Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében – / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap – / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2012. november 30., péntek

Centro del mondo


      Illett volna már pár szót szólnom Forlíról, álmaim latin loverjének szülővárosáról, ahol jelenleg lakik, és ahova látógatóba megyek. Forlí Emilia Romagna régióban, Bolognától 60-70 kilométerre délre fekszik, és kocsival kb. félórára Riminitől és a tengertől. Míg Bologna és térsége inkább az iparra épít, Rimini és a hozzá közel eső vidék a turizmusra, a belső szárazföldi részek pedig, így Forlí is, a borra. Emilia Romagna régió egyébként a rajta, és a Forlín is keresztülfutó Via Emiliáról kapta nevét, ami a Pó-síkságot átszelő fontos római kori út.
      Forlí tulajdonképp a római korban alapított agrárváros. A város történelméből annyit emelnék ki, hogy általában a pápa ellenében pozicionálta magát, álmaim latin loverje meg is jegyezte, hogy 1359-ben Nagy Lajos magyar király bevette Forlít és négy évre a pápa uralma alá kényszerítette, ami nagy csúfság volt a részéről. Azért Forlí azóta felépült a szégyenből... Később nagy lendülettel vetette bele magát a Risorgimentóba. További érdekesség, hogy Forlítól 15 kilométerre született Mussolini.
     Álmaim latin loverje a belváros szélén lakik egy régi, nagy belmagasságú házban, ahol márványlépcső vezet fel a lakáshoz az első szintre. Az étkező ablakaiból fák lombjára látni, lévén a ház előtt futó forgalmas út túloldalán terül el a városi park. A park mentén folyik a Nostro Fiume - igazán megható Forlí lakóitól, hogy "A mi folyónk" névre keresztelték. A folyót fák veszik körül, és ösvény kíséri jó darabon, egészen Vecchiazanóig, a Forlíval összenőtt faluig, ahol álmaim latin loverje felnőtt. A városi park nagy darabon terül el, és nagy állatkolónia él ott: a mesterséges tóban tőkés récék, fehér ludak és hattyúk, és valami számomra nem beazonosítható színes madár tanyáznak, a parkon körbefutó csatornában hód úszott, felismertem a farkáról, ráadásul nyulak futkároznak mindenfelé. Érezni a törekvést, hogy a városiaknak is jusson természet. A gyep és a ritkás, sárguló fák aranyszínre változnak így ősszel, mintha féltve őriznék szépségüket az elmúlásban. Természetesen a parkból nem hiányozhat a szökőkút és néhány modern szobor; az egyik egy halom, nőnek vagy majomnak tűnő (nem tudnám eldönteni), mindenféle pozícióban tekergő és fetrengő alakot formáz, és mielőtt egy szexista-soviniszta olasz férfira tippelhetnék, mint elkövető, látom, hogy az alkotó egy nő.  Itt-ott szabadtéri kondieszközök tűnnek fel; mint tudjuk, az olaszok nagy figyelmet szentelnek a formás testnek.Van persze büfé fedett terasszal, hogy a parkban is lehessen szórni a pénzt. És van persze focipálya, ahol szombat délután lelkesen rúgták a bőrt, nem a jövendő olasz focista generáció, hanem mindenféle bevándorló náció fiai: afrikaiak, arabok, törökök, kínaiak.


