Kitérő

     Szlovénia vonzereje nemcsak "középföldeségéből", hanem "csöppségéből" is adódik; az ember egyik pillanatban még a hegyi tavak szépségében merül el, a másik pillanatban már a tengerpart felé zúz, és azon töri a fejét, Olaszország vagy Horvátország felé hopponáljon-e. Mivel mostanság - még mindig - elfogult vagyok Itália iránt, nem az úticél volt kérdés, hanem azon tanakodtunk a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, vajon megéri-e kitérőt tenni Trieszt felé, ha már ilyen szépen kitáblázták, hol Trieste, hol meg szlávosan Trst (!!!) névvel. Elbóklászni az autópályán még csak-csak, de mire bebóklászunk a városba, kiigazodunk, leparkolunk, ki tudja, talán már indulhatunk is vissza. Hamar kiderült, nem is a logisztika miatt lenne a páromnak ellenvetése, egyszerűen antipatikusnak érzi az olaszokat: bárhol beléjük botlott eddig, pökhendi alaknak tűntek számára a hangoskodásukkal és a flancos napszemüvegükkel, olyannyira, hogy még a lábát sem tette olasz földre, pedig respektálja az olasz gasztronómiát.
      Nem kellett sok bátorítás, hogy a nagy Ő belássa, itt az idő, most vagy soha. Diplomatikusan rábíztam a döntést - és önként le is kanyarodott Trieszt felé. Kíváncsi lennék, szándékosan vagy óvatlanságból, de a városig vezető olasz autópályaszakaszon egyetlen kapu sem tűnt fel, ahol intézni kellett volna a jegyet és a fizetést, csak mentünk, mentünk, amerre az út vitt, mígnem költségtérítés nélkül elértük a város határait. Nem mondhatnám, hogy repesztettünk, amerre az út vitt, mert a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő száz százalékban komolyan vette a Trieszt körül kanyargó sztrádaszakaszon kitett 50-es táblákat, és ténylegesen 50-nel hajtott. Célozgattam ugyan, szándékaim szerint udvariasan, hogy "hát a többi kocsi nem 50-nel megy", anyósüléses pozícióm nem hagyott választási lehetőséget.
     Bearaszolgattunk hát Triesztbe a város körül, felett és érzésre leginkább mindenhol kacskaringózó sztrádán. Nem győztem elnyomni a mosolyt, ahogy húztak el mellettünk a kocsik, hogy képtelen vagyok normálisan abszolválni az olasz autópályát, és hogy akárhányszor jövök, a sors újabb komikummal lep meg. Közben a sok ipari létesítményt látva mellbe vágott az érzés a szlovén kistelepülések után, hogy nagyvárosba érkeztünk, és ez már a rút, bűzlő és önmagát túlnőtt civilizáció. De máris következett  a feledhetetlen élmény, a gyárkémények mögül feltáruló tenger... A kocsisort és a táblákat követve megtorpanás nélkül elértük a mólót, a kikötőt, a tengerparti sétányt, egyszóval a belvárost. Gurultunk a hosszú sugárutakon a part mentén, felettünk békebeli villanyoszlopok, furcsán ismerős formák.

 

    Le kéne már parkolni, néztünk egymásra a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő. De akármerre mentünk, felfelé evickélve a trieszti dombokon a kölcsönterepjáróval, majd feszülten ügyeskedve lefelé, valahogy nem bukkantunk alkalmas helyre. A belvárostól nem messze, régi kőkapuzatok táján aztán megtaláltuk a megoldást: behajtottunk egy fedett parkolóházba, és mivel nem nyomott a kezünkbe bilétát se gép, se ember, köröztünk picit, mire rájöttünk, hogy egy közeli szupermarket parkolójában cövekeltünk le. Ahonnan - úgy láttuk - gond nélkül ki lehet hajtani, senki nem kéri a blokkot.

      Imígyen megoldva a parkolást, visszasétáltunk a belváros felé, szemünket legeltetve a Bar Arnoldo, Café Giorgio és ehhez hasonló nevű vendéglátó egységek cégérén, ahol majd falunk egy jót, és iszunk egy kávét. Egyelőre azonban korzóztunk a trieszti tengerparton, ittuk a látványt, fényképezkedtünk a híres mólón, kerülgettük az olasz kirándulókat, akikből aznap valahogy különösen sok jutott Triesztre. Barangoltunk a szűk utcákon, a nagy Ő-nek tetszettek az erkélyekre, ablakok elé, házak közé teregetett mosott ruhák, a mediterrán színek és a pálmák, az utcákon parkoló robogók, a kilátás a tengerre és a házakkal telezsúfolt dombokra. Nem látott, csak egy darab pöffeszkedő olaszt - ennyi pöffeszkedő minden városra jut -, egy agyonszoláriumozott, aranyszandálos, sötét napszemüveges nőt, de a többiek mind hétköznapiak, mosolygósak és jókedvűek voltak. Olvastak a padokon, pecáztak a mólón, élték az élet egyszerű epizódjait. Sokszor botlottunk kéregetőkbe, vagy botlani se kellett, mert nyújtották felénk a kezüket - bizony magyar szemnek is feltűnt, hogy sok koldus őgyelgett a pályaudvarnál és a frekventáltabb részeken, akárcsak Magyarországon.

  
      Triszt a Monarchiától örökölte patináját. Mi mástól... hiszen a 2004-es EU-bővítés előtt zsákutca volt csak Olaszország végén, sarokba szorulva a szláv oldalon. Egy porfészek lenne csak, ha a Habsburg Birodalom anno nem telepített volna ide a legfontosabb kikötővárosnak kijáró kastélyt és reprezentatív épületeket, amik ugyanazt a "boldog békeidők" bukét sugározzák, amit az egész egykori Habsburg vonzáskörzet. A tengerparti korzót szegélyező lámpaoszlopoknak is a monarchikus hatás kölcsönözte a déjávu-élményt.
     Megkordult a gyomrunk a nagy sétában, ütött hát az óra, hogy felkeressük a Bar Arnoldót és társait egy hamisítatlan olasz kulináris élményért. Jó nagyot koppantunk azonban, merthogy még bőven tartott a szieszta; valamiért én délután 2 és 5 közé kalibráltam a sziesztát, e vidéken azonban inkább 3 és 6 közé ékelődik, éttermek esetében 7-ig is elhúzódik. Fél órán keresztül járkáltunk a kiszemelt helyek közt, de zárva volt Café Giorgio, Trattoria Luca és minden ehhez hasonló. Én már visszafordultam volna, dobjunk be egy fagyit, és vacsorázzunk Szlovéniában, de a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, nem szokta feladni. Visszabattyogtunk a belváros felé, ami ugyan kevésbé autentikus, de a helyi igények helyett a turistákéhoz igazodik. Egy Canal Grande névvel felruházott kis beszögellés, nyúlfarknyi csatorna mellett találtunk egy ígéretes helyet, ringatózó csónakok szomszédságában.

     Megrendeltük a pizzát, és helyet foglaltunk kint, a csatorna mellett, ahol épp kajakpolo zajlott, kajakosok csapkodták a labdát evezőikkel a kosár felé. A csatorna körül a város apraja-nagyja, sok turista, kicsit és nagyot lázba hozott a mérkőzés. Mi is nyújtogattuk a nyakunk, pláne miután magyar szó vegyült a tömegbe: "Gyerünk, gyerünk!" No lám, magyar csapat következett, épp akkor játszották a meccsüket, mialatt mi a pizzánkat ettük a "lelátón". A (be)vonzás törvénye, úgy tűnik, az egy nációhoz tartozók találkozására is kiterjed, legalábbis ami engem illet, mert többször megesett már velem hasonló. A pizza élvezetéből mit se vont le, hogy a magyarok 10:1-re vesztettek.
     Beszaladtunk még egy szieszta közben is nyitva tartó cukrászdába, mert a párom, ha már átvészelte az olasz kultúrsokkot, megérdemelt egy hamisítatlan olasz fagyit és egy olasz espressót. Ücsörgünk a cukrászda előtt egy forgalmas út mentén. A mellettünk ülő asztaloknál idős olasz urak, inkább bácsik, kopott kabátban, rejtvényt fejtve, újságot olvasva szürcsölik a feketét. A párom is elégedetten szürcsöli a magáét; szereti az ilyen életképeket, főleg, ha mi is beletartozunk. És az idős olasz urak cseppet sem tűnnek flancosnak, egyszerű kisemberek ők, akiknek arcát telekarcolták az idő és az események.
      Nem maradt más hátra, felszedni a kocsit a szupermarket parkolóházából. Ott is várt szépen, ahol pár órája letettük, a sorompó is szabad utat engedett, csak az okozott némi izgalmat, hogy kihajtáskor a párom a harmincfokos lejtőn nehezen vette be a kanyart a terepjáróval, és majdnem megkoccintottuk a falat. De az őrangyalunk ezúttal sem hagyott cserben, és rövidesen már a sztrádán hajtottunk, ezúttal nem 50-nel, hanem 60-nal. Miközben képzeletben búcsút intettem Olaszországnak, elégedetten nyugtáztam, hogy Itália még mindig szeret, nem kicsinyeskedik holmi parkolási és autópályadíjjal, csak elém teszi a szívderítő élményeket.
     A tengerpart mentén, kis üdülőfalvakon vezetett át az út Szlovéniába. Jobbunkon a nap lassan ereszkedett a tenger felé. Áthajtottunk egy tündéri kisvároson, Muggián, mediterrán színek, kék zsalugáterek, kedvünk lett volna megállni, de a következő pillanatban már feltűntek a szőlőtőkékkel teletűzdelt szlovéniai dombok. Bárhol tartottunk az úton, körülölelt a tenger.

