Sintra

A Lisszabontól félórányira fekvő (vagy inkább hegyoldalakra felkaptató) Sintra helyén már a 8. században is település állt, csak akkoriban még a mórok lakták. Az évszázadok során keresztény és mohamedán vallásúak jól megfértek itt egymással és egymás mellett, ha hihetünk a krónikáknak. A város számára a 19. században érkezett el a felvirágzás, amikor a portugál király – és vele együtt néhány arisztokrata – ide helyezte nyári székhelyét, talán azért, mert amikor Lisszabonban 25 fok fölé emelkedik a hőmérséklet, Sintrában akkor is kellemes – 15–20 fokos – hűs idő van, és a 19. századi protokoll szerinti, súlyosabb kelmékből készült öltözethez jobban illeszkedett ez a klíma – feltételezem. Sintrában a királyi palotán kívül számos főnemesi villa és palota díszíti szanaszét szórva a települést körülvevő magaslatokat, sőt az egyik csúcson még egy mór erőd romjai is kísértenek. Egyediek, merészek és formabontók ezek a kastélyok, mintha egy mesekönyv lapjairól elevenedtek volna meg; még csak hasonlókat sem láttam sehol.

 Sintrai villák, felettük a mór erőd romjai

A legtöbb turista (akik – magunkat is beleértve – fürtökben lógnak minden sarkon, járdán, úttesten) autóval vagy helyi járatos busszal közelíti meg a kastélyokat; gyalog is neki lehet vágni, de csak strapabíróknak. Miután leszálltunk a  vonatról a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, a belváros felé indultunk, tétován, hogy merre tovább. Rövid séta után kiszúrtunk egy parkolót, ahol elektromos járgányokat lehetett bérelni. Autószámba nem mennek ezek a kis kocsik; leginkább azokhoz a szerkezetekhez hasonlítanak, amikkel a Margit-szigeten szoktak furikázni. Nosza, béreltünk egy ilyet egy órára; kaptunk térképet, az üzletet lebonyolító srác bejelölte, merre menjünk, hol álljunk meg a legjobb kilátásért; továbbá a járgányban GPS is volt, amihez audioguide járt – aszerint, hogy hol jártunk, lökte a kísérőszöveget (az audioguide-tól tudom, hogy mohamedánok és keresztények békésen éltek egymás mellett évszázadokig, hogy a domboldalakon szívós parasztok művelték meg a földet, hogy Lord Byron is imádta Sintrát, és hogy napjainkban virágzik a helyi kézművestermékek piaca, kóstoljuk meg mi is, biztatott az audioguide az út végén). De ne szaladjunk előre.

 Egy sintrai „elvarázsolt kastély” – Quinta da Regaleira (az eco-carból fotózva)

Nekilódultunk a kis eco-carral, és a nagy Ő becsületére legyen mondva, jól vette a kanyarokat, az emelkedőket és a lejtőket; nem is ezzel volt a gond, hanem a rengeteg mögöttünk és szemből jövő autóval, busszal, a turistafürtökkel (ezeknek mi is része voltunk, persze), amiktől ideges lettem, hogy mikor kaszálnak el vagy mikor kaszáljuk el mi őket, és amik felébresztették a tömegiszonyomat (evolúciós örökség). Imbolyogtunk az ingatag járgányban, de nem vicces-hullámzósan, mint a lisszaboni villamossal, hanem hajmeresztő mélységek felett és lenyűgöző magasságok alatt (na jó, ez túlzás, de ösztönösen féltem). No és persze az egy óra is pergett lefelé, vajmi kevés idő ez bejárni a sintrai magaslatokat, még ha nem is váltunk a kastélyokba belépőt, csak nézelődni szeretnénk a legszebb kilátóhelyekről – amelyek közül csak egyet találtunk meg. Az egyik kastély parkjából az óceánig láttunk (igen, az óceán, végre!), az ég alján elmosódó, sötétebb árnyalatú sáv, nem vitás, hogy az az óceán. A hátunk mögött, a fejünk felett pedig a cifra Pena Palota és a mór erőd romjai emelkedtek.

