Llaüt light

„…ahol kifelé indultunk az úton, ott fogunk megérkezni lényünk legbelső magjához…” 
/Joseph Campbell: Az ezerarcú hős/

     Néhány hónappal ezelőtt betévedtem a Müpa Ludwig Múzeumába. Az általam megtekintett kiállítás egyik elemeként az olasz származású, második otthonául Mallorcát választó művész, Fabrizio Plessi állított emléket a környezetvédelmi okokból megsemmisített tradicionális mallorcai halászbárkáknak, a llaütoknak.
     A művész összegyűjtött a sziget különböző pontjain szanaszét hagyott, kézzel készített faladikokat, rendbe hozta őket, hogy segítségükkel létrehozza a megemlékezés művészi aktusát. A csónakokat lefelé fordította, aljukból mélykék neonfény árad, bevilágítva a teret (az én esetemben a Ludwig tágas termének fehér falait), átszínezve a llaütokra rétegekben felvitt, véletlenszerűen összemázolt, kopott, egymás alól kikandikáló piros, fehér, kék, zöld, sárga festéket. Mintha a mindent elnyelő, bekebelező tenger gyomrában fogadná(n)k az enyészet miniatűr lényeit, beteljesítve az elmúlás testekre kiszabott parancsát. Hogy a hagyomány sorsa mi lesz, az emlékezet illetékességébe tartozik.
     Nem szomorúság fogott el a mélytengeri burokban ülve, inkább belenyugvás és lecsendesedés. Ez az élmény, ilyen képek gomolyogtak bennem az elmúlt hetekben. Az elején írtam, érzem, amikor valami közeledik, és most azt érzem, távolodom. Fantasztikus volt írni és élni ezt a blogot... Ám megérzéseim szerint új irányt vesz az idő sodra, és vele együtt másfelé kanyarodom.
      Hiszek a számvetés erejében. S ha visszagondolok, déli utam sokkal inkább belül zajlott, mint kívül, mérföldköveit leginkább a bennem hagyott lenyomatok jelentették. Nem laktam Délen, de kapcsolatba kerültem vele, és ez megtanított kapcsolódni. Az elhatárolódás élményét felváltotta bennem az elfogadás, majd a megnyílás, és a szomjas kergetés végén egy semmiségben találtam meg a serendipityt.
     Nem ígérem, nem tudom, lesz-e még bejegyzés, a sorsra bízom, és az időre, ami mindent megold, mint Nagy Sándor a gordiuszi csomót. Köszönöm, hogy eddig kísértetek, kedves Olvasók.

http://www.mallorcaweb.com/news/2011/06/plessi-llaut-light/
https://www.youtube.com/watch?v=OrFm9WyPWxM

A tengerszem és az óceán

"...és akkor megkaptam én is azt a bizonyos honvágyat a világ után."
"Olyan kis fazekakban fő az élet mindenfelé." 
/Márai Sándor: Istenek nyomában/


      Emlékszem, a Dél blog elején felsejlett bennem a gondolat, a vágy, hogy szeretném elérni az óceánt. Hogy átéljem az érzést, egy elveszett, csöppke lény vagyok a világegyetemben, egy no name akárki a határtalanban. Nincs mit tenni, ez az álom egyelőre nem teljesült... az óceánpart helyett Szlovénia tündelakta tengerszemeinél lyukadtam ki. Mi mást tehetnék, mint mosolyogva nyugtázom  a váratlan fordulatot, no meg hogy a sors jobban tudja nálam, mi válik igazán a javamra.
     Úgy tűnik, jelenlegi állapotom nem afelé lök, hogy feloldódjam a végtelenben, hanem hogy apró, de karakteres entitássá változzam, mint Bled. Pszichológiai párhuzamot vonva (elnézést a didaktikusságért), nem az egót kell belőlem kimaratni, hanem kiművelni bennem a selbstet, a jungi mélymagot. Paradox módon szívem szerint kibújnék a valakivé válás alól... visszavágyom a születő és szétporladó inspirációk lebegésébe, ahelyett, hogy szavakért vállaljak felelősséget. Mindig az kell, ami nincs, szokta mondani anyám.