Speed

     Mélyen bent jártunk már Olaszországban, amikor kiszálltunk a kocsiból egy városban, amelynek nevét azóta elnyelte a feledés. Lomha szombat este egy eseménytelen, nagyra nőtt faluban, érkező és távozó autók ritmusa az autogrillnél, az út túloldalán bandázó fiatalok, fülsértő hörgéssel artikulálják a dallamos olasz nyelvet, a helyi vagány csávók, mondatja velem a malícia. Egy rövid ideig még próbáltunk fuvart fogni, de ahogy sötétedett, egyre csökkent az esély, hogy előrehaladjunk pár településnyi távot, hisz már az arcunkat se látják, hogy is kelthetnénk így bizalomgerjesztő benyomást, ezért megegyeztünk Tónival, hogy ma eddig jutottunk.
     Lassan peregtek az órák az autogrill éttermében. Nagy a jövés-menés, de valahogy mégis monoton. Olvasni próbáltunk, én bóbiskoltam is; igyekeztünk nem sok vizet zavarni, nehogy valaki feltegye a kérdést, mi járatban, mi végre malmozunk itt annyi órája; emlékezzünk: illegális stoppolni. Éjjel 11 körül Tóni kiment felállítani a sátrat (természetesen sátor is volt a túlélőcsomagban); még korábban kiszemelt egy alkalmas helyet hátrébb, a kamionok mögött a parkolóban, ahova nem vetült utcai lámpa fénye. Bátorított, hogy nincs mitől tartanom, a kamionosok ugyanolyan emberek, ugyanúgy a légynek sem ártanak, ahogy mi (sem). Valóban békésnek tűnt a környék, a kamionosok, ha észrevettek is, nem háborgattak; tiszteletben tartottuk egymás személyes terét. Bevackoltuk magunkat a hálózsákba, nem is olyan rémes a betonon feküdni, rosszabbra számítottam. Csak ez az istenverte szél... Kezd olyan hangulatot ölteni az éj, mint egy másodvonalas horrorfilm (mi lenne, ha keményvonalas lenne...?), mert ahogy a szél rezegteti a fák levelét, ágait, vagy tudom is én, mit, olyan hangokat kelt, mintha valaki settenkedne a sátor körül. Folyamatosan settenkedne. Próbálom kikapcsolni az agyamat, ami nem is nehéz, mert eltompítottak már a nap izgalmai, lassan elnyom az álom, egyre homályosabban és logikátlanabbul érkeznek bennem a gondolatok, és csak a testem jóleső melege vesz körül. A mélyalvás előszobája. Ekkor valami rezzen közvetlenül mellettem a sátor anyagán, és a szívem akkorát üt, hogy rögvest felülök, készen arra, hogy a következő pillanatban megragadjam a kezem ügyébe kerülő első tárgyat védekezésképp, de azonnal megszólal Tóni, hogy csak ő van itt, nyugi, rátesz egy-két követ nehezéknek a sátorra, nehogy elragadja a fejünk fölül a szél (a parkoló betonjába nemigen lehetett rögzíteni). Mélyeket lélegzek, és visszarogyok a hálózsákba, nincs itt semmi baj, elalszom juszt is. El is alszom, végre.
       Két órával később arra ébredtünk, hogy zuhog az eső, és beázott a sátor. Káromkodva mentettük a holminkat, és cihelődtünk befelé az autogrillbe, kit érdekel, hogy zavarunk-e bent vizet, csak fedél legyen a fejünk felett. Még éjszaka is meglepően élénk az autogrill: átutazók, nem is kevés, ráadásul rajtunk kívül láthatóan mások is itt bekkelték ki az éjszakát, legalábbis a vihart, a hátam mögött folyamatosan járt a nyerőautomata, csörgött a beledobált pénz; félelmetes, ahogy néhányan órákra képesek belegüzülni, hogy se kép, se hang, csak a játékgépé. Hamarosan nem teketóriáztam tovább: elnyúltam pár széken, beburkolóztam a hálózsákomba, és folytattam a hortyogást.
     Tóni egy szemhunyást sem aludt, én is csak nyűgösen. Reggel kávé, lassan beindult az élet a benzinkútnál, de vasárnap lévén sajnos a vártnál lustábban élénkült a forgalom. Kötelességszerű, lagymatag próbálkozások. Idő, amíg belerázódunk, felvesszük a ritmust. Mindenféle rendű és rangú autók, emberek; átlagosak, egyszerűek vagy elitisták; koszos munkásnadrágban vagy épp méregdrágán kivasalt, rezzenéstelen arcbőrrel. Tónival alapvetően különbözik a taktikánk. Ő mérlegel, kinél érdemes, és kinél reménytelen, vár, figyel, majd reagál rögvest, mint egy vadász. Én mindenkinek adok esélyt, megkérdezem, még a sötét napszemüveges vasaltarcúakat is, pedig - ez alkalommal - őket tényleg kidobott erőforrás. Hisz a stopposok képzeletbeli útikalauza - vélekedek magamban -, ami útmutatással szolgál a potenciálisan emberbaráti és bizalomteljes autós ismérveiről, csak statisztikán és pletykán alapulhat, következésképp mindig lehetnek kivételek.
    Olyan volt ez a reggel, majd délelőtt, mint egy elnyúló, végeláthatatlan pillanat, aminek nem akaródzott átadnia a helyét egy radikálisan új, lehetőségekkel teli következő pillanatnak. Közbeékelődött néhány szórakoztató esemény, például sorra érkeztek a kirándulóbuszok, vicces egyenkalapba öltözött társaságokkal, úgy festettek, mint egy halom tiroli vadász, láthatóan ünnepnapot ültek nagy vidáman. Én is mosolyra húztam a szám, és újult erővel fogtam a stoppolásba, akként interpretálva a helyzetet, hogy legalább többet gyakorolhatom az olasz nyelvet, Olaszországban ugyanis leginkább olaszul van esély bármit lebonyolítani. És büszke voltam magamra, bevallom szerénytelenül, hogy Franciaországban franciául, Olaszországban pedig olaszul stoppolok, ami nem magas szintű nyelvismeret tanújele, hanem hogy kinyitom a szám, és elmondok annyit - nem szégyellve, ha nem tökéletes a nyelvtan -, amennyiből megértenek. Egy fiatal német párba is belebotlottam, nagy volt náluk a kétségbeesés, mert mialatt éjjel a parkolóban aludtak a lakóautójukban, kipakolták a berendezést, elvittek a kocsiból mindent, és ők valahogy nem riadtak fel. A lány sírt, a fiú telefonálgatott, Németországba tartottak haza provence-i nyaralásból, és ilyen csúful megjárták, hogy hirtelen se pénz, se posztó, még jó, hogy hálózsák maradt. Én pedig elhűltem, hogy mi csak pár méterrel odébb aludtunk hátul a kamionparkoló mögött, és a közelünkben bűncselekmény történt. Rögtön új megvilágításba került a helyzet, hogy késő délelőtt még mindig ezen a nevenincs helyen téblábolunk, hisz állhatnánk sokkal rosszabbul, kifosztva is.
      Csak eljött a mi időnk is, pont, mikor már azt hittem, soha nem lesz tovább. Egyszer csak Tóni szólt, hogy látja a megfelelő embert, ott ni, olyan lazább, közvetlenebb forma, kérdezzük meg őt. És nem is csalatkoztunk Tóni szimatában, tíz perc múlva, miután a fickó megkávézott, már a kocsijában ültünk az autópályán. Vállig érő sűrű, sötét haj, nyílt tekintet; egy fogorvos, aki a családjához igyekezett haza Bergamóba, feleség és két kisgyerek, és kitesz majd a bergamói elágazás előtti utolsó, nagyon forgalmas autogrillnél, ahonnan jó esélyekkel jutunk tovább. De addig még szeljük a széles, dinamikus olasz sztrádát, nyílegyenes sávok előrehömpölygő sora; mit haladunk, száguldunk előre, úton vagyunk megint, annyi elutasító válasz és keresztülnézés után, ismét a megfelelő kocsiban, ami ráadásul elhalad velünk a milánói autópálya-hálózat Kharübdisze mellett, amiből, ha belekerülnénk, talán sose vergődnénk ki.
     A fogorvos nem tévesztette el a bergamói elágazás előtti autogrillt, tényleg méretes létesítmény, percenként beáramló és távozó autók tömege; mintha egy gigantikus matchbox-pálya tulajdonosa szórakozott volna a játékautóival, tologatta volna őket saját rendje és módja szerint, én pedig a könyökömre támaszkodva figyeltem volna a játékot az autogrill árnyékából. Ha a milánói körgyűrű az északolasz autópályák Kharübdisze, hát a bergamói elágazás Szküllának bizonyult. Hiába kérdezgettük Tónival felváltva a sok tankoló-kávézó autóst, szinte mindenkit megállítva, hogy el ne szalasszunk egy esélyt: senki sem vitt el, mondván, lehajt Bergamo felé a következő elágazásnál. Néhányan minden bizonnyal kamuztak, vagyis hazudtak, hogy kimentsék magukat, de hát milyen különös telepátia késztetett volna ekkora tömeget egyforma hazugságra, hacsak nem áll meg a tény, hogy a legtöbben bizony tényleg lekanyarodtak Bergamo felé. Órákon keresztül így ment: Bergamo, Bergamo, Bergamo. Sokan őszintén sajnálták, mások megkönnyebbültek, hogy van jó kifogás; elvinni egy se tudott. Nem hittük el, hogy a hiperforgalmas autogrillben rostokolunk már egy órája. Időnként csak ültünk csüggedten az étteremben. Mi a szar folyik itt. Így múlik el a nap.
      Mulatságos esetek persze itt is akadtak. Például kint ültem az autogrill lépcsőjén, a fejemen széles karimájú, türkiz textilkalap; elég feltűnő jelenség. A közelben parkolt egy turistabusz, a turistahad bent a kávézóban vagy a busz körül frissítette magát, a fiatalabb férfiak persze a nyakukat nyújtogatták felém, ki ez a sötétszőke, türkiz kalapos lány. Egy ideje már figyelemmel követték a kitartó futkározást, a hősies harcot, amit Tónival folytattunk az autók közt, és ahogy a lépcsőn kifújtam magam épp, oda is jöttek páran, hogy elvisznek ők, menjünk velük, nekik rossz nézni ezt a kínszenvedést. És mit gondoltok, kedves olvasók, hová tartott a busz? Bergamo, naná, volt az úti cél. Legyintettem hát, és épp abban a pillanatban kanyarodott be elém az olasz autópálya-rendőrség kocsija, hogy nem győztem befelé surranni az autogrillbe figyelmeztetni Tónit, vonuljunk azonnal fedezékbe. Talán valamelyik autós hívta ki őket, hogy stopposok zaklatják a nyugalmát. Lapítottunk; közben telt-múlt az idő, peregtek az értékes vasárnapi órák.
       Végre találtam két ötven év körüli hölgyet; a járásuk eleganciát sugárzott, ráadásul elegáns fekete kocsiból szálltak ki, sok pénzt nem mertem volna tenni rá én, a másnapos kócos stoppos, hogy nem adnak kategorikus elutasító választ, hanem azt mondják, megkávéznak, és ha még mindig itt leszünk, meglátják, mit tehetnek értünk. Lassan kávéztak, de hát továbbra is mindenki Bergamo felé igyekezett kettejükön kívül, így Tóni is puhítgatta őket a maga választékosabb olaszával, hogy esetleg megeshetne rajtunk a szívük. A két elegáns olasz hölgy végül kötélnek állt; a stopposok képzeletbeli útikalauza lábjegyzetekben beszámolhat ilyen szerencsés fordulatokról. A hölgyek elrendezték a virágládákat a csomagtartóban, hogy beférjenek a bőröndjeink is, majd helyet foglalhattunk a hátsó ülésen, én némileg tartózkodón, mert az üléshuzat is láthatóan sokba került abban a kocsiban. A kocsit vezető hölgy előre figyelmeztetett, hogy csak húszpercnyit tud vinni, mert utána ő is lekanyarodik, viszont legalább elhagyhatjuk a kiakasztó bergamói lehajtót. Csakhogy olasz tempóval a húszpercnyi igen jelentős távnak bizonyult, és délután kettőkor végre nemcsak az átkozott Bergamo tábla maradt mögöttünk, de az autópálya-rendőrség telephelye is, ami persze szintén itt volt a környéken, hogy teljes legyen a peches konstelláció. A hölgy derekasan nyomta a gázt, és amikor húsz perccel később kitett minket egy kisebb autogrillnél, elégedettek voltunk az előrehaladással.
     És innentől kezdve végre felpörgött az addig nyögvenyelős araszolás. Nemcsak úton voltunk, hanem egyenesen sínen: Tóni, megérezve, hogy most jó hullám jött nálam, engem kapacitált a fuvarfogásra, és valóban, épphogy elrendezte a csomagokat a benzinkút kávézójában, én öt perc elteltével már érkeztem is, hogy megvan az újabb menet. Valahogy mindenki rokonszenvezett velem innentől kezdve, az első, de legkésőbb a második megkérdezett alany simán ráállt, hogy elvinne másodmagammal, hozhatom is a bőröndöt. Nemhiába érzem úgy, hogy Olaszország szeret engem, hogy így ellopjam Eszter szófordulatát, akit meg Franciaország szeret. Először Veronáig vitt minket egy afrikai származású úr, elegánsan, öltönyben igyekezett Verona felé így vasárnap kora délután; már több mint 20 éve hagyta el az őshazát (sajnos nem emlékszem, melyik szép országát Afrikának), és időközben lelkipásztorrá avanzsált (alighanem azért a vasárnapi ünnepi ruha). A kocsiban Tóni ült mellette, az úriember hirdette is neki az igét, én meg a hátsó ülésen bambultam, és élveztem, ahogy elhalad mellettem az életre kelt festmény, az olasz táj. Verona előtt szálltunk ki, illetve szinte egyenesen át egy hegyivezető kocsijába, aki Milánóból ingázik hegyivezetni, és Mestrénél kanyarodott le. Porzik utánunk a sztráda, és én nem nézek hátra. Közben a hegyi vezető elmeséli olaszul Tóninak, aki később majd lefordítja nekem, hogy pár éve ugyanazokban a hegyekben túrázott, a Marseille melletti Calanques-ban, ahol mi is jártunk a minap, csak ő több napon át járta azokat a hegyeket, és szívta be a vidék szellemét, éjszakára barlangokban húzta meg magát, és rovarok alkották a táplálékát (vagy hasonló abszurd dolgok, tutira volt itt valami abszurd fordulat, csak az a fránya emlékezet). Búcsúzóul a névjegyét még Tóni kezébe nyomta, mert Tóni kacérkodik a gondolattal, hogy az olasz Alpokba menjen hegyivezetni a közelebbi jövőben, az ilyesmihez pedig nem árt előre begyűjteni a kontaktokat.

