Tünemény

     Egyik délután, még novemberben, Forlíban, álmaim latin loverjével kinéztünk az étkező ablakán, illetve előbb én néztem ki, és álmaim latin loverjének tekintete követte az enyém, a házzal szemközti parkra, amelynek fái mögött lépésről lépésre ereszkedett le a nap. Nem is a nap kapta meg a szemem, hanem az ég színe, ami valami elementárisan arany árnyalatot öltött, és eszembe is ötlött, hogy hallucinálok, mert az ég nem szokott így viselkedni még naplemente idején sem, és hogyan lehetséges, hogy itt ősszel aranyba burkolóznak a lombok, a szőlők, de még az ég is aranyba borul. Értem én, hogy Olaszország a csillogás és a glamour hazája, de hogy a természet is kövesse a trendet, azért elképesztő.
     Elementárisan lenyűgöz az arany színű ég, a fénye nem vakít, csak sugároz, nem erőszakkal szegezi magára a szemem, csak ahogy magától értetődő eleganciával viseli a küllemét, egyszerűen nézni kell, gyönyörködni addig a pár pillanatig, amíg tart. Nem tér vissza úgysem.
    Álmaim latin loverje azt mondta, ez szaharai homok, amit idáig sodort a széljárás. Időnként előfordul, ki lehet fogni, mint egy földrengést. A hírek egyébként nem írták, hogy szaharai homok érkezett volna Olaszország légterébe. Úgyhogy az én szememben megmarad tüneményes égi jelenségnek.

Alternatíva

    Álmaim latin loverje metángázt tankol a kocsijába, egyébként pedig kisebb távolságra (amibe a szomszéd falu is beleértendő) biciklivel közlekedik. Kevésbé környezettudatos pasival nem is járnék.
    Az autórajongó olaszok (is) derekasan pártolják a kerékpározást, még ha nem is híresek erről. Emilia Romagna több városában, így Riminiben, Bolognában, Cesenában (meg biztosan más régiók más városaiban) az önkormányzat kiépítette az ingyenes bringahasználat rendszerét: a központi helyeken, például vasút, belvárosi parkoló stb. biciklik sora vár, na nem szabadon, hanem tárolókhoz kapcsolva, és az önkormányzatnál 10 euró letétért bárkinek jár a kulcs, hogy a bringát kilakatolja, és intézze ügyes-bajos dolgait, majd a teendők letudtával becsülettel visszacsatolja a járgányt. Ha már nem tart igényt a közbringára, leadhatja a kulcsot az önkormányzatnál, és visszakerül hozzá a 10 euró. Azt álmaim latin loverje sem tudta, hogy egy adott városban bárki, vagy csak a lakcímigazolvánnyal rendelkezők jogosultak a kulcsra. Igaz, álmaim latin loverjének két kulcsa is van Riminibe, ahol pedig nem lakik; így tekerhettünk ott nyáron a tengerparton és végig a kikötő mentén; már nem emlékszik, mi módon jutott a kulcsokhoz, biztos útjába akadt a lehetőség.
    Metángázt tankolni meglehetősen elterjedt Olaszországban, legalábbis az északi részén. A metángáz (mindenhol, nemcsak Itáliában) jóval olcsóbb a benzinnél, bár a motort persze át kell alakíttatni hozzá, de hosszú távon behozza az árát. Gondolom, az olaszok osztottak-szoroztak, mennyi idő alatt jön vissza a megtakarítás ára; még a fiskális gondolkodás szerint is megéri. Mára a metángázkutak sofőrbarát sűrűséggel oszlanak el az úthálózat mentén, Észak-Olaszországban mindenképp.
    Az egyszeri autós fejében duplán csökken a kognitív disszonancia: egyrészt kevesebbet fizet, másrészt mérhetően kevesebb káros anyagot pumpál a légkörbe, mintha a benzinnél maradt volna. Tulajdonképp nemcsak az idealista, de a materialista szemlélet is az átállás mellett szól, csak lassan épül az infrastruktúra, nemcsak kis hazánkban, hanem, ahogy utánaolvastam, például Skandináviában sem szaporodnak gombamód a metángázkutak, egy-egy épül a nagyobb központok körül. Háború ez a javából, az olajalapú gazdaság küszködik a krízissel, hogy profitot veszítsen el rövidebb távon, vagy középtávon elveszejtse önmagát. Én pedig, az egyszeri állampolgár, aki nem is jár mindennap motoros járművel, csak mossa a kezét (hisz közlekedni mégis kell, nem toporoghatunk egy helyben), és várja a végkifejletet. Esetleg választ, amennyire lehetőségei engedik, a maga parányi életében: benzinnel vagy anélkül.

Röpke diskurzus

     Ha már tegnap elkezdtem játszani a társadalomkritikust, maradjunk ezen a vonalon. Amikor Bolognába utaztam, egy kedves magyar hölgy telepedett mellém a repülőn, aki már 16 éve Olaszországban él, nem messze Forlítól egy kisvárosban, ugyanis oda ment férjhez. A lánya azonban itthon maradt Magyarországon (akkor léphetett fiatal felnőttkorba, amikor anyuka kiköltözött), most babát vár épp, a hölgy pár napra hazaugrott neki segíteni. A hölgy is említette egyébként, csak hogy tartsuk a tegnapi irányt, hogy egy bevásárlást intézett a lányának, nem vett semmi extrát, mint mondjuk csokoládé (...), csak alapélelmiszereket, mégis kapkodta a levegőt a kasszánál, hogy ekkora a cech.
     No, a hölgy mesélte, hogy odahaza (értsd: Romagnában) nem érdemes már tévét nézni, pláne nem híradót, mert (ott is) egyre gyűrűzik a válság, szinte minden napra olyan hírek jutnak, hogy melyik cég ment tönkre és hány dolgozó mehet, amerre lát, vagy ki lőtte már megint főbe magát, esetleg az egész családot, mert összeomlott a business és nem látott más kiutat.
    Tény, hogy az ezredforduló nem úgy fog elhíresülni, mint a szabadság és jólét himnikus aranykora, de nem rémlik, hogy egyetlen korszak is így híresült volna el. Minek nyújtózkodni az ideák világa után, ha egyszer a (F)földön élünk. Vagy ne legyek ily cinikus?
    És tény, hogy anno a szájhagyomány és a pletyka ugyanazt a célt szolgálta, mint ma a híradó és a média, és biztos anno is ugyanolyan lett az ember szájíze, mint ma, ha véletlenül bekapcsolódott.

    Most akkor mi a megoldás - műveljük kertjeinket, ahogy tudjuk?

La magrolina

    Az olasz pasik számára sarkalatos pont a külsejük, ezt bizton állíthatom. Álmaim latin loverjénél a testsúly különösen érzékeny terület, már csak azért is, mert a pizza és a pasta hazájában nem csekély önuralmat igényel a kordában tartása... (a testsúly talán nem is a külsőről szól, hanem az önkontrollról...?). Aki hagyja, hogy elszaladjon vele a ló, a végén nem esztétikai, hanem egészségi okokból kényszerül diétára.
    Én magyar mércével is karcsúnak számítok, szokták is kérdezni, mi a titkom; csak a jó gének, amúgy lelkiismeretesen (és bűntudat nélkül) tömöm a majmot. Az olaszok (mármint a nők) meg csak rám néznek, és rögtön úgy hívnak, la magrolina, azaz vékonyka - elismerő, és alkalmanként egy csöppet irigy pillantás kíséretében.
    Álmaim latin loverje szokta mondani némi nosztalgikus felhanggal, hogy sosem volt olyan vékony (értsd: daliás), mint amikor Magyarországon élt pár hónapot. Majd hozzáteszi, igaz, el volt hűlve, amikor látta, hogy Budapest belvárosában drágább az élelmiszer, mint Forlíban, a szülővárosában (ott kb. 1000 eurót keresnek, itthon mondjuk a felét - jobb esetben -, bár ha magyar részről hozzáadjuk az étkezési utalványt, talán ennyire nem rossz a helyzet; vagy csak én szépítem a valóságot?). Álmai latin loverje gyanítja, hogy a magyarok karcsúsága mögött (ő ugyanis karcsúnak látja a magyarokat) a magyar élelmiszerárak állnak, legalább részben. Hát erre mit mondjak? Koplalni nem szoktam, de a szupermarketben a kasszánál bosszankodni (hitetlenkedni) azért igen; néha előfordul, hogy visszateszek valamit a bevásárlókosárból. Olaszországban viszont felpuffadok a pastától és a pizzától.
     Aztán ott van álmaim latin loverjének afrikai lakótársa - ő férfi létére kb. olyan vékony, mint én nőként, ami számomra is elképesztő. És akkora tál tésztákat töm magába, amit még én se mernék; bár nem vagyok benne biztos, hogy napi háromszor eszik. Nem olasz testalkatú, azt leszögezhetjük.
     Végül arra jutottam, hogy a gének (illetve az ősök táplálkozása) és az élelmiszerviszonyok szerencsés (?) találkozása termeli ki az áhított vékony testalkatot. Ha elterjesztenék a teltkarcsú ideált, nem állna elő az a paradox helyzet, hogy a tehetős társadalmakban élők önként koplalni kezdenek a vonzónak tartott külsőért - vagy a soványságkultusz inkább nagyon is indokolt a túlnépesedés miatt küszöbönálló globális élelmezési problémák kezelésére...?

Ui.: Ezt a magrolina-dolgot kihegyezhettem volna arra is, vajon tényleg olyan jó-e ragaszkodni a tradicionális ételekhez, lásd kis hazánkban zsírral főzés, hurka, kolbász, szalonna stb., ami kissé kiment a divatból, illetve az étlapról, részben orvosi javallatra. Én igazán szeretem az olasz konyhát, de tény, hogy az okos propaganda a valóban egészséges fogások mellett a kevésbé hasznos élettani hatásúakat is elterjesztette, ráadásul én az előbbiekkel, például a salátákkal szemben határozottan az utóbbiakat, így a tésztaféléket preferálom. Az olaszok persze büszkén ragaszkodnak, aminek megjön a böjtje.
     De őszintén, nagyobb érzékenységre vall kulináris értekezések helyett a világot uraló egyenlőtlenségekre célozgatni, nem igaz? :) Bár egy orvostanhallgató biztos a másik végét fogta volna meg a kérdésnek. Mármint az egészségügyit.

Így mennek...

    Semmi meglepő nincs abban, hogy a szép, zűrös és vehemens Itáliában kicsit máshogy működnek a dolgok, mint kis hazánkban. Egyik éjszaka gyereksírásra ébredtem, holott a mi házunkban nem lakik csecsemő, és a hidegben bizonyosan senki nem hagyta nyitva az ablakot - ergo a kölyök teli tüdővel átbömbölt pár házfalat. A zavartalan éjszakai álom után a zavartalan, ráérős reggeli szendergés sem adatott meg, mert valami patália zajlott az utcán, a hangerőből ítélve nem babra ment a játék. Hangszigetelés kéne, ebben az országban igazán magától értetődően be kéne építeni az ajtóra, ablakra, bosszankodtam a másik oldalamra fordulva. Amúgy remek alvó vagyok, agyam ügyesen kiszűri a jelentéktelen zajokat, nem szokásom minden szíre-szóra felriadni, de úgy tűnik, az olasz körülményekhez újra kell kódolnom a szelektív figyelem működését.
    Álmaim latin loverje, aki ugyebár a szóváltást nemcsak hallotta, de értette is, elmondta útólag, hogy a kiabáló (rikoltozó) hölgy a járdán parkolt, ám a rendőr rajtakapta, és meg akarta büntetni, a hölgy pedig a kellő erélyességgel - és talpraesettséggel - igyekezett eltéríteni a szándékától. Vajon azt hitte, megfélemlítheti a rendőrt, vagy mi volt a koncepció? Két napja itthon ugyanezt az alapszituációt hallgattam ki az utcán, csak itt a szerencsétlen hölgy könyörgéssel próbálta meglágyítani a rendőr szívét ("szűkösen élünk, a karácsony is közeleg, és már ki is állok a kocsival"). Kultúránként eltérő a habitus és a viselkedési repertoár.