     A városi infrastruktúra abszolút kielégítő. Könyvtár, benne néhány gyönyörűen faragott terem és egy ősrégi, méteres nagyságú Divina Commedia; képtár (pinacoteca) késő középkori és reneszánsz gyűjteménnyel, egy használatból kiesett kápolnát pedig modern képzőművészeti kiállítóteremmé alakítottak. Forlí egyeteme a bolognaihoz tartozik, és közgazdaságtan, műszaki és politikai tudományok a repertoár. Egy középkori erőd romjai bizonyítják, hogy Forlí komoly múlttal büszkélkedhet, és nemcsak holmi újkori jöttment az olasz városok között. A belvárosban vöröses és narancs színű, esetleg sárga vagy vajszínű házak sorakoznak, barna vagy szürke zsalugáterekkel. Az utcákat róva levonhattam a következtetést, hogy esetenként az olaszok is eltévesztik, melyik árnyalat való épületre, és melyik ripacskodó: egy frissen vakolt ház olyan neonnarancs színben pompázott, ami pólóra is ritkán kerül, nemhogy falra. A házak gyűrűjében álló nagy katedrális klasszicista stílusú, bár nem eredeti formáját viseli, lévén pár száz éve egy óvatlan ministráns tüzet okozott, és az egész katedrálisból csak egy könyv Szűz Máriát ábrázoló lapja maradt meg; ez a lap az oldalhajó díszes, aranyozott oltárába keretezve emlékeztet a tragédiára, az újjáépült katedrálist pedig az Égő Máriának szentelték (ha jól értettem).
     A korzót Giuseppe Garibaldiról nevezték el, és a honatyák becsületére legyen mondva, hogy a hosszú sétálóutca egyik keskeny keresztutcáját Via Anita Garibaldinak hívják, emléket állítva a hitvesnek is (ha korzó nem is jut a hölgynek, még mindig jobb, mint egy zsákutca). A főtérhez közel az egyik árkád alatt egy százéves pizzeria lapul, aminek épp nemrég modernizálták az arculatát és az étlapját, álmaim latin loverje ki is akadt, hogy a kínálatból kivették a tradicionális romagnai piadinát; hja, az idők szele. A főtér, a Piazza Saffi - árkádok, nagytemplom, különálló harangtorony, a campanile, no meg cirkáló olaszok, ahogy illik. Szombat késő délután és este korzózik a nép, szó szerint zajlik az élet az utcán, hisz a zajlás nagy zajjal történik, és a saját szülővárosomra gondolok, ami hasonló kaliberű itt Magyarországon, csak épp szombat este alig zümmög a történelmi belváros.
      Forlí eddig nem nőtt igazán a szívemhez, amolyan távolságtartó, de baráti viszonyt ápolok vele. Valahogy nem érzem azt a napsütötte mediterrán hangulatot, talán az árkád túl kevés a főtéren kívül. Vagy talán mert álmaim latin loverje sem szeret itt élni, a szíve inkább Budapestre húzza vissza (ez még a jövő zenéje). Persze azért büszkén ecseteli nekem Forlí kvalitásait (az olaszok mind nagy lokálpatrióták), például hogy Európa legnagyobb csirketermelője (igen, manapság a csirkét is termesztik, ahogy a salátát meg gyártják a salátagyárban, mindegy), a régió meg végképp a legnagyobb európai bortermelő. A Via Emilia pedig fontos csomóponttá teszi Forlít a régióban. Erre mondtam csipkelődve, hogy Forlí minden bizonnyal a világ közepe, centro del mondo. Az ott élőknek minden bizonnyal.


2012. november 27., kedd

Senza Correre

     Senza correre, szokta mondani álmaim latin loverje, rohanás nélkül. Mondhatná szó szerint úgy, hogy sietség nélkül, senza urgenza, csak a senza correrének van valami költői bája, magyarázta egy ízben.

