Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. augusztus 29., csütörtök

Speed

     Mélyen bent jártunk már Olaszországban, amikor kiszálltunk a kocsiból egy városban, amelynek nevét azóta elnyelte a feledés. Lomha szombat este egy eseménytelen, nagyra nőtt faluban, súgta az impresszióm, érkező és távozó autók ritmusa az autogrillnél, az út túloldalán bandázó fiatalok, fülsértő hörgéssel artikulálják a dallamos olasz nyelvet, a helyi vagány csávók, mondatja velem a malícia. Egy rövid ideig még próbáltunk fuvart fogni, de ahogy sötétedett, egyre csökkent az esély, hogy előrehaladjunk pár településnyi távot, hisz már az arcunkat se látják, hogy kelthetnénk így bizalomgerjesztő benyomást, ezért megegyeztünk Tónival, hogy ma eddig jutottunk.
     Lassan peregtek az órák az autogrill éttermében. Nagy a jövés-menés, de valahogy mégis monoton. Olvasni próbáltunk, én bóbiskoltam is; igyekeztünk nem sok vizet zavarni, nehogy valaki feltegye a kérdést, mi járatban, mi végre malmozunk itt annyi órája; emlékezzünk: illegális stoppolni. Éjjel 11 körül Tóni kiment felállítani a sátrat (természetesen sátor is volt a túlélőcsomagban); még korábban kiszemelt egy alkalmas helyet hátrébb, a kamionok mögött a parkolóban, ahova nem vetült utcai lámpa fénye. Bátorított, hogy nincs mitől tartanom, a kamionosok ugyanolyan emberek, ugyanúgy a légynek sem ártanak, ahogy mi (sem). Valóban békésnek tűnt a környék, a kamionosok, ha észrevettek is, nem háborgattak; tiszteletben tartottuk egymás személyes terét. Bevackoltuk magunkat a hálózsákba, nem is olyan rémes a betonon feküdni, rosszabbra számítottam. Csak ez az istenverte szél... Kezd olyan hangulatot ölteni az éj, mint egy másodvonalas horrorfilm (mi lenne, ha keményvonalas lenne...?), mert ahogy a szél rezegteti a fák levelét, ágait, vagy tudom is én mit, olyan hangokat kelt, mintha valaki settenkedne a sátor körül. Folyamatosan settenkedne. Próbálom kikapcsolni az agyam, ami nem is nehéz, mert eltompítottak már a nap izgalmai, lassan elnyom az álom, egyre homályosabban és logikátlanabbul érkeznek bennem a gondolatok, és csak a testem jóleső melege vesz körül. A mélyalvás előszobája. Ekkor valami rezzen közvetlenül mellettem a sátor anyagán, és a szívem akkorát üt, hogy rögvest felülök, készen arra, hogy a következő pillanatban megragadjam az első kezem ügyébe kerülő tárgyat védekezésképp, de azonnal megszólal Tóni, hogy csak ő van itt, nyugi, rátesz egy-két követ nehezéknek a sátorra, nehogy elragadja a fejünk fölül a szél (a parkoló betonjába nemigen lehetett rögzíteni). Mélyeket lélegzek, és visszaroggyanok a hálózsákba, nincs itt semmi baj, elalszom juszt is. El is alszom, végre.
       Két órával később arra ébredtünk, hogy zuhog az eső, és beázott a sátor. Káromkodva mentettük a holmink, és cihelődtünk befelé az autogrillbe, kit érdekel, hogy zavarunk-e bent vizet, csak fedél legyen a fejünk felett. Még éjszaka is meglepően élénk az autogrill: átutazók, nem is kevés, ráadásul rajtunk kívül láthatóan mások is itt bekkelték ki az éjszakát, legalábbis a vihart, a hátam mögött folyamatosan járt a nyerőautomata, csörgött a beledobált pénz; félelmetes, ahogy néhányan órákra képesek belegüzülni, hogy se kép, se hang, csak a játékgépé. Hamarosan nem teketóriáztam tovább: elnyúltam pár széken, beburkolóztam a hálózsákomba, és folytattam a hortyogást.