     Álmaim latin loverje nemrég költözött új helyre, így jó ötletnek tűnt, hogy Barcelonából mozaikos házszámtáblát hozzak neki ajándékba (trendi szuvenír a Gaudí-mozaikos kerámia, kapható bögre, tál, de szerintem legjobb a kis házszámcsempe). Direkt előre megkérdeztem a házszámot. Oda is adtam büszkén, hogy milyen ötletes dologgal rukkolok elő, és el is nyerte álmaim latin loverje tetszését, de persze hozzátette, van egy kis bibi. Hogy az ő házszáma nem 44, hanem 46. Rosszul emlékeztem volna?, kérdeztem elkámpicsorodva. Nem, csak akkoriban zajlott a vétel, és egy ideig azt sem tudta senki, hányas számú ez a ház. Errefelé így mennek a dolgok, tette hozzá, teljesen természetes.

     

Azt mondják

Ravenna lakói azt mondják a Riminiben élőkről, hogy csapnivalóan vezetnek, csak tökölnek és szöszmötölnek az úton. Rimini lakói ugyanezt állítják a ravennaiakról.

Azt mondják, Forlí irigykedik Riminire, mert Rimini gazdagsága nagyobb, lévén ott a tenger, így mindenki odaáramlik pénzt költeni. Azt is mondják, hogy Rimini meg Marche régió Pesaro városára irigy, mert tengerparttal Pesaro is bír, de ott még az ipar is hozzáad a jóléthez (a szomszéd ipara mindig zöldebb, maradjunk annyiban).

Azt mondják, Marche régió irigykedik Emilia Romagnára, mert Romagna híresebb, virágzóbb.

A fene se tudja eldönteni, most melyik régió vagy város dőzsöl jobban, és lehetséges (bár valószínűtlen), hogy mindenki utál mindenkit.

Egy dolog fix: Itáliában identitásalkotó a származási hely.

Piazza

"Nem lehet ez másként, minthogy ennek a népnek a vérében van a fórumélet, és ha kell, a forgalom rovására is lefoglal magának az utcából annyi területet, ahol néhány száz ember, aki egymásnak sem szoros ismerőse, sem tagtársa, valóságos álló klubbá alakul össze. Az embernek nem is kell behunynia a szemét, csak egy kis fantáziával felöltöztetnie ezeket az embereket tógába és egyéb római viseletbe, hogy előttünk éljen a régi Róma, ahogy hihetetlenül kis területen annyi élénk embert tudott összezsúfolni." /Szini Gyula, A római corso, 1908/

Róma, Piazza Navona

     Ősz elején, amikor mint minden évben, menetrend szerint sor került a design hétre Budapesten, kapva kaptam egy olasz programon. Az Olasz Intézetben Fabio Novembre építész és designer állította ki tálcáit, illetve nyitotta meg kiállítását. A tálcákat egy-egy olasz piazza inspirálta: minden darab más-más város főterét mintázta, a tálcák alapja a tér alaprajzát, oldaluk pedig az épületek sziluettjét formázta. Hagyomány, ötletesség és sikk ötvöződött a tálcákban, és anyaguk sem holmi bóvli, hanem egytől egyik ezüstözött sárgaréz, hogy a csillogás se maradjon el. Signore Novembre abszolút rászolgál a hírnevére.
     Az esztétikai élmények mellett már csak a komikum kedvéért is érdemes volt útba ejteni a megnyitót. A művész urat természetesen könnyű volt azonosítani, elárulta a talpig fekete szerelését megkoronázó vörös nyersbőr kabát. Ám amikor elkezdte a megnyitóbeszédet, és a buongiornot az a bizonyos olaszos karlendítés követte az összezárt ujjakkal, és mindegyik ujját egy-egy méretes aranygyűrű ékesítette, nos, erősen vissza kellett fognom a nevetést, pláne, hogy Novembre továbbra is intenzíven gesztikulált az ujjaival és a gyűrűkkel. A megnyitóbeszéd közben természetesen flörtölni kezdett a polgármesteri hivatal dekoratívan dekoltált kolléganőjével, de, ahogy egy mellettem álló hölgy megjegyezte, milyen nő, aki nem keveredik öt percen belül flörtölési szituációba egy délolasszal.
     A művész úr a flörtölés és gesztikulálás közepette (előbbihez ugyebár szem, utóbbihoz kéz szükséges) elbeszélte, hogy a tervezés során azért esett választása a piazzákra, mint fő motívumra, mert a piazza valami sajátosan olasz, és több, mint egyszerű tér: a mindennapok színtere, itt sűrűsödik az élet. S valóban, ottjártamkor figyeltem is, hogy minden út a piazzát keresztezi, és nemcsak átsietnek rajta az emberek, hanem a padon üldögélnek, vagy álldogálnak a biciklijüket támasztva, esetleg egy kávézó teraszán diskurálnak, és nem is egymásra figyelnek beszéd közben, hanem a körülöttük mászkáló emberekre, ki mit visel, vajon miben sántikál, és legfőképp, hoz-e aznap új epizódot a városi szappanopera. A korzón és a piazzán egyaránt szabadtéri asztalokkal várnak a bárok és éttermek, így ősszel pléddel felszerelve, hogy az ember elcsábuljon egy kis napfényre, kávéra, és élvezni a városi díszmenetet. Bár ez a kedves szokás kis hazánkba is átgyűrűzött már, kávézóteraszok plédekkel a székeken, és Budapesten meglepődve láttam, hogy még novemberben is, amikor pedig itt már csíp a levegő, még mindig sokan kint foglalnak helyet; talán őrizgetnek egy kis mediterrán életérzést a hidegben, vigasztal és felvidít, ha azt képzeljük, öt-tíz fokkal magasabbra kúszik a hőmérő higanyszála. Egy másik érdekes szokás még nem terjedt át: Urbinóban és Forlíban is észrevettem, hogy a belvárosban lakók, idősek és fiatalok is, az ablakukon kihajolva teljesen leplezetlenül mustrálják az utcai sürgés-forgást. Nem állítom, hogy tömeges szokás az ablakon bámészkodás, de határozottan előfordul.

Róma, a jó ég tudja melyik piazza a sok közül

Snitt.

     Tettem egy keserédes (értsd: tragikomikus) felfedezést is a kiállításmegnyitón. Természetesen volt ital és harapnivaló a megnyitóbeszédek után. Én naiv a barátnőmmel először a kiállított tálcákat jártuk végig. Meglepődve vettük észre, hogy kicsorbult az egyik tálca széle; az ember azt hinné, ilyen drága műveket komoly elővigyázatossági intézkedések mellett szállítanak, de lehet, a művész úr csak flegmán bedobta őket a Minijébe, aztán átkocsizott a sztrádán. Mire az asztalok felé vettük az irányt, már csak a maradékát láttuk az ételnek, apró falatkák az elvárható olasz eleganciával, garnélarák, pármai sonka stb., de úgyis számoltam azzal, hogy korábban kell kapcsolni, ha itt valaki enni óhajt. Egy pohár pezsgőt nagy nehezen kiküzdöttünk magunknak, de, nem túlzok, percekig álltunk érte sorba. Majd észrevettem, hoznak még pár tálca nasit, de mire odaértem volna, már szét is kapkodták; kulcsfontosságú a jó pozicionálás. Még furcsálltam is, hogy ilyen leplezetlenül megrohamozzák a pincért.
     Pezsgőzgetés közben összehaverkodtunk egy lánnyal. Ő világosított fel, hogy a kiállításmegnyitókra törzsgárda jár, szakmai ártalomból ő több ilyen eseményen részt vett az utóbbi időben, és sok állandó arcot felismer itt is. No nem azért a nagy érdeklődés, mert Budapesten ekkora a kultúraéhség. A lány mesélte, hogy egy ízben elkapta egy beszélgetés fonalát, két törzsvendég információt cserélt, melyik megnyitón várható a legjobb svédasztal, kitesz egy jó vacsorát. Esztétikából és komikumból nem, csak a szervizből lehet jóllakni. A magyar kreativitás a napi betevő előteremtésében is megmutatkozik. Dolce vita alla ungherese.
       

Centro del mondo

      Illett volna már pár szót szólnom Forlíról, álmaim latin loverjének szülővárosáról, ahol jelenleg lakik, és ahova látógatóba megyek. Forlí Emilia Romagna régióban, Bolognától 60-70 kilométerre délre fekszik, és kocsival kb. félórára Riminitől és a tengertől. Míg Bologna és térsége inkább az iparra épít, Rimini és a hozzá közel eső vidék a turizmusra, a belső szárazföldi részek pedig, így Forlí is, a borra. Emilia Romagna régió egyébként a rajta, és a Forlín is keresztülfutó Via Emiliáról kapta nevét, ami a Pó-síkságot átszelő fontos római kori út.
      Forlí tulajdonképp a római korban alapított agrárváros. A város történelméből annyit emelnék ki, hogy általában a pápa ellenében pozicionálta magát, álmaim latin loverje meg is jegyezte, hogy 1359-ben Nagy Lajos magyar király bevette Forlít és négy évre a pápa uralma alá kényszerítette, ami nagy csúfság volt a részéről. Azért Forlí azóta felépült a szégyenből... Később nagy lendülettel vetette bele magát a Risorgimentóba. További érdekesség, hogy Forlítól 15 kilométerre született Mussolini.
     Álmaim latin loverje a belváros szélén lakik egy régi, nagy belmagasságú házban, ahol márványlépcső vezet fel a lakáshoz az első szintre. Az étkező ablakaiból fák lombjára látni, lévén a ház előtt futó forgalmas út túloldalán terül el a városi park. A park mentén folyik a Nostro Fiume - igazán megható Forlí lakóitól, hogy "A mi folyónk" névre keresztelték. A folyót fák veszik körül, és ösvény kíséri jó darabon, egészen Vecchiazanóig, a Forlíval összenőtt faluig, ahol álmaim latin loverje felnőtt. A városi park nagy darabon terül el, és nagy állatkolónia él ott: a mesterséges tóban tőkés récék, fehér ludak és hattyúk, és valami számomra nem beazonosítható színes madár tanyáznak, a parkon körbefutó csatornában hód úszott, felismertem a farkáról, ráadásul nyulak futkároznak mindenfelé. Érezni a törekvést, hogy a városiaknak is jusson természet. A gyep és a ritkás, sárguló fák aranyszínre változnak így ősszel, mintha féltve őriznék szépségüket az elmúlásban. Természetesen a parkból nem hiányozhat a szökőkút és néhány modern szobor; az egyik egy halom, nőnek vagy majomnak tűnő (nem tudnám eldönteni), mindenféle pozícióban tekergő és fetrengő alakot formáz, és mielőtt egy szexista-soviniszta olasz férfira tippelhetnék, mint elkövető, látom, hogy az alkotó egy nő.  Itt-ott szabadtéri kondieszközök tűnnek fel; mint tudjuk, az olaszok nagy figyelmet szentelnek a formás testnek.Van persze büfé fedett terasszal, hogy a parkban is lehessen szórni a pénzt. És van persze focipálya, ahol szombat délután lelkesen rúgták a bőrt, nem a jövendő olasz focista generáció, hanem mindenféle bevándorló náció fiai: afrikaiak, arabok, törökök, kínaiak.