     Ott tartottam, hogy Riminiben elszaladt az idő, illetve hogy az időt napsütötte tengerparti andalgásra használtuk ki, mert ez tűnt a legkecsegtetőbbnek. Riminiben ugyan a könyvtárba és az Ikeába kellett volna menni, de a könyvtár és az Ikea nem omlanak le, viszont novemberben nincs garancia, hogy két nap múlva is tart a napfény. A kirándulás Riminihez kötődő napirendi pontjait lényegében töröltük, mert az óra elketyegte a délutánt, nekünk pedig még útba kellett ejteni egy állomást, ahova ráadásul be is jelentkeztünk. Marche régió Urbino városkájába kívántunk eljtuni, útközben pedig beugrani egy fürdőszobabútor-gyártó céghez, aminek tulaja régen ügyfele volt álmaim latin loverjének, és korábbi szívességek fejében ígért neki egy mosdókagylót és köré egy szekrényt.
      Marche régió a klasszikus hegyes-völgyes Itália, hullámzó utak, meg-megtűzdelve kurta településekkel, a távolban minduntalan feltűnik egy-egy magányos ház, ahol se szomszéd, se lakó immár. Kúszik lefelé a nap, aranypermet csillan a lankákra felkapaszkodó falvakon és a fák koronáján. Gond nélkül megleljük a fürdőszobabútor-gyárat. Álmaim latin loverje bemegy a kameruni fiúval felhajtani a szajrét, én naiv pedig kinn maradok a kocsiban, gondolván, hogy mivel Urbinót is meg kell még járni, térülünk-fordulunk, aztán lépünk tovább. Fél órát ücsörgök türelemmel, és feltételezem, inkább a terefere emészt fel ennyi időt, mint a málha összerakása. Aztán csak felbukkan álmaim latin loverje, a raktárba hajtunk, ahol már vár ránk a méretes doboz, ami persze igen súlyos is egyben. Feldobják a kocsi tetejére, rögzítjük képességeink szerint, aztán uccu neki.
     Tizenöt perc se telik el, amikor csörög a telefon, hív a gyáros, hogy két csomag lett volna: a szekrényt elhoztuk, de a mosdókagyló ottfelejtődött; gondolom elsikkadt a nagy eszmecsere közepette. Na, most mi legyen? Beugrunk érte Urbinóból hazafelé menet; igen, de a gyár hatkor zár; csak megjárjuk addig. Eközben valami éktelenül irritáló hang hallatszik, mintha szakadnának a pántok, amivel a csomagot rögzítettük az autó tetejére. Mintha nyúlna a kötél és csúszna a doboz, bármelyik pillanatban az árokban köthetne ki. Kidugjuk a karunk tapogatózni, érezhetően minden a helyén; biztos csak a dimbes-dombos úton húzódnak a kötelek. Valahogy a dolgok természetes rendje, hogy egy fürdőszobaszekrény nyekereg a fejem felett, miközben fel-le hullámzunk a kocsival; mi mást tehetünk, mint bízunk a szerencsénkben, ha meg lezuttyan, nem került egy fillérbe se.


      Így érjük el a szép Urbinót, épp amikor a hegyek mögé bukik a nap. Bevallom, nyelek párat bosszankodva, hogy nem jutott egy plusz óra itt kóborolni, ráadásul most tényleg térülni-fordulni kell az otthagyott csomag miatt; de hát ez nem betáblázott, szervezett társasutazás. Mindig azzal kell megbékélni, ami jut, a "mi lett volna, ha" csak időpocsékolás. Amíg álmaim latin loverje lefotózza egy kápolnában, amit le akar, nyakunkba vehetjük a várost; "két perc és megvagyok", és ebből tudom, hogy legalább húsz perccel kalkulálhatok. A szép Urbino mesebeli városka, ahol lelkesen töltenék el egy napot, de nem szívesen költöznék ide. Ez a hely fityiszt mutat a modernizációnak az ezredfordulón. Mintha a középkor óta nem peregne az idő: kőházak és meredek kőutcák - egy épület három emeletére három különböző szinten futó utcáról nyílik a bejárat. Ide behajtani kocsival, bringával kész képtelenség. Egy szimpla bevásárlás hazacipelésétől kiköpi a belét az ember, mire megmássza a keskeny lépcsőt az otthonáig. Még a városfal is ereje teljében áll. S az őszi estében nyüzsög a nép, sétál, karattyol, ücsörög a bárban. Urbino nem skanzen, de minden bizonnyal sok itt a múlt fényébe révedő tekintet, különben átépítették volna; vagy csak megérezték, hogy meghozza majd gyümölcsét a hagyománytisztelet, lévén a város a világörökség része. Kíváncsi lennék, hogyan tudott Urbino életben maradni, miben tudott többet a fonnyadó hegyi épülethalmazokhoz képest, amikkel tele van Olaszország. Igaz, hercegi központ volt, az ilyesmi nagy megtartó erő. Csalinkázunk, és ebben a kis városban fél óra sok mindenre elég, betévedni az ajtókhoz vivő szűk zsákutcákba, belesni pár félig nyitott zsalugáteren. Már egész nagy gyakorlatom van, hogyan varázsoljam el magam tíz perc alatt. S amikor ismét az országutat vesszük a nyakunkba, úgy érzem, mindenkinek teljesült a kívánsága.
     Most azonban tényleg sietni kell. Urbinót nem sikerült olyan hamar letudni, mint terveztük, ráadásul a munkából hazafelé araszoló kocsisorban nemigen lehet rákapcsolni. A hegyi utakon senki nem próbálja bejátszani a dinamikus olasz sztrádastílust. A "senza correre" óhatatlanul nagy sprintbe torkollik minden alkalommal, de legalább nem az egész életedet töltöd rohanással. Pontban hat óra egy perckor gördülünk a gyár elé, és már minden sötét, nincs egy teremtett lélek se; úgy tűnik, nem késlekedtek a munkanap befejezésével. Döcögünk tovább, fejünk felett a nyekergő csomaggal. Mivel a nap hasznossági mérlege nem túl fényes, visszamegyünk Riminibe, hátha pótolni tudjuk valamelyik elmaradt feladatot. Hétre érünk az Ikeához, kényelmesen beszerezhetünk mindent, ami kell, és még azon felül is pár hasznos holmit, mert az Ikea ugyebár arra lett kitalálva, hogy lépten-nyomon ráakadj valamire, ami nélkül nem tudsz meglenni. Nyolcig tart a nyitvatartás, úgyhogy itt már kiengedhetjük az izmainkat. Persze magától értetődő, hogy még akkor is az áruházban tekergünk, amikor nyolc előtt nem sokkal a hangosbemondó elkezdi a jónépet a kassza felé terelni; hogy is képzelem, hogy előbb letudjuk az Ikeát, mint ahogy a személyzet kiebrudalna, hisz ki kell használni minden rendelkezésre álló percet.
      A feketeleves már Forlíban ér utol, illetve kerül szervírozásra: az öreg picike Fiat hogy, hogy nem, olyan hangon kezd szólni, mintha Ferrarinak képzelné magát. Berreg és dübörög irgalmatlanul. Oda a kipufogócső; csak nehogy az utolsó pár méteren intsenek le a zsaruk, hisz a zaj elárulja, hogy semmi keresnivalónk az úton. Tutira a nagy súly tette be a kaput; atyaég, mi lett volna, ha még a mosdókagylót is cipeljük, lerobbantunk volna az országút közepén. De most vége a dalnak, dörmögi mély hangján a verda, ez az őskövület; a ma kimaradt napirendi pontok csak extra "senza correre" tempóban lesznek elintézve. Ja, és a kocsit is fel kell venni a napirendi pontok közé, már csak azért is, mert nekem el kell majd jutnom Bolognába, mire indul vissza a gép.
     De ez a gond egy következő nap dilemmája; inkább örüljünk annak, amit ma bejártunk, és hogy épségben iszogathatjuk végre az esti teát. 