     Tóni egy szemhunyást sem aludt, én is csak nyűgösen. Reggel kávé, lassan beindult az élet a benzinkútnál, de vasárnap lévén sajnos a vártnál lustábban élénkült a forgalom. Kötelességszerű, lagymatag próbálkozások. Idő, amíg belerázódunk, felvesszük a ritmust. Mindenféle rendű és rangú autók, emberek; átlagosak, egyszerűek vagy elitisták; koszos munkásnadrágban vagy épp méregdrágán kivasalt, rezzenéstelen arcbőrrel. Tónival egészen más a taktikánk. Ő mérlegel, kinél érdemes, és kinél reménytelen, vár, figyel, majd reagál rögvest, mint egy vadász. Én mindenkinek adok esélyt, megkérdezem, még a sötét napszemüveges vasaltarcúakat is, pedig - ez alkalommal - őket tényleg kidobott erőforrás. Hisz a stopposok képzeletbeli útikalauza - vélekedek magamban -, ami útmutatással szolgál a potenciális emberbaráti és bizalomteljes autós ismérveiről, csak statisztikán és pletykán alapulhat, következésképp mindig lehetnek kivételek.
    Olyan volt ez a reggel, majd délelőtt, mint egy elnyúló, végeláthatatlan pillanat, aminek nem akaródzott átadnia a helyét egy radikálisan új, lehetőségekkel teli következő pillanatnak. Közbeékelődött néhány szórakoztató esemény, például sorra érkeztek a kirándulóbuszok, vicces egyenkalapba öltözött társaságokkal, úgy festettek, mint egy halom tiroli vadász, láthatóan ünnepnapot ültek nagy vidáman. Én is mosolyra húztam a szám, és újult erővel fogtam a stoppolásba, akként interpretálva a helyzetet, hogy legalább többet gyakorolhatom az olasz nyelvet, Olaszországban ugyanis leginkább olaszul van esély bármit lebonyolítani. És büszke voltam magamra, bevallom szerénytelenül, hogy Franciaországban franciául, Olaszországban pedig olaszul stoppolok, ami nem magas szintű nyelvismeret tanújele, hanem hogy kinyitom a szám, és elmagyarázok annyit - nem szégyellve, ha nem tökéletes a nyelvtan -, hogy megértsenek. Egy fiatal német párba is belebotlottam, nagy volt a kétségbeesés, mert mialatt éjjel a parkolóban aludtak a lakóautójukban, kipakolták a berendezést, elvittek a kocsiból mindent, és ők valahogy nem riadtak fel. A lány sírt, a fiú telefonált összevissza, Németországba tartottak haza provence-i nyaralásból, és ilyen csúful megjárták, hogy hirtelen se pénz, se posztó, még jó, hogy hálózsák maradt. Én pedig elhűltem, hogy mi csak pár méterrel odébb aludtunk hátul a kamionparkoló mögött, és a közelünkben bűncselekmény történt. Rögtön új megvilágításba került a helyzet, hogy késő délelőtt még mindig ezen a nevenincs helyen téblábolunk, hisz állhatnánk sokkal rosszabbul, kifosztva is.
      Csak eljött a mi időnk is, pont, mikor már azt hittem, soha nem lesz tovább. Egyszer csak Tóni szólt, hogy látja a megfelelő embert, ott ni, olyan lazább, közvetlenebb forma fickó, kérdezzük meg őt. És nem is csalatkoztunk Tóni szimatában, tíz perc múlva, miután a fickó megkávézott, már a kocsijában ültünk az autópályán. Vállig érő sűrű, sötét haj, nyílt tekintet; egy fogorvos, aki a családjához igyekezett haza Bergamóba, feleség és két kisgyerek, és kitesz majd a bergamói leágazás előtti utolsó, nagyon forgalmas autogrillnél, ahonnan jó esélyekkel jutunk tovább. De addig még szeljük a széles, dinamikus olasz sztrádát, nyílegyenes sávok előrehömpölygő sora; mit haladunk, száguldunk előre, úton vagyunk megint, annyi elutasító válasz és keresztülnézés után, ismét a megfelelő kocsiban, ami ráadásul elhalad velünk a milánói autópálya-hálózat Kharübdisze mellett, amiből, ha belekerülnénk, talán sose vergődnénk ki.