 

Tótükör hegyek ölelésében, Bled

     Egyelőre tehát nem nyel el a nagyvilág (értsd: a körvonalazatlan része), hanem a helyemen maradok, horgonyt vetek a saját, ezerszer körüljárt tengerszemem mellett, amihez ragaszkodással kapcsol az idő. Továbbra is érzem, hogy szív és húz maga felé a távol, de rájöttem Délen, hogy az élet mindenütt csip-csup mozzanatok sorozata, ismerős rítusok forognak körbe-körbe. A hideg sör habja egy tikkasztó napon, az ég árnyalatainak változása, a partra kimosott kagylók, legyen bár tenger vagy folyó mentén. Nem csábít már el a délibáb (hisz sokáig bedőltem neki, hogy megkapom másik helyen, amit magamban nem találok). A katarzis a csip-csup mozzanatok közt vár. Meglephet bárhol.

Felhő és napfény csatája a pirani tengeröbölben

A mitikus Dél impressziója

    Van egy táskám. Véletlenül akadtam rá pár éve egy design boltban, ahol a kirakatüvegen nagy felirat hirdette, Valentin-nap alkalmából 50% kedvezmény. Facér voltam, gondoltam, milyen remek vigaszdíj, és találomra ezt a darabot választottam, mert megragadott rajta a kép. Megszólított, én válaszoltam a hívásra, nyitottam rögvest a pénztárcám. Azóta is egyik kedvenc darabom, hol a karomon lóbálva, hol a szekrényről lógva a szoba díszeként.
 
     A táska két oldalán festmény vonzza magához a szemet. Fogalmam sincs, mi a festmény címe, milyen tájat ábrázol, de érzésre mediterrán jelenet: a mólón fiatal pár áll, elmerülten figyelve, ahogy egy vitorlás ráérősen közelít a kikötőbe; az öböl mögött dombra felkaptató házak, erkélyükről kibuggyanó növények és lengedező mosott ruha, a túlparton hegyek és dokkoló vitorlások regimentje. Az eget és a távoli hegyeket aranyra színezte a lemenő nap, a sárgászöld vízen remegnek az árnyékok. A képről lemaradt, de érzem, jobbra nyílik, tágul a kijárat a tengerre... Igen, valahol ott kell mindennek történnie, talán Marseille, vagy Itália egyik pontja...
     Érzem, balra, a házak mögött sűrűsödő utakon, tereken lüktet a Dél, zajlik az őrült sztrádázás és a ráérős korzózás; egyszer hajt és perzsel a hév, másszor meg egyre tágul az idő a carpe diemben, beletöltődik sok spontán élmény, kiszorulnak a tervek. Minden fából, minden épületsarokból, a kávé ízéből (akkor is ha hagy maga után kívánnivalót) elementáris szépség sugárzik... mert a Mediterráneum nem földrajzi név, hanem esztétikai minőség. S mind e zajlás, látvány, káprázat pillanatról pillanatra nyílik és csukódik az idő kusza szövetében.
      Valahol részt veszek én is a képen... balra, a városok zsivajában kószálva, keresve, és jobbra, a tenger kijáratánál állva, feloldódva a teljességben. Hol ennél, hol annál a pontnál bukkanok fel, kocsiból ki, kocsiba be, száguldozok keresztül-kasul, hogy magamba szívjam, bekebelezzem a Dél kavalkádját; nem... inkább hogy átadjam magam neki, kebelezzen ő be.

      Hol ezt, hol azt a pontot mossa leheletem az idő kusza szövetében... A mitikus Dél után érzett honvágy folyamatos jelenlétté változott, és lényegtelenné vált, fizikai valóm épp hova telepszik. Sziluettem rárajzolódott.
       

Emlékszem

     Még a dátumot is vissza tudom keresni, amikor itt jártam legutóbb, 2013. május 13. Emlékszem, ahogy Tónival, az országokon átívelővel, az égből alászállóval, a tíz ösvény ismerőjével dekkoltunk ugyanennél a benzinkútnál; mialatt megtankolja a kocsit a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, én azt a sarkot nézem, amelynek támaszkodva vártam, mikor kanyarodik be végre egy jármű, ami a megfelelő irányba tart, a magyar határ felé. Szuggerálom a sarkot, mintha kócos, csapzott alakom sziluettjét keresném. A töltőállomás kávézója melletti zugot ugyanúgy beborítja az árnyék, csak nem torlaszolják el a csomagjaink, mint akkor, tavaly májusban. Ahogy elhajtunk, szemem a benzinkút játszóterén lóg, ahol egy műanyag pónin ringattam magam anno, mialatt Tóni próbált járgányt levadászni; a pónit most senki nem zabolázza épp. Hullámzik a dombokon a fű, örökkön örökké.