2012. november 24., szombat

Tempó

     Itt mindenre jut idő. Legalábbis mintha itt bővelkednének az időben más helyekhez képest. Belefér, hogy váltsunk néhány barátságos szót a boltossal, vagy az álmaim latin loverje lakása alatt lakó százéves hölggyel, aki elmondja, hogy a bejáraton még mindig láthatók a második világháborús sérülések (természetesen álmaim latin loverje az, aki szót vált, én ugyanis még a nyelvértés kezdetén járok). Nem okoz problémát, ha az utolsó pillanatban sminkelni szeretnék, bűntudat nélkül állok meg kirakatot nézegetni. Persze nem szokásunk toszlokoskodni, lustálkodni végképp nem, mindig aktívan teszünk-veszünk, haladunk előre aznapi utunkon, csak mivel meg-megállunk kiszívni a nap velejét, folyton késésben vagyunk, ahhoz képest, amit teljesítenünk kéne. Várni kell ránk a megbeszélt találkozókon; álmaim latin loverje nápolyi jóbarátja, amikor nyáron vacsorázni hívott minket, a lelkünkre kötötte, érjünk oda időben; persze így is késtünk egy órát (de csak annyit), és szerintem ennyivel vendéglátónk is kalkulált, mert pont betoppanásunkra lett kész az étel.
      Úgy vagyok vele, én ráérek, tényleg csak azért vagyok itt, hogy megragadjam a dél mámorát, mindegy, hol és hogyan teszem ezt. A történethez azonban hozzátartozik, hogy álmaim latin loverjével megbeszélt első randevúnkat anno Pesten - mielőtt megismertem volna a sajátos időkezelést - egyszerűen lemondtam, mert  a vérbeli olasz lovag csak nem akart megérkezni... Aztán valahogy csak összekalapáltuk a dolgot.
     Máskor meg a mi időnkkel szórakoznak. Például amikor egyszerűen elfelejt minket a szerelő, vagy csak nem ér ide, mert mondjuk nem férünk bele a napjába, mi meg ott állunk mosógép, gáztűzhely nélkül, és újra rá kell telefonálni, hogy méltóztasson már. Ilyenkor elindul a fejemben a gondolatkísérlet, milyen lenne, ha hagynék csapot-papot és egyszerűen álmaim latin loverjéhez költöznék, ha nemcsak a dél mámorát kergetném, hanem élesben itt pergetném a dolgos hétköznapjaimat... másféle stresszforrásokkal kéne bajlódnom, mint otthon, az fix.