     A fogorvos nem tévesztette el a bergamói leágazás előtti autogrillt, tényleg méretes létesítmény, percenként beáramló és távozó autók tömege, mintha egy gigantikus matchbox-pálya tulajdonosa szórakozott volna a játékautóival, tologatta volna őket saját rendje és módja szerint, én pedig a könyökömre támaszkodva figyeltem volna a játékot az autogrill árnyékából. Ha a milánói körgyűrű az észak-olasz autópályák Kharübdisze, hát a bergamói elágazás Szküllának bizonyult. Hiába kérdezgettük Tónival felváltva a sok tankoló-kávézó autóst, szinte mindenkit megállítva, hogy el ne szalasszunk egy esélyt: senki sem vitt el, mondván, lehajt Bergamo felé a következő elágazásnál. Néhányan minden bizonnyal kamuztak, vagyis hazudtak, de hát milyen különös telepátia késztetett volna ekkora tömeget egyforma hazugságra, hacsak nem áll meg a tény, hogy a legtöbben bizony tényleg lekanyarodtak Bergamo felé. Órákon keresztül így ment: Bergamo, Bergamo, Bergamo. Sokan őszintén sajnálták, mások megkönnyebbültek, hogy van jó kifogás; elvinni egy se tudott. Nem hittük el, hogy a hiperforgalmas autogrillben rostokolunk már egy órája. Időnként csak ültünk csüggedten az étteremben. Mi a szar folyik itt. Így múlik el a nap.
      Mulatságos esetek persze itt is akadtak. Például kint ültem az autogrill lépcsőjén, a fejemen széles karimájú, türkiz textilkalap; elég feltűnő jelenség. A közelben parkolt egy turistabusz, a turistahad bent a kávézóban vagy a busz körül frissítette magát, a fiatalabb férfiak persze a nyakukat nyújtogatták felém, ki ez a sötétszőke, türkiz kalapos lány. Egy ideje már figyelemmel követték a kitartó futkározást, a hősies harcot, amit Tónival folytattunk az autók közt, és ahogy a lépcsőn kifújtam magam épp, oda is jöttek páran, hogy elvisznek ők, menjünk velük, nekik rossz nézni ezt a kínszenvedést. És mit gondoltok, kedves olvasók, hová tartott a busz? Bergamo, naná, volt az úti cél. Legyintettem hát, és épp abban a pillanatban kanyarodott be elém az olasz autópálya-rendőrség kocsija, hogy nem győztem befelé surranni az autogrillbe figyelmeztetni Tónit, vonuljunk azonnal fedezékbe. Talán valamelyik autós hívta ki őket, hogy stopposok zaklatják a nyugalmát. Lapítottunk; közben telt-múlt az idő, peregtek az értékes vasárnapi órák.
       Végre találtam két ötven év körüli hölgyet; a járásuk eleganciát sugárzott, ráadásul elegáns fekete kocsiból szálltak ki, sok pénzt nem mertem volna tenni rá én, a másnapos kócos stoppos, hogy nem adnak kategorikus elutasító választ, hanem azt mondják, megkávéznak, és ha még mindig itt leszünk, meglátják, mit tehetnek értünk. Lassan kávéztak, de hát továbbra is mindenki Bergamo felé igyekezett kettejükön kívül, így Tóni is puhítgatta őket a maga választékosabb olaszával, hogy esetleg megeshetne rajtunk a szívük. A két elegáns olasz hölgy végül kötélnek állt; a stopposok képzeletbeli útikalauza lábjegyzetekben beszámolhat ilyen szerencsés fordulatokról. A hölgyek elrendezték a virágládákat a csomagtartóban, hogy beférjenek a bőröndjeink, majd helyet foglalhattunk a hátsó ülésen, én némileg tartózkodón, mert az üléshuzat is érezhetően sokba került abban a kocsiban. A kocsit vezető hölgy előre figyelmeztetett, hogy csak húszpercnyit tud vinni, mert utána ő is lekanyarodik, viszont legalább elhagyhatjuk a kiakasztó bergamói lehajtót. Csakhogy olasz tempóval a húszpercnyi igen jelentős távnak bizonyult, és délután kettőkor végre nemcsak az átkozott Bergamo tábla maradt mögöttünk, de az autópálya-rendőrség telephelye is, ami persze szintén itt volt a környéken, hogy teljes legyen a peches konstelláció. A hölgy derekasan nyomta a gázt, és amikor húsz perccel később kitett minket egy kisebb autogrillnél, elégedettek voltunk az előrehaladással.