Vargabetűk

     A fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, kiválóan ért az érdekes kitérőkhöz. Érzi, hol kell lehajtani, elkanyarodni a tervtől, és kitartóan menni, amíg utunkba nem akad valami érdemes.
     Az utazás első napján, még Maribor előtt találomra elhagytuk a sztrádát egy ponton, és nekiindultunk a szlovén településeknek. Dombok közt kocsiztunk, át falvak során, szépen ápolt porták mentén, egy túraútvonalat sejtve a közelben, nemzetipark-nyúlványt, ami persze nem bukkant fel, viszont egész mélyen behatoltunk a szlovéniai vidékbe. Egy nevenincs helyen groteszk templom tört az égnek, fékeztünk, kiszálltunk, és csodálkozva jártuk körbe. A torony, mint egy campanile, elkülönült a halványszürke-fehéres árnyalatú templomhajótól, rajta fejjel lefelé fordított kereszt; akkor nem tudtuk mire vélni, ma már tudjuk, hogy hommage á Szent Péter, akit fejjel lefelé feszítettek meg. A tornyon három kerek ablak, fent, a csúcs alatt négy kisebb, és mivel ennyi dísz kevés, ennél több tiszteletet érdemel a "Mindenható", nagy, kőből épített rózsafüzér csüngött alá a tetőről. Mint a nő, aki felett eljárt az idő, mégsem ismer mértéket, és túlcifrázza magát a bálba. Hangos hitetlenkedéssel néztem a mutánst, megtehettem, hisz a kutya se értett, bár egy babakocsit tologató anyuka furcsán nézett ránk, mire föl ez a nagy faksznizás.

    A következő akciónk Bled után esett, emlékeztek, kedves Olvasók, reggeli közben menekülni kényszerültünk a hattyú elől. Gondoltuk, majd bepótoljuk az étkezést akárhol, egy tisztáson, hisz Szlovénia úgyis csupa fű, piknikezésre lett kitalálva az egész ország. Ljubljana felé tartottunk, de figyelmetlenségből nem a főváros felé vettük be a kanyart, hanem ellenkező irányba, az akárhol felé, ami ezúttal egy Lipce nevű városka formáját vette fel. Gondosan ápolt családi házak, a távolban, dombok alján gyárkémények köpték füstjüket az égre, fintort fakasztva az arcra, mint sima bőrön egy csúnya pattanás. Lipce szélén hullámzott a fű, a házak végén tisztássá változott a táj, pokrócot terítettünk a földre, és ott majszoltuk el a szendvicset; életemben nem éreztem ilyen élénken felvágott és sajt ízét, pedig csak bolti, mint ott, a ropogós zöld faluszélen sütkérezve. A gyárkémények csak a tájkép perifériáján kaptak helyet.