 A homályos sáv az ég alján...

De akkor se volt ez így az igazi, hogy nem találtuk meg a legjobb rálátást a mór erődre és a Pena Palotára! – ahogy lefelé gurultunk a hegyről, istenesen elkapott a duzzogás (legyünk őszinték: a női hiszti), de azért hadd legyek olyan megértő magammal, hogy ezt elsősorban a nagy tömeg váltotta ki (ami mindenhol jelen volt továbbra is), és csak másodsorban az, hogy nem kaptam meg, amit akartam… De a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő nemhiába kapta a titulusát. Mivel amúgy sem értünk vissza egy órán belül a parkolóba, javasolta, hogy menjünk még egy kört, ha már úgyis ki kell fizetnünk még egy órát – ennyit megér a jókedvem és a lelki nyugalmam, mindkettőnknek. Csak menjünk vissza a parkolóhoz, és adjuk le a kocsit, mert menten lemerül az aksi. (A bérbeadó ránk is pirított, hogy már igencsak a végét járta, irgum-burgum.)

 Egy újabb sintrai kastély, a teraszáról gyönyörű panorámával

Beszálltunk hát egy másik elektromos járgányba, és újra átvágtunk a belvároson és a hömpölygő tömegen át, meghallgattuk az audioguide sztorizását az egyes stációkon, dülöngéltünk a kanyarokban, amiket ezúttal nyugodtabban vettem (így, hogy megkaptam a vigaszkört), és persze ezúttal meglett a legjobb kilátópont a mór erődre (trükkös volt, mert beljebb kellett sétálni az úttesttől, én ismét elszalasztottam volna, de a nagy Ő, a vargabetű-érzékű mondta, hogy nézzük meg, mi van arra), és meglett a legjobb rálátás a cifra Pena Palotára is, ami építészeti stílus tekintetében olyannyira behatárolhatatlan számomra, hogy még azt se mondanám rá, hogy eklektikus.

 Pena Palota

Mire leadtuk végre az eco-cart, szinte kívülről fújtuk az audioguide egyes részleteit (a kétórás tekergés során volt néhány hátraarc és útvonal-módosítás, így egy-két stációnál 3-4-szer is meghallgattuk a vonatkozó szöveget). Elindultunk gyalog a belváros felé, ami ugyan tömeg szempontjából a legbrutálisabb, ám szerettük volna közelről látni a királyi palotát, a városházát, a mór stílusú kutat, amik mellett eddig csak elhúztunk a járgánnyal. Gyönyörű épületek, gyönyörű fekvés – meseszép ez a Sintra, tényleg, nemhiába a világörökség része. Mentünk, mendegéltünk, fotókat lőttünk kedvünkre. Egyszer csak, valahol a királyi palota körül, olyannyira megnőtt az embersűrűség, hogy csak akkor tudtunk volna továbbmenni, ha felvesszük a furakodós módit. Na, ehhez nem volt kedvünk, így Sintrát csak addig néztük meg, amíg utunkat nem állta a tömeg. Inkább visszafordultunk az állomásépület felé, megnézni, mikor indul a busz Európa legnyugatibb pontjához.

 A királyi palota a legmeghökkentőbb kupolákkal, amiket valaha láttam

Snitt.

Az én ötletem volt, hogy nézzük meg Sintrát. S valóban, kevés hely van, ahol ennyi építészeti stílus és tervezői merészség gyűlik össze egymás mellett ilyen közelségben, ám ha megkérdeznétek, javasolnám-e úti célul, azt felelném, csak akkor, ha bírod a tömeget, mert túl kis helyen túl sok az ember. Én magam egyre kevésbé bírom; ez talán annak köszönhető, hogy a korral több nyugalomra vágyom. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt megesett már, hogy egy gyönyörű kisváros atmoszféráját nem tudtam élvezni, mert nyűgös lettem a tömegtől: ez Aix-en-Provence-ban történt. S most jut eszembe, jó pár évvel ezelőtt egy Bruges-ben töltött nap után is az a benyomás maradt bennem, hogy káprázatosan szép, de a sok turista olyanná teszi, mint egy skanzen; a sok turista nem életet lehel a városba, inkább még hangsúlyosabbá teszik, hogy valójában eljárt felette az idő, és már csak hírnöke a múltnak. S felhozhatnátok hasonló példaként, kedves Olvasók, ötven másik híres-neves kisvárost, amerre még nem vitt az utam.

