A megtalált idő

Előző bejegyzésem végén azt ígértem, hogy nem maradok adós a végszóval – pontosabban már csak a végszó maradt hátra. Már egy ideje gondolkodtam azon, miről szólt tulajdonképpen ez a blog, ez a „trip”, külső és belső egyaránt, amit megörökítettem benne. Szólt a türelemről; a tengerszemről és az óeánról, és hogy mindkettőnek jelen kell lennie az életünkben. De valahogy mégis többről szólt számomra ez a „trip”, olyasvalamiről, amit még nem értek teljesen: az időről.

A szárazföld utolsó szelete a kontinentális Európa legnyugatibb pontjánál

Marcel Proust A megtalált idő című könyve legvégén írja egy jó sokszorosan összetett mondatban – amit most nem idézek, kedves Olvasók, bár nekem nagy aha-élményt jelentett, viszont annyira bonyolultan megfogalmazott, hogy attól tartok, mind itthagynátok ezt az írást –, hogy mialatt papírra vetette Az eltűnt idő nyomában című hétkötetes regényfolyamát, amelynek utolsó kötetében ő maga is megtalálta az időt – már a halálhoz közeledve –, tehát eközben élete különböző szereplői óriásokká duzzadtak az időben, ahogy más és más életszakaszokban, más és más szerepekben bukkantak fel. Ebben a kis blogban is, a benyomások mögött, amikkel elmaszkoltam őket, óriásokká váltak számomra az alakok (akiket szintén az előző bejegyzésben soroltam fel), ahogy útitársamul szegődtek és történeteket adtak nekem, vagy tükröt tartottak, amikor rám fért. Az idő növesztette őket óriássá (vagy a visszalinkelések).

Sokat tanultam az idő folyásáról és a jelen pillanatról, amiben egyszerre van jelen a teljesség, miközben már szét is foszlott; de ha a jelen pillanat élménye sokszor megismétlődik, valahogy mégis örökké tarthat. És mintha ez az örökké intene arra, hogy el tudjak köszönni és tovább tudjak menni… Mintha egyszerre szilárdulnék még és lépnék tovább minden pillanatban.

A legelső bejegyzésben írtam, hogy azt várom, megtaláljon a serendipity – hogy belé botoljak, majd amikor megérek rá. Úgy tűnik, egész sokáig nem voltam rá érett; és amikor másodszorra írtam, bízom abban, hogy végre megértem rá, akkor tudtam, hogy így lesz (nem azért, mert addigra már ténylegesen megjártam az óceánt) – mert akkor éreztem, hogy mentálisan készen állok. Egy újságcikkben olvastam Charles Simonyitól az alábbi gondolatot: „Számomra a szerencse azt jelenti, hogy a felkészülés és a lehetőség találkozik.” A serendipity, vagyis a dolgok véletlennek tűnő, szerencsés együttállása egy adott időpontban nem azért következik be, mert baromi mázlink van, hanem mert összeraktuk magunkat ahhoz, hogy bekövetkezzen. Benne van a tudás, sok-sok előkészület; s a legfontosabb: a jó időzítés – amihez nemcsak magunkat kell ismernünk, hanem az életet is, ahogy folyik, áramlik, és a megfelelő módon kell beleszőnünk.

Ez utóbbi dolgot még csak most kezdem kapiskálni, még elég gyakorlatlan vagyok benne, de idővel majd kitanulom (valamennyire). Most egyelőre legyen elég ennyi...

 A Tejo folyó a lemenő nap fényében

Tervezek még kalandokat az életemben (aligha tudnám ezt megunni) – ezeket már nem itt, hanem az
ElviraSzabo.com oldalon követhetitek.
Az új oldalon már nemcsak blogot találtok, hanem az eddig publikált szépírói munkáimat is. Remélem, lesz még több kalandból is, szépírásból is.
Remélem, hogy találkozom még Veletek.

Részt veszünk egymás alkotásaiban

Egy korábbi bejegyzésemben említettem Fernando Pessoa költőt, a portugál modernizmus megteremtőjét, aki több heteronim alakot költött ki magából (minden értelemben). Ezek egyike Ricardo Reis orvos, egyben epikureista költő. Mint minden heteronimnek, Pessoa neki is önálló írói stílust, személyiséget és értékrendet kölcsönzött, valamint saját élettörténetet épített fel: Ricardo Reis konzervatív neveltetést kapott a jezsuitáknál (legalábbis Pessoa képzeletében), majd meggyőződéses monarchistává cseperedett, és mivel nem tudott együtt élni a ténnyel, hogy Portugália immár nem királyság, hanem köztársaság, 1919-ben kivándorolt Brazíliába (igaz, ott is köztársaság volt már akkor, viszont Brazíliában éltek a portugál királyi család leszármazottai). Pessoánál itt kanyarodik az ismeretlenbe Ricardo Reis sorsa, hogy a karakter aztán ismét felbukkanjon José Saramago Nobel-díjas író regényében, a Ricardo Reis halálának évé-ben. Saramago regényében Ricardo Reis másfél évtizedes brazíliai távollét után visszatér Lisszabonba, mert hírét veszi Pessoa halálának (1935 környékén járunk). Ám Reis ahelyett, hogy tisztes orvosi praxist nyitna, azt csinálja, amivel maga Pessoa foglalatoskodott: egy hotelben üti fel a rezidenciáját, egész nap újságot olvasi és figyeli a lisszaboniak jövés-menését. Lát mindenfélét, például a spanyol polgárháborúból érkező menekülteket, és magát Pessoa szellemét is, akivel baráti beszélgetéseket folytat olyan témákról, amiket csak a vájt műveltségű irodalmárok tudnak teljes ízében kiélvezni.

Nem olvastam a Ricardo Reis halálának évé-t, de megragadott az alapmotívuma: hogy az egyik ember alkotása, sőt maga az alkotó léte (hisz Pessoa szelleme is szerepel a könyvben) folytatódik másvalaki alkotásában, és ezzel újjáalakul és önálló életre kell.

 

A színes lisszaboni házak tükröződnek egy toronyház üvegfalán

Hasonló benyomásom támadt a Lisszaboni történet c. film kapcsán a Madre Deus zenekarral. A Lisszaboni történetről annyit, hogy egy német filmrendezőt Lisszabonba hív operatőr barátja, akinek a rendező csak hűlt helyét találja Lisszabonban, és a város utcáin mindenfelé kódorogva próbálja fellelni. Nagyon-nagyon lassú és szemlélődésre hívó film – a fiúval, aki száz százalék, hogy a nagy Ő legalább háromszor elaludtunk rajta, mire végignéztük, de annyira megfogta őt a lisszaboni utcák hangulata (talán éppen ez az elandalítás), hogy a film hatására egyezett bele, hogy eljöjjön velem. (Egyszer azt olvastam valahol, hogy az ügyes nők az emberük orra elé lógatják hátulról a mézesmadzagot, és hagyják, hogy az emberük eldöntse szépen magától, hogy mit akar – az asszony. Ez esetben sikerült a belógatás; más esetben meg nem.) Bár azt hiszem, a legfőbb meggyőző erőt a Madre Deus jelentette, aminek zenéje szinte belesimult a lisszaboni utcaképbe (ottjártunkkor el is mentünk egy fado bárba, ahol egy olyan csudapofa pincér szolgált ki minket, aki akár Hrabal-hőssé is válhatott volna, ha néhány évtizeddel korábban Prágába születik). A Madre Deus nemcsak elénekel a filmben néhány dalt, de tulajdonképpen főszereplővé válik, persze Lisszabon mellett – ki tudja, a zenéjük nélkül talán végig se nézzük a filmet, és a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő, rá se bólint Lisszabonra.

Ebben a blogban sokan részt vettek életem szereplői közül – remélem, nem vették zokon, hogy beleírtam őket (már ha tudomást szereztek róla). Köszönettel tartozom a közreműködésükért, időrendi sorrendben:

• álmaim ex-latinloverjének, akivel sok hülye helyzetbe kerültem az olasz utakon;
• Taminak és Bertónak, a barcelonai álompárnak, akik már nem Barcelonában élnek;
• Tóninak, aki hol az égből szállt alá, hol országokon ívelt át;
• Eszternek, akihez Marseille-be mentünk látogatóba, és aki elképesztő közösségi atmoszférát képes teremteni (erről nincs linkem, de így van);
• a couchsurfing hostoknak és azoknak, akik hazafuvaroztak a Marseille–Budapest stoppolás során;
• M. barátnőmnek, aki Firenzében látott vendégül, és akivel sokat levelezünk és gondolkodunk a közép-európai gyökerekről;
• továbbá Kavicsnak a sok gondolatébresztő kommentért;
• végül és legfőképp a fiúnak, aki még mindig száz százalék, hogy a nagy Ő, és akivel számos vargabetűt és kitérőt tettem már, akivel sokszor tértem a járt útról a járatlanra, amióta együtt vagyunk.

És persze külön köszönöm nektek, kedves Olvasók, a figyelmet, az olvasószámláló hűen értesített a jelenlétetekről, köszönöm, hogy velem tartottatok virtuálisan, és követtétek az eszmefuttatásaimat. Nélkületek pusztába kiáltott szavakból állna ez a blog. De még nem búcsúzom – a végszó hátravan.