     A városi infrastruktúra abszolút kielégítő. Könyvtár, benne néhány gyönyörűen faragott terem és egy ősrégi, méteres nagyságú Divina Commedia; képtár (pinacoteca) késő középkori és reneszánsz gyűjteménnyel, egy használatból kiesett kápolnát pedig modern képzőművészeti kiállítóteremmé alakítottak. Forlí egyeteme a bolognaihoz tartozik, és közgazdaságtan, műszaki és politikai tudományok a repertoár. Egy középkori erőd romjai bizonyítják, hogy Forlí komoly múlttal büszkélkedhet, és nemcsak holmi újkori jöttment az olasz városok között. A belvárosban vöröses és narancs színű, esetleg sárga vagy vajszínű házak sorakoznak, barna vagy szürke zsalugáterekkel. Az utcákat róva levonhattam a következtetést, hogy esetenként az olaszok is eltévesztik, melyik árnyalat való épületre, és melyik ripacskodó: egy frissen vakolt ház olyan neonnarancs színben pompázott, ami pólóra is ritkán kerül, nemhogy falra. A házak gyűrűjében álló nagy katedrális klasszicista stílusú, bár nem eredeti formáját viseli, lévén pár száz éve egy óvatlan ministráns tüzet okozott, és az egész katedrálisból csak egy könyv Szűz Máriát ábrázoló lapja maradt meg; ez a lap az oldalhajó díszes, aranyozott oltárába keretezve emlékeztet a tragédiára, az újjáépült katedrálist pedig az Égő Máriának szentelték (ha jól értettem).
     A korzót Giuseppe Garibaldiról nevezték el, és a honatyák becsületére legyen mondva, hogy a hosszú sétálóutca egyik keskeny keresztutcáját Via Anita Garibaldinak hívják, emléket állítva a hitvesnek is (ha korzó nem is jut a hölgynek, még mindig jobb, mint egy zsákutca). A főtérhez közel az egyik árkád alatt egy százéves pizzeria lapul, aminek épp nemrég modernizálták az arculatát és az étlapját, álmaim latin loverje ki is akadt, hogy a kínálatból kivették a tradicionális romagnai piadinát; hja, az idők szele. A főtér, a Piazza Saffi - árkádok, nagytemplom, különálló harangtorony, a campanile, no meg cirkáló olaszok, ahogy illik. Szombat késő délután és este korzózik a nép, szó szerint zajlik az élet az utcán, hisz a zajlás nagy zajjal történik, és a saját szülővárosomra gondolok, ami hasonló kaliberű itt Magyarországon, csak épp szombat este alig zümmög a történelmi belváros.
      Forlí eddig nem nőtt igazán a szívemhez, amolyan távolságtartó, de baráti viszonyt ápolok vele. Valahogy nem érzem azt a napsütötte mediterrán hangulatot, talán az árkád túl kevés a főtéren kívül. Vagy talán mert álmaim latin loverje sem szeret itt élni, a szíve inkább Budapestre húzza vissza (ez még a jövő zenéje). Persze azért büszkén ecseteli nekem Forlí kvalitásait (az olaszok mind nagy lokálpatrióták), például hogy Európa legnagyobb csirketermelője (igen, manapság a csirkét is termesztik, ahogy a salátát meg gyártják a salátagyárban, mindegy), a régió meg végképp a legnagyobb európai bortermelő. A Via Emilia pedig fontos csomóponttá teszi Forlít a régióban. Erre mondtam csipkelődve, hogy Forlí minden bizonnyal a világ közepe, centro del mondo. Az ott élőknek minden bizonnyal.

Senza Correre

     Senza correre, szokta mondani álmaim latin loverje, rohanás nélkül. Mondhatná szó szerint úgy, hogy sietség nélkül, senza urgenza, csak a senza correrének van valami költői bája, magyarázta egy ízben.

     Ott tartottam, hogy Riminiben elszaladt az idő, illetve hogy az időt napsütötte tengerparti andalgásra használtuk ki, mert ez tűnt a legkecsegtetőbbnek. Riminiben ugyan a könyvtárba és az Ikeába kellett volna menni, de a könyvtár és az Ikea nem omlanak le, viszont novemberben nincs garancia, hogy két nap múlva is tart a napfény. A kirándulás Riminihez kötődő napirendi pontjait lényegében töröltük, mert az óra elketyegte a délutánt, nekünk pedig még útba kellett ejteni egy állomást, ahova ráadásul be is jelentkeztünk. Marche régió Urbino városkájába kívántunk eljtuni, útközben pedig beugrani egy fürdőszobabútor-gyártó céghez, aminek tulaja régen ügyfele volt álmaim latin loverjének, és korábbi szívességek fejében ígért neki egy mosdókagylót és köré egy szekrényt.
      Marche régió a klasszikus hegyes-völgyes Itália, hullámzó utak, meg-megtűzdelve kurta településekkel, a távolban minduntalan feltűnik egy-egy magányos ház, ahol se szomszéd, se lakó immár. Kúszik lefelé a nap, aranypermet csillan a lankákra felkapaszkodó falvakon és a fák koronáján. Gond nélkül megleljük a fürdőszobabútor-gyárat. Álmaim latin loverje bemegy a kameruni fiúval felhajtani a szajrét, én naiv pedig kinn maradok a kocsiban, gondolván, hogy mivel Urbinót is meg kell még járni, térülünk-fordulunk, aztán lépünk tovább. Fél órát ücsörgök türelemmel, és feltételezem, inkább a terefere emészt fel ennyi időt, mint a málha összerakása. Aztán csak felbukkan álmaim latin loverje, a raktárba hajtunk, ahol már vár ránk a méretes doboz, ami persze igen súlyos is egyben. Feldobják a kocsi tetejére, rögzítjük képességeink szerint, aztán uccu neki.
     Tizenöt perc se telik el, amikor csörög a telefon, hív a gyáros, hogy két csomag lett volna: a szekrényt elhoztuk, de a mosdókagyló ottfelejtődött; gondolom elsikkadt a nagy eszmecsere közepette. Na, most mi legyen? Beugrunk érte Urbinóból hazafelé menet; igen, de a gyár hatkor zár; csak megjárjuk addig. Eközben valami éktelenül irritáló hang hallatszik, mintha szakadnának a pántok, amivel a csomagot rögzítettük az autó tetejére. Mintha nyúlna a kötél és csúszna a doboz, bármelyik pillanatban az árokban köthetne ki. Kidugjuk a karunk tapogatózni, érezhetően minden a helyén; biztos csak a dimbes-dombos úton húzódnak a kötelek. Valahogy a dolgok természetes rendje, hogy egy fürdőszobaszekrény nyekereg a fejem felett, miközben fel-le hullámzunk a kocsival; mi mást tehetünk, mint bízunk a szerencsénkben, ha meg lezuttyan, nem került egy fillérbe se.

      Így érjük el a szép Urbinót, épp amikor a hegyek mögé bukik a nap. Bevallom, nyelek párat bosszankodva, hogy nem jutott egy plusz óra itt kóborolni, ráadásul most tényleg térülni-fordulni kell az otthagyott csomag miatt; de hát ez nem betáblázott, szervezett társasutazás. Mindig azzal kell megbékélni, ami jut, a "mi lett volna, ha" csak időpocsékolás. Amíg álmaim latin loverje lefotózza egy kápolnában, amit le akar, nyakunkba vehetjük a várost; "két perc és megvagyok", és ebből tudom, hogy legalább húsz perccel kalkulálhatok. A szép Urbino mesebeli városka, ahol lelkesen töltenék el egy napot, de nem szívesen költöznék ide. Ez a hely fityiszt mutat a modernizációnak az ezredfordulón. Mintha a középkor óta nem peregne az idő: kőházak és meredek kőutcák - egy épület három emeletére három különböző szinten futó utcáról nyílik a bejárat. Ide behajtani kocsival, bringával kész képtelenség. Egy szimpla bevásárlás hazacipelésétől kiköpi a belét az ember, mire megmássza a keskeny lépcsőt az otthonáig. Még a városfal is ereje teljében áll. S az őszi estében nyüzsög a nép, sétál, karattyol, ücsörög a bárban. Urbino nem skanzen, de minden bizonnyal sok itt a múlt fényébe révedő tekintet, különben átépítették volna; vagy csak megérezték, hogy meghozza majd gyümölcsét a hagyománytisztelet, lévén a város a világörökség része. Kíváncsi lennék, hogyan tudott Urbino életben maradni, miben tudott többet a fonnyadó hegyi épülethalmazokhoz képest, amikkel tele van Olaszország. Igaz, hercegi központ volt, az ilyesmi nagy megtartó erő. Csalinkázunk, és ebben a kis városban fél óra sok mindenre elég, betévedni az ajtókhoz vivő szűk zsákutcákba, belesni pár félig nyitott zsalugáteren. Már egész nagy gyakorlatom van, hogyan varázsoljam el magam tíz perc alatt. S amikor ismét az országutat vesszük a nyakunkba, úgy érzem, mindenkinek teljesült a kívánsága.
     Most azonban tényleg sietni kell. Urbinót nem sikerült olyan hamar letudni, mint terveztük, ráadásul a munkából hazafelé araszoló kocsisorban nemigen lehet rákapcsolni. A hegyi utakon senki nem próbálja bejátszani a dinamikus olasz sztrádastílust. A "senza correre" óhatatlanul nagy sprintbe torkollik minden alkalommal, de legalább nem az egész életedet töltöd rohanással. Pontban hat óra egy perckor gördülünk a gyár elé, és már minden sötét, nincs egy teremtett lélek se; úgy tűnik, nem késlekedtek a munkanap befejezésével. Döcögünk tovább, fejünk felett a nyekergő csomaggal. Mivel a nap hasznossági mérlege nem túl fényes, visszamegyünk Riminibe, hátha pótolni tudjuk valamelyik elmaradt feladatot. Hétre érünk az Ikeához, kényelmesen beszerezhetünk mindent, ami kell, és még azon felül is pár hasznos holmit, mert az Ikea ugyebár arra lett kitalálva, hogy lépten-nyomon ráakadj valamire, ami nélkül nem tudsz meglenni. Nyolcig tart a nyitvatartás, úgyhogy itt már kiengedhetjük az izmainkat. Persze magától értetődő, hogy még akkor is az áruházban tekergünk, amikor nyolc előtt nem sokkal a hangosbemondó elkezdi a jónépet a kassza felé terelni; hogy is képzelem, hogy előbb letudjuk az Ikeát, mint ahogy a személyzet kiebrudalna, hisz ki kell használni minden rendelkezésre álló percet.
      A feketeleves már Forlíban ér utol, illetve kerül szervírozásra: az öreg picike Fiat hogy, hogy nem, olyan hangon kezd szólni, mintha Ferrarinak képzelné magát. Berreg és dübörög irgalmatlanul. Oda a kipufogócső; csak nehogy az utolsó pár méteren intsenek le a zsaruk, hisz a zaj elárulja, hogy semmi keresnivalónk az úton. Tutira a nagy súly tette be a kaput; atyaég, mi lett volna, ha még a mosdókagylót is cipeljük, lerobbantunk volna az országút közepén. De most vége a dalnak, dörmögi mély hangján a verda, ez az őskövület; a ma kimaradt napirendi pontok csak extra "senza correre" tempóban lesznek elintézve. Ja, és a kocsit is fel kell venni a napirendi pontok közé, már csak azért is, mert nekem el kell majd jutnom Bolognába, mire indul vissza a gép.
     De ez a gond egy következő nap dilemmája; inkább örüljünk annak, amit ma bejártunk, és hogy épségben iszogathatjuk végre az esti teát. 