Ha szóba kerül Bruges, Aix és társai, sokan távolba révedő tekintettel sóhajtanak fel: „Ó, Bruges…”, „Ó, Aix…” (Ó, Sintra…” stb.), mintha ezek a kisvárosok az elsüllyedt aranykor szépségét őriznék, mintha Európa elsüllyedőfélben lévő Atlantiszai lennének. Furcsa, de fiatalabb koromban többre tartottam őket, mint ma, érettebb fejjel; bár vérezne a szívem, ha bántódásuk esne, az az érzésem, hogy e történelmi városkák utcáit járva csak a kirakat, a bazár virít a szemünkbe, s azt, amit valóban elmondhatnának a múltról, nem mesélik el (az audioguide is legfeljebb utal rá), s így valóban élettelenné válnak utcaköveik és épületszobraik. Legyenek bármily gazdagok és szépek, a Bruges-ök, Aixek, Sintrák már nem indítják meg a szívemet; azt hiszem, többet kapok a szépségükből és értékükből, ha megnézek róluk egy szépen fényképezett dokumentumfilmet egy jól képzett építész vagy történész narrálásával, mint ha a kirándulótömeg között nyújtogatnám a nyakam a tereiken. S így legalább eggyel kevesebb ember tapossa a többiek lábát.

A nő illata

"Amit Petrarcától d'Annunzio Gabriele-ig tudott a világ a szerelemről, az egészen magába foglalja ennek az örökös emberi idegbajnak az egész patológiáját. Ami az olaszokat illeti, akik ebben a járványos betegségben a legsúlyosabban terhelt százalékot szolgáltatták, az ő vérük legkevésbé tud megbirkózni a szerelem toxinjával, az ő agyvelejük rendes faktúrája zavarodik meg legjobban, amikor szerelmesek. Ez az ok, amiért a szerelem mestereinek az olaszokat kell tekintenünk." /Csáth Géza: Parasztszerelem, 1905/

    Itt a tavasz... Ezt onnan tudom minden évben, hogy az a bizonyos "emberi idegbaj", ami, már elnézést, de inkább férfiúi idegbaj, lépten-nyomon megnyilatkozik, utánam ered, megszólít, a telefonszámomat tudakolja. Nőként látom, de nem ismerem belülről a "járványt", csak annyit tudok, amennyit a velem intim közelségben levő férfi megoszt, megosztott, azaz nem túl sokat. Őszintén szólva, elképzelni sem bírom, milyen lehet ez belülről. Mármint a "nőt akarok" kattanása.
     Csáth Géza szerint a "szerelem toxinja" az olaszokat sújtja leginkább. Hát tény, hogy az ember bármerre jár a világban, mindig akad egy udvarlásra kész olasz a környéken. Értsd: a következő sarkon, egy kifőzdéből kilépve, vagy éppen a zebrán; mintha szüntelenül arra várnának, hogy arra járjon egy szép nő, és megszólíthassák. Pár éve még a fagyos Koppenhágában egy szökőkút mellett is sikerült összemosolyogni egy olasszal, pedig ott aztán nem vágtak vidám képet a járókelők. Szintén néhány éve történt, hogy egy régi barátnőmmel Rómába utaztunk egy hosszú hétvégére. "Latin lover hétvége" névre kereszteltük a kiruccanást, ami azt volt hivatott kifejezni, hogy most négy napon keresztül udvaroltatunk magunknak a latinokkal, és flörtölünk kifulladásig. A terv bejött, maradjunk annyiban. Emlegettük is aztán, hogy a római bulikban körülnézni sem jutott időnk a szemrevaló fiúkért, már tucatjával lebzseltek körülöttünk, Magyarországon meg a szemünket is kifolyathatjuk, akkor sem jönnének oda. Csak ha már lelazította őket a részegség.
    Ha végigpörgetem úti élményeimet, nem visszafogottabbak a spanyolok, görögök, törökök sem, sőt a roma fiúk mellett elhaladva sem lehet megúszni a füttyögést. Nagy hőség - forró vér; az ember lánya ismételheti ötször, hogy nem, aztán szedheti a lábát, hogy lerázza őket. Vagy meghívathatja magát egy italra, kockáztatva, hogy aztán még nehezebb lesz szabadulni, ha úgy dönt; már ha úgy dönt. Szó, mi szó a mediterráneumban tényleg kattantabbak a hímek, talán mert nincs tél, hogy lehűtse őket, és ott az ember lányát nemcsak tavasszal veszik fokozott ostrom alá, hanem egész évben. Hallottam egy lányról, aki azért költözött inkább haza Olaszországból, mert elege lett a nonstop udvarlásból.