     A pirani kirándulás végén igencsak korgott a gyomrunk, de nem akadt utunkba hívogató étterem. Próbálkozásképp helyet foglaltunk egy lugassal bélelt kerthelyiségben, de az étlap nem mozgatott meg bennem semmit, ezért kértem, álljunk tovább. A fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, az út mentén kiszúrt egy pincészetet jelző nyilat; alighanem itt harapnivalót is kínálnak, le is kanyarodott menten, és felmasíroztunk a kocsival a keskeny hegyi úton. Faltuk, faltuk az aszfaltot, hosszú percekig követtük a kanyargós vonalat; csak a magas fűszálak közt zizegő bogarak, ennyi volt a vegetáció, a civilizáció nemigen akart jelentkezni egy távolból integető háztető formájában sem. Pedzegetni kezdtem, talán elvétettük az irányt, amikor végre egy faluba érkeztünk, Baredi, hirdette a tábla, pár ház, vendéglátó egységnek nyoma se, már éppen vakartuk volna a fejünk, amikor a nagy Ő ismét meglátta a nyilat, és fordult is. Még szűkebbé vált az út, zötyögtünk a dombok szorításában. Erre legfeljebb présházak lesznek és lerobbant víkendházak, vélekedtem, de a fiú, aki a nagy Ő titulust kapta az életemben, nem tágított, és kanyarogtunk tovább, én pedig elégedetten szemléltem a kilátást, mert már egész magasan jártunk, hullámzó hegyeken-dombokon a lemenő nap vörösárnyalatában, távolról pedig a tenger is megcsillantotta tükrét. Nem volt hát panaszra okom, visszafelé levisz ugyanez az út, csak megfordulni lesz gázos, és éppen megbarátkoztam az eltévedés gondolatával, amikor egy nagy vendégház tornyosult az orrunk előtt.
      Ide, a pincészethez Izola városa fölött, Baredi falujának szőlősdombján, "az jut el, akiben megvan hozzá a tehetség", ahogy a Rövidlátók című filmben mondják. Akinek érzéke van ahhoz, hogy ide találjon, itt legyen, üldögéljen a szőlősdombok közt, távol az üdülővárosok zajától, figyelve a természet munkáját, saját tudásával gazdagítva azt, ha érez rá affinitást. A napokba csak az évszakok rendje hoz változást, az évekbe pedig az elmúlás. Szaladni kár, hisz a szőlő nem érik, a bor nem készül gyorsabban attól, hogy körülugrálják. Egymagam biztosan nem találtam volna meg, meggondoltam volna magam az ösvény elején, hisz egy szűkszavú táblán kívül semmi jele nem volt, hogy bármi található a hegytetőn. Azt hiszem, nem szokásom felvállalni a nem találás kockázatát; legyen igyekvés és cél, mert az visz előre, az hoz eredményt... de hova, miért? Tegyük fel, hogy csak kalandoznék, puszta kíváncsiságból, lábam nyomát percek alatt befedné az út pora...
     Ott ültem hát a pincészet és vendégház tágas kerthelyiségében a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, és akiben megvan a tehetség, hogy eljusson ide; szőlővesszők kúsznak a gerendákon, ismerős kép. Levest rendelünk és tésztát, nekem bort is. Az ételre várva körüljárjuk a tágas teraszt, körülöttünk a lemenő napban fürdő szőlőhegyek. Bent sivalkodó asztaltársaság, kint csendes, mélázó vendégek. Az étel gazdag, pont ilyenre vágytunk; a számla rendezése után a borász sokallja a borravalót, grátisz hoz a páromnak házi almalevet, nekem pedig valami likőrspecialitást.
     A borászé a ház, a föld, a vállalás. Az ő keze munkája a bor, az íz, az otthonosság. Aznap nem mutatta kedélyes arcát, ha van is; nem volt kimért, de nem is emberbaráti; tette a dolgát, sorolta a fogásokat, felvette a rendelést, elénk tette a tányért. A maga sallangmentes módján ő itt a hely lelke, a mérce, a standard. Búcsúzáskor vettünk a borából a pultnál. A pultot támasztva poharazgatott egy barátja, közlékeny és közvetlenebb típus, szóba elegyedtünk vele. A szlovén ifjúsági fociválogatott menedzsere volt, a csapatával járt Magyarországon is, Zalaegerszegen, Pécsen. Néhány lelkes mondatban elmeséltem neki vidám szlovéniai élményeinket; két mondat közt rátelefonált a felesége, hogy tudósítsa, miként alakult az aznapi meccs; elmondtam, milyen pozitív számomra az ország kisugárzása, gyönyörű a vidék, és jó itt lenni. Ahelyett azonban, hogy örömmel nyugtázta volna a hazáját ért bókot, a futballmenedzser annyit mondott, hogy Magyarországon is jó élni, a városokban kézre áll minden kényelem, Szlovéniára azonban rájárt a rúd az utóbbi időben.