Tempó

     Itt mindenre jut idő. Legalábbis mintha itt bővelkednének az időben más helyekhez képest. Belefér, hogy váltsunk néhány barátságos szót a boltossal, vagy az álmaim latin loverje lakása alatt lakó százéves hölggyel, aki elmondja, hogy a bejáraton még mindig láthatók a második világháborús sérülések (természetesen álmaim latin loverje az, aki szót vált, én ugyanis még a nyelvértés kezdetén járok). Nem okoz problémát, ha az utolsó pillanatban sminkelni szeretnék, bűntudat nélkül állok meg kirakatot nézegetni. Persze nem szokásunk toszlokoskodni, lustálkodni végképp nem, mindig aktívan teszünk-veszünk, haladunk előre aznapi utunkon, csak mivel meg-megállunk kiszívni a nap velejét, folyton késésben vagyunk, ahhoz képest, amit teljesítenünk kéne. Várni kell ránk a megbeszélt találkozókon; álmaim latin loverje nápolyi jóbarátja, amikor nyáron vacsorázni hívott minket, a lelkünkre kötötte, érjünk oda időben; persze így is késtünk egy órát (de csak annyit), és szerintem ennyivel vendéglátónk is kalkulált, mert pont betoppanásunkra lett kész az étel.
      Úgy vagyok vele, én ráérek, tényleg csak azért vagyok itt, hogy megragadjam a dél mámorát, mindegy, hol és hogyan teszem ezt. A történethez azonban hozzátartozik, hogy álmaim latin loverjével megbeszélt első randevúnkat anno Pesten - mielőtt megismertem volna a sajátos időkezelést - egyszerűen lemondtam, mert  a vérbeli olasz lovag csak nem akart megérkezni... Aztán valahogy csak összekalapáltuk a dolgot.
     Máskor meg a mi időnkkel szórakoznak. Például amikor egyszerűen elfelejt minket a szerelő, vagy csak nem ér ide, mert mondjuk nem férünk bele a napjába, mi meg ott állunk mosógép, gáztűzhely nélkül, és újra rá kell telefonálni, hogy méltóztasson már. Ilyenkor elindul a fejemben a gondolatkísérlet, milyen lenne, ha hagynék csapot-papot és egyszerűen álmaim latin loverjéhez költöznék, ha nemcsak a dél mámorát kergetném, hanem élesben itt pergetném a dolgos hétköznapjaimat... másféle stresszforrásokkal kéne bajlódnom, mint otthon, az fix.

Snitt.

     A dél lüktetését egyébként november közepén élveztem egy hétig, csakhogy megadjam a koordinátákat. Egyik hétköznap kirándulni mentünk hármasban álmaim latin loverjével és kameruni lakótársával, aki közgazdaságtant hallgat Forlíban az egyetemen (Forlí a főhadiszállás, ha még nem említettem volna, ezzel meg is volna minden orientációs pont). A kiruccanásra természetesen nem a láblógatás kedvéért került sor, több elintéznivaló is várt ránk különböző állomásokon (valójában annyi napirendi pont volt, ami latin tempóval két napot is megtöltött volna).
      Először Cesenába visz az út, mert a körmünkre ég, hogy visszavigyünk pár könyvet a könyvtárba. Nem is időzünk ott többet. Cesena hangulatos romagnai városka, mintha kisebb testvére lenne Bolognának: a  belvárosban egymást érik az árkádokkal ékesített narancs és vöröses épületek. Meg is állapítom, hogy alighanem ez a romagnai stílus. Simogató nap, sétáló olaszok.
     A következő célpont Rimini, ahol szintén be kéne ugrani a könyvtárba, és venni pár hasznos holmit az Ikeában, tudjátok, kedves Olvasók, az Ikea épp erre lett kitalálva. A kameruni fiú még nem járt a tengernél, amióta Olaszországban él. S mivel csábítóan záporozik a napfény az autóra, ahogy a sztrádán hajtunk, el is döntjük, hogy először a tenger, aztán a többi. Vétek lenne elpazarolni ezt a gyönyörű időt.
     S valóban, a legjobbkor érünk a tengerhez, nyugodt szívvel hagyom a kabátomat a kocsiban a langyos levegőben. A kikötőnél eltölt a lélekmelegítő öröm, hogy mindjárt kitárul a nagy kékség. Eltűnt a nyári nyüzsgés, és eltűnt a nagy óriáskerék, amit Németországból szállítanak nyaranta Riminibe, mert főszezonban jobban termeli itt a pénzt, mint az anyaországban. Csillapult a turistaláz, és a tengerpart visszakerült a békésen ücsörgő horgászok birtokába. Egy halászhajón éppen az aznapi fogást pakolják. A mólón a termetes türkizzöld nőalak nagy hévvel lendíti karját a távolba - az asszonyok tiszteletére, akik összeszorult szívvel várták haza férjüket a tengerről, olvassa álmaim latin loverje a szobor alján a feliratot. Olyan most a part, mint amikor egy nő - a külvilág szemétől visszavonulván - megszabadítja magát a festéktől és a kelméktől. Persze szembejön velem egy ősz hajú, testes úr, szájából szivar lóg, oldalán magas, szőke nő; konstatálom is, hogy ezúttal sem maradhat el az egyszeri maffiózó. Hát igen, egy magára adó nagyvilági nő otthon is visel selyemneglizsét.
     A kameruni fiú tartásában van valami természetes kellem. Ahogy jár, ahogy zsebre vágja a kezét, ahogy a nyakába lendíti a sálat, valami ösztönös sikk, nem olasz, inkább franciás, amit nem lehet a tükör előtt kigyakorolni, mert szaglik a megjátszás. El is kattintjuk a szokásos tengerparti képeket, amikkel mindenki telepakolja a közösségi portált (csekélységem is, minek tagadjam), és a kameruni fiú tényleg úgy adja, mint egy modell, laza elegancia, révedező arckifejezés (csak én és a tenger, a külvilágnak bakfitty). Tudjátok, kedves Olvasók, amikor egy fényképről látszik, hogy az olaszországi glamourt kívánta megörökíteni: csekélységem, háttérben a pompás Rimini tengerpartjával és házaival. Vagy ugyanennek a nyári változata, csekélységem beachelés után a sziklákon fésüli vizes haját, mint frissen partra vetődött hableány, háttérben a ragyogó Rimini a ragyogó óriáskerékkel. Vásári fényűzés, persze (káprázatos...). De őszintén, ki tudna ellenállni?

Snitt.

Szerteágazó

    Ismét szeljük Emilia Romagna útjait. Az ősz elsárgította a dombok tovahullámzó szőlőtőke-regimentjeit. De nem az elmúlás miatti fájdalmát kiáltja az égbe a vidék, épp ellenkezőleg: a lankákra hulló déli napfény mintha aranypermettel fújta volna be a szőlőket, hogy így ünnepeljék évi munkájuk elvégeztét. A déli nap immár nem sápaszt, tompít és őrjít, mint nyáron, hanem csillant és vidít, s így félárbócra eresztve jóval barátságosabb.
     Ismerősek már a településnevek a táblákon, ahogy egy-egy körforgalomnál a napsugárszínekbe és árkádokba öltözött városkák irányát mutatják (így is gyakran elvétjük, melyiknél kell kihajtani); mindről beugrik egy asszociáció.

     Anconában nem jártam ugyan, ám az Anconai szerelmesek című bohózat jelentette első találkozásomat a hebrencs Déllel, még kora kamaszkoromban; emlékszem a stilizált, cseppnyit banális színházi díszletre, ami a mediterrán város képét imitálta, és hogy a színészek időnként alakítottak a szövegkönyvön, ahogy a helyzet és a kedvük kívánta, beszúrtak pár spontán poént, de úgy, hogy a közönség is vegye a lapot, itten most az ő humorérzékük nyilvánult meg rafináltan.
     Bolognáról persze az egyetem ugrik be, a legrégebbi európai intézményes elmeformáló, és amit a minap tanultam, hogy el ne felejtsem megragadni a napot, mert anélkül csak sietek, de sehova sem jutok.
     Cesenáról, ami kicsi és élénk, mint a bors, a könyvtár jut eszembe, ahova időnként elruccanunk álmaim latin loverjével; alakuló bensőséges pont.
     Faenzáról a fajansz, ami évszázadok óta (vagy inkább: évszázadokig volt) a konyha kelléke, és amit alkalomadtán beszerzek majd, egyenesen névadó városából, hogy ápoljam a hagyományt.
    Ravennáról az időtálló bizánci mozaikok, amiket tizenhárom évesen láttam; emlékszem, álltam a sötét székesegyházban, és tizenhárom évem minden súlyával próbáltam befogadni, mit jelent 1500 év és annak átvészelése. Most itt van egy köpésre Ravenna, ha esetleg ismét nekirugaszkodnék, hogy belenézzek a mozaikon állók tudó, tűrő és türelmes szemébe, hogy kifaggassam őket, milyen érzés tanúnak lenni.
     Végül Riminiről a tenger, ami vár minden alkalommal, hogy elzarándokoljak hozzá.

Apránként felfedi testét a táj.

Carpe diem

     Érkezésem napján jut pár óránk Bolognára. Most járok itt először, és álmaim latin loverje előre felhívja a figyelmem, hogy Bologna az árkádok városa, se szeri, se száma az árkádos épületeknek. Olaszországban amúgy minden város törekszik arra, hogy valamilyen téren a "legeslegesleg..." legyen, emlékszünk, Rimini a leghosszabb strand címért küzd, Bologna meg árkádok gyűjtésével tör az élre.
     S valóban, a napfényben sütkérező, telt narancs vagy vöröses árnyalatú zsalugáteres házak eleje többnyire árkádot formáz, díszes, míves, vagy épp puritán kiképzésben, cicomás vagy épp letisztult oszlopokkal, és az árkádok alatt sürög-forog a nép. Buzgón jár mindenki a dolga után, vagy csak épp korzózni támadt kedve, mindenesetre hömpölyög az embertömeg, és nekünk nincs más dolgunk, mint sodortatni magunkat az áramlattal. Praktikus találmány ez az árkád: védelmet nyújt az egyszeri sétálónak az időjárás szeszélyei ellen, így esőben, szélben sem lankad a vásárlási kedv. A belvárosi utcákon egymás hegyén-hátán tolakodnak az üzletek, hogy csak az én, az én kirakatomon akadjon meg a szemed, és tényleg van min megakadni. Engem is megérint a hangulat, legeltetni a szemem a sok szép holmin, beszaladni-benézni, ha valamelyik vonz, eljátszani az elcsábulás gondolatával. Vagy vadász módjára egyik üzletből ki, a másikba be, a nagy zsákmány után. Vagy keresni a meglepetést, hátha. Eszembe jut egy régi barátnőm, aki bolognai útjáról egy Cavalli kendővel és egy széles antik karpereccel tért haza, korall és türkiz berakásos, dúsan karcolt indamotívumokkal; ügyesen halászta ki a maga aranyhalát.