 Újabb megálló - reménykedünk egy gyors fuvarban
fotó: Tóni, az országokon átívelő

     Mestrénél a szokásos forgatókönyv: Tóni bent a csomagokkal, én pedig kint vadásztam a fuvart. Itt történt az a fura eset, hogy a parkolóban találomra kérdezgettem azokat, akik épp kijöttek az autogrillből, sajnos most egy hajszálnyit kevésbé látszottak sikerülni a dolgok, és a többedik jelölt, akit mentében megszólítottam, egy BMW-nél kötött ki. Vagyis óvatlanul egy BMW-s arcnál vetemedtem stoppolásra. Ráadásul amint észrevettem a bakit (a stopposok képzeletbeli útikalauza szerint a BMW-sek lepöckölik magukról az embert), nekiálltam suta módon visszakozni, valami olyasmit nyögtem ki, hogy "tudom, nem vagyok valami bizalomgerjesztő, és elnézést, hogy zavartam", amitől persze mindketten zavarba jöttünk, én azért, mert ebből kiderült, hogy "bunkó BMW-snek" nézem, ő pedig azért, mert nyilvánvalóan bunkó BMW-snek nézik; biztosított is nyomban, semmi baj, hogy odamentem hozzá, ő "nem az a fajta", csak most sajnos mindjárt lekanyarodik Mestrénél. Én pedig megkönnyebbültem, hogy kihátrálhattam a kínos helyzetből, elköszöntem és ott is hagytam, némileg szégyellve magam, hogy még mindig sztereotipizálok; mindazonáltal a BMW-sekről alkotott elképzeléseim újraírása egy másik alkalomra halasztódott.
     Nem messze onnan állt egy fiatal pár egy kicsi, öreg járgány mellett (a járgány még álmaim ex-latin loverjéénél is kisebb és régibb volt), őket korábban azért nem kérdeztem meg, mert nem láttam rá reális esélyt, hogy beférjünk a kocsijukba, de mivel látható érdeklődéssel kísérték az autósok közti cikázásomat, odapattantam hozzájuk is, nehogy kimaradjanak a szórásból; még a végén sértésnek vennék, hogy nem tartom őket érdemesnek. A lányhoz fordultam oda - mégsem próbálkozhatok egy férfinál a hölgypartner orra előtt, bármit is akarjak -, és ahogy előadtam a kérést, rögtön láttam, hogy szimpatizál velem. Szerényen úgy válaszolt, hogy nem ő a sofőr, hanem a mellette álló úriember, "my husband", így hát őt kell megkérdeznem. És ezt "my husband", olyan hangsúllyal ejtette ki, ami felért egy összetett mondattal, hogy ez a "my husband" óvja őt és gondoskodik róla, és hercegnőnek érzi magát mellette... és átfutott az agyamon, hogy aligha született meg az a férfi, akit én ilyen hangsúllyal neveznék "my husband"-nek, nem mintha bármi baj lenne a Földön kóricáló rengeteg férfival, csak én sajnos nem úgy vagyok összerakva és szocializálva... Odafordultam a "husband"-hez, aki talán nem szimpatizált velem annyira, ám a felesége óhajaival láthatóan mindig mindenkor szimpatizál, ezért azt ajánlotta, ha beférünk, mehetünk. Tóni és a husband elrendezték a csomagjainkat az amúgy is tömött csomagtartóban, centiken múlt a siker, és már repesztettünk is Trieszt felé. Útközben kiderült, hogy a kis hölgy Thaiföldről származik, és olasz mérnök férjével Vietnamban élnek, és a férj most körülvitte az ifjú arát a szülőföldjén. Az ifjú ara az itt töltött két hét alatt természetesen szívébe zárta Olaszországot, és mosolyogva gondoltam arra, hogy alighanem mi vagyunk a kaland az ő útjukon, a kósza magyar stopposok. A lányból valami megnyugtató, derűs energia áradt, mintha kicserélődtünk volna a bűvkörében ülve, elpárolgott belőlünk minden nyúzottság; mosolygott, kérdezgetett, mesélt az útjukról, örömmel, nyitottan fordulva felénk; alighanem így közelít mindenhez, ami szembejön vele.       Rövidesen egy tágas, csendes autogrillben ültünk Trieszt közelében. Nem volt nagy forgalom így vasárnap késő délután, lógott az eső lába, nemsokára le is esett. Hatot ütött az óra, és én megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy a döcögő indulás után röpke négy óra alatt négy kocsiban átviharzottunk Olaszországon; furcsa érzés volt, mintha átsuhantunk volna felette, pedig minden helyszín, ahol kocsit váltottunk, megérte volna, hogy jobban beleássuk magunkat, és megismerjük egyedi, sokrétű univerzumát. A nagy rohanásban el is feledtem, hogy a délután folyamán többször láttunk "tiroli vadászszerkóba" öltözött csapatokat az autogrillekben, olyanokat, amilyenek már reggel is feltűntek; valaki azt mondta, amikor a kilétüket firtattam, hogy veteránok, és valami évfordulót ünnepelnek. De bővebb felvilágosítást nem sikerült szereznem.
     Szusszantunk egyet tehát Trieszt közelében. Ismét ott álltunk egy határátlépés előtt, ami mindig rizikós, de vasárnap este talán nem lehetetlen, még hazajutni sem; egy nyaralásból hazatérő kocsi simán elvihet. A határátlépés menedzselését előzékenyen Tónira bíztam, itt egészen biztosan nem lenne előny az én opportunizmusom, simán elvéteném, melyik kocsiba érdemes beszállni; itt Tóni megfontoltságára volt szükség. Tehát Tóni ment ki fuvart fogni az esőbe, én pedig békésen néztem bent, a benzinkút kávézójában a meccset a laptévén. A határok problémáját, vagyis hogy sokan fordulnak vissza, sajnos csak tetézte a zuhé, mert a Szlovénia felé igyekvő kevés sofőrön n is nyűgös hangulat vehet erőt. Mégsem ezen múlt, hogy nem értünk haza vasárnap. Tóni ugyanis szerencsésen belefutott egy román autósba, aki elhozott volna egészen Pestig, ha beleadunk a benzinpénzbe (Romániában ugyanis úgy szokás stoppolni, hogy hozzájárulást is adsz), nekünk azonban már nem volt egy petákunk se, vagy csak alig pár euró, ami nem ment hozzájárulásszámba. A román sofőrnek nem esett meg rajtunk a szíve, aki nem fizet, maradhat, ahol van: szívességekből nem lesz kenyér az asztalon - jogos érv, nem vitatom. A tanulság: mindig legyen nálad tartalék az utolsó kilométerekre. Így hát, megbékélve a sorsunkkal, megelégedtünk egy szlovén kocsival, ami Ljubljanáig vitt.