Venus-ábrázolás Pompeii-ből
forrás: wikipedia.org

     Az ember lányát annyira akarják, mintha nem is ember lenne, akinek szuverenitása van, hanem valami különös lény, akibe bele lehet bújni, megmelegedni, szétvibrálni benne az idegrendszert. Betakarózni a NŐ illatával, mindenáron. Az ember lánya meg pislog, hogy a személyisége a sarokba téve, ő most hús, kéj, kipárolgás, valami különleges esszencia -  és a személyiségével együtt az önrendelkezési joga is oda.

    Mesélek egy történetet, nagyon megbízható forrásból, tehát nem csak pletyka. Öt magyar lány utazott Rómában a zsúfolt buszon, amire még akkor is szállnak fel utasok, ha magyar fejjel biztosak vagyunk benne, hogy itt már egy tűt se, de tuti hogy valaki még ilyenkor is beljebb taszigál az ajtóból. Kapaszkodott az öt magyar lány a római tömegközlekedésen, három szőke, kettő barna, sorban egymás mellett, mélyen beszívva a nyári hőségben a légkondis levegőt. Fékez a busz, leszállók és helyükre nyomulók, újabb átrendeződés, a lányok állnak szilárdan, még befér mögéjük pár ember, és amint zárul az ajtó, fix a tömeg, mindenki lecövekel, ahol épp áll, a három szőke mögött önkielégíteni kezd egy fiatalember. A lányok mozdulni se tudnak. Rejszol, matyizik, lihegve veri a pöcköt a gatya alatt, ha már idevetette a sors három szőke lány popsija mögé. A lányokat kiveri a víz, hányás tolul a torokba, iszony és riadalom bénultsága tartja fogva testet, különben valamelyikük megfordulna, még ha a szűkösség miatt fizikai képtelenség is, és képen törölné a taplót. Hosszú percek így. Új megálló, végre, zihálva menekül a járműről az öt magyar lány, a három szőke a megalázottságtól sír és kiabál, a két barna tartja bennük a lelket. Aztán továbbmennek, talán a Spanyol lépcső felé, mégiscsak várost nézni jöttek. A három szőke pedig egy életre megjegyzi, hogy egzotikumnak lenni nem mindig fenékig tejfel.
     Az alábbi eset persze történhetett volna Budapesten, New Yorkban, Rióban is akár. De Rómában történt, ezért úgy láttam jónak, hogy mint témába vágó passzust, itt elmeséljem.