     És innentől kezdve végre felpörgött az addig nyögvenyelős araszolás. Nemcsak úton voltunk, hanem egyenesen sínen: Tóni, megérezve, hogy most jó hullám jött nálam, engem kapacitált a fuvarfogásra, és valóban, épphogy elrendezte a csomagokat a kávézóban, én öt perc elteltével már érkeztem is, hogy megvan az újabb menet. Valahogy mindenki rokonszenvezett velem innentől kezdve, az első, de legkésőbb a második alany simán ráállt, hogy elvinne másodmagammal, hozhatom is a bőröndöt. Nemhiába érzem úgy, hogy Olaszország szeret engem, hogy így ellopjam Eszter szófordulatát, akit meg Franciaország szeret. Először Veronáig vitt minket egy afrikai származású úr, elegánsan, öltönyben igyekezett Verona felé így vasárnap kora délután; már több mint 20 éve, hogy elhagyta az őshazát (sajnos nem emlékszem, melyik szép országát Afrikának), és időközben lelkipásztorrá avanzsált (alighanem azért a vasárnapi ünnepi ruha). Tóni ült mellette, hirdette is neki az igét, én meg a hátsó ülésen bambultam, és élveztem, ahogy elhalad mellettem az életre kelt festmény, az olasz táj. Verona előtt szálltunk ki, illetve szinte egyenesen át egy hegyi vezető kocsijába, aki Milánóból ingázik hegyi vezetni, és Mestrénél kanyarodott le. Porzik utánunk a sztráda, és én nem nézek hátra. Közben a hegyi vezető elmeséli olaszul Tóninak, aki később majd lefordítja nekem, hogy pár éve ugyanazokban a hegyekben túrázott, a Marseille melletti Calanque-okban, ahol mi is jártunk a minap, csak ő több napon át járta azokat a hegyeket, és szívta be a vidék szellemét, éjszakára barlangokban húzta meg magát, és rovarok alkották a táplálékát (vagy hasonló abszurd dolgok, tutira volt itt valami abszurd fordulat, csak az a fránya emlékezet). Búcsúzóul a névjegyét még Tóni kezébe nyomta, mert Tóni kacérkodik a gondolattal, hogy az olasz Alpokba menjen hegyi vezetni a közelebbi jövőben, az ilyesmihez pedig nem árt előre begyűjteni a kontaktokat.

 Újabb megálló - reménykedünk egy gyors fuvarban
fotó: Tóni, az országokon átívelő

     Mestrénél a szokásos forgatókönyv: Tóni bent a csomagokkal, én pedig kint vadásztam a fuvart. Itt történt az a fura eset, hogy a parkolóban találomra kérdezgettem mindenkit, aki épp kijött az autogrillből, sajnos most egy hajszálnyit kevésbé látszottak sikerülni a dolgok, és a többedik jelölt, akit mentében megszólítottam, egy BMW-nél kötött ki. Vagyis óvatlanul egy BMW-s arcnál vetemedtem stoppolásra. Ráadásul amint észrevettem a bakit (a stopposok képzeletbeli útikalauza szerint a BMW-sek lepöckölik magukról az embert), nekiálltam suta módon visszakozni, valami olyasmit nyögtem ki, hogy "tudom, hogy nem vagyok valami bizalomgerjesztő, és elnézést, hogy zavartam", amitől persze mindketten zavarba jöttünk, én azért, mert ebből kiderült, hogy "bunkó BMW-snek" nézem, ő pedig azért, mert nyilvánvalóan bunkó BMW-snek nézik; biztosított is nyomban, hogy semmi baj, hogy odamentem hozzá, ő nem az a fajta, csak most sajnos mindjárt lekanyarodik Mestrénél. Én pedig megkönnyebbülten, hogy kihátrálhattam a kínos helyzetből, elköszöntem és ott is hagytam, némileg szégyellve magam, hogy még mindig sztereotipizálok; mindazonáltal a BMW-sekről alkotott elképzeléseim újraírása egy másik alkalomra halasztódott.
