis somogyi faluról, ahol önfenntartó ökoéletmódra rendezkedtek be az őslakosok és a beköltözők. A pénztelenséget ugyan nem tudták maradéktalanul megvalósítani, de azért törekednek rá becsülettel: az élelmet egyrészt ki-ki a saját háza táján termeli, másrészt a gabonát a közösség együtt termeszti és őrli meg, majd minden család kenyeret süt a saját házi tűzhelyénél. Ha felesleg képződik, beindul a cserekereskedelem. Fával fűtenek, igyekeznek megújuló energiából áramot csiholni, és tartózkodnak a modern vegykonyhák termékeitől (vagyis nem járnak drogériába, hanem maguk készítenek tisztító hatású szereket). Gondolom, nem meglepő, hogy a napi nyolcórás munkába sem soroztatják be magukat. De ha nem foglalkoztatja őket senki, vajon mivel foglalkoznak? Sajtkészítéssel, gyógynövénytermesztéssel, méhészkedéssel, kézműves tevékenységekkel.
     Valahogy így... Bevallom, nemhogy Mark Boyle-lal nem beszéltem, de egyelőre a Somogy megyei faluba sem zarándokoltam el terepszemlét tartani, szóval ezeket az infókat - pletykának kell tekinteni. Ami viszont tuti, hogy hála égnek a megrögzött konzumerizmus nem a fejlődés egyedüli útja, ezt most már tudom. Másra is lehet alapozni, mint a pénz, illetve hogy a pénz adta biztonság, ami a gazdasági buborékokkal együtt úgyis kipukkan, csak valami furcsa illúzió, ez egyre nyilvánvalóbbá válik, a pénz immár csak egy szám a bankszámlánkon, ami különféle tranzakciók hatására ingázik. Ám jelentem, ez az  illúzió elengedhető anélkül, hogy belepusztulnánk. Sőt, abba pusztulunk bele, ha megrekedünk és ragaszkodunk a régihez, ami már megfojt. Ugyan az átalakulás, egy krízisből való felívelés nem mehet végbe anélkül, hogy megjárnánk a halál pillanatát (megszűnne az előző létezésmód), de aztán az élet megy tovább, halad, áramlik, és közben kibontakozik, teret hódit az új. Reméljük. Ámen.

Ui.: Remélem, valahol, valamikor születik majd egy olyan bejegyzés is, amit nem a pénziszony írat velem, hanem az afölött érzett lelkesedés, hogy a pénz mennyi hasznos és üdvös cselekedetet tehet lehetővé.

http://www.theguardian.com/environment/series/moneyless-man
http://www.origo.hu/nagyvilag/20130516-elet-penz-nelkul-mark-boyle-kiserlete.html
http://en.wikipedia.org/wiki/Mark_Boyle_(Moneyless_Man)
http://www.pozitivnap.hu/belfold/a-hazai-kozosseg-ahol-penz-nelkuli-vilagot-probalnak-teremteni