      A Piazza Nettunón pihenünk meg álmaim latin loverjével, ahol a palazzók fala, teteje úgy csipkézve, mint a középkorban játszódó kosztümös filmek várfalai. A szökőkút alatt telepszünk le, előhúzok egy doboz, otthon sütött muffint, férfi szívéhez a gyomrán keresztül, és csak majszolunk egymás karjában, fejünk fölött csobog a szökőkút vize, és záporozik ránk az éltető déli fény. Időnként hangosan karattyol a közelben valami olasz. Két perc telik el, és máris megjelennek a kéregetők, az első egy kimaszkolt mutatványos nő, hogy eladó a közös fotó, majd rögtön utána egy bevándorló akar eladni egy afrikai állatmesekönyvet. Biztos bizalomgerjesztő a boldog mosoly az arcunkon. Ötször kell nemet mondani, mire továbbállnak. Egyrészt csórók vagyunk, adjanak a tehetősebb olaszok, másrészt belepancsoltak a romantikázásunkba, nehogy még jutalmat érdemeljenek. (Otthon amúgy is gyakran adok; sokat járok gyalog, így lépten-nyomon belebotlok a kéregetőkbe; nemhogy autóra, de tömegközlekedésre sem telik, ezért a sok séta.) A harmadik még csak nem is ajánl fel szolgáltatást, ellenben levakarhatatlan, nem ért a szép szóból, végül nálam szakad el előbb a cérna, fogom a sütis dobozt, és odébbállok, és szerencséje van a nyomorultnak, hogy nem tudok olaszul, mert istenuccse leteremtettem volna, hogy ne egy szerelmespárt abajgasson.

     Odébbállunk tehát, a piazza immár nem az andalgóké. Beletörődtem, hogy egy percre sem szűnhet meg körülöttünk a világ. Teszünk egy kört a környéken, és mindenféle vicces dologba botlunk. Egy közhivatal gyönyörű, narancs falú, vörös függönyös épületének árkádokkal tűzdelt belső udvarán termetes kőfotelok és kőkanapék állnak, mintegy nappalit formázva az egyik sarokban, néhányan ücsörögnek is; talán azokra az alkalmakra alakították ki, amikor nagy a sorban állás a hivatalban, és a kőnappaliban türelmesebben várják ki az ügyintézést. Az egyik bazilika (talán a Santo Stefano) oldalhajójának egekbe törő boltozatáról egy Foucault-inga lóg le, illetve leng ki és rója köreit, a törvénynek engedelmeskedve.
      A majd' 1000 éves bolognai egyetemet természetesen ki nem hagynám. Legalább a közelébe férkőzni, beleszippantani az atmoszférájába. Menet közben megtaláltuk már a jogi fakultást, de én a főépülethez akarok eljutni; a forráshoz, mondjuk úgy. Nem nehéz ráakadni, csak kövesd a húszas éveik elején járók csoportját, mind egy irányba tart, és van belőlük bőven, mert a Wikipédia szerint a bolognai egyetem padjait napjainkban 80 ezer hallgató koptatja. Követjük tehát az egyetemistának tűnőket az árkádok alatt, és egyszer csak egy tágas térre érünk, ahol háromszor akkora a zsibongás, mint egy átlagos olasz piazzán, és az árkádok aljában, a járdaszél minden talpalatnyi helyén emberek ülnek, az úttesten fel-alá sétálnak vagy biciklit tolnak, a téren magán pedig a legsűrűbb, legvidámabb déli kavarodás. Egy rakás fiatal magabiztosan siet a célja felé, vagy épp kiszívja a nap velejét, nyüzsög, társasági életet él, mert ez a piazza bizony az egyetem főépülete melletti tér, a diákok placca, felségterülete, ahol az életöröm az úr, és a jövő nyájas, teleírásra váró könyv. Bekukkantunk az alma materbe (a jószívű portásnő beenged, mert ugye elvileg csak az egyetemisták), de csak az első árkádos átriumig jutunk, mert olyan zavaró a csend, hogy inkább kifordulunk a piazzára, ahol lüktet a vér. S úgy érzem, a lét egyik legszikrázóbb, legderűsebb megnyilvánulása bolognai egyetemistának lenni. Állunk, és beszívjuk velük együtt az élet velejét.

Madártávlat

     Varázslatos a tenger felett repülni. Felriadni a szükségszerű szunyókálásból, ami úgyis elnyom a nyomáskülönbség miatt, és arra ocsúdni, hogy szikrázik a nap (ha sikerült a repülőn a megfelelő oldalra ülni, ahonnan lenyűgöző a kilátás), alattunk a fodrozódó tenger, feljebb a szárazföld látszik. Mind a miénk, egy szelet a térképből, a kitágult perspektíva. A tenger csak terül, tudja, hogy az ő helye mind e sok, időben és térben, míg a porszemek, mint mi, cikáznak összevissza, fölötte, rajta, benne.
     A nap széles fénysávot önt keresztül a látómezőn, mintha aranyfolyam folyna a tükörkék víztömegen. Föntről a hullámok - barátságos fodrok egy nyíltszívű kislány ruháján. Minden rezzenéstelen, állandó. Átutazunk. A fényfolyam közepén épp egy hajó áll, illetve, gondolom, siklik a hozzánk képest parányi tempójában, és már a fejem rázom, hogy ne, ez már kezd giccsképeslap lenni. Pedig dehogy. A szárazföld már nem szűrődik ide, belemeredek a tengerbe, vagy az Óperenciába inkább, aminek közepén egy apró hajó billeg, és a fényfolyamban csíkot húz maga után: a táv, amit eddig megtett. Érzem, hogy ott vagyok és akkor, ahol és amikor lennem kell.
      Aztán elmarad a tenger. Belecsörgedezik a szárazföldbe, vagy a szárazföld oszladozik a tengerbe. Legalábbis úgy tűnik: föld- és víz-síkidomok egymás mellett, a föld sárgászöld, a víz továbbra is tükörkék. Mi ez vajon. Aztán ahogy továbbhaladunk, és a föld lesz az úr, a víz-síkidomok pedig egyetlen vízvonalban folytatódnak, rájövök, hogy a föld és víz összekeveredése, egymásba gabalyodása alighanem a Pó folyó torkolatvidéke volt.
     Siklunk tovább, és most négyzet alakú, sárgás-zöldes-barnás síkidomok sorakoznak alattunk, útvonalakkal elválasztva, elszórtan egy-két ház, sárga sapkás fák. Kezdem kapiskálni, hogy ez a Pó-síkság, pár órával később át is vonatozunk majd rajta, át az őszi sugárözönben fürdő, messze nyúló rónaságon, a magas, karcsú fák közt. De itt még nem tartunk.
     Most még ott tartunk, amikor Bolognában kilépek a repülőből, és ha nincs is melegebb, mint otthon, az erős, beburkoló napfény akkor is orientál, hol is vagyok épp.

A "gl" elfeledett ikerpárja

     Előző bejegyzésemben írtam, magyar lévén milyen könnyen és remekül ki tudom ejteni az olaszt (igaz, durván pergős szavak még nem kerültek sorra). Egy hang igényel csak többletgyakorlást: a gl (figlio, famiglia stb.). Persze ez sem a magyar nyelv szűkös készletén múlt - ha nem mosódott volna el a j és ly közti hangzáskülönbség, teljes lenne az olasz-magyar összhang. Jobban mondva a "figlio"-ban egy rég elvesztett ismerőst véltem felfedezni, hogy na, a golyót, a folyót meg a többit is így kéne.
     Középiskolai nyelvtanórákról úgy rémlik, a ly hang eltűnése egy fatális véletlennek köszönhető. A magyar nyelvújítás kora környékén történt a baleset, de hát a fejlődés, előrelépés már csak ilyen kétarcú, valaminek vagy valakinek mindig le kell morzsolódnia. Hogy a ly a rövidebbet húzta, nem volt szükségszerű, inkább a sors nemtörődöm fintora. Úgy rémlik, azt tanultam középiskolában (és ezúton várjuk lelkes nyelvészek jelentkezését, akik verifikálják vagy cáfolják emlékeimet), hogy a j és ly ejtési különbsége egy kivétellel a magyar nyelv összes dialektusában fellelhető volt. A ly pechét az okozta, hogy pont ezen egyetlen nyelvjárás égisze alatt, Sárospatakhoz közel élt, tevékenykedett a magyar nyelvújítás motorja, az akkori irodalmi főítész, Kazinczy, aki a legtöbbet tette az új magyar nyelv kibontakozásáért és azért, hogy csak kikristályosodott végre valami irodalmi stílus. Kazinczy révén épp az a nyelvjárás töltötte be az irodalmi nyelv tisztét, ahol a j nem vált el a ly-től, és ahogy az irodalmi nyelv egyre jobban elnyomta a nyelvjárásokat, és befészkelte magát a beszélt nyelvbe, a j hang is okkupálta a ly területeit.

Snitt.

      A baleset mindenesetre megtörtént, a ly emlékét ma már csak írásban szokás ápolni.
      A j kontra ly konfliktusnak még az én kis életemben is helye jutott. Történt, hogy általános iskolás koromban osztályelsőként folyton engem delegáltak mindenféle tanulmányi versenyre. Sajnos azonban országos átlagban csak a közepesen okos kategóriába tartoztam, ezért ez a versenyekre járás jobbára macerát jelentett, mert mindig menni kellett, de az eredmények nemigen jöttek. Egy terepen sikerült többször domborítani, mégpedig a helyesírási versenyek azon válfaján, amely a j-s és ly-os szavakra specializálódott (na ja, nem a szabályalkalmazás volt a lényeg, hanem a biflázás és az intuíció). Rémlik, hogy a "j vagy ly" versenyeken egész sokszor értem el helyezést, ami néhány jutalomkötettel gazdagította a könyvespolcomat. Márpedig ha Kazinczy akkor nem gázol át a ly-n, egyáltalán nem arattam volna babért gyerekkorom tanulmányi versenyein - hisz ha nem mosódott volna el az ejtési különbség, okafogyott lenne az ilyen versenykiírás.

Snitt.

     A magam hasznát learattam tehát a ly elnyomásából. Tulajdonképp mindegy is nekem, mi lesz a sorsa eztán. El tudom képzelni, hogy a most divatos nemzeti mozgalmak egyike zászlajára tűzi majd a ly rehabilitációját. Személy szerint nem szándékozom a ly jobb sorsáért küzdeni, egyrészt nem vagyok nyelvész, hogy kötelességemnek érezném, másrészt nem vagyok az a harcos hagyományápoló típus. Elképzeltem magam, amint mától úgy ejtek bizonyos szavakat, mint foljó, goljó, boljgó (ez utóbbiba bele is bukna a nyelvem), és hogy milyen arcot vágnak erre a barátaim, a kollégák, vagy a pénztáros egy boltban, és azonnal beláttam, nem, bennem nincs ennyi küldetéstudat.
     De vagyok annyira álszent, hogy ha elszánt mozgalmárok sikerrel telepítenék vissza a ly-t száműzetéséből édes anyanyelvünkbe, cirka harminc év múlva, mire egy ilyen változás kellőképp beivódna és elterjedne, a főárammal tartva én sem vetném meg a foljót, a goljót, sőt, a boljgóval is megpróbálkoznék.