     Kicsit odébb állt egy fiatal pár egy kicsi, öreg járgány mellett (a járgány még álmaim ex-latin loverjéénél is kisebb és régibb volt), őket korábban azért nem kérdeztem meg, mert nem láttam rá reális esélyt, hogy beférjünk a kocsiba, de mivel látható érdeklődéssel kísérték az autósok közti cikázásomat, odapattantam hozzájuk is, nehogy kimaradjanak a szórásból; még a végén sértésnek vennék, hogy nem tartom őket érdemesnek. A lányhoz fordultam oda - mégsem próbálkozhatok egy férfinál a hölgypartner orra előtt, bármit is akarjak -, és ahogy előadtam a kérést, rögtön láttam, hogy szimpatizál velem. Szerényen úgy válaszolt, hogy nem ő a sofőr, hanem a mellette álló úriember, "my husband", így hát őt kell megkérdeznem. És ezt a "my husband"-öt olyan hangsúllyal ejtette ki, ami felért egy összetett mondattal, hogy ez a "my husband" óvja őt és gondoskodik róla, és hercegnőnek érzi magát mellette... és átfutott az agyamon, hogy aligha született meg az a férfi, akit én ilyen hangsúllyal neveznék "my husband"-nek, nem mintha bármi baj lenne a Földön kóricáló rengeteg férfival, csak én sajnos nem úgy vagyok összerakva és szocializálva... Odafordultam a "husband"-höz, aki talán nem szimpatizált velem annyira, ám a felesége óhajaival láthatóan mindig mindenkor szimpatizál, ezért azt ajánlotta, ha beférünk, mehetünk. Tóni és a husband elrendezték a csomagjainkat az amúgy is tömött csomagtartóban, centiken múlt a siker, és már repesztettünk is Trieszt felé. Útközben kiderült, hogy a kis hölgy Thaiföldről származik, és olasz mérnök férjével Vietnamban élnek, és a férj most körülvitte az ifjú arát a szülőföldjén. Az ifjú ara az itt töltött két hét alatt természetesen szívébe zárta Olaszországot, és mosolyogva gondoltam arra, hogy alighanem mi vagyunk a kaland az ő útjukon, a kósza magyar stopposok. A lányból valami megnyugtató, derűs energia áradt, mintha kicserélődtünk volna a bűvkörében ülve, elpárolgott belőlünk minden nyúzottság; mosolygott, kérdezgetett, mesélt az útjukról, örömmel, nyitottan fordulva felénk; alighanem így közelít mindenhez, ami szembejön vele. Nem csoda, hogy a "my husband" kincsként vigyáz rá.
      Rövidesen egy tágas, csendes autogrillben ültünk Trieszt közelében. Nem volt nagy forgalom így vasárnap késő délután, lógott az eső lába, nemsokára le is esett. Hatot ütött az óra, és én megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy a döcögő indulás után röpke négy óra alatt négy kocsiban átviharzottunk Olaszországon; furcsa érzés volt, mintha átsuhantunk volna felette, pedig minden helyszín, ahol kocsit váltottunk, megérte volna, hogy jobban beleássuk magunkat, és megismerjük egyedi, sokrétű univerzumát. A nagy rohanásban el is feledtem, hogy a délután folyamán több ízben láttunk "tiroli vadászszerkóba" öltözött csapatokat az autogrillekben, olyanokat, akik már reggel is feltűntek; valaki azt mondta, amikor a kilétüket firtattam, hogy veteránok, és valami évfordulót ünnepelnek. De bővebb felvilágosítást nem sikerült szereznem.
     Tehát szusszantunk Trieszt közelében. Ismét ott álltunk egy határátlépés előtt, ami mindig rizikós, de vasárnap este talán nem lehetetlen, még hazajutni sem, valami nyaraló kocsi simán elvihet. A határátlépés menedzselését előzékenyen Tónira bíztam, itt egészen biztosan nem előny az én opportunizmusom, simán elvétem, melyik kocsiba érdemes beszállni, itt Tóni megfontoltságára van szükség. Tehát Tóni ment ki fuvart fogni az esőbe, én pedig békésen néztem bent a meccset a laptévén. A határok problémáját, vagyis hogy sokan fordulnak vissza, sajnos csak tetézte a zuhé, mert a kevés Szlovénia felé igyekvőn is nyűgös hangulat vehet erőt. Mégsem ezen múlt, hogy nem értünk haza vasárnap. Tóni ugyanis szerencsésen belefutott egy román autósba, aki elhozott volna egészen Pestig, ha beleadunk a benzinpénzbe (Romániában ugyanis úgy szokás stoppolni, hogy hozzájárulást is adsz), nekünk azonban már nem volt egy petákunk se, vagy csak alig pár euró, ami nem ment hozzájárulásszámba. A román sofőrnek nem esett meg rajtunk a szíve, aki nem fizet, maradhat, ahol van: szívességekből nem lesz kenyér az asztalon - jogos érv, nem vitatom. A tanulság: mindig legyen nálad tartalék az utolsó kilométerekre. Így hát megbékélve a sorsunkkal, megelégedtünk egy szlovén kocsival, ami Ljubljanáig vitt.

Snitt.

Ui.: Utánanéztem ennek a Bergamónak: a Wikipédia szerint egy város az Alpok ölelésében; egyike lehet a szép olasz városok tágas halmazának, de hogy mi a fene vonzott aznap mindenkit oda, mint egy mágnes, rejtély marad a számomra. Mivel a város nem túl nagy, de ehhez képest van A-csoportos focicsapata és stadionja is, lehet, itt van a kutya elásva.
      

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése