Határok

     Ahogy a kiborulás szélén kiléptem a szlovéniai benzinkút mosdójának ajtaján, fohászkodtam, hogy történjen valami azért, hogy ne kelljen itt tovább dideregnem, mert nálam ez a limit. Hogy történjen valami csoda. Lassan lépkedtem előre, hogy időt adjak ennek a csodának a kibontakozásra. Nem sürgetem, csak jöjjön, és szememet a messzire hullámzó dombokra függesztettem. És akkor elém jött Tóni, hogy a legkevésbé sem akar siettetni, de vár ránk egy hölgy, és vinne. Tóni már el is rendezte a csomagokat a csomagtartóban, csak az van hátra, hogy én is kényelmesen befészkelődjek a hátsó ülésre. És aztán porzik utánunk az út, istenem, végre...
     Vannak pillanatok az életben, amikor elérünk egy határhoz, a határainkhoz. Amikor addig feszítjük a húrt, vagy feszül nálunk, hogy tovább nem menne, húzza bármilyen akarat, hanem onnantól elszakad... És érdekes módon, amikor elérünk ehhez a véglethez, de csakis akkor, soha nem előbb, mintha egy szempillantás alatt fordulna a beállítás, és mi kiemelkednénk ebből a helyzetből. Mintegy varázsütésre. Amikor a következő pillanat már radikálisan új, és minden mázsa, ami addig a vállunkat nyomta, hirtelen a hátunk mögött atomjaivá porlad a múlt cséplőgépében. Azt hiszem, ezek a lét legtisztább pillanatai; amikor csak vagyunk mi magunk, szublimáltak célok, vágyak, gondok, félelmek; és van még a tudat, hogy létezik gondviselés (nem istenről beszélek).
     Siklottam abban a kocsiban, szemem az egymásból kinövő barátságos dombokra vetült, amelyek hajlataiban falvak kucorodtak piros tetős házakkal. Szlovénia az ezer domb országa, gondoltam, puhán szenderegve, miközben Tóni beszélgetett az anyósülésen. A sofőr egyedül utazott Maribor felé, és mielőtt beszálltunk a kocsiba, elmondta, hogy mialatt én a mosdóban pepecseltem (rólam még nem is tudott), és Tóni közeledett felé, ösztönösen arra gondolt, hogy ez a férfi kérni fog tőle valamit. És ő, az egyedül utazó védtelen nő, elfogadta a gondviselő szerepét két csatakos stoppos életében. Szomorúság ült a tekintetében: a kedvesét vitte Triesztbe, hajóra, ami elvitte őt hónapokra tőle; sanyarú sors egy tengerjáró szíve hölgyének lenni, csak erre nem térnek ki a kalandregények. Vajon jelzi-e magának az idő múlását, húz-e strigulát, dobál-e babszemet üvegbe mindennap, vagy más bolondos szertartás? Mágia, bizonyos szempontból. Az idő pereg - megesik, hogy az élet mégsem halad.
     A csorba szívű hölgy tőlünk is búcsút vett a Maribor előtti utolsó benzinkútnál, és én beletörődtem, hogy ennyit láttam a "kozmikus" történetszövés szálaiból (csábító a "nagy meseszövő" metafora, de inkább tartózkodom tőle).

     Miután elértük Maribort, lomha hétfő délelőtt kezdődött Szlovéniában. Csak elvétve kanyarodott be egy-egy autó a benzinkúthoz, és mivel a határ mentén jártunk, többnyire visszafordultak. Nem stresszeltünk Tónival; éreztük, hogy ez már a finis, hogy már nem szúrjuk el, és tulajdonképp nem sietünk, előttünk az egész nap. Ha az autósok komótosak, miért ne lazsálhatnánk mi is? Így hát nyugodt lélekkel hintáztattam magam a töltőállomás melletti játszótér egyik gyerekjátékán, belefeledkeztem a dombokon hullámzó hirtelenzöld fűbe, amin csillogott a napfény. Aztán rajtam volt a sor a sofőrfogásban, és Tóni henyélhetett; a francia és olasz stoppos nyelvgyakorlat mellé a német és az angol nyelvű is felzárkózott, lévén a szlovénok általában e két nyelv valamelyikén értenek az anyanyelvükön kívül, amin meg én nem értek. Elköltöttük az utolsó centjeinket kávéra és kekszre.