Olasz nyelv kezdőknek

     Olaszul tanulok, autodidakta módon, a magam örömére. Szert tettem egy angoloknak készült olasz nyelvkönyvre és a hozzá tartozó hanganyagra, a célnak tökéletesen megfelel. A szókincs egyelőre nem tesz próbára, sok az ismerős, hála a számos olasz jövevényszónak (pontosabban az egykori itáliai kulturális kiáramlásnak), ami édes anyanyelvünket gazdagítja, pikáns, porta, torta, sztráda, kapiskáljuk ugye, mitől ilyen jó az elején a nyelvtanulási tempó.
      Nem vagyok nyelvzseni, de megvannak a beépített trükkök, hogy - legalább az elején - megspóroljam a nyelvtanárt; később meg, ha odáig fejlődök, álmaim latin loverje majd korrepetál. Egyelőre a könyvbeli párbeszédekhez fűzött hézagos nyelvtani magyarázatokat ki tudom egészíteni a francia nyelvtudásomból. Persze az újlatinnyelv-rajongók rég tudják, hogy egyik nyelvből egész jól át lehet evezni a másikba, a séma ugyanaz, csak a ragozás más. Az olasz nyelv törvényszerűségeit remekül felismerem a franciából, bár a franciatudásom kissé kopott, de az olaszon keresztül felfrissítem azt is - két legyet ütök egy csapásra. Mostanában a rendhagyó igék kerülnek sorra, és nem kell sokat vergődnöm velük, mert nohát, az olaszban nagyjából ugyanazok a kivételek, mint a franciában, a közös szótő is abszolút felismerhető, még a rendhagyás is ugyanannál az alaknál. A szó, a szisztéma azonos maradt, csak a megjelenés kinek-kinek a stílusához idomult. Nagy áldást jelentenek a globalizált világ kommunikációs szükségletében az európai nyelvcsaládok, mint az újlatin délen vagy a skandináv északon (kit hova húz a szíve), emberléptékű energiaráfordítás, és az ember máris három-négy idegen nyelven társalog.
     Korábban megpróbáltam bejátszani a nyelvtranszformálást, kis sikerrel: amikor franciatanulásba fogtam, és rájöttem, hogy az angolban és a franciában fölöttébb sok a közös eredetű szó, rákaptam arra, hogy egy laza szófordulattal átragozzam franciára az angol hangalakot. Sajnos hamar kénytelen voltam elvetni ezt a szokást - pedig milyen praktikus lett volna -, mert kisült, hogy egy-egy szó, ami azonosnak tűnik, az angolban ezt jelenti, a franciában meg azt. Az olasz ragozás még nincs a kisujjamban, nem alakult ki a rutin, hogy olasszá alakítsam a franciát (lehet, a félreértésektől félve később sem lesz merszem); legfeljebb imitálni tudnám a francia szótövekhez az olasz hangalakot, amivel csak egy olaszul nem tudót verhetnék át. Persze ki tudja, lehet, poénra vennék az olaszok a nyelvújítást.

      Az olasz nyelv szeretetébe nagy adag kényelmesség vegyül részemről. Őszinte kárörömmel hallgattam az első lecke hanganyagát, amiben az olasztanár próbálja bevezetni szerencsétlen angolokat az olasz "r" képzésének rejtelmeibe: hogyan rezegtessék szépen a nyelvüket a felső fogsoruk tövében. Én rezegtettem is hangosan, büszkén, és lelki füleim előtt hallottam, ahogy az egyszeri angol nebulónak beletörik a nyelve, és átéreztem a frusztrációját (sok sajátélmény). Végre valamiben előnyt jelent a magyar hangképzés. A tompa, rágós angol r-t sosem tudtam reprodukálni, a francia raccsolás sem erősségem, a dánok kérődzős r-jét meg sem tudtam közelíteni, de most eljött az én időm (az én nyelvem), amikor (aminél) megvan az esélyem az akcentusmentes beszédre, erőlködés nélkül. Még a kettőzött mássalhangzó is dívik náluk, príma, ez egyszer jó szolgálatot tesznek a magyar gyökerek.
     Sosem gürcöltem sokat, hogy elnyomjam a magyar akcentust. Egy elmélet szerint a csecsemő minden potenciális hang képzésére képes, de azokat sajátítja el, amelyeket a környezetétől hall, és ezzel be is zárulnak a végtelen hangképzési lehetőségek. Eszem ágában sincs gyötörni magam amiatt, hogy anyanyelvem mit tesz vagy mit nem tesz lehetővé. Nem szégyellem az akcentusom, bár egy idegen nyelvet nem torzítok hozzá nyugodt szívvel a felismerhetetlenségig; annyira próbálok a másik kiejtéshez hasonulni, hogy megértsenek, legalább az anyanyelvi beszélők. De soha nem töröm magam azért, hogy eltűnjön a nyoma, hogy máshonnan származom, elvégre nem szégyen - az akcentus elhagyásáért küszködni az én szememben asszimiláció.

Copyright

     Miért jó (nekem) egyik helyet a másik után látogatni, és újabbnál újabb valóságokba beleszagolni? Vagy inkább: mi hasznot hoz egyik helyről a másikra menni, és mindegyikről képet alkotni? Pontosabban: mire jók az újabbnál újabb valóságok, amiket egy-egy helyszínről leképezünk? Az életművét ki-ki a saját víziójából alkotja, a személyes valóságából. A másik látásmódjára aligha alapozhatunk, hisz nincs módunk belebújni, bár néha hasznos lenne... de épp elég a sajátunkat megismerni (és megbirkózni vele...).
      Az életmű: minden, amit teremtünk. Az alapanyagot nem mi állítjuk elő, mondhatni hozott anyagból dolgozunk, ki-ki abból, amivel találkozik, amit megismer, magáévá tesz. A semmiből nemigen nő ihlet, avagy a rendkívüli asszociációs készség teszi a géniuszt (bár persze arra születni kell).

      Ez így rendben is volna. De vajon mennyire illik elszipkázni és a sajátunkba belegyúrni mások ötleteit? Hol végződik a becsületes inspiráció és hol kezdődik az etikátlan plágium? Hol megy át a nagylelkűség lopásba? Nem tudnám megmondani. Nálam az írás és a gondolat kényes téma - mások gondolataival nem szoktam ékeskedni, akkor sem, ha vélhetően nem zavarná őket, hisz amúgy is idegen tollak; aligha venném jó néven, ha más a tőlem hallott gondolatokat cifrázná egy cikkben, pláne, ha csak szóban említettem az eszmefuttatást.
      Sokszor szívesen adok ötletet - olyat, ami előreláthatólag nem lesz része az Sz. E.-életműnek, vagy csak mellékszerephez jut, és nem érdekel (nem vagyok érdekelt abban), hogy azt mondjam, ez az enyém, én hoztam létre, én fedeztem fel, az én személyiségem terméke. Más elmeszüleményekre viszont kényes vagyok; nem arról van szó, hogy mások ne használják - hisz az a teremtés haszna, amit mások kapnak általa, amit majd továbbfejlesztenek - de kérek mindenkit, ahol illik, ne felejtse ki a hivatkozást.
     Lehet, mindez csak művészi hiúság. Az önmegvalósítás önössége a közjó helyett.
     A copyrightot nem visszük magunkkal a sírba (csak ha az asztalfiókba temettük a művet), és nem cserélnek rajta rögtön névtáblát, mint egy házon. Pár évtizedig, évszázadig megmarad a cégér, de a magvai feltartóztathatatlanul szétszóródnak, és mire a copyright lejár, a tartalom is mindenkié. Pontosabban: akkor jár le a copyright.

Inspired by Tami (TT)
     

Valóságkonstruktőr

"A művészet és a vallás, a karneválok és a szaturnáliák, a tánc és a szónoklatok meghallgatása – ezek mindegyike ...: Kapuk a Falon." /Aldous Huxley: Az érzékelés kapui/ 

     Tulajdonképp miért olyan jó (nekem) úton lenni, hogy szinte csak az éltet, mikor pakolhatom be újra a bőröndömet, ha csak pár nap erejéig is? Biztos találhatnék gyümölcsözőbb hobbit (hiszen ez nem hoz semmit a konyhára, sőt).
      Szeretek utazni, de nem a gyökértelenség hajt - habár húzom-halasztom a végleges letelepedést, egy-két gyökeret mégis jobb ereszteni, különben elvisz a szél (énekelte Halász Judit). Inkább a bizsergés, ami mozgásban tart, hogy vannak még rám váró, kinyíló kapuk...
     Alighanem az újabbnál újabb díszletezés inspirál (épp most), és nem az otthon. Ha csak egy árnyalatnyi is az eltérés, ennyi pontosan elég, hogy azt érezzem, egy másik valóságba csöppentem, vagy egy másik valóságba ringattam magam. Van még új a nap alatt, bár eget rengetni már nemigen lehet... én megelégszem annyival, ha a virtuális valóságaim sorába egy újat felvehetek. Új hely, új papírlap, amit teleskiccelhetek a magam örömére, ahogy én látom.

      Kiszabadulni abból, ami ismert, abban a reményben, hogy tartogat az élet meglepetést. Érezni, hogy a hétköznapok valóságán kívül létezik másik, és időnként nekem is kijár oda a belépés; hogy kinek milyen ez a másik, döntse el maga; némi üröm az örömben, hogy a szabadnap inkább a munkanaphoz, mint az ideákhoz hasonlít, úgyhogy végső soron mégis a hétköznapokból kell valamit kihozni. Persze az illúzió, hogy van az életünknek egy filmszerű, regénybe illő része, ahol mi játsszuk a kalandor, a nagy utazó főszerepét, vagy csak egyszerűen rendelkezésre áll egy másik valóság, ahol boldognak tudjuk magunk, vagy azok vagyunk, akik lenni szeretnénk, valami andalítóan szép helyen, nos, sok pénzt megér ez az élmény, elég csak ránézni a velem együtt a bőröndjét huzigáló nyughatatlan turistahadra. Nagyot kaszál, aki mindehhez jó helyszínt biztosít.

Helyszín

      Előző bejegyzésemben leszögeztem, hogy úgy tűnik, Barcelonában jobb élni, mint Budapesten. Számomra hasonló a két város kisugárzása, csak Barcelonában azok a dolgok is jók, amikben Budapestnek még fejlődnie kell. Miért nem pakolom azonnal a bőröndömet, és veszek egy one-way ticketet?
     Persze az ember nem rombolja le egykönnyen az életét az egyik helyen, és épít fel egy másikat máshol. Pedig az, hogy itthon könnyen kútba fúlnak a lehetőségek, éppen elég ok lehetne. Én magam úgy látom, hogy a lehetőségeim (az a kevés, amit fel bírok hajtani) bokrosodni és lombosodni szoktak, ha türelemmel és kitartással gondozom őket. Ki tudja, lehet, engem az inspirál, hogy duplán megdolgozzak mindenért, dupla eredménnyel.
     Tegyük hozzá, nem hiszek az országhatárokban. Indít járatot innen elég légitársaság, hogy ne érezzen magam röghöz kötve; aki nem beszél nyelveket, élhet bárhol, be lesz gyöpösödve. A kozmopolitizmust nem a metropoliszok definiálják, hanem az egyén nyitottsága, úgy hiszem. Csak arra ügyeljünk, hogy legyen kéznél egy reptér és pár nyelvkönyv.
     Az otthon számomra nem territórium, amit körbepisilek, hogy az enyém. Sőt, arra törekszem, hogy az otthonom, és vele én magam is, minél mobilabbá váljunk; volt, hogy félévente váltogattam a rezidenciámat, hogy gyakoroljam a rugalmasságot. Az én otthonom emberekből áll: az a közeg, ahol a barátaim mozognak,  így abban mozgok én is. A kör időnként változik, néhányan kilépnek, mások betérnek, ez így természetes. Az otthon a szeretteimhez való kapcsolódás - kötődni inkább hozzájuk, mint helyekhez próbálok. Ha a barátaim azt mondanák, na, most felkerekedünk, együtt, a falka, új várost választani, én is felkerekednék velük. Ha a barátaim szétszóródnának a szélrózsa minden irányába, szomorú lennék, és elvándorolnék.
      Amiatt is ragaszkodok Budapesthez, mert nemigen jut eszembe más nagyváros, ahol magyarul beszélhetnék. Másik nyelvben nem leszek már otthon, más nyelv nem formálódik ennyi ötletességgel a számban, legfeljebb közel ennyi ötletességgel, de az nem ugyanaz. Hiányoznának a metaforák, és hogy a ragozást csak érzéssel lehet jól csinálni, ésszel nem. A magyar nyelv olyan, mint a csermely, amely több ágra bomlik a sziklák közt, amerre a kövek éppen terelik folyását: nem a szabályozás működteti, hanem a maga útján, spontánul kanalizálja a mondanivalót, ahogy a körülmények kívánják és lehetővé teszik. Sok, pénztől független luxus létezik, például hogy jelenleg Magyarországon élek, így a magyar nyelvet, ezt a poétikus passziót használom a munkámban és az apró-cseprő ügyekben, nem egy heti egyórás hobbiként várja, hogy végre rákerüljön a sor.