A múzsa

Erátó, a kilenc múzsa egyike, a szerelmi és erotikus költészet pártfogója

antik római szobor, 2. század, forrás: wikipedia.org

    A nő illata, mágikus pillantása, puhán betakaró hajfürtjei... mind ismerjük ezt, bár nőként mintha a saját mítoszunkat egy tőlünk független káprázatként élnénk meg, különösen amikor átszaladnak rajtunk a hangulatok, a tányértörés és a premenstruációs szindróma.
     Nőnek lenni - számomra - olyan belülről, mintha egy hullámvasúton száguldoznék fel-alá, és a vasúti pályát csapongó érzelmeim alakítanák. Tudom én, hogy vannak kiegyensúlyozott nők, de őszintén, ők biztos ügyesen kontrollálják magukat, és a mélyben bennük is előfordul érzelmi kilengés. Viszont ha kívülről nézem magam, mondjuk a párom szemével, vagy a szembejövő férfiak kitágult pupillájával, mintha valami éteri jelenés lennék, aki olyan érzelmi állapotokat csihol a másik nemben, aminőket nélkülem, az egyszeri nő nélkül nem élnének át. (E rövid eszmefuttatást nem dicsekvésnek szánom: a kedves nőnemű Olvasó is bizton csihol ilyeneket, még ha nincs is tudatában.)
     Mona Lisa, Madame Pompadour vagy Audrey Hepburn sokat mesélhetne arról, hogyan nyomja rá bélyegét egy férfi életére a nő. Ám legalább ilyen sokatmondó, ahogy a nőt magát átgyúrják, átlényegítik további célokra, míg végül a káprázat, ami nem is képezte szerves részét, testet ölt egy különálló formában.
      Nézzünk egy-két példát. Itt van például a közlekedési eszközök gyártása terén igényességükre kényes olaszok ismert bringamárkája, a Bianchi, minőségi gyártástechnológia, tartós és letisztult konstrukció, tudjuk, no meg a névjegyükké vált halvány türkizzöld szín (a celeste). Imhol következik a celeste és a Bianchi összefonódásának legendája...
     Eduardo Bianchi, aki kerékpár- és gépműhelyt nyitott a 19. század végén Milánóban, és néhány év leforgása alatt komoly elismerésre tett szert kerékpárok gyártása terén, szakmai pályafutásának egyik csúcsaként elkészíthette az olasz királyi pár drótszamarát. Sőt, a fenséges mama Signore Bianchira bízta lánya biciklióráit is, és miközben a gyáros tekerni tanította a királylányt, magában sokszor megcsodálta a drága gyermek különleges zöld szemszínét. Heuréka, mi sem kölcsönözne egyedibb varázst a termékeinek, mint ez a türkizes árnyalat! És lőn ötlet és márkaépítés.
     Vagy vegyük az olaszok likőrjét, a ki tudja milyen fák milyen gyümölcséből erjesztett vörös színű Camparit, ami az ízvilág kikísérletezése mellett világéletében nagy hangsúlyt helyezett a marketingre. A márka 150. születésnapjára 3 ismert kortárs képzőművészt (Avaf, Tobias Rehberger és Vanessa Beecroft) bíztak meg, hogy tervezzenek egyedi címkét a limitált számú ünnepi palackoknak. A három művészből kettő az italből kiszűrődő nőies tüzet kívánta a címkén megjeleníteni, és egyikük Nina Simone és Nefertiti alakjából kölcsönözve komponálta meg a rajzot, másikuk pedig a vörös színnel összhangban egy vörös loboncú hölgyben vélte kikristályosodni a Campari-esszenciát. A nő diadala, gondolhatnánk.

