Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2013. szeptember 11., szerda

Odú

     Ott tartottam történetünk göngyölítésében (nem is tudom, fel- vagy legöngyölítem tulajdonképp), hogy Tóni, az országokon átívelő az esőben ázva leakasztott egy ljubljanai fuvart a szlovén-olasz határon. Így hát Franciaország után a hazautunk olaszországi szakasza is a múlt darálójába került, mi pedig egy újabb kocsiban ültünk, amit egy olasz fickó vezetett, párja pedig, egy szlovén csaj az anyósülésről hátrafordulva vitte a társalgás fonalát. Nyitottak voltak, lazák, el tudtam képzelni, hogy simán felvesznek minden héten egy-két stoppost, annyira természetesnek vették, hogy idegenek foglalják el a hátsó ülést, akikkel gyorsan  meg és össze lehet barátkozni.
     A lány pár évvel lehetett idősebb nálam, és hamar megosztotta velünk aktuális egzisztenciális dilemmáit. Mintha csak magamat hallottam volna, annyira rímelt minden, amit mondott, az akkori életemmel (azóta már eltelt négy hónap, csak csúnya késésben vagyok a meséléssel, és kvázi már egy teljesen más életben vagyok). A lány szintén szabadúszó, grafikai pályán, és a közelmúltig egész jól elvolt, elegendő megbízás és fizető kliens, de az utóbbi időben elkezdtek elapadni a források. Egyre zsugorodtak a levadászható munkák, és a meglévő ügyfelek is elmaradoztak a fizetéssel. Nem elég, hogy kevesebb a pénz, még vannak, akik azt a keveset is blokkolják, mint egy gát mögé, elrekesztik, summázta a lány, megtartják maguknak, és nem áramoltatják tovább azok felé, akiknek tartoznak, hogy a sok szabadúszó riadtan rágja a körmét, mit kezdjen a saját költségeivel. Így hát a szlovén grafikus törte a fejét, mi lészen most, ahogy törtem én is az utazás előtt egy-két hónappal. Még szerencse, folytatta, hogy építészmérnök párjának üzlete még eltengődik valahogy, nem sodródott a tönk szélére (szerencsés konstelláció...), bár a szlovén és az olasz piac az építőiparban is alig vegetál, egyedül az osztrák megrendelések tartanak, azok a kockaházak, amiket oda kérnek, sok kreativitást nem igényelnek, de legalább egymás után nőnek ki a földből továbbra is, munkát adva a mérnököknek. Így álltak akkor, relatíve rosszul, de még nem katasztrofálisan, sajna nem tudom, azóta fellendülésbe vagy mélyrepülésbe folytatódott-e az ív.
      Ketten azért könnyebb, gondoltam, ahogy az olasz fickóra néztem, és mosolyogtam magamban, mert kezdett olyan benyomásom lenni, hogy az olasz férfiak kirajzanak a világ minden tájára, hogy megtalálják a számukra legfantasztikusabb nőt, és ha sikerül, minden teketória nélkül letelepednek a szép hölgy hazájában. Az is lehet, előbb szép hazát keresnek, és ott a legszebb hölgyet.
    Ahogy a szabadúszó szlovén lányra néztem, önmagamat láttam. A tükörképem nézett vissza, pontosabban egy potenciális variációm tükörképe. Egy korábbi énemből elágazó lehetséges fejlődésvonal későbbi pontját tükrözte vissza: amikor egy szépen kibontakozott alkotói pálya (ami nálam még alig szökkent szárba) sorvadni kezd. Szinte éreztem, min emészti magát, mi hajtja, milyen szempontok vezérlik egy-egy döntéshelyzetben - egyszerűen, mert én is hasonlóan építettem fel a világomat. Csak az enyém, lévén én később fogtam hozzá, nem hozott még annyi hajtást, így a veszteséget is könnyebben viseltem.
      Persze egy idő után jobbnak láttuk témát váltani, mert minek görcsöltessük magunkat a rossz kilátásokon. A grafikus lány elmesélte azt is, milyen mókás nyelvi helyzetek állnak elő egy kis országban, ha az annyi ország mentén fekszik, mint Szlovénia (ráadásul a szomszédok meglehetősen dominánsak). Mert lehet, hogy Szlovénia Európa egészéhez viszonyítva apró, mint a kisujjam körme a tenyeremhez képest, de ahhoz elég nagy, hogy a két szélén élők már ne értsék egymás beszédét a szomszédos nyelvek befolyása miatt. Itt bizony szinte falvanként változnak a nyelvjárások, de járásnyi területenként biztos. Ő például az osztrák határról származik, és sok német szó vegyül az ottani beszédbe, ám amikor az ország területén beljebb kezdett iskolába járni, mondjuk 30 kilométerrel odébb, a tanár olyan kifejezést használt pl. a reggelire, hogy ő először kamillázott, hogy miről is van szó, máskor pedig a tanár kérte tőle, hogy fordítsa le ezt vagy azt a németes szót szlovénre, mert ez számára kínaival ér fel. És persze a magyar határhoz közel magyar szavak, az olasz határon olaszok keverednek a szlovén szavak közé, stb., hogy már alig lehet kibogozni, hol kezdődik és végződik a szlovén nyelv... talán felesleges is; a nyelvet, ahogy a kultúrákat sem igen lehet határvonalak mentén leírni; ahogy a színkörben, itt is fokozatosan történnek az átmenetek.
      Mesélte még a lány, hogy az ő egyetemista korában mennyire dívott Szlovéniában a stoppolás. A városok szélén futó autópályák építése még gyerekcipőben járt, és működött még az egyik várost közvetlenül a másikkal összekötő, szocialista eredetű főúthálózat, így az egyetemisták - leleményesen kezelve a gyatra távolsági közlekedési opciókat - a kivezető utak mentén stoppoltak, egy táblán hirdetve az úti célt. Várakoztak szépen egymás után, és egyik sem álldogált ott az idők végezetéig, mert előbb-utóbb mindet elvitte egy kocsi, hazajutott mind a batyujával, vagy épp a tengerhez, ha oda kívánkozott. És volt egy íratlan szabály, hogy mindig a várostól legtávolabb levőt kell felvenni, mert ő állt ott a legrégebb óta... És a legtöbb autós átérezte annak felelősségét, hogy az egyetemistáknak valahogy haza kell jutnia...
       Hát ilyeneket mesélt a szlovén grafikus, miközben olasz párja az autópályát rótta Ljubljana felé. És ennyi mese, érdekesség fért ebbe a szakaszba, mert időközben bekanyarodtak velünk a Ljubljana előtti utolsó benzinkúthoz, és sok sikert kívántak a határátkeléshez.

     8 és 9 óra között járhatott vasárnap este, amikor szétnéztünk a benzinkút környékén. Láttunk egy hajszálnyi esélyt arra, hogy még aznap hazajussunk, mondjuk egy fuvar Mariborig, és onnan esetleg egy további késői fuvar kis hazánkba, vagy egy még nagyobb szerencsével egyenesen innen hazafelé tartó honfitárs. Figyeltük a benzinkúthoz kanyarodó kocsik rendszámát: a szlovén rendszámokban feltüntetik a város betűit, ahol a kocsit regisztrálták, így megállapíthattuk, kik mehetnek Maribor felé. A legtöbben persze lekanyarodtak Ljubljanába, de néhány maribori azért akadt, csak minket nem akarózott elvinniük, sokan tele is voltak. Sötét volt már, persze hogy nem akarózott stoppost felvenni. Akadtak magyar rendszámú kocsik is, akik "Olaszból mentek haza", de szintén mind tele. Azért kitartóan szerencsétlenkedtünk a benzinkúton, őriztük a reményt, mint a lángot. Közben tömött buszok kanyarodtak be egymás után, szállították a vendégmunkásokat keletről nyugatra; ahogy egy zsák krumplit, egy vagon szenet juttatnak egyik állomásról a másikra, úgy vitték a járművek az emberanyagot, hogy szétosszák őket a gépek közé; másnap majd a gépek közül egyéb járművek élelmiszert és különféle eszközöket juttatnak el üzletek polcaira, ahonnan továbbkerülve e sok termék ismét az emberanyagot szolgálja egy rövid időre, nem sokra, hogy tönkremenve hamar átadhassa a helyét a gépeken és polcokon átáramló matéria újabb generációjának. Isten ments, hogy bármi megakassza a precízen kiagyalt, olajozott körforgást.
     Irgalmatlanul fáztunk. Felmásztunk a pár méterrel feljebb (Szlovénia ezer dombja közül az egyiken) levő étteremhez melegedni. Riadtan láttuk, hogy már tízkor zárnak (esetleg tizenegykor?) - mindenesetre olyan hamar, hogy alig marad időnk felengedni a fagyoskodásból. Nagyon hiányzott Szlovéniából az olasz autogrill kultúra, hogy emberek jönnek-mennek, isznak egy kávét, bekapnak egy szendvicset, kiélvezik az utazás örömét, és közben el lehet őket csípni, hátha jókedvükben elvisznek. No meg legfőképp az hiányzott, hogy egész éjjel nyitva tartson az étterem... A pincérekhez fordultunk, ugyan mik a lehetőségeink. Nagyon kedves és együttérző arcot vágtak, de persze nem engedhették, hogy az étteremben töltsük az éjszakát... volt már rá példa, hogy átutazók aludtak az étterem teraszán a székeken, és már hozták is bentről a plédet, a párnát, de ez a tízfokos szlovén éjszakában aligha lett volna kivitelezhető, hisz előző éjjel elázott és odalett a zuhéban a sátrunk, annyira pedig nem volt meleg, hogy a szabad ég alatt éjszakázzunk... Pedig milyen remekül átvészelhettük volna az étterem teraszán az éjt, nyugiban, titokban... Sajna nem ezt dobta az élet.
      Van itt valami egyáltalán, ami nyitva tart egész éjjel? A benzinkút boltja. Lesomfordáltunk hát a bőröndökkel, miután az étterem bezárt. Tóni itt is beszédbe elegyedett a személyzettel, és sajna kiderült, hogy hivatalosan csak fél órát lehet a boltban tölteni egyhuzamban, aludni pedig végképp nem lehet. Tanácstalanul néztünk, mi lesz most. A bolt belső sarkában dülleszkedett egy kávéautomata, mellette a falnál pult, előtte gagyi bárszékek. Oda húzódtunk be, a pult alá toltuk a csomagokat. Gondoltuk, ha valakit zavarunk, majd szól és kitessékel, esetleg visszajövünk egy idő után. Reggel fél 8-kor nyit majd az étterem. Addig még 9 óra, egy örökkévalóság.
     A boltban volt wifi, gondoltam, megragadom az alkalmat egy gyors e-mail csekkolásra. Már vagy négy napja nem néztem a postaládámat, és mondanom se kell, jött pár fontos e-mail, mikor máskor. Példának okáért írtak egy cégtől, ahol Marseille-be indulásom előtt voltam interjún, hogy várnának második körre - sajnos telefonon nem értek utol -, az ügyvezető igazgató úr szívesen találkozna velem még egyszer, hétfőn délelőtt 11-kor vagy kedd reggel 9-kor. (Tavasszal ugyanis elérkezettnek láttam az időt, hogy a szabadúszást, ami hol dagadó vitorlákkal, a habokat büszkén szelve, hol hánykolódva és arra vetődő farönkökbe kapaszkodva zajlott, kikötőre cseréljem egy időre, megállapodjak valahol - vesztegeljek?). Szóval pislogtam kettőt a pultot támasztva, a fejemet vakarva, ez is csak velem, és udvariasan megírtam, hogy hétfőn délelőtt sajnos nem lesz érkezésem, de kedd reggel örömmel befáradnék... Majd fogat mostam a benzinkút mosdójában, elvégeztem a stoppoláskor is (sőt és pláne) elengedhetetlen minimál toalettet, és közben figyeltem, ahogy az utolsó vendégmunkásbuszok is továbbhaladnak rakományukkal nyugat felé.
     Kuporgunk a bárszéken, mint az éj szelíd trónján. Amennyire tudtam, a hálózsák védelmébe burkolóztam. A külvilág homályos. Felesleges gondolkodni. Érezni nem tanácsos. Az idő lomhán araszol, de ha üressé válok, nem gyötör meg, tudom tapasztalatból.
     Hideg és nyirkosság tör be minden ajtónyitáskor, ez a legnehezebb. Sokszor csináltam ezt már: kamaszként átbulizott éjszakák hajnalain vártam az első buszt, ami hazavisz a falumba, a vidéki Magyarországon; azok a hajnalok tűntek ilyen hidegnek és nyirkosnak, még nyáron is, amikor talán rajtam kívül senki sem fázott. Ültem a buszpályaudvar várójában, csigalassúsággal múlt az a fél óra, egy óra, amíg végre felszállhattam a buszra. Ha többedmagammal vártam, legalább volt kinek hisztizni. Nagyon rosszul toleráltam. Azóta eltelt tíz év, és engem megedzett az élet. Megtanultam, hogy a hiszti csak szarabbá teszi a szart... A nyirkosság a bőröm alá kúszik, majd utat váj a csontjaimba... Belül fázom, és a hideget nem lehet kiűzni, a részemmé lesz; kísért; nem ereszt; újra és újra feléled, mint egy szorongató fantázia. Másnak talán semmi, számomra a vég. És ahogy ülök a bárszéken, néha elnyom a szendergés, majd hirtelen átfut rajtam a remegés, újra felriasztva. Összerezzenek. Előttem a végtelen éj, hogy alászálljak a személyes poklomba. Elfogadom, hogy most ennek kell körülfognia.