Snitt.

Ui.: Utánanéztem ennek a Bergamónak: a Wikipédia szerint egy város az Alpok ölelésében; egyike lehet a szép olasz városok tágas halmazának, de hogy mi a fene vonzott aznap mindenkit oda, mint egy mágnes, rejtély marad a számomra. Mivel a város nem túl nagy, de ehhez képest van A-csoportos focicsapata és stadionja is, lehet, itt van a kutya elásva.
      

Katapult

     Amikor Marseille-t elérte az első nyári hőhullám, és ezzel együtt ellepték édestestvéreink, a turisták sáskahegyei, jobbnak láttuk karon fogni egymást Tónival, és nekidurálni magunkat a hazaútnak. Belevágni a cirka 1500 km-be Budapest felé, stopposként, az emberek jóindulatára bízva magunkat. Aggodalomnak a csírája sem éledezett bennem, lévén Tóni, az országokat átívelő nagy gyakorlattal rendelkezik az országúti vagabond mesterségben.

 Magunk mögött hagyjuk Marseille-t

     A gördülékeny stoppolás záloga a jó katapult. Hogyan kéne Marseille-ből nekirugaszkodni, hogy jó messzire szökkenjünk, megközelítve a francia-olasz országhatárt? - tanakodtunk. Legéletképesebb megoldásnak a francia telekocsirendszer tűnt, foglaltunk is helyet szombat délelőttre egy Cannes-ba tartó kocsiba (május 11-nél járunk, hogy el ne ússzunk az időben, kedves Olvasók). Egy korunkbeli fiatal pár, bár teljesen más világ, mint mi, vezette a kocsit, és igyekezett Cannes nagyvilági plage-ára, nagyvilági stílben nagy sötét napszemüveget, fehér izompólót és lenge fehér ruhácskát viselve, tökéletes szoliszínnel készülve a napsugárzásra (nehogy szégyenben maradjanak a sápadtság miatt a part illusztris látogatói közt). Amúgy kedvesek voltak persze (udvariasak), sokat nem tudtunk meg egymásról - a telekocsinak nemcsak emberi, hanem üzleti oldala is van, és ezúttal ez utóbbi domborodott ki -, tejeltünk, és kitettek a Cannes előtti utolsó autópálya-pihenőnél. Cseszett hőség. Tízóraiztunk (vagy inkább korai ebéd), majd az árnyékba húztuk a csomagokat. A cél: találni valakit a pihenőt tartók közt, aki elvisz a határon túl, reményeink és álmaink Itáliájába, ami jó pár mérfölddel közelebb húzódik úti célunkhoz (a helyhez, ami jelenleg az otthon címkét érdemli meg).
     Sajnos eddig lökött, ennyire volt elég a katapult energiája, mert a Cannes előtti utolsó autópálya-pihenőnél bizony beragadtunk. Felváltva kérdezgettük Tónival a leparkolókat és indulófélben levőket, elvinnének-e Olaszország felé, de pechünkre mindenki Cannes-ba, de legfeljebb Nizzába vagy a Côte d'Azur valamelyik csillaga felé igyekezett, és a következő lehajtónál elhagyni szándékozott az autópályát. És hozzá olyan kedvesen sajnálkozva néztek, hogy a legtöbbnél elhittem, hogy igazat szól. Elvittek volna többen is a Riviérára, kortól, nemtől függetlenül, még egy egyedül utazó nő is beengedett volna a kocsijába (majdnem el is mentünk vele Nizzáig, de végül meggondoltuk magunk), pedig a stopposok képzeletbeli kalauza szerint egyedül utazó hölgyeknél nem érdemes próbálkozni. Szóval beszippantott a Côte d'Azur örvénye, ami vonzott magához minden arra tévedő autóst, napfényre, vízpartra csábítva, el nem eresztve, mint egy igéző szirén. Több mint két órája vesztegeltünk, és riadtan vettem észre olyan gondolatfoszlányokat átsuhanni magamban, mint "nincs innen szabadulás soha többé".
      Amint meglegyintett a klausztrofóbia szele, tisztán éreztem, el innen, amilyen gyorsan csak lehet, mert ez még a Côte d'Azurnél is fojtogatóbb örvény. Épp új kocsi állt meg tankolni, oda is léptem, egy hölgy és egy úr valahol hatvan év felé, elegáns fekete autó, némileg proccos, esély nem sok, de egy kérdést megér (mint minden). Elvisznek, de csak Nizzáig mennek, döntsünk most, mert fél perc, és csak a hátsó rendszámtáblájukat látjuk. Tónit meggyőztem rögvest, most vagy talán még sok óráig nem, pattanjunk innen már, és pattantunk is be a kocsiba. Nem sok ilyen szeretetreméltó és egymást szerető idős párt láttam, Tónival meg is fordult a fejünkben, hogy talán "ifjú" házasok, mert csak egy ifjú férj várja meg ilyen szerető mosollyal, beszólás nélkül, amíg a felesége az autópályadíj-fizetésnél piszmog, és csak egy fülig szerelmes férj humorizál ilyen melegséggel a hasonló közúti bakikon. Itt felejtődött hippik, nem vitás, akik nem csúsztak el valami szeren, hanem átmentették az élet- és emberszeretetet, át a fogyasztói társadalom buktatóin is. Ültünk a hátsó ülésen, mint puha madárfészekben a fiókák, és repesztettünk Nizza felé az autópályán; Tóniban néha felsejlett az aggodalom, vajon sofőreink tudják-e, melyik a város előtti utolsó pihenőhely, ahol minket ki kellene tenni, de olyan jó az autósülésbe süppedni, hogy ez a kérdés nem zavar sok vizet. Jelzőtáblák, szalagkorlát, út menti fák, majd a nizzai stadion. Közben egy autópálya-pihenő is, de biztos lesz másik a lehajtó előtt.
     Nem volt. A hippipár hirtelen észbe kapott, hogy már az ő lehajtójuk következik... Na, most mi lesz? Az autópályán nem szállhatunk ki, büntetik az út menti stoppolást, fel se igen vesznek, ráadásul. Nincs mit tenni, lehajtanak velünk együtt, és a nagy igyekezet, hogy a cannes-i telekocsival feljussunk a sztrádára, nem hozott tartós eredményt, mert egy várossal odébb már le is tértünk róla, és egyre mélyebbre kavarodtunk a Riviéra bugyraiba. És hiába jeleskedtem az imént a fuvarfogásban - abban, hogyan menedzseljük e letérő utáni kitérőt, csakis Tóni stoppos rutinjára támaszkodhattunk. A kocsiból találomra kipattantunk egy kereszteződésnél, és ugyanazon lendülettel egy buszmegállóban landoltunk. Tóni egy pillantással felmérte a megállóban kifüggesztett térképet: emitt húzódik az autópálya, ahova vissza kell jutni bármi áron, és a busz ebből a megállóból láthatóan a megfelelő irányba visz (én ennyi idő alatt még csak a buszjárat számát silabizáltam ki), és íme fékezett is a busz, ne teketóriázz annyit, Elvi, csak előre céltudatosan, be a többi utassal, nem kell itten jegyekkel bíbelődni... Utaztunk a buszon, elvileg a jó irányba, de hogy pontosan meddig, majd menet közben kiderül... körülöttünk nyaralók tömege, méretes bőröndök, akkor kezdődött a szezon a Riviérán, és úgy tűnik, a nyaralásnak ott is ugyanúgy megvannak a kisszerű, kommersz pillanatai, mint csomagokkal cihelődni a tömegközlekedésen... és láthatóan rajtunk kívül még jó néhányan tekergették aggódva a nyakukat, hogy mikor száll fel ellenőr. Ez lenne Nizza mítosza?, töprengtem, vasmarokkal tartva a bőröndöt a kanyarok közepette. Majd Tóni kibillentett a merengésből, pattanunk Elvi megint, a sarkon láttam egy Tourist Info táblát, ott majd eligazítanak; így hát a busz nélkülünk ment tovább.
     Némi séta után meg is találtuk a tourinformot a vasúti pályaudvaron, elláttak térképpel, és készséggel elmagyarázták, hogy éppen arra a villamosra kell szállni, ami az állomás elől indul fel a dombokra, és a végállomásnál már ott a feljáró az autópályára. Felvillamosoztunk hát a nizzai dombokon, a pálmák és a társasházak között, hogy minél hamarabb elhúzzuk a csíkot, és furcsa volt arra gondolni, hogy alig várjuk, hogy a hátunk mögött hagyjuk a várost, holott alant hömpölyög a Földközi-tenger és a híres sétány, ami elvileg kihagyhatatlan. A végállomásnál nem volt nehéz betájolni magunkat, épp az orrunk előtt kanyarodott el a felhajtó, előtte szupermarket és egy gyalogátkelőhely. A zebra az utolsó pont, ahol az autók megállnak, mielőtt nekidurálják magukat a sztrádának. Tóni vázolta a haditervet: én csak nyomogassam szépen a gyalogátkelő jelzőgombját, hogy pirosat kapjanak a kocsik, feltorlódjon a sor a felhajtó előtt, és ő, Tóni abban a pár (talán egy) percben, ami a piros lámpa előtt rendelkezésre áll, odapattan a sofőrökhöz, hogy nem vinnének-e el minket a legközelebbi autópálya-pihenőhöz... Habár a stoppolás java csak ezután jött, utólag visszanézve kétségtelenül ez volt a legabszurdabb helyzet, amibe keveredtünk (stoppolni egy közlekedési lámpánál az autópálya-felhajtó előtt)... Kedves Olvasók, mit saccoltok, mennyi ideig tarthat egy ilyen akció? Egy óráig, kettőig? Fél napig? Ti vajon mit mondanátok kettő még relatíve konszolidált külsejű stopposnak, aki odaszól a piros lámpánál, hogy légyszi, csak a következő benzinkútig? Hogy mennyi ideig nyomogattam a gombot szorgalmasan, és szaladgált Tóni a piros lámpánál fékező autókhoz, legalábbis a kisebb és kopott járgányokhoz (ilyen is akad Nizzában), mert náluk esélyesebb, vagy épp veregette a fejét egy fába feszültséglevezetésként a zöld jelzés ideje alatt? Tizenöt percig. Tizenöt perc elteltével ugyanis felvett minket egy rém kedves fiatal francia pár, belenéztek Tóni szemébe, és igent mondtak, behajtottak a szupermarket parkolójába, segítettek elrendezni a csomagjainkat, és már vittek is. Két PhD-hallgató, az egyik kémikus, a másik biológus. Alig akartuk elhinni. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy Cannes felé tartottak, visszafele, és annál a benzinkútnál tudtak letenni, ami mellett két órával azelőtt elhajtottunk az előző házaspárral. Látszott rajtuk, mennyire szeretnének többet segíteni, de minket már az is rettentően boldoggá tett, hogy végre haladunk, és ismét láthatjuk a nizzai stadiont az autóból. Kitettek hát a pihenőnél, és megkönnyebbült mosollyal integettünk utánuk, és valahogy jó érzés volt arra gondolni, hogy akad ember, aki kihúzzon a slamasztikából, hogy akad, aki jobb ember nálam (mert bevallom, hogy addig a napig nemet mondtam volna a stopposoknak a piros lámpánál).

 Ismét elhúzunk a nizzai stadion mellett
fotó: Tóni, az országokon átívelő

      A közlekedésben jártas kedves Olvasó nyilván feszülten várja a fejleményeket, tudva, hogy valahogyan még át kell jutnunk az autópálya túloldalára ahhoz, hogy irányba kerüljünk. A pihenő mögött egy park húzódott, és gyerekzsivaj hallatszott, Tóni körbeszaladt feltérképezni a helyet, mialatt én a csomagokkal vártam. Nemsokára azzal érkezett vissza, hogy közelben az átjáró az autópálya felett, csak kerítésen kell hozzá átmászni. Nekiveselkedtünk hát a kerítésnek, átemeltük a csomagokat (jobbára Tóni), felmásztunk, vigyázva lendítettük át a lábunkat a hegyes rácsokon, és hupp, ügyesen talpra érkeztünk. Csak sajnos a kerítést még két további rács követte az autópálya-felüljáró két végén, de persze Tóni erről nem világosított fel előre, jobbnak látta, ha mindig csak az újabb próbatétellel szembesülök... Szóval másztunk, mint a kisangyal (vagy kisördög inkább), majd a felüljárón lehajtott fejjel sunnyogtunk át, nehogy az autópálya-rendőrség figyelő szeme (értsd: kamera) rajtakapjon, de szerencsére nem kapcsoltak le, és a túlsó oldalon sikerrel verekedtük át magunkat a másik rácson is (+ a csomag). Végre a megfelelő irányban álltunk, a Nizza előtti utolsó benzinkútnál, még mindig a riviérai örvény kellős közepén, de gazdagabban ama tapasztalattal, hogy minden relatív, és a rossz helyzetet is meg kell becsülni, nehogy még rosszabbra forduljon.
     Dekkoltunk ismét a melegben, illetve felváltva igyekeztünk felhajtani egy fuvart: egyikünk a benzinkút kávézójában a csomagokkal várt, másikunk pedig a verőfényes napon állta a sarat (vagy inkább a betonból sugárzó hőt). A nizzai kalandból okulva szigorúan olasz kocsikra specializálódtunk, most már meg kell lépni az ugrást a határ túloldalára. A Riviéra örvénye nem enyhült, szombat délután négykor még mindig csak befelé szívta a jónépet, az arra vetődő olaszok is mind Nizzába vagy valamelyik másik városba tartottak a Côte d'Azurön, így sajnálattal (vagy anélkül) sorra nemet mondtak. Nem telt el sok idő, fél óra ha lepergett, én türelmesen támaszkodtam a könyökömre a kávézó egyik asztala mellett, amikor jött Tóni, hogy máris megvan a fuvar, kifogtuk az aranyhalat. Meglepetten pislogtam: ekkora mázli csak a nyugodt esélytelenek ölébe hullhat. Két olasz fickó, provence-i nyaralásukból hazamenőben, befogadott a kocsijába. Atyaég, ha nem szombaton, hanem csak vasárnap indulnak haza, vagy épp másik megállóhelyet választanak.... talán időtlen időkre megrekedünk - szaladt át bennem a gondolat, ahogy beszálltam, és ekkor fészkelte be magát a szívembe a bizonyosság, minden rendben lesz a végén. Minden elrendeződik, ahogy kell. Talán ha a hippipár kitesz ennél a benzinkútnál, azóta is itt várunk, míg meg nem érkezik végre ez a kocsi... Így legalább volt közben egy kis action, hogy legyen miről írni.
      Úton voltunk megint, kényelmesen hátradőlve, táblák, szalagkorlát, összevissza előző autók, és ismét a nizzai stadion, és magamban fohászkodtam azért, hogy ne kelljen újra látnom, ne csak aznap, de az elkövetkező néhány hónapban sem, mert ennyiszer épp elég volt. Átadtam magam a felszabadultságnak, mintha valóban kirepültem volna egy fojtogató örvényből, ami régóta megbéklyózott már, és éppen akkor, amikor azt hittem, végleg fogoly maradok, valami csodának köszönhetően engedtek a fizika törvényei. Mosolyognom kellett azon is, ahogy a két olasz fickó rendelésre hozta az "olasz férfi sztereotípiát", akár álmaim ex-latin loverje mellett is ülhettem volna, először a sebességkorlátozáson majréztak, hogy vigyázni kell, nehogy bírság legyen a vége a száguldozásnak, de persze közben becsülettel nyomták neki, ahogy egy olaszhoz illik, vagy amikor Tóni csokoládéval kínálta őket, pironkodva mondtak nemet, mert a vakáció és a habzsolás után most majd a fogyókúra ideje jön el (holott az egyikük kifejezetten keszeg alkatú volt). Egyszer valaki azt mondta, ha a hibáival együtt szeretünk valakit, szeretjük csak igazán, és akkor valahogy nagyon szerettem ezekért az apró gyarlóságokért az olasz férfiakat, kollektíven mindet (nemcsak akkor, egyébként is).
     Elhaladtunk a pazar látkép mellett, ami odafele úgy lenyűgözött, a dombok és hegyek között kanyarogva, ahonnan látni a Földközi-tenger kékjét, mint völgyből megnyíló végtelent.
     S közben az olaszok ontották a szót, és Tóni sem maradt alul, hisz neki is sok kalandja akadt már, olasz vidéken is. Megtudtam például, hogy Milánóban annyi a kocsi, hogy ad hoc módon intézik a parkolást, senki nem kap a szívéhez, ha elállja egy másik kocsi elől a kijutást, vagy rálóg az útra, a járdára; a parkolók mindenféle szabálytalan alakzatokat vesznek fel. Ha a helyzet úgy kívánja, odébb lökik, tolják az útban levő többi verdát, hogy a sajátjuk is beférjen a parkolók közé. Tulajdonképp a parkoló milánói autók a káoszelmélet leggyönyörűbb megvalósulása (legalábbis egy fizikus vagy matematikus nem tud meghatottság nélkül beszélni róluk). A kocsikáosz mindazonáltal felvet néhány gyakorlati problémát, amit a milánói városvezetés egyidőben úgy próbált orvosolni, hogy egyik héten a páros, másik héten a páratlan rendszámú autóknak engedélyezték a közlekedést. Csakhogy e rendelettel épp az ellenkezőjét érték el, mert a furfangos olaszok egyszerűen vettek még egy kocsit páros/páratlan rendszámmal, hogy mindkettő legyen, és végül kétszer annyi kocsi gyűlt fel, mint azelőtt.
     Közben elhagytuk Genovát, végre a hátunk mögött maradt a Côte d'Azur, és megbocsátottam a gonosz tréfát, amit űzött velünk; kibontakozott szívem csücske, az olasz táj, a hegyekkel, a gerincükön büszkélkedő városokkal, a templomokkal, várromokkal. Lassan árnyékba vonta a látképet a lemenő nap (jó pár órát haladtunk, ami olasz tempóval jelentős táv), és amikor megálltunk szusszanni egy autogrillnél, kedvesen azt mondtam az egyik olasznak a hegyek mögött lemenő napban gyönyörködve, hogy számomra Olaszország Európa legszebb országa. Valóban szép, helyeselt, bár egy dolog idelátogatni, és egy másik itt élni, mert a szemük láttára válik rommá az egész ország, fonnyad el, ami virágzott, és ha így megy, csak önmaga kísértete lesz, mint a Forum Romanum. Igen, erről hallottam én is, de nem akartam akkor szót vesztegetni erre, nem akartam beengedni e borús tényt abba a felhőtlen pillanatba, amikor úgy érezhetem, végre megállapodhatok egy lélegzetvétel erejéig. Nem volt kedvem tökéletlenségekkel szembesülni.
       Közben Tóni végigzongorázta magában az opciókat, hol szálljunk ki, és merre vegyük az irányt, legfőképp hogyan kerüljük ki a másik Kharübdiszt, Milánót, ami még a Riviéránál is erősebben szív befelé, és csak a véletlenen múlik, melyik irányban vet ki magából, a megfelelőben vagy egy vakvágányon. Meghánytuk-vetettük a dolgot az olaszokkal, és kiszálltunk egy útelágazásnál, egy városban, amelynek nevét azóta elnyelte a feledés.