     De gondolhatjuk azt is, hogy a világtörténelem során örökösen kihasználnak minket, nőket, nem elég, hogy a testi adottságainkat, még a kisugárzásunkból is profitot nyernek, és nem létezik olyan passzus az emberi jogi törvényekben, ami alapján pert indíthatnánk, ha esetleg tolakodónak találjuk, hogy alapanyagot csinálnak belőlünk. És jogdíjat sem szedhetünk az ihletosztogatás után, a fene vigye el.
      A nő köszönje meg a méltatást, és sütkérezzen a kivételes figyelem sugaraiban - vághatnak vissza a művészek. Tulajdonképp egyetértek: az udvarlók és rajongók, habár legtöbbjük nem ismeri valójában szívük hölgyét, mert egy pillantásba igény és alkat szerint mindent belelátnak, a bennük gyúló érzésekért és inspirációkért cserébe fizetség gyanánt egy fontos dologgal ajándékozzák meg a múzsát: önbizalommal.
     Mit lehet tenni: a múzsa teljesítse kötelességét, vagyis létezzen továbbra is, ahogy eddig, és nyugtázza elégedetten a bókokat. Ha van egy kis ideje, gondolkozzon el arról, ki ő valójában a mélytűzű pillantás mögött. És ne adja fel a reményt, hogy élete során jön egy-két férfi, aki nem belelát a tekintetébe, hanem mögé.
      
    
     

A 2013-as Verdi-emlékév tanulságai

    A tavalyi évben múlt 100 éve, hogy Giuseppe Verdi magára öltötte porhüvelyét, hogy aztán hosszúra nyúlt életútja során széthintsen valamennyicskét a benne kavargó zenéből. Ezen emlékezetes születés alkalmából az Olasz Kultúrintézet olasz kulturális évadot hirdetett kis hazánkban (és feltételezem, egyéb helyeken is).
     A Nemzeti Múzeum szomszédságában álló Budapesti Olasz Intézet belső kialakítása nagy erőkkel imitálja az olaszos építészetet: a nagyteremre néző erkélyek árkádos kialakítása, illetve a színpad mögött látható nagyméretű, olasz tájról mintázott, klasszikus festményt idéző kép könnyen orientálnak, hol is kéne magunkat érezni földrajzilag.
     Tavaly télen (tehát jó rég) az intézetben tartott egyik program végén összeismerkedtem a francia nagykövetség két munkatársával (reprezentatív esemény volt, ezért megjelentek nagykövetségek is), két jóravaló francia sráccal, akik közül az egyiknek láthatóan "bejöttem". Ők mesélték a mendemondát, hogy a budapesti olaszok szerint a helyi Olasz Intézet épülete anno a magyar parlament helyszínéül szolgált. Meghökkentem kissé, és egyetértettünk a franciákkal abban, ugyan mi más adhatott volna helyet a magyar parlamentnek, mint a mai Olasz Intézet, az olaszok aligha érnék be ennél kevésbé illusztris épülettel a kultúraközvetítéshez.
    Majd utánanéztem az Intézet honlapján, és mit ad isten, olasz nyelven ugyan, de írva vagyon, tehát hivatalosan feltüntetik, hogy az épületben működött 1865 és 1902 között a magyar országgyűlés, a tervezést pedig Ybl Miklós neve fémjelzi, és hogy Ybl neve kellő nyomatékot kapjon, felsorolják - egyéb - nagyszabású projektjeit. Az épületet bemutató cikk szerzője eme mondatában nem fukarkodott a piúkkal, vagyis az olasz felsőfokkal...