     Lassan tudatosul a körülöttem levő világ. Valaki elnézést kér, kávét venne a dülledő gépből, de ehhez odébb kell ülnöm. A bolt személyzete még mindig talpon; gány meló ez is. Kettő helyett most már hárman serénykednek, alighanem a főnök futott be, de ránk nem szólt semmit; nem vettük volna a lelkünkre, ha miattunk rúgnak ki valakit. Óvatosan mozgatom elgémberedett tagjaimat; életben vagyok még mindig.
    Végre kinn a boltból; búcsúzóul egy összemosolygás az eladókkal, örök hála. Csípős a reggel, iszkolunk az étterembe a fagyhalál szélén; kilencig engedélyezünk magunknak másfél óra alvást, Tóni úgysem aludt egy szemhunyást se - vajon mi a szent szart csinált, mialatt én a személyes poklomban kalandoztam? Ez már az ő titka, ha emlékszik egyáltalán. A nihilnek vége, végre egy kényelmes karosszék, senki se zargat. Bár ne kéne mozdulnom soha többet...
     Kilenckor jelez a telefon, és kényszerítjük magunk, vagy valami mély életösztön kényszerít minket... Beszaladok a mosdóba rendbe rakni magam, ilyen kifacsart arccal csak mindenki lepattant, várj meg elöl a bőrönddel. A mosdóban legalább egy hajszálnyit melegebb, mint kinn a didergető hűvösben - a francba, soha nem tudom már élvezni egy hajnal frissességét? Lassan mosom a fogam, alaposabban, mint egyébként, kikefélve minden rést és hepehupát. Lassan fésülöm a hajam, nagy gonddal gumizom össze, egy fürt se lógjon ki (jó benyomást kell tenni), még a vécét is lassan húzom le, hogy minél később kelljen kimenni. Mert érzem, hogy én ott egy percig sem bírom már. Hogy itt a vég, legyőzött egy olyan szimpla dolog, mint a hőmérséklet és a reggeli harmat, és ha egy percnél tovább kell ebben az érzésben lennem, akkor elszakad a cérna, és Tóni legégetőbb gondja nem a hazajutás lesz, hanem hogy idegösszeomlást kapott az útitársa...

Snitt.
 
       

2 megjegyzés:

  1. Annyira átéreztem a leírtakat, hogy most úgy érzem lefagyott a lábam.... verdammt, ezt jól megírtad! :-) én is úúúútálok fázni.
    Nagyon jó ez a bejegyzés!
    üdv.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm megerősítést és az empátiát :) és így már nem motoz bennem a gyanú, hogy az egész csak extrapara...

      Törlés