Snitt.
       

"Ne vezess gyorsabban, mint ahogy az őrangyalod repülni tud"

     Uppsz, már itt az újév, és én még mindig adós vagyok a történet végével, hogy hogyan jutottam el a bolognai reptérre november közepén... Ott hagytam abba, hogy az urbinói kirándulás végén az öreg Fiat olyan hangokat adott, mintha Ferrarinak képzelné magát... Ez pénteken történt, az én gépem szerdán hajnalban szállt fel. Hétfőn este, amikor talán nem motoszkál annyi rendőr az utcán, aki lecsaphatna a valójában nem menetképes kocsinkra, elhajtottunk egy autószerelőhöz. Álmaim latin loverje a körülményekhez képest igyekezett halkan közlekedni, nem beletaposni a gázba, "attól csak duplaúgy szól", de alighanem mindenki felkapta a fejét, aki mellett elhajtottunk, és kilesett az ablakon; tiszta skizofrénia, "azt hittem, Ferrrari, pedig csak egy ősöreg Fiat...".
     A szerelő becsületére legyen mondva, hogy becsületes volt velünk, és elmondta, a kipufogócső-csere, amire szükség lenne, felettébb pénztárcasorvasztó, sokkal kevesebbre jön ki, ha megfoltozza azt a csövet. De persze ez szerdáig nem kivitelezhető... Így hát hazasomfordáltunk az öreg Fiattal. Mondanom se kell, a parkolásnál valami történt a kormánykerékkel, mert álmaim latin loverje arról kezdett panaszkodni, hogy komoly fizikai erőkifejtést igényel elfordítani, egyelőre még mozog, de ki tudja, nem fog-e bekrepálni vezetés közben, épp amikor szükség lenne rá... Le is vezette, mi lehet a baj mechanikailag, de én már fel nem tudom idézni; autószakértő olvasók nyugodtan csillogtassák a tudásukat.
     Persze olyan korai időpontban, amikor biztonsággal kiértem volna a reptérre, nem ment vonat Forlíból Bolognába, így hát szerda hajnalban a hörögve vegetáló Fiattal vágtunk neki az útnak. Hivalkodó hangzavarral, de normál tempóban (értsd: normál olasz tempóban) hajtottunk a sztrádán a kamionok közé bújva; szerencsére rajtuk és rajtunk kívül nemigen süvített más az úton. Álmaim latin loverje örült, hogy nem kell sokat kanyarodni a bicepszpróbáló kormánnyal. Elrejtett minket a sötét, és én még poénkodtam is, amikor már remélni mertem, hogy célhoz fogunk érni, hogy a rendőrök csak akkor érnek munkába, amikor álmaim latin loverje kitesz engem a reptéren, és a reggeli kávéjukkal bőven elpepecselnek addig, amíg ő hazahajt. De korai volt az öröm, mert álmaim latin loverje közölte, hogy per pillanat nem az a legaggasztóbb, hogy rendőrök kapnak karmaik közé, hanem hogy fura érzete van az autónak, mintha az alkatrészek nem úgy és ott lennének, ahol kéne, mintha bármelyik percben széteshetne alattunk a kocsi. Én pedig arra gondoltam, ahogy egymás után húztak el fölöttem a táblák, kezdem megszokni, hogy ahányszor csak Olaszországba tévedek, (értsd: száz százalékos gyakoriság születésemtől fogva), nem lehet kikerülni, hogy valami olasz úton veszélyes helyzetbe ne keveredjek, és biztos vagyok benne, kedves Olvasók, hogy veletek is ez a helyzet, még ha nem is vesztek észre minden hajmeresztő manővert, ami az olasz utakon körülöttetek zajlik, és aminek hatósugara titeket is elérhet. A pillanat törtrésze alatt.
    Persze azért rendben, mármint a körülményeinkhez képest rendben bekanyarodtunk a reptérre, és azonnal el is árulom, hogy álmaim latin loverje is épségben parkolt otthon kerékfordultával, mielőtt a rendőrök felocsúdtak volna a reggeli kávézásból, hogy mi ez a dobhártyarezgető zaj. Az autószerelő azóta helyrepofozta a kipufogócsövet, a kormánykerék rugalmassága magától visszatért. Mondanom se kell, a mosdókagyló, amit az Urbinóhoz közeli fürdőszobabútor-gyárban felejtettünk, azóta is várja, hogy álmaim latin loverje végre gondjaiba vegye. Én megértem: a szegény, rettentően öreg kocsi, a macchina vecchia vecchia megszolgálta a békés nyugállományt, és hogy csak kisebb utakra zargassák, ha feltétlenül szükséges. A mosdókagyló hazakerül majd, ha kerül egy új kocsi. Senza correre.

Una notte a Napoli

     Azért kellett Rómából kitérőt tenni Nápolyba, hogy ha már csak kétórányira vagyunk Nápolytól, ugorjunk el és fuvarozzunk haza egy barátot Forlíba; a Nápoly–Forlí táv egyébként hatórányi vezetés.

      Nápolyt már messziről felismerni jellegzetes szagáról, amit az út mentén heverő szemét bocsát ki, ugyanis Nápolyban és a környékén minden négyzetméteren szemét hever az út mentén; nem tudom, hogyan szervezik a szemétszállítást, de mintha az lenne arrafelé a habitus, hogy mindenki elhajítja, ami a keze ügyében van, és épp feleslegessé vált. Álmaim latin loverjével a városba érkezésünk után azonnal szűk utcákba tévedünk, ahova nem is értem, hogy fér be a mi kicsi kocsinknál nagyobb autó, és ahol egymáshoz közel érő erkélyekről lóg a mosott ruha. Nagy foltokban mállik a vakolat az épületekről. Csalinkázunk a kis utcákon, amikről csak este derül ki, hogy a nápolyi gettóháromszög egyik sarkát alkotják, ahol a maffia dirigál.
      Azt írtam, Rómában farkastörvények, a túlélésért folytatott opportunizmus uralják a közlekedést, nos, Nápolyban tovább fokozódik a helyzet. A kereszteződésekben az megy előre, aki – mer. Aki gátlástalanabb, aki képes lenne egy szó nélkül átgázolni a másikon és továbbhajtani, a gyengébb pedig – fékez. Mindenki halad, ahogy tud, ahol épp szabad rést lát, vagy ahogy a vakmerősége diktálja. Két autó találkozását nem irányítja más, csak a folyamatos ökölharc, ami Nápoly utcáin zajlik; itt nem a jobbkéz-szabály, hanem a jobbhorog-szabály érvényes.
     A sugárúton sem haladunk gyorsabban, mint a szűk gettóban, nem nekünk való és nehezen is vesszük fel a nápolyi ritmust. Dudálnak és kerülgetnek, pedig tökölősnek az észak-olasz autósok sem mondhatók. Valahogy csak elevickélünk egy zárt és ellenőrzött parkolóig, mert a kocsi számára a nyitott parkoló nem életbiztosítás. Pompei nem fér bele az időbe, de a Nápolyi Nemzeti Múzeumban is akad sok érdekes lelet. Például a márványszobrok, melyek tógáját alabástromból faragta ki a művész; ha épp nincs jelen teremőr, tapogatom a márványt és az alabástromot, és nem érem fel ésszel, hogy ütött a kőbe ilyen csodás redőket a szobrász. Akad egy-két teremnyi eredeti ókori festmény, igazi festmény konzerválódott színekkel, no meg sok mozaik, köztük egy Nagy Sándort ábrázoló, pont az, amelyik a középiskolai történelemkönyvemben illusztrációként szerepelt a Nagy Sándorról szóló fejezethez. Meg vagyok hatódva. Van egy rakás fallosz is. Ókori falloszszobrocskák, megtöltenek egy termet, a vitrinek mögött a legkülönfélébb variációk, csüngőkkel, szárnyakkal, mindenfélével, ami csak kifejezheti és előhívhatja a fallosz mágikus hatalmát.

     Nápoly egyik legbiztonságosabb lakóparkja a Parco Vesuvio, biztonsági zár, halálbiztos kerítés, egy több utcányi komplexum, mindenkinek, aki nem akar rettegésben élni, legalábbis nem a maffiától, és persze meg tudja fizetni. Sok erkélyről egyenesen a Vezúvra látni, no meg a panelsorokra, amiket a nyolcvanas évek elején húzott fel sebtiben a városvezetés, amikor egy földrengés után rengetegen maradtak hajléktalanul. A Vezúv egyébként is szinte mindenhonnan látható, ott magasodik méltóságteljes türelemmel, hatalma teljes tudatában; lehetetlen elfelejteni.
     A maffia jelenleg a legvalóságosabb fenyegetés Nápolyban. Bár ki hogy interpretálja. A komolyabb vállalatok költözőre fogják, hülyék lennének az államnak és a maffiának tejelni egyszerre, ők nem a lokálpatriotizmusból élnek. A felnövekvő generáció, főleg a hátrányos helyzetűek nem is látják perspektívának, hogy a hagyományos cégeknél robotoljanak, pláne, hogy a cégek egyre fogynak; sokkal könnyebben jön pénz a maffiából, meg ha elemelik a legközelebbi turista táskáját, ők Pompei miatt így is, úgy is jönnek. Nápolyban a maffia ugyanúgy válik az élet szerves részévé, ilyen vagy olyan módon, mint kis hazánkban az adósság. Életforma.
     Este egy népes nápolyi családdal a Vezúvra megyünk vacsorázni; a merész nápolyiak ugyanis házakat, éttermet és mindenfélét vájnak a Vezúv oldalába, persze amíg a hegy le nem pöcköli őket. Lassan sötétedik, és az étterem teraszáról pazar kilátás nyílik az egész Nápolyi-öbölre, az öböl ölelésében ringatózó tengerre, amit lassan elvesz előlem a sötét. Miután a kilátás oda, a nápolyi nőket nézegetem, szépen öltözött, de mind testes és csúnya, ezt rosszindulat nélkül állítom. Az étterem árai abszolút barátiak, magyar szemmel is. Álmaim latin loverjének atyai barátja, akit másnap fogunk hazafuvarozni, és aki itt rangidős lévén a családfő, ellentmondást nem tűrően Margherita pizzát rendel mindenkinek, két óriásit. Szombat este lévén tömve a hely, nagy a hajtás, jócskán várni kell, mire a pizza megérkezik. És akkor kezdődik a botrány. A pizza ugyanis alig langyos, és mindössze három bazsalikomlevél árválkodik rajta, holott a nápolyi jóbarát a rendeléskor utasításba adta, hogy a pizza hetven százalékát borítsa bazsalikom. A pincér azonnal szól az üzletvezetőnek, aki, miután a nápolyi család emelt hangon szóvá tette panaszait, ahelyett, hogy fülét-farkát behúzva felajánlana még egy pizzát ingyen, egyszerűen visszaordibál, és olyan ordítozás kezdődik az asztalunknál, hogy álmaim latin loverjével csak pislogunk, bár roppantul jól szórakozunk a jeleneten. Szóval nagy a hangzavar, mindenki minket néz, az üzletvezető olyasmivel érvel (vagy inkább hadonászik), hogy nem ő felelős a konyháért (akkor ki, már elnézést), de miután mindenki kiüvöltözte, ami a szívét nyomta, csak megesszük a pizzát. Naná, órák óta éheztünk. Már a számlát hozzák, és láthatóan azzal is támad némi bonyodalom, bár azt nem a felszínen, hanem az irodában intézik el.
     Álmaim latin loverjének atyai jóbarátja szerzett nekünk szállást egyik barátjánál, aki fiatalkorában hivatalos birkózóként kereste kenyerét, és a lakása egyik szobájában kifüggesztett fotón megcsodálhatjuk izmos felsőtestét, illetve amilyen fénykorában volt a felsőtest. De addig hosszú út vezet, a nápolyi jóbarát nápolyiasan vezet, de rém rosszul navigál, ráadásul elvből utálja a GPS-t, így a maradék két sarkát is megjárjuk Nápoly gettóháromszögének, mire célhoz érünk, ami velem, világosbarnával, de itt: szőkével a hátsó ülésen nem épp életbiztosítás.
      Eltelik az éjszaka, és másnap már megkönnyebbülten süvítünk az autópályán álmai latin loverjével, hogy a Parco Vesuvióból felvegyük az atyai jóbarátot. Álmaim latin loverjének feltűnik, hogy furán kitérnek előlünk a rivális kocsik, flottul haladunk, senki meg sem kockáztatja az összeütközést, aminek az lehet az oka, szerinte, hogy előző napi szállásadónktól ajándékba kaptunk egy virító madonnás karkötőt, ami a színes ruhákkal, amiket álmaim latin loverje viselni szeret, alighanem maffiózó benyomását kelti, ráadásul ott ülök mellette én, világosbarna, de itt: szőke hajjal, a nápolyi nőkhöz képest tizenhat éves bambinának tűnve, karomon a madonnás karkötővel; egyértelmű, hogy a mi utunkból jobb, ha mindenki szétspriccel. Bánjuk is, ha oda a renoménk, legalább hamarabb érünk ki ebből a bolondokházából.

Eszeveszett

     Róma lefényképezhetetlen, festmény és képeslap formájában megörökíthetetlen, pláne leírhatatlan. Róma esszenciáját csak tapasztalással lehet megérezni, bele kell bújni, a részesévé válni, hogy felfogjuk legalább egy részét; kiismerni nem lehetséges.
     Róma a történelem gigantikus hordaléka. Mondhatnánk úgyis, hogy minden magára adó korszak rajta hagyta a nyomát, amelyik nem, az nem bizonyult elég kifinomultnak; egy (európai) korszak maradandóságának kritériuma a római jelenlét. A belváros térképén szinte minden névhez egy rakás mélyre hatoló jelentésárnyalatot fűzhet egy művelt polihisztor, oldalnyi lábjegyzetet az európai kultúrtörténetből halászott asszociációkból. A régi városközpont 2000, a modern városközpont 200 éves, foglalta össze egyszer egy olasz a római távlatokat, egy korábbi látogatásomnál.

    Szimpla utcasarkokon, épületek aljában ókori romokba botlunk, na jó, inkább rájuk bukkanunk, mert a romokat gyakran elkerítik, így a fizikai kontaktus (így a botlás is) megvalósíthatatlan; egy-két oszlop itt nem nagy extra, csak számunkra, turistáknak, akik képesek vagyunk fizetni azért, hogy lerójuk kegyeletünket egy ókori ciszternánál. Sétálgatunk a szűk utcákon, és ahogy oldalra fordítjuk a fejünk, bevillan a Colosseum; vajon mennyi ideig kéne itt élnem, hogy ne dobbanjon meg a szívem a láttán? Rómában egy átlagos templom, ami csak úgy áll az utcán két épület közt, akkora, mint bármely más városban egy katedrális, és a számuk annyira rúg, hogy önálló várost lehetne belőlük alapítani; alighanem így élték ki gyűjtőszenvedélyüket a pápák – ki-ki a maga nívóján. Időnként hallok egy-két szerencsésről, aki a szarvakkal ékesített Mózes-szoborba vagy Szent Teréz eksztázisába botlik valamelyik templomban, szóval minden adott a kincskereséshez. A rómaiak különös vonzalmat érezhettek az obeliszkek iránt, mert tele van velük a város, minden valamirevaló piazzán állnia kell egy eredeti egyiptomi obeliszknek, Piazza Navona, Piazza di Popolo, Piazza della Minerva, a Pantheon előtt, a Borghese-kertben és legfőképp a Szent Péter téren, alighanem ez utóbbin a legmagasabb; a műkincsáramlást már az ókorban is (amikor a relikviákat átszállították) pártolta a politika; a szellemi kincsekhez kevéssé férhettek hozzá, vagy kihámoztak belőlük annyit, amennyit fel tudtak fogni.
     Az utcakép maga a káosz, mintha a várostervezők lazán egymás mellé hajigálták volna e sok remekbe szabott épületet és templomot, ahogy esett, úgy puffant, ráadásként némelyikre rádobtak volna egy díszes erkélyt vagy korlátot, hogy ej, ne legyen már olyan csupasz. A káosz beburkol, beolvaszt; az örökké nyomunkban és lábunk előtt járó déli napfény és a benne sütkérező, épületekre kent sok sárga árnyalat meleggel tölti meg Róma zűrzavarát; olyan ez, akár a hangulatai közt ingadozó, kiszámíthatatlan nő melegsége; az őrület határán egyensúlyozik.

     A város közlekedését nem a KRESZ, hanem farkastörvények uralják. A sávokat nem kell komolyan venni, pláne nem a motorosoknak; parkolni mindenki úgy parkol, ahogy tud, akár az úttestre lógva (magyar szemmérték szerint), sőt, a pofátlanabbjának meg sem kottyan elbarikádozni egy másik kocsit, ha úgy jön ki a lépés (vagy a hely). A gyalogátkelőhelyeken a piros lámpa csak két másodpercre vált zöldre, utána rögtön sárgába csap át, mintha figyelmeztetne, átkelhetsz, ha akarsz, a saját felelősségedre. A haladást az idegen számára érthetetlen szabályok alakítják, nem is szabályok, hanem a helyzet, a bizonytalansági és valószínűségi faktorok kimenete, amihez nem logika kell, hanem merész beleérzés.
     Pár nap alatt kikészít a zabolátlanság, a hőségről nem is beszélve, agyonnyom a szépség és grandiozitás, és az izgágaságig túlpörög bennem a vibrálás, amiben az átlag római él, tülekedik, még a mandulafenyőkben is hangosan zizegnek a rovarok, hihetetlen hogy az olasz rovarok ugyanúgy decibelekkel hangosabbak a külhoni rovaroknál, akárcsak az olaszok a külföldinél. Megkönnyebbülök, amikor estére a hektikus és nyüzsgő városból csak ezek a mandulafenyőben zizegő rovarok maradnak (épp elég az is), legalábbis a külvárosban. Végre kienged a szorítás, a túlpörgés miatti feszültség, ahogy az ellaposodó, sötétzöld lombkoronák sorát nézem a mélykék égen, ami megnyugtatóan kék és nem óhajt befeketedni, és a mélykék égen a telihold fehér korongját. Pár nap után túltelve és fuldokolva csak arra vágyom, hogy a hátam mögött hagyjam végre a tébolyító várost, amit ugyan bolondulásig szeretek, legjobban az összes európai metropolisz közül, de tudom, együtt élni képtelen lennék vele. Ám utoljára mindig visszapillantok, és előre tudom, mit nézek meg legközelebb, amire ezúttal nem került sor, mert Róma évtizedek múlva is visszavonz majd és előás egy még felfedetlen darabot évszázadokon át halmozott kincseiből. Fenébe, elfelejtettem érmét dobni a Trevi-kútba, pedig a babona szerint az a visszatérés záloga. Mindegy, csak menjünk; arrivederci.