     Ennyit a házról. Ha Verdi-év, hát szerveztek kellő mennyiségű Verdi-estet, a támogatás mértékétől és a meghívott művészektől függően ingyenes és nem túl drága kivitelben. Egy operaest végén történt, hogy összespanoltam a franciákkal, hazáig kísértek, és elmélkedtünk a magyar társadalmon.
     Egy anyai barátnőm hívott el a szóban forgó koncertre, jegyünk is volt kéznél, viszont mire a terembe értünk, már csak a hátsó sorokban jutott volna hely, ami persze nem töltött el túl nagy lelkesedéssel. Határozott léptekkel szeltük át a nézőteret jobb pozíció reményében, siralom, hiába, egyetlen üres szék sem kandikált ki az embertömegből, amikor megjelent mellettünk az Intézet munkatársa, egy középkorú olasz úr, aki a rendezvények lebonyolításában szokott segíteni, és felajánlotta szolgálatát. A jegyünkre nézett, majd intett, hogy kövessük, és egyenesen az első sorokhoz vezényelt, a meghívott vendégeknek fenntartott részhez, ahol volt még pár szabad hely. És mivel nem tartott tőle, hogy az előadás előtt egy perccel bárki, legyen bármilyen neves személyiség, megrohamozná az első sort, hellyel kínált minket ott. Olyan természetességgel foglaltunk helyet, mintha magától értetődő volna, hogy két szép hölgyet csakis az első sor illethet meg, függetlenül attól, van-e meghívójuk vagy sem. Öt perc múlva besurrantak oldalt és lezuttyantak mögöttünk a követségi franciák, és kezdődött a koncert.
     Egy másik alkalommal kevésbé reklámozott komolyzenei koncertre mentem az Intézetbe egy barátnőmmel. Spontán felindulásból döntöttünk úgy egy illatos tavaszi estén, hogy kerülünk az Olasz Intézet felé egy kis zenehallgatásra, ám a bejáratnál elszontyolodva hallottam az imént említett olasz úrtól, hogy bizony jegyet kellett volna venni előre. Néztünk rá nagy szemekkel, mi lészen most, és mivel nem tolongtak a zenekedvelő látogatók, beleegyezett, hogy leülhetünk jegy nélkül a hátsó sorok valamelyikében; valahogy fel sem merült benne, hogy leszámoltassa velünk a belépőt. Belibbentünk hát a félhomályos, meglehetősen kongó terembe, elbámészkodtunk az erkélyek árkádjain és a színpad mögötti olasztáj-imitátor alkotáson, végül feltűnés nélkül helyet foglaltunk inkább elöl, mint középütt.
    Jött nemsokára az olasz úr, és megállt egyenesen mellettünk. Na, gondoltam, szégyenszemre mindjárt hátra tessékel minket, hogy nem ebben egyeztünk meg, micsoda neveletlen csalók. Csakhogy nem mi lettünk az áldozatok, hanem a pár székkel mellettünk ülő két éltes és testes hölgy, hogy legyenek kedvesek szépen hátra fáradni, ahova a jegyük szól. A két matróna zavarba jött, és a lehetőségek szerint diszkréten - a kis számú várakozó számára minden esemény felért egy attrakcióval - hátrébb somfordált. Minket pedig, pofátlanul az első sorokban potyázókat egyetlen helytelenítő pillantás sem ért. Rövidesen megjelent a zenekar, én pedig hátradőltem abban a tudatban, hogy az Olaszország-imitációhoz hozzátartozik, hogy két csinos ifjú hölgynek pusztán a létezése okán kijár minden előjog.

http://www.iicbudapest.esteri.it/IIC_Budapest/Menu/Istituto/La_sede/

Gondolatok a női szépségről

kokárdavirág

     Hát így esett a nyaralás álmaim latin loverjével június végétől július közepéig. Háromheti kóstoló a dolce vitából, hogy felmérjem, érzek-e hozzá további kedvet és inspirációt. Álmaim latin loverje szerint napról napra jobban kivirágoztam, jót teszünk neked Itália és én, mondta olaszos önbizalommal. Megtanultam, a férfiakra jobb ráhagyni mindent, különösen, ha a saját hiúságukat legyezgetik. Isten ments, hogy ne érezze magát kivételesnek mellettem. De mint minden valamirevaló nő, én is tudom, hogy habár a növénynek szüksége van napfényre és vízre, virágát maga növeszti, tündöklését maga érleli. Álmaim latin loverjét nem az teszi különlegessé számomra, hogy kivirulok mellette – ha valaki mást választottam volna, mellette ugyanígy virulnék. Ha egy nő csak jó kertészt keres, találhat ezret, ahogy tele van a kert szép virággal. A szépség nemcsak múlandó, helyettesíthető is. És ha a szépség uralkodni kezd afölött, aminek eredetileg csak vékony burkát képezte, helyettesíthetővé teszi azt is.