      Torkomon akadt a szó a nem várt reakción. Mintha visszadobott volna egy direkt neki szánt labdát, mintha elhárította volna a dicséretet. Mintha a tiltakozás gesztusával azt fejezte volna ki, hogy az imént alábecsültem, mennyi nehézséggel kell itt neki megküzdeni. Valami miatt nem lehetett elismerni, hogy Szlovénia egyszerűen jó hely.
      Később, némi önvizsgálat után rájöttem, nem csak Szlovéniában találkoztam ezzel a hozzáállással, de lengyelekben, magyarokban, és bennem is ott él, számtalanszor megnyilatkozott már, mintha a vidék, ahonnan származunk és ahol felnőttünk, automatikusan szar lenne. Pontosabban bárhol máshol magától értetődően könnyebb, élhetőbb; elég átlépni az országhatárt, és máris lubickolhatunk a külföldnek nevezett Paradicsomban, a határon belül maradók pedig senyvednek tovább. Mintha Kelet-Közép-Európa másodrendű helynek minősülne, és másodrendű, vagyis silányabb életet élne minden ottani állampolgár.
      Gondolkodtam azon, hogyan és honnan szívtam magamba ezt a marhaságot. Talán évszázadok óta örökítik tovább az itteni generációk a "nekünk szar" ideáját, ami olyan mélyen beépült, hogy láthatatlanná vált; van, de mégsincs, hisz jobbára észrevétlen, mint a francia "h". Persze kihallatszik minden szóból, befolyásol, aláaknáz.
       Sóhaj. Persze, persze, az életszínvonal alacsonyabb itt keletre, "down there", mint nyugatra, de ha eszembe idézem, hogy nagyszüleim, de még szüleim korában is kuriózumnak számított a narancs, most meg avokádótól roskadozik a vásárcsarnok, vissza is vehetek az önsajnálatból. Ráadásul miért kellene - elsősorban - a bankszámlámon és a begyűjtött márkás holmikon múlnia az életminőségemnek?
      

A semmi és a minden

"Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész?"  /Seneca/

Végre, végre tenger... Kikukkantottunk a sátorból a kempingben, és kibontakozott szemünk előtt a nagy kékség... Pár méterre cövekeltünk le a parttól, és úgy éreztem, ha csak itt üldögélnénk egész nap, akkor se maradna bennem hiányérzet.
     Persze a tengerparti reggelit kirándulás követte, kocsiba be, és irány valamelyik szlovén üdülőváros. A partot követve kanyarog az út, napfény teríti be az eget - végre -, fénypászmát szórva a vízre. Piran felé tartunk, kikerüljük Kopert, amiről úgy hírlik, a szlovén "Siófok", majd következik Izola egy földnyelven a tengerbe nyúlva. Dombra kaptat fel a kocsi, és egyre tágul, tágul a perspektívánk. A következő kanyarban megállásra késztet a látvány, egy nyugodt öböl, alant Izola városa kokettál a tengerrel, ontja fényét a nap, apró vitorlák remegnek a távolban. Az út mentén parkolóhely, padok, látszik, mást is hirtelen megállóra inspirál e hely, rövidesen fékeznek is mögöttünk. Ülünk a padon, beszívjuk a kellemesen meleg levegőt, átadjuk magunkat a fénynek, a kéknek, nem hajt előre semmi, egyenletessé válik a lélegzetünk.

      Rövid idő múltán mégis továbbmentünk, és ha azt hittük, nem lehet jobb, az iménti pillanat volt a nap csúcspontja, hát alábecsültük a helyet, mert ahogy közeledtünk Portoroz és Piran felé, egyre szebb formát öltött a táj. A dombokon futó szőlőtőkék mellett ciprusfák és olajfák törnek a magasba, mandulafenyők nőnek szanaszét, sőt, az autóút fölött egy hosszú szakaszon mandulafenyők sora borul össze kétoldalt, egymásba fonják ágaikat a fák, óvón, árnyat adón. A dombokról odakacsintó házakkal együtt számomra e táj übereli a messze földön híres Toscanát. Mintha e pár négyzetkilométeren felsorakozna a mediterrán vidék minden növénye, amit az elmúlt években láttam és megszerettem, mintha a mediterrán flóra esszenciája sarjadna itt a földből, mély húrokat pengetve a szívemben.
      Majd megérkeztünk Piranba... A meleg-napos április végi kirándulóidőben sokan jártak erre rajtunk kívül, de nyoma sem volt a főszezon tumultusának. Pasztell árnyalatú, főleg kék és zöld házak fehér zsalugáterekkel, ez az alapmodell kristályosodott ki számomra adriai stílusként. Szűk utcák és éltes kőházak visznek vissza az eltűnt idő nyomában. Helyenként kopott, renoválásra szorul, ám belátható, közvetlen a város, minden saroknak van mondanivalója. "Ha megöregszünk - kiáltottam fel némi szentimentalizmussal a fiúnak, aki száz százalék, hogy a nagy Ő -, költözzünk ide, élvezni a tengert, benépesíteni egy dús mediterrán teraszt!" Zavartan nézett rám: "Nem akarok idegen földön meghalni" - jött a válasz. Nevettem; eltéphetetlen magyar gyökerek.