Úton

     Álmaim latin loverjének – saját véleménye szerint – olyan régi autója van, hogy rajta kívül más olasz nem merészkedne vele az útra. Érzései szerint valahányszor leelőz valakit az autópályán, mindig gyorsítani próbálnak, mert ne már, hogy egy ilyen tragacs többet tudjon a termetes csilli-villi autóknál. Az én szememet nem bökte ki ilyen atrocitás, bár lehet, nem vagyok elég kifinomult az olaszok országúti játszmáinak letapogatásához. Különben is, nekem megfelel a kicsi kocsi, rövid keresés után a pozíciót is megtaláltam, hogy kinyújtóztassam hosszú lábaimat az anyósülésen. Az autó korát nem tudnám megállapítani, nem vagyok naprakész autós piacból, a fő, hogy guruljon; valahogy így viszonyulok a mobiltelefonomhoz is: addig használom, amíg működik, és utána is a legolcsóbbat veszem, nem költök rá többet a szükségesnél; villogni nem tudok az ósdi telefonommal, de húzzák le a gyártók azokról a bőrt minden újításnál, akik azt hiszik, a legújabb kütyü nélkül nem lehet imponálni.
     Olaszországban autózni maga a szabadság mámora. A közlekedési szabályok inkább fakultatív iránymutatásként értelmezendők, minél délebbre megyünk, annál inkább. Forlí környékén tapasztaltam, hogy ahol a város szélén egy adott ponton sebességmérő leselkedik (autovelox, ahogy az olasz táblák jelzik az autópályán, mert kötelező előre jelezni a sebességmérést, hogy az óvatlan olasz autósok felkészülhessenek), mindenki lelassít az előírt sebességre, majd a mérőn túlhajtva már gyorsít is vissza a közlekedési sebességre, amin haladni illik; aki nem így tesz, azt megdudálják. Az olasz közlekedés felettébb dinamikus, az arany középút keresése aközött, hogy a lehető leghamarabb érjünk célhoz, ám figyelembe vegyük, hogy a szabályokat nem véletlenül hozzák, hanem a balesetek elkerülése érdekében, tehát jó támpontot jelentenek az útviszonyok értékeléséhez. Persze rengeteg a baleset, az arany középút megtalálása az olasz sztrádán legfeljebb az ideák világában létezik. Tudni kell manőverezni.
     Az olasz vezetői stílus mondhatni apáról fiúra száll. Autósiskolába lehet járni, de nem kötelező; az olaszok megtanulhatnak maguk is vezetni – e szabály implikálja, hogy van, aki megtanítsa őket, egy idősebb rokon vagy barát átadja tudását valahol kinn a határban –, vizsgát tenni azonban mindenkinek kell, és a vizsga ára elég borsos (bürokráciával 100-200 euró), szóval nem árt úgy elmenni, hogy az ember tényleg tud, méghozzá annyira, hogy a vizsgán bemutassa az olasz KRESZ tiszteletben tartásával kivitelezett vezetői opportunizmust, ugyanis az úton a vizsgabiztos jelenlétében is életben kell maradni; aki erre a mutatványra képes, bízvást beavatást nyerhet az olasz sztrádalovagok sorába.
     Az olaszok büszkén ragaszkodnak hagyományaikhoz. Ahogy a vezetői tudást, úgy a régi utakat is átadják a következő generációknak, akik bizalommal maradnak a régi, bevált nyomvonal iránt. Emilia Romagna régió például az ókori Via Aemilia útról kapta nevét, ami Rimini és Piacenza közt vezetett, és vezet ma is leaszfaltozott formában, vagy ott van a hasonló múltú, teherbírású Via Flaminia Rimini és Róma közt; kevésbé szélesek az autópályánál, de a legpraktikusabb irányban haladnak. Mint írtam, az olaszoknak úgyis megvannak a trükkjei, hogy begyorsítsák a keskeny utakat.
     Opportunistának lenni, de azért élni hagyni a másikat is; valahogy csak kiegyenlíti egymást a sok törtető az olasz utakon. Teljesen más taktika szükségeltetik a vezetéshez az ország északi, és más a déli részeken, aki északon jól vezet, délen elveszett sofőr, délebbre haladva ugyanis a dinamizmus átalakul valami egész mássá. Fokozódik az opportunizmus, de erről később.

Egy hölgy arcképe

Roberto Dughetti: Firenze látképe
(forrás: commons.wikimedia.org)

     Úgy érzem, Firenze régóta a bőröm alatt lapul, a sok festmény plántálhatta oda, amit mindenféle kiállításon láttam a sok rajongótárstól, aki ugyanúgy a hatása alá került. Firenzét meg lehet örökíteni távolról, a rálátást valamelyik hegyről, de vászonra lehet vinni bármelyik balkont, árkádot, sőt, házsarkot és tetőcserepet is, kis részletben és nagy egészben egyaránt benne rejlik Firenze magja és titka. Firenze vajsárgába burkolja testét, pontosan olyan színbe, amilyenné a napon megolvadt vaj válik, és tudván, hogy eme öltözetet a zöld szín emeli és egészíti ki legszemetgyönyörködtetőbben, Firenze különösképp szereti zöld zsalugáterekkel ékesíteni magát. Szabálytalanságból kovácsol maga körül zabolátlan aromát: nincs két azonos magasságú szomszéd ház, erkélyeket növeszt minden szabad résbe, szeszélyesen pakolja egymás mellé a pillanatnyi ihlet formálta épületeket, csak az árkádokhoz ragaszkodik, mint visszatérő motívumhoz, hogy legyen, ami egybefűzi a kavalkádot. Ha nevezetes alkalomra készül, sutba dobja a vajsárga-zöld színharmóniát és a formák rafinériáját, helyette grandiózus templomokat emel, tornyokkal, kupolákkal, szobrokkal, ahogy illik, és jellegzetes ünnepi mintával díszíti őket, mindet azonos stílusban, fehér alapon zölddel rajzolt négyzetek és boltívek lánca, árnyalni kevés vörös szín megengedett, némi csipkehatás és oszlop díszítésül, plusz lehetőleg grandiózus bejárat, de az összkép mindenképp maradjon a fehér-zöld-némi vörös elemekből összerakott gigantikus geometrikus építmény.

     Nem hittem volna, hogy rajtam kívül rengeteg más marha választja a forró nyarat egy olasz város meglátogatásához. Tévedtem, Firenzében egymás lábán taposnak a turisták. A hőség már június végén akkora, hogy a firenzei nemzeti könyvtárból nem lehet kikölcsönözni az épület legfelső szintjein tárolt anyagokat, mert nincs ember, aki a tető alatti forróságban hozzájuk férne. A belvárosi közlekedés szabályozhatatlan káosz: a szűk, cérnavékony járdájú utcák keskeny úttestén csapatostul flangálnak, fényképeznek a turisták, rámenősen csengetve kerülgetik őket a kerékpárosok, akik különösebb problémázás nélkül behajtanak menetiránnyal szemben is az egyirányú utcákba, és az egész tömeg felsorakozik a cérnavékony járdára, beleértve a bringást is, amikor hátulról felbukkan, lassan, türelmesen araszolva előre egy autó; gondolom, csak az merészkedik nyáron kocsival Firenze belvárosába, aki nem talál más lehetőséget a célpontja megközelítéséhez, és ha már így esett, nyugalmat erőltetve, felelősségteljes asszertivitással igyekszik célhoz érni.

     Firenze már csak egykori dicsőségéből él ugyan, de még mindig pompásan megél belőle. Erényeit, előnyeit megőrizte, és hagyta, hogy a sallangok lekopjanak róla – az évszázadok gazdag, érett nővé formálták, akinek minden apró ránca, részlete, összes odatapasztott balkonja és málló oszlopa izgalmas történetek tanúja. Első találkozásom lévén Firenzével nem hagyom ki az Uffizit, a zöld bőrszín, kék ruhák, pufók puttók és fénycsóva előtt repkedő madarak e mérhetetlen tárházát, a végtelenségig ismételt motívumok gyűjtőhelyét, ami, kerek perec megmondom, számomra inkább fárasztó, mint lenyűgöző, és alighanem csak annak izgalmas igazán, aki ért vagy a festői bravúrok, vagy a jelképek nyelvén. A Vénusz születése előtt szembesülök mítosz és valóság örök elhajlásával, mert Botticellinek lógnak bizony jobb művei is a teremben, még ha Giuliano Medici dicső szeretője alakította is Vénuszt a fő attrakción; gondolom, a hölgy emlékét is ápolták a hírveréssel. Hódolok hát Firenze régi dicsőségének, egy dombról csodálom a látképet és elérhetetlenségét, és minden sarkon, kiszögellésen, ereszcsatornánál elámulok szemet igéző, ékesszóló vonásain.

     Mint mondtam, Firenze még mindig, és alighanem az idők végéig pompásan megél régi dicsőségéből. Miként a két éjszakára szállásunkat adó panzió idős tulajdonosnője is, aki egy egész nagy épületet örökölt a belvárosban, lehet, már panzióként örökölte vagy azzá alakította, a lényeg, hogy ölébe hullt a jövedelemforrás, és nem kellett sokat tépelődnie az életpályáján; annak a bizonyos utcának azon épületében élte le életét, évtizedek óta fogadva a sok üdülőt, nyaralót, maga nem jutva el sehova, miközben eljut hozzá az egész világ, nem látva egyebet a néhány belvárosi utcánál és mégis látva eleget. A hölgy vállát nyomja a panzió minden gondja, a takarítás szervezése, az adózás meg a többi kalamajka, ami spontán módon óhatatlanul kialakul. A férje és a fia nem túl tevékenyek – a donna és a panziója jó hozománynak bizonyult, az tuti. A hölgynek nem kell messzire mennie az izgalmakért, utolsó esténken például az egyik szobát kirabolták egy másik szoba lakói, még jó, hogy nem minket, elemelték a pénzt, bankkártyát, mindent, ami ért valamit, aztán le is léptek, a tulajdonosnő meg hiába próbálta bevasalni a pórul járt lakóktól a szoba árát, pedig nyomatékosan igyekezett fizetésre bírni őket, de ha nincs miből, hát nincs. A signora végül kihívta a rendőrséget, talán azt várta, hogy kirázzák a pénzt a vendégeiből, de amint fény derült a mellékkörülményre, vagyis hogy a szálláson történt a lopás, a rendőrség a panzió ellen kezdeményezett átfogó vizsgálatot.