Snitt.


     A dél lüktetését egyébként november közepén élveztem egy hétig, csakhogy megadjam a koordinátákat. Egyik hétköznap kirándulni mentünk hármasban álmaim latin loverjével és kameruni lakótársával, aki közgazdaságtant hallgat Forlíban az egyetemen (Forlí a főhadiszállás, ha még nem említettem volna, ezzel meg is volna minden orientációs pont). A kiruccanásra természetesen nem a láblógatás kedvéért került sor, több elintéznivaló is várt ránk különböző állomásokon (valójában annyi napirendi pont volt, ami latin tempóval két napot is megtöltött volna).
      Először Cesenába visz az út, mert a körmünkre ég, hogy visszavigyünk pár könyvet a könyvtárba. Nem is időzünk ott többet. Cesena hangulatos romagnai városka, mintha kisebb testvére lenne Bolognának: a  belvárosban egymást érik az árkádokkal ékesített narancs és vöröses épületek. Meg is állapítom, hogy alighanem ez a romagnai stílus. Simogató nap, sétáló olaszok.
     A következő célpont Rimini, ahol szintén be kéne ugrani a könyvtárba, és venni pár hasznos holmit az Ikeában, tudjátok, kedves Olvasók, az Ikea épp erre lett kitalálva. A kameruni fiú még nem járt a tengernél, amióta Olaszországban él. S mivel csábítóan záporozik a napfény az autóra, ahogy a sztrádán hajtunk, el is döntjük, hogy először a tenger, aztán a többi. Vétek lenne elpazarolni ezt a gyönyörű időt.
     S valóban, a legjobbkor érünk a tengerhez, nyugodt szívvel hagyom a kabátomat a kocsiban a langyos levegőben. A kikötőnél eltölt a lélekmelegítő öröm, hogy mindjárt kitárul a nagy kékség. Eltűnt a nyári nyüzsgés, és eltűnt a nagy óriáskerék, amit Németországból szállítanak nyaranta Riminibe, mert főszezonban jobban termeli itt a pénzt, mint az anyaországban. Csillapult a turistaláz, és a tengerpart visszakerült a békésen ücsörgő horgászok birtokába. Egy halászhajón éppen az aznapi fogást pakolják. A mólón a termetes türkizzöld nőalak nagy hévvel lendíti karját a távolba - az asszonyok tiszteletére, akik összeszorult szívvel várták haza férjüket a tengerről, olvassa álmaim latin loverje a szobor alján a feliratot. Olyan most a part, mint amikor egy nő - a külvilág szemétől visszavonulván - megszabadítja magát a festéktől és a kelméktől. Persze szembejön velem egy ősz hajú, testes úr, szájából szivar lóg, oldalán magas, szőke nő; konstatálom is, hogy ezúttal sem maradhat el az egyszeri maffiózó. Hát igen, egy magára adó nagyvilági nő otthon is visel selyemneglizsét.
     A kameruni fiú tartásában van valami természetes kellem. Ahogy jár, ahogy zsebre vágja a kezét, ahogy a nyakába lendíti a sálat, valami ösztönös sikk, nem olasz, inkább franciás, amit nem lehet a tükör előtt kigyakorolni, mert szaglik a megjátszás. El is kattintjuk a szokásos tengerparti képeket, amikkel mindenki telepakolja a közösségi portált (csekélységem is, minek tagadjam), és a kameruni fiú tényleg úgy adja, mint egy modell, laza elegancia, révedező arckifejezés (csak én és a tenger, a külvilágnak bakfitty). Tudjátok, kedves Olvasók, amikor egy fényképről látszik, hogy az olaszországi glamourt kívánta megörökíteni: csekélységem, háttérben a pompás Rimini tengerpartjával és házaival. Vagy ugyanennek a nyári változata, csekélységem beachelés után a sziklákon fésüli vizes haját, mint frissen partra vetődött hableány, háttérben a ragyogó Rimini a ragyogó óriáskerékkel. Vásári fényűzés, persze (káprázatos...). De őszintén, ki tudna ellenállni?

Snitt.


2012. november 21., szerda

Szerteágazó

    Ismét szeljük Emilia Romagna útjait. Az ősz elsárgította a dombok tovahullámzó szőlőtőke-regimentjeit. De nem az elmúlás miatti fájdalmát kiáltja az égbe a vidék, épp ellenkezőleg: a lankákra hulló déli napfény mintha aranypermettel fújta volna be a szőlőket, hogy így ünnepeljék évi munkájuk elvégeztét. A déli nap immár nem sápaszt, tompít és őrjít, mint nyáron, hanem csillant és vidít, s így félárbócra eresztve jóval barátságosabb.
     Ismerősek már a településnevek a táblákon, ahogy egy-egy körforgalomnál a napsugárszínekbe és árkádokba öltözött városkák irányát mutatják (így is gyakran elvétjük, melyiknél kell kihajtani); mindről beugrik egy asszociáció.

     Anconában nem jártam ugyan, ám az Anconai szerelmesek című bohózat jelentette első találkozásomat a hebrencs Déllel, még kora kamaszkoromban; emlékszem a stilizált, cseppnyit banális színházi díszletre, ami a mediterrán város képét imitálta, és hogy a színészek időnként alakítottak a szövegkönyvön, ahogy a helyzet és a kedvük kívánta, beszúrtak pár spontán poént, de úgy, hogy a közönség is vegye a lapot, itten most az ő humorérzékük nyilvánult meg rafináltan.
     Bolognáról persze az egyetem ugrik be, a legrégebbi európai intézményes elmeformáló, és amit a minap tanultam, hogy el ne felejtsem megragadni a napot, mert anélkül csak sietek, de sehova sem jutok.
     Cesenáról, ami kicsi és élénk, mint a bors, a könyvtár jut eszembe, ahova időnként elruccanunk álmaim latin loverjével; alakuló bensőséges pont.
     Faenzáról a fajansz, ami évszázadok óta (vagy inkább: évszázadokig volt) a konyha kelléke, és amit alkalomadtán beszerzek majd, egyenesen névadó városából, hogy ápoljam a hagyományt.
    Ravennáról az időtálló bizánci mozaikok, amiket tizenhárom évesen láttam; emlékszem, álltam a sötét székesegyházban, és tizenhárom évem minden súlyával próbáltam befogadni, mit jelent 1500 év és annak átvészelése. Most itt van egy köpésre Ravenna, ha esetleg ismét nekirugaszkodnék, hogy belenézzek a mozaikon állók tudó, tűrő és türelmes szemébe, hogy kifaggassam őket, milyen érzés tanúnak lenni.
     Végül Riminiről a tenger, ami vár minden alkalommal, hogy elzarándokoljak hozzá.

Apránként felfedi testét a táj.

2012. november 18., vasárnap

Carpe diem


     Érkezésem napján jut pár óránk Bolognára. Most járok itt először, és álmaim latin loverje előre felhívja a figyelmem, hogy Bologna az árkádok városa, se szeri, se száma az árkádos épületeknek. Olaszországban amúgy minden város törekszik arra, hogy valamilyen téren a "legeslegesleg..." legyen, emlékszünk, Rimini a leghosszabb strand címért küzd, Bologna meg árkádok gyűjtésével tör az élre.
     S valóban, a napfényben sütkérező, telt narancs vagy vöröses árnyalatú zsalugáteres házak eleje többnyire árkádot formáz, díszes, míves, vagy épp puritán kiképzésben, cicomás vagy épp letisztult oszlopokkal, és az árkádok alatt sürög-forog a nép. Buzgón jár mindenki a dolga után, vagy csak épp korzózni támadt kedve, mindenesetre hömpölyög az embertömeg, és nekünk nincs más dolgunk, mint sodortatni magunkat az áramlattal. Praktikus találmány ez az árkád: védelmet nyújt az egyszeri sétálónak az időjárás szeszélyei ellen, így esőben, szélben sem lankad a vásárlási kedv. A belvárosi utcákon egymás hegyén-hátán tolakodnak az üzletek, hogy csak az én, az én kirakatomon akadjon meg a szemed, és tényleg van min megakadni. Engem is megérint a hangulat, legeltetni a szemem a sok szép holmin, beszaladni-benézni, ha valamelyik vonz, eljátszani az elcsábulás gondolatával. Vagy vadász módjára egyik üzletből ki, a másikba be, a nagy zsákmány után. Vagy keresni a meglepetést, hátha. Eszembe jut egy régi barátnőm, aki bolognai útjáról egy Cavalli kendővel és egy széles antik karpereccel tért haza, korall és türkiz berakásos, dúsan karcolt indamotívumokkal; ügyesen halászta ki a maga aranyhalát.


      A Piazza Nettunón pihenünk meg álmaim latin loverjével, ahol a palazzók fala, teteje úgy csipkézve, mint a középkorban játszódó kosztümös filmek várfalai. A szökőkút alatt telepszünk le, előhúzok egy doboz, otthon sütött muffint, férfi szívéhez a gyomrán keresztül, és csak majszolunk egymás karjában, fejünk fölött csobog a szökőkút vize, és záporozik ránk az éltető déli fény. Időnként hangosan karattyol a közelben valami olasz. Két perc telik el, és máris megjelennek a kéregetők, az első egy kimaszkolt mutatványos nő, hogy eladó a közös fotó, majd rögtön utána egy bevándorló akar eladni egy afrikai állatmesekönyvet. Biztos bizalomgerjesztő a boldog mosoly az arcunkon. Ötször kell nemet mondani, mire továbbállnak. Egyrészt csórók vagyunk, adjanak a tehetősebb olaszok, másrészt belepancsoltak a romantikázásunkba, nehogy még jutalmat érdemeljenek. (Otthon amúgy is gyakran adok; sokat járok gyalog, így lépten-nyomon belebotlok a kéregetőkbe; nemhogy autóra, de tömegközlekedésre sem telik, ezért a sok séta.) A harmadik még csak nem is ajánl fel szolgáltatást, ellenben levakarhatatlan, nem ért a szép szóból, végül nálam szakad el előbb a cérna, fogom a sütis dobozt, és odébbállok, és szerencséje van a nyomorultnak, hogy nem tudok olaszul, mert istenuccse leteremtettem volna, hogy ne egy szerelmespárt abajgasson.


     Odébbállunk tehát, a piazza immár nem az andalgóké. Beletörődtem, hogy egy percre sem szűnhet meg körülöttünk a világ. Teszünk egy kört a környéken, és mindenféle vicces dologba botlunk. Egy közhivatal gyönyörű, narancs falú, vörös függönyös épületének árkádokkal tűzdelt belső udvarán termetes kőfotelok és kőkanapék állnak, mintegy nappalit formázva az egyik sarokban, néhányan ücsörögnek is; talán azokra az alkalmakra alakították ki, amikor nagy a sorban állás a hivatalban, és a kőnappaliban türelmesebben várják ki az ügyintézést. Az egyik bazilika (talán a Santo Stefano) oldalhajójának egekbe törő boltozatáról egy Foucault-inga lóg le, illetve leng ki és rója köreit, a törvénynek engedelmeskedve.
      A majd' 1000 éves bolognai egyetemet természetesen ki nem hagynám. Legalább a közelébe férkőzni, beleszippantani az atmoszférájába. Menet közben megtaláltuk már a jogi fakultást, de én a főépülethez akarok eljutni; a forráshoz, mondjuk úgy. Nem nehéz ráakadni, csak kövesd a húszas éveik elején járók csoportját, mind egy irányba tart, és van belőlük bőven, mert a Wikipédia szerint a bolognai egyetem padjait napjainkban 80 ezer hallgató koptatja. Követjük tehát az egyetemistának tűnőket az árkádok alatt, és egyszer csak egy tágas térre érünk, ahol háromszor akkora a zsibongás, mint egy átlagos olasz piazzán, és az árkádok aljában, a járdaszél minden talpalatnyi helyén emberek ülnek, az úttesten fel-alá sétálnak vagy biciklit tolnak, a téren magán pedig a legsűrűbb, legvidámabb déli kavarodás. Egy rakás fiatal magabiztosan siet a célja felé, vagy épp kiszívja a nap velejét, nyüzsög, társasági életet él, mert ez a piazza bizony az egyetem főépülete melletti tér, a diákok placca, felségterülete, ahol az életöröm az úr, és a jövő nyájas, teleírásra váró könyv. Bekukkantunk az alma materbe (a jószívű portásnő beenged, mert ugye elvileg csak az egyetemisták), de csak az első árkádos átriumig jutunk, mert olyan zavaró a csend, hogy inkább kifordulunk a piazzára, ahol lüktet a vér. S úgy érzem, a lét egyik legszikrázóbb, legderűsebb megnyilvánulása bolognai egyetemistának lenni. Állunk, és beszívjuk velük együtt az élet velejét.