      Valaki csak felvett végül, szokás szerint, nem emlékszem, Tónié vagy enyém volt a dicsőség; nem is lényeges. Üzleti ügyben tartott az úriember a határ felé, de csak egy benzinkútnyit tudott vinni a következő autópálya-leágazás előtt; mit számít, ha annyit, csak vigyen. Ám elvétette a fickó, mert nem volt ott benzinkút, ahol ő gondolta, és ahelyett, hogy kirakott volna a kocsiból vagy levitt volna az autópályáról (amire már volt precedens), túlment a tervbe vett lehajtón, és elvitt a ténylegesen következő benzinkútig, és még csak szemrehányást sem tett, hogy emiatt elkésett a találkozójáról. Közben persze a partnere hívta, mi feszengtünk Tónival, de az úriember kimentette magát, és ezzel el volt intézve. Kitett, ahol kellett, és szólt, hogy még négy benzinkút a határig; azt meg már játszva is.
      Tovább élveztük a ráérős hétfő délelőttöt. Játszótér, hullámzó fű, melengető napfény; egy-két óra ide vagy oda. Majd ismét vittek, egy fura figura, az angolját alig értettem, valami metál fesztiválról áradozott; szerintem kissé kattant volt. Következő benzinkút; ne már, hogy mindegyiket meg kelljen járnunk a határig. A lassú délelőtt nem kevésbé lassú délutánba fordult. Ebédidő; a benzinkút éttermében az eddigieknél egy hajszálnyival több potenciális sofőr. Előhúztam a rámenős énemet, és egyenesen a pultnál álló, őszbe hajló, elegánsan öltözött úriemberhez és szimpatikus szőke hölgyhöz siettem, jobban mondva a hölgyhöz magához, és előadtam a kérést. A hölgy sajnálkozva nézett rám, hogy nem ő a sofőr, hanem a főnöke, tőle kérdezzem, de nem tartja valószínűnek. Megnéztem magamnak a férfit, mi legyen a taktika; fogadjunk, hogy BMW-je van, súgta a malícia, de elhessegettem - leszarom, ha az van. Nekigyürkőztem, hogy áttörjem a korlátot, ami bennem rekedt, és elmagyaráztam, hogy Marseille-ből jövünk harmadik napja, tudom, kifacsartnak tűnünk, uram bocsá', ágrólszakadtnak, de jó emberek vagyunk, és beférünk-e a kocsiba. Hatásszünet. Egymás szemébe néztünk; utat engedtünk egymás tekintetének. Oké, jöjjenek; de csak egy benzinkútnyit tudunk együtt menni.
     És körülölelnek a jámbor szlovéniai dombok, nem hajolnak fölém fenyegetően, mint az Alpok tekintélyes csúcsai, csak hívnak, hagyjam magam szánkáztatni. A domboldalon felkaptató falvakba úgyis megkapaszkodhatok, ha megijeszt az iram.

    A soron következő benzinkútnál az utolsó utáni centjeinket is elköltöttük. Lankadt az amúgy sem vehemens lendület. Hármat ütött az óra. Nem mintha sietnénk bárhova, de jó lenne haladni. Süttettük magunkat a kávézó teraszán a napon; hétfői luxus. Aztán Tóni tett egy kört, és leakasztott a hátsó parkolónál egy kamionost, akinek plusz két férőhely volt a járgányában, és Budapestre ment... végre látszott a történet vége, csak fel kellett magunkat tornázni a kamion elejébe, csomag stb.; fellélegeztem, hogy nemcsak a következő benzinkútig jutunk, hanem a végső úti célhoz... És ahogy kikanyarodtunk a sztrádára, defektet kapott a kamion... hát ezt hívják úgy, hogy korai öröm. A sofőr szentségelt, hogy aznap cserélte az összes kereket; hát nem volt valami jó vétel, puffogtam magamban, ahogy tíz km/h sebességgel döcögtünk az autópályán a következő, azaz a határ előtti utolsó benzinkútig, mert hát nem lett volna fair, hogy e vidéken egyetlen benzinkút is ne részesüljön a látogatásunkból. Ez valami rossz tréfa, csukogattam és nyitogattam a szemem, hátha csak álmodom, és kiderül, hogy a valóságban nem ebben a tragikomédiában veszek épp részt. Araszolt a járgány becsülettel, Tónival elnyomott minket az álom. Egy óra alatt tettük meg a 20 kilométeres szakaszt. A fejemet ingatva, a minket ért szerencsétlenséget teljes mélységében átérezve helyet foglaltam egy műanyag széken az utolsó szlovéniai benzinkút kávézója mellett. Ja, a napon foglaltam helyet, hogy teljes legyen a mondat. Négy óra múlt, és mi még mindig Szlovéniában vekengtünk. Az a nyomorult határ, ami elviekben átjárható... És nekem másnap állásinterjún lenne jelenésem azért, hogy találjak végre egy nyomorult kikötőt ebből a szabadúszásból, de ha így folytatjuk, még holnapra sem lesz érkezésem... Így pampogtam magamban még hosszú percekig, és közöltem Tónival, hogy maximálisan bepöccentem, mert ez már mindennek a teteje. Nem igaz, hogy hiába indultam el maximálisan feltöltött türelemtárral, az istennek se sikerül úgy intézni, hogy megússzam bosszankodás nélkül. Hogy végül csak felhúzom magam, és azt mondom, hogy most már tényleg elegem van, a rohadt életbe. Tóni érdeklődik, hogy megyek-e fuvart nézni, vagy menjen ő (ugyanis kiszámoltuk a fuvarfogási arányt, és ha ezt az utolsót én fognám, akkor kvittek lennénk); kedves Olvasók, a fantáziátokra bízom, mit válaszoltam Tóninak, mindenesetre aznap nem adtunk löketet a nemek közti egyenlőségnek.
      A szlovén határ előtti benzinkút persze tele volt magyar rendszámú kocsival, és onnan tudtuk, hogy közel járunk kis hazánkhoz, hogy itt voltak velünk a legkelletlenebbek. Tóni persze a nagy merítésből negyed óra alatt kihalászott egy magyar rendszámú kocsit - szlovén sofőrrel. És miután kieresztettem a fáradt gőzt az iménti hisztivel, újfent egy elegáns kocsi hátsó ülésén terpeszkedtem egyenesen Budapest felé.
     Ez már tényleg az utolsó felvonás; nem jött sem gikszer, sem meglepetés. Homályosan emlékszem, hogy a középkorú szlovén úr elmondta, Budapesten dolgozik, úgy rémlik, a Graphisoftnál, és hetente ingázik a munka és Szlovénia közt, ráadásul rendszerint repülővel jár, és most kivételes alkalom, hogy autóba vágta magát. Tett pár csípős megjegyzést a szemtelen budapesti taxisokra, no meg hogy micsoda kimeríthetetlen furfanggal húzzák le Magyarországon a külföldieket, de ő átlát a szitán, és eligazít minden vakmerő csalót. Elmesélte azt is, hogy azért ódzkodnak a szlovén autósok stopposokat felvenni - a Szlovéniában töltött idő ugyanis azért nyúlt meg, mert rengetegszer kaptunk nemet -, mert néhány elvtelen, stopposnak adva ki magát, rablásra használta fel a szlovén autósok jószívűségét, aminek hatására aztán futótűzként terjedt a hír, óvakodj az országúti vándoroktól. S ahogy hasítottuk a magyarországi autópályát, ami már megnyugtatóan ismerős terep, hagytam, hogy kikapcsoljanak kihegyezett érzékeim - fel se tűnt addig, hogy ennyire ki vannak élesítve -, apránként bódultságba süllyedtem, és már oda se figyeltem, mi mindent mesélt a szlovén fickó észak-amerikai úti élményeiről. Észak-Amerikáról tehát nem jegyeztem meg pletykát, csak annyira emlékszem, hogy sofőrünk kedvenc városa San Diego - vagy Santa Monica? Mindegy is... A robusztus észak-amerikai táj, a kiterjedt nemzeti parkok már nem érték el nálam az ingerküszöböt, mert elandalított az előttem ülők felől hallatszó duruzsolás.
      A szlovén úriember gavallérságának köszönhetően - egyenesen házhoz vitt, nem törődve azzal, hogy ez neki kitérőt jelent - május 13-án, hétfőn este 7 óra előtt pár perccel végre az ajtóm előtt álltam Budapesten, majd rögvest a zuhany alatt áztattam próbára tett tagjaimat, gratulálva magamnak, hogy ha ezentúl megkérdezik, tettem-e életem során bármi olyat, ami nem éppen hétköznapi, elég lesz elmesélnem e háromnapos hazaút történetét.


Ui. 1.: A zuhany alatt ismét eszembe jutott, el ne felejtsek felkelni a másnapi állásinterjúra. Habár az a cég már a múlté, azóta is "boldog irodista"-ként tengetem életem különféle helyeken; de ez a blog nem a kikötők ügyes-bajos dolgait szándékozik elmesélni.
Ui. 2.: Nyáron gyakoroltam egy-kétszer a hűvös, harmatos hajnalokba történő belemerülést. Jelentem, vannak előremutató fejlemények a pozitív lelkiállapot kialakítását illetően.