Snitt.

     Annak ellenére, hogy igyekszem nem leragadni egy helyen (vajon ez azt jelzi, hogy kevésbé vagyok ragaszkodó?), sokat töprengek azon, hogy ha helyszín alapján választanék otthont, merre lenne az. Hol lenne az otthonom, ami óv és inspirál egyszerre? Azt hiszem, valahova a Földközi-tenger európai oldalának középső részéhez húz a szívem, de nem tudnám megmondani a vidék vagy település nevét (nem ismerem mélyen azt a környéket). Lenne tenger, napfény, a hátam mögött szárazföld, de nem érezném azt, hogy ez már a széle, és távol van a többi résztől (Budapestnek ez az egyetlen igazi előnye: annyira középütt van, hogy Európa minden pontja könnyedén elérhető).
     Lehet, sosem találom meg ezt a helyet, sosem érzem majd, hogy ez az, itt maradok, nem kell tovább keresnem. Lehet, valójában nem is létezik, csak virtuálisan, a fejemben. Maradok annyiban, hogy a helyszín másodlagos (az itt és most változó világa). Nem kergetek ábrándokat... de nem veszem zokon, ha az ábrándok megtalálnak húsvér valójukban.

B. – B.

Minden, ami Barcelona

      Mi a jó város receptje? Elég ránézni Barcelonára, sőt, Budapestre is: végy egy rakás, még megmászható hegyet, hogy körülfogják a várost, szép kilátást adjanak és lankákat, amikre felkaptathatnak a villák. Kell víz is; tengerrajongóknál inkább a katalán város viszi a pálmát, Budapestet meg a folyamkedvelők favorizálják. Van valami, amiben - elismerem - a folyó megelőzi tengert: a hidak, és Budapestnek ezen a téren nem kell szerénykednie. A hegy megóv, a víz légiességet pumpál a szmogba - frissebben lélegzik az ember (jómagam), ha elérhető távolságban tudok egy kiterjedt kék foltot vagy vonalat. Ennyit a földrajzról; ez úgyis az alapító atyák dolga. A város építészet, tájrendezés, közlekedésmérnöki kreáció; az ember hozza létre, az ember szúrja el.
     Ha nekem kéne megírni a jól élhető városok kézikönyvét, úgy kezdeném, ne legyen túl kicsi, hogy pezsegjen az élet, de ne legyen túl nagy sem, mert az ember szorongani kezd a tömegtől. A jó város ismerős és el lehet benne tévedni. A modern város közepén őrzik a történelmi negyedet, mint a szemük fényét, a dicső múlt tanúbizonyságául, mert enélkül nem vív ki tekintélyt a város. Persze ne múzeum legyen, hanem lüktető zsibvásár a régi színfalak közt, újulva, alakulva, romok helyett alapanyag. Legyen elegáns korzó és bohém szeglet, hogy legyen hol felvonulni és lezserkedni is, mikor mit hoz a kedvem. Lakják be a centrumot, őslakosok és külföldiek együtt, mert egy valamirevaló városnak illik felmutatnia egy kis kozmopolitizmust.  Eddig fej fej mellett halad Barcelona és Budapest.

Budapest, árvíz alatt

      Barcelona építészete orrhosszal vezet Gaudíval. Mondhatnánk, szerencséje volt; biztos vagyok benne, hogy majd' minden város fel tudna mutatni ennyi szerencsét, amit nem tudott kiaknázni. Ki hogy sáfárkodik a hozománnyal. No sebaj, eső után köpönyeg. Több zseni születik, mint ahányat felfedeznek. Egy-két meghökkentő modern épület is helyettesítheti az organikus fantáziát. Budapest is dicsekedhet példának okáért egy bálna formájú üvegépülettel, mint BCN, de ha jól hallottam, itt üresen tátong. Az ilyesmi valszeg az olyan anomáliákkal tartozik egy csoportba, mint miért kell nálunk húsz évig építeni egy metrót, holott a föld nincs tele antik rommal, mint Rómában, és miért kell ötévente felszedni és újratenni a villamossíneket.
      Figyelem egy ideje, ahogy Budapesten renoválgatják a klasszicista/eklektikus/szecessziós stb. utcákat. Általában jól eltalálják, hogy maradjon a hangulat, de működjön a haladás: macskakő helyett térkő, a járdát és az úttestet nem szintkülönbség, csak néhány derékig érő oszlop választja el, hogy a gyalogosok kedvet kapjanak az úttesten sétálni; kiszorítják majd ők az autókat, ha már hivatalosan nem merik kitiltani az autózást a belvárosból. Ha szépítenek egy utcát, többnyire tényleg szépül, csak a fákat hajlamosak kifelejteni; szóval kevés rossz szó érheti a város elejét. Viszont a házaknak gyakran sikerül fura színt ölteni; én nem értem, hogy kerül rájuk hupilila és bugyirózsaszín, talán valaki következetesen félreértelmezi a modernizmust. Szaporodnak a zöld szigetek, a zöld szigeteken pedig a padokon sütkérező emberek. Egyre több helyen csinosítják a házak belső udvarát a lakóközösségek: kint betonsivatag, de a házbelsőkben - talán a dús mediterrán teraszok mintájára - gyakran ápolt kerteket, legalábbis növénytársulásokat találni, néhol padokkal, ahol nyaranta sörözgetnek, limonádéznak (korosztálytól függően) a lakók. Csináld magad, ha kis hazánkban jót akarsz, tanítják az oázishangulatú, bolhapiacról és lomtalanításokról berendezett romkocsmák.

Mediterrán stílusú házbelső Budapest belvárosában

      Barcelonában - valószínűleg -  jobb élni, de Budapesten is elég jó. Kreativitás és kultúra kipipálva, a design mindkét helyen ötletes, csak itt a retróból táplálkozik, ott a burjánzó formákból. Jó partikat itt is találni (bár újabban átszabták ezt a szcénát, legalábbis a helyeket, mert az embereket nem tudják), rokon lelkeket meg pláne, tömegesen jönnek szembe péntek esténként.
      Barcelona jó, Budapesten pedig sok a javítanivaló. Vegyük például a közlekedést. Barcelonában nem autóztam, de gondolom, flottul visz át a városon a diagonál, gördülékennyé tesz a sok oktogon, és a széles utak békén hagyják a korzókat, azok a gyalogosokhoz tartoznak. Budapesten meg szenvedsz, mert soha nem lehet oda behajtani, ahova kéne, de még a párhuzamos utcába sem, és csak teszed idegesen a köröket, arról nem is beszélve, hogy helyenként a sugárutakról és a körutakról egészen komplikált a le- és felhajtás. Nemcsak a drága tömegközlekedés termelte ki Budapesten a sok biciklist, egyszerűen így lehet dinamikusan haladni, egyszer az úton, másszor a járdán, az örökös dugókban remekül előresurranni. Ja, hogy biciklisáv? Néhol akad, de ne legyenek illúzióid: a budapesti bicikliutak hajlamosak beleveszni a semmibe, hogy kétszáz méterrel odébb, miután átevickéltél egy forgalmas úton vagy kávézóteraszokkal díszített járdán, újra előbukkanjanak, de ismét csak kétszáz méter erejéig.
     Így megy ez errefelé; magadnak kell kikaparni, kiásni, kifúrni (ha hagyn/ják), mert nagyon ritka, hogy tisztességesen kikövezzék, és ha nekiállnak kövezni, azzal többnyire a bosszúság van. Barcelonában - legalábbis innen, keletebbről úgy tűnik -  a legyen és a lehet szinte természetesen következik az elképzelésekből. Budapesten sokszor csak a lehetne létezik (a végeredmény szempontjából mindegy, hogy erről a lakók mentalitása tehet, vagy a vezetés), mert a lehetőségekkel rosszul sáfárkodnak; a legyen leginkább az egyes szám első személy egyedi műveletei során valósulhat meg, kerülőúton. A városkép tükrözi a habitust, ami létrehozta. Így hát a városok versenyében kiütéssel nyert Barcelona.

Vamos a la playa

         Végre a tengerhez érek, mert természetesen ki nem hagynám a lehetőséget, hogy láthassam, még ha nem is Barcelona dicsekszik a leghíresebb beach-csel. A nagy kékség itt sem fakóbb, mint máshol. A barcelonai strandnak megvan a maga szépsége, csak ez nem természeti, hanem metropoliszi szépség. A strand egyik végét lezáró, körszeletre emlékeztető épület egészen egyedi karaktert kölcsönöz a partnak, amit csak fokoz a strand másik vége felé emelt nagy, bronz színű, bálna formájú létesítmény. (Kedvelem, hogy a modern kor vívmányaira könnyű szabadon asszociálni.) Sőt, szabadtéri "konditeremmel" is felszerelték a plage-t, hogy az egyszeri beachelő a napozás és csobbanás közepette se feledkezzen meg az aktív pihenésről.
     Végre a nagy kékség és a dagályban csapkodó hullámok; elememben érzem magam kedvenc elememben, bár megelégszem annyival, hogy a víz, hideg és harcias lévén, ezúttal csak a lábaimat nyaldossa. Bemutatót tart egy-két beachboy és beachcica, kockahas, a mellkason nyoma sincs szerelempázsitnak, a lányok meg elmehetnének aerobic kazetta reklámnak, és mind bronzbarnák, természetesen, csak nem a szoláriumtól; tiszta California, legalábbis, amilyennek elképzelem. Persze a többség átlagos külsejű, hétköznapi ember, mint jómagam. Stírölöm a vízimentőket, csak diszkréten, bár gondolom, hozzászoktak már a pillantások kereszttüzéhez, különösen a hosszú, szőke hajú, a szépen formált, de nem túltengő izmaival.
      Korábban úgy gondoltam, csak azok a nők mernek monokinizni, akik a mellüket átlagosnak tartják - akié szép, az atrocitástól tart (elnézést uraim, de léteznek szatírok is), akié csúnyácska, az a szégyentől. Ahogy körülpillantok a barcelonai playán, rájövök hogy ez a feltételezésem egyszerűen marhaság, mert az monokinizik, akinek kedve szottyan rá - barna cicit szeretne, szorít a bikinifelső, némi exhibicionizmus, vagy legalább a tenger mellett hadd érezze magát felszabadultan. Minek szégyenlősködni, ez nem a korzó, hanem a természet lágy öle, hiszen a tengerpartot a természet szabta, még ha egy város települt is a szélére; mit számít, ki mit gondol.
      Eszembe jut gyerekkorom kedvenc könyve, az Andersen-féle Kis hableány Füzesi Zsuzsa indás hajú sellőivel. Abban a könyvben hevertek a hableányok fedetlen kebellel a vízparton, nem ám kagylóhéjdivat, mint a Disney-változatban; igaz, a mesebeli part vadregényesebb, nem ilyen civilizált. A zsúfolt városi strand homokjában heverve dédelgetem magamban a hableányélményt, a béklyók nélkül lubickolás életérzését. (Az Andersen-féle végkifejlettől eltekintek.)

Neked adom

      Felkapaszkodunk a Tibidabóra, a Barcelonát körülfogó hegyek közül a legmagasabbra; kapaszkodni nem a lépcsőkorláton kell, hanem a buszon, ami felkaptat majdnem a csúcsig. A szerpentinen kanyarogva pazar kilátás tárul elénk (a Sagrada Famíliára, a tengerre, a felhőkarcolóra, ami az alakjának köszönhetően a "Barcelona Fasza" becenevet kapta, stb.); a hegyoldalra többek között egy kórházat is felhúztak (végre, egy hegy, ahol nem csak kacsalábon forgó villáknak jut hely), merő empátiából, gondolom, hogy ha már olyan pechje van az embernek, hogy be kell vonulnia, legalább valami vigaszban legyen része. A Tibidabo hamisítatlan kiránduló célpont, nemcsak busz, libegő is visz fel, és a modern kor követelményeinek megfelelően a templomot és a kilátást megspékelték egy vidámparkkal. A Wikipedián csekkolom, hogy a vidámpark, a templom és a libegő építését nagyjából egy időben kezdte meg a városvezetés, mégpedig a századfordulón; biztosan ekkoriban buzgott fel a katalán polgárokban a kiránduló hév, ugyanaz a nyomás, ami a pesti polgárt a Svábhegyre űzte hétvégenként egy darabka természetért. Persze a városi hegyeket mindenhol nagy becsben tartják, és jól be is terítették épületekkel az elmúlt száz évben, amióta olajozottabbá vált a közlekedés (szó szerint) és könnyebb lett a feljutás, de az egyszeri kirándulónak mindig jutni fog egy talpalatnyi hely, amíg világ a világ (micsoda zendülés lenne, ha a maradék üdítő placcot is elkerítenék).

A Tibidabo nevet nem csak úgy találomra osztogatták a hegynek. A szót a Szent Jeromos-féle latin nyelvű Bibliából emelték ki:
"…et dixit illi haec tibi omnia dabo si cadens adoraveris me"
azaz
"Ezt mind neked adom - mondta -, ha leborulva imádsz engem." (Mt 4.9)
vagy
"…et ait ei tibi dabo potestatem hanc universam et gloriam illorum quia mihi tradita sunt et cui volo do illa"
azaz
"Mindezt a hatalmat és dicsőséget neked adom - mondta -, mert hisz én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom." (Lk 4.6)
     A kerettörténet lényege, hogy Jézus megkeresztelése után negyven napra a pusztába vonult, ahol persze a Sátán is megjelent rögvest, mert ha nem lenne főgonosz, nem lenne sztori sem. A Sátánnak megvoltak a maga materialista módszerei Jézus eltérítésére, bujtogatta és ajánlott ezt-azt-amazt, többek közt felrepítette egy magas hegyre, ahonnan a föld minden országa láthatóvá vált, és kijelentette, hogy Jézusnak csak egy szavába kerül, és mindaz, ami a lába alatt terül el az ő játszótere onnantól. A sztori végét tudjuk, az is, aki nem ismeri a Bibliát, egyrészt mindig a jó győz, másrészt esendő próféták nem szoktak vallást alapítani, illetve a vallások kellőképp tisztelik prófétáik emlékét ahhoz, hogy mentesítsék őket az esendőségek alól.

     A Barcelona fölötti legmagasabb hegyre, illetve a csúcson álló templomra felhúzták Jézus széttárt karú szobrát (ami formára emlékeztet a riói Megváltó Krisztus szobrára), terjessze ki hatalmát a városra, foglaljon helyet itt a tetején; nincs ebben semmi sátáni spekuláció. S aki a hegyre fölér, valóban a lába alatt terül el a burjánzó Barcelona minden szépsége, de arra vigyáztak a gondos tervezők, hogy a Krisztus-szobor fölé ne kerekedhessen senki.
     Szombat délután másszuk meg a Tibidabót. A szombat az esküvők napja, és úgy tűnik, az olajozott közlekedés óta sikk lehet ide szervezni a ceremóniát, kimagasló élmény a kimagaslani vágyóknak, ezzel reklámozhatná a pap a templomát a ceremóniára készülőknek, hogy hatékonyabban gyűjtse az alamizsnát (bár lehet, reklám nélkül is megy a bolt). Na jó, fogalmam sincs, szokás-e vagy sem, a lényeg, hogy kifogunk egy puccos esküvőt azon a szombat délutánon, egyébként nem katalán vagy spanyol família, hanem, ahogy az épp mellettem ücsörgő magyar turisták beszédéből megtudom, elvileg román. Tippre romák lehetnek, talán a román cigány disszidens kolónia Barcelonában, a fene se tudja, nem is fontos, mindenesetre vonulnak tisztes elitizmussal, estélyiben, koktélruhában, felékszerezve, sötét öltöny és napszemüveg, meg kellett volna néznem a kocsik típusát, de mivel elmulasztottam, arról nem számolhatok be, a kedves Olvasók fantáziájára bízom a világi hívságok tobzódását. Kedvencem egy testvérpár, a kisebb fiú talán 3, az idősebb 6 éves körüli lehet, mindkettő haja hátranyalt, sötét napszemüveg, csúcsos orrú lakkcipő és arany (!!!) színű zakó, teljes komolysággal vonulnak anyjuk kezét fogva, hogy rangjukhoz méltón megadják a módját a rangos eseménynek.
     Remélem, a Krisztus-szoborba plántált a szobrász némi iróniát; különben még a végén levetné magát szegény a hegyről, hogy a díszes násznép pont amiatt favorizálta a rezidenciáját, amit ő olyan nagy igyekezettel hessegetett el. Ki tudja, talán jól szórakozik tulajdonképp, hogy az olajozott közlekedés végre nemcsak a turistákat, hanem a kirakatok legújabb, legcsillogóbb kreációit szállítja a színe elé.

Az idézetek forrása:
a Wikipedia "Tibidabo" szócikke
Katolikus Bibilia - http://mek.oszk.hu/00100/00176/html/      

Mozgólépcső

     Tónival, égből alászálló útitársammal - igaz, mindannyian égből alászállók vagyunk, elvégre ez nem egy roadtrip, hogy repülő helyett kocsival közelítsük meg Kelet-Európából Barcelonát - céltalanul kószálva elérünk a Montjuicra. Számomra a Montjuic az a hely Barcelonában, ahol kiváltképp érdemes kavarogni (a többi barcelonai szegletben is, de itt aztán sőt és pláne), elkeveredni az ösvények és parkok közt, meglelni a legszebb kilátást a tengerre, a falloszformájú felhőkarcolóra, vagy csak felfedezni egy különösen sudár pálmát, egy misztikusan dús gyökerű fát; de most hiába hívogat a stadion, az erőd, kimarad a Miró Múzeum, leginkább, mert kordul a gyomrunk, és az eső lába is lóg. Ezen a délelőttön (melyiken, mikor? mindegy) csak az alját kapirgáljuk a Montjuicnak, illetve csak a Katalán Nemzeti Múzeumig jutunk, bár már onnan is nyílik kilátás: a felhők fátyla egészen eltakarja a szemközti hegyeket, a vihar előtti csendben pedig nyugodtan tör az égnek a Sagrada Familía és a fallikus toronyház.

Egy hely a Montjuicon, ahova egyszer eltévedtem

     A Katalán Nemzeti Múzeum előtt sétálgatva szemet szúr a mozgólépcső, ami igény szerint lefelé visz és felfelé hoz a hegy oldalában, több mozgólépcső egyre magasabbról és magasabbra, szintről szintre kiépítve. Milyen praktikus, jelenik meg szemeim előtt a lankákat nehezen koptató idősek és magassarkúban tipegő nők hada, végre nekik is osztanak lapot, vagyis egy segítő szerkezetet; Tóni szerint a mozgólépcső inkább annak a jele, hogy a könnyebb utat részesítik előnyben. Mindegy, én ezzel megyek le rögvest, nem lebicegek, hanem ráérősen lesiklok a szerkezet tempójában, jelentem ki. A fene vigye el, hogy pont most álltak neki javítani. Csüggedten nézem a szerelőt, látszik, hogy nem mostanában fejezi be; üsse kő, úgyis ebben a minutumban szakadt a fejünkre az ég, hátha rendbe rakják, amíg kibekkeljük ezt a zuhét itt a fa alatt.
     Aligha bekkelünk ki itt bármit, jócskán átereszt ez a lombkorona; jobb, ha megszaporázzuk ízibe a múzeumig. Már benn is vagyunk. Immár a múzeumban kószálunk spontánul, nem akadályoz minket sorompó, legfeljebb, ha a képtermeket céloznánk meg: szabad az út a Katalán Nemzeti Múzeum terében, belépőjegyet csak a kiállítóhelyiségekbe kérnek. Rendkívül ügyesen és elegánsan hasznosítják a nagyszabású épületet, a tágas aulába például berendeztek, illetve diszkréten elhelyeztek, mert a tér akkora, hogy szinte fel sem tűnik, egy hangversenytermet. A fehér terem egyik végében, és feljebb, az oldalsó oszlopok között az ülések, a fehér terem másik végében pedig a színpad, sőt, feljebb egy orgona is várja a hangverseny eksztázisát. Most csak a léptek koppanása kelt neszt a térben, amibe a fehér szín tisztaságot és áhítatot csempész, de kinek jutna eszébe összemocskolni ezeket a falakat.

 A Katalán Nemzeti Múzeum és a mozgólépcső, naposabb időben

   
     Az emeleten egy nagyobb teremben kényelmes kanapék, emberek zizegése - többedmagunkkal ejtőzünk itt, amíg a zápor elvonul; mondanom se kell, a részt, ahonnan kilátás nyílna a Sagrada Familíára és a "Barcelona Faszára" (vagyis a frivol formájú felhőkarcolóra), elkerítették étteremnek. De még ezzel együtt is, nemcsak múzeum ez a tér, még csak nem is hangversenyteremmel felszerelt múzeum, hanem olyan hely, ami embereket fogad, beengedi azt is, akinek nincs célja sem képpel, sem zenével, sem étellel, egyszerűen csak ott kíván lenni, ücsörögni.
     A gyomrunk már eléggé korog, ami nem veszi ki magát túl elegánsan a visszhangzó teremben, ezért arra jutunk Tónival, az égből alászállóval, hogy eljött az idő átküzdeni magunkat a zivataron a legközelebbi metróállomásig. A múzeumi prospektust emeljük a fejünk fölé esernyő gyanánt, iszkolunk lefelé az ómódi kőlépcsőn, és lemondó pillantást vetek a szomszédos mozgólépcsőre, ami nem szállít le a maga tempójában, csak bénultan stagnál a nyár végi esőhomályban (gondolom, a szerelő inkább feladta ilyen munkakörülmények között). Mire a metróállomáshoz érünk, szétfoszlik a kezünkben az átázott múzeumi prospektus, és a tenyerünkön lenyomatot hagy a betűk nyomdafestéke. Persze nem szedett ízekre a langyos égi áldás, különben is, az eszünk már arra kalandozik, ahol Tami és Berto, a barcelonai álompár vár minket a meleg ebéddel.

Bámészkodás a Katalán Nemzeti Múzeumban