     Bóklászás közben egy kis téren hangulatos bárba tévedtünk, ahol a terasz körül szőlővesszők futottak a gerendákon; elkortyolgattunk egy feketét. A felszolgáló lány ide-oda cikázott - csúcsidő lévén -, de annyi ideje maradt, hogy váltson pár bensőségesnek hangzó szót egy kártyázó asztaltársasággal, és letegyen egy tál levest az egyik öregúr elé, mintha a nagyapjának szolgálna fel. Felkaptuk a fejünk, mert étlapnak nyoma sem volt, az öregúr valaki bennfentes lehet, ha leves jár neki. Valami szívélyes családi miliő áradt a bárból, mintha a betévedő turisták mellett mindennap itt ülnének a visszajáró állandó kellékek, akik körül az élet pont e bárban, pont e sarkon, itt a szökőkút mellett szövi csip-csup bonyodalmait.
     A mólón elnyaltunk egy méretes fagyit, amarena meggy és vanília egymásra púpozva, keserédes élmények a számban; dél van, a nap már kibontotta szárnyait, és teljes erővel tűz. De nem tart vissza attól, hogy a víz melletti sziklákra telepedjek, és pár pillanatig egy pici pontnak érezzem magam, aki immár nem akar semmit, elégedett azzal, ahova eljutott, és hogy megtalálta az eszményi fagylaltot. Mellettem az imént egy rák tűnt el szélsebesen a sziklák közt, mire odaintettem magamhoz a fiút, aki száz százalék, hogy a nagy Ő (eddig a napernyők alatt hűsölt), és kagylóházak, levetett vázak maradványait fedezzük fel a sziklákra tapadva, kövekbe fúródva; a szlovéniai fauna tehát a tengerparton sem visszahúzódóbb és kevésbé élénk, mint a hegyekben.
      A tiszta vízen áttetszettek a homokszemek, és megadtuk magunk a  csábításnak, hogy a hűs-hűvös hullámok közé merészkedjünk... én csak térdig, a nagy Ő viszont belemerült és tett pár karcsapást. De nem kerekedett nagy lubickolás, mert sötét felhők vonultak Piran fölé, feltámadt a szél, egyre komorabbá váltak a színek, és a fény is visszavonult rövid időre... sebtiben visszahúztuk hát a ruhánk, és mielőtt védettebb utcák felé vonultunk volna, még gyönyörködtünk az öböl túlsó végében lezúduló viharban, a szemközti partvonalon szétterülő sötétkék tüllfátyolban, hálát adva az égnek, hogy nem minket kapott el a zuhé.

 

 

      Hogy mi történt még? Semmi és minden... Felmásztunk a pirani várba, közben a főtérről adriai népzenészek éneke szállt, ami tökéletesen illett a tájba. Csupa ehhez hasonló momentum, amit hiába írnék le - mintha egy megfeszítve játszó zenekar hangszereiből nem szólna zene. Megpróbálhatnám túlragozni, feleslegesen, hisz e zenekar játéka csak belülről hallható, az érzéseinkkel, az élményeinkkel. Az összerezdüléseinkkel.
     Egyszóval turistáskodtunk, kedves Olvasók.

     Időnként eszembe jut, hogy olyan számomra a létezés e tájakon, mint másnak a párkapcsolat. Magyarország a férj, akit szívem szerint elhagynék, hátat fordítanék neki, Olaszország pedig a szerető, akihez jólesik elmenni feltöltődni. Ha azonban alaposan megvizsgálnám a kettőt, alapvető hasonlóságot fedezhetnék fel közöttük, akár fel is cserélhetném őket; Olaszország mellett sem lennék boldogabb, ugyanolyan tökéletlen házastárs lenne (mert folyton külsőségekkel foglalkozik, a mútltba réved, és amúgy is kezd már lerobbanni). Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Az ember csapódik ide-oda évekig, míg valami úton-módon elvetődik a szomszédba, és rátalál, vagy inkább rájön, hogy ott leledzik a nagy Ő, aki nem akar többnek látszani, mint ami, kicsiségében is valaki, nagyon rendben van fejben és értékrendben, ráadásul a kémia is működik. Valahogy így esett a happy end Szlovéniával.