2012. november 15., csütörtök

Madártávlat

     Varázslatos a tenger felett repülni. Felriadni a szükségszerű szunyókálásból, ami úgyis elnyom a nyomáskülönbség miatt, és arra ocsúdni, hogy szikrázik a nap (ha sikerült a repülőn a megfelelő oldalra ülni, ahonnan lenyűgöző a kilátás), alattunk a fodrozódó tenger, feljebb a szárazföld látszik. Mind a miénk, egy szelet a térképből, a kitágult perspektíva. A tenger csak terül, tudja, hogy az ő helye mind e sok, időben és térben, míg a porszemek, mint mi, cikáznak összevissza, fölötte, rajta, benne.
     A nap széles fénysávot önt keresztül a látómezőn, mintha aranyfolyam folyna a tükörkék víztömegen. Föntről a hullámok - barátságos fodrok egy nyíltszívű kislány ruháján. Minden rezzenéstelen, állandó. Átutazunk. A fényfolyam közepén épp egy hajó áll, illetve, gondolom, siklik a hozzánk képest parányi tempójában, és már a fejem rázom, hogy ne, ez már kezd giccsképeslap lenni. Pedig dehogy. A szárazföld már nem szűrődik ide, belemeredek a tengerbe, vagy az Óperenciába inkább, aminek közepén egy apró hajó billeg, és a fényfolyamban csíkot húz maga után: a táv, amit eddig megtett. Érzem, hogy ott vagyok és akkor, ahol és amikor lennem kell.
      Aztán elmarad a tenger. Belecsörgedezik a szárazföldbe, vagy a szárazföld oszladozik a tengerbe. Legalábbis úgy tűnik: föld- és víz-síkidomok egymás mellett, a föld sárgászöld, a víz továbbra is tükörkék. Mi ez vajon. Aztán ahogy továbbhaladunk, és a föld lesz az úr, a víz-síkidomok pedig egyetlen vízvonalban folytatódnak, rájövök, hogy a föld és víz összekeveredése, egymásba gabalyodása alighanem a Pó folyó torkolatvidéke volt.
     Siklunk tovább, és most négyzet alakú, sárgás-zöldes-barnás síkidomok sorakoznak alattunk, útvonalakkal elválasztva, elszórtan egy-két ház, sárga sapkás fák. Kezdem kapiskálni, hogy ez a Pó-síkság, pár órával később át is vonatozunk majd rajta, át az őszi sugárözönben fürdő, messze nyúló rónaságon, a magas, karcsú fák közt. De itt még nem tartunk.
     Most még ott tartunk, amikor Bolognában kilépek a repülőből, és ha nincs is melegebb, mint otthon, az erős, beburkoló napfény akkor is orientál, hol is vagyok épp.

2012. november 6., kedd

A "gl" elfeledett ikerpárja

     Előző bejegyzésemben írtam, magyar lévén milyen könnyen és remekül ki tudom ejteni az olaszt (igaz, durván pergős szavak még nem kerültek sorra). Egy hang igényel csak többletgyakorlást: a gl (figlio, famiglia stb.). Persze ez sem a magyar nyelv szűkös készletén múlt - ha nem mosódott volna el a j és ly közti hangzáskülönbség, teljes lenne az olasz-magyar összhang. Jobban mondva a "figlio"-ban egy rég elvesztett ismerőst véltem felfedezni, hogy na, a golyót, a folyót meg a többit is így kéne.
     Középiskolai nyelvtanórákról úgy rémlik, a ly hang eltűnése egy fatális véletlennek köszönhető. A magyar nyelvújítás kora környékén történt a baleset, de hát a fejlődés, előrelépés már csak ilyen kétarcú, valaminek vagy valakinek mindig le kell morzsolódnia. Hogy a ly a rövidebbet húzta, nem volt szükségszerű, inkább a sors nemtörődöm fintora. Úgy rémlik, azt tanultam középiskolában (és ezúton várjuk lelkes nyelvészek jelentkezését, akik verifikálják vagy cáfolják emlékeimet), hogy a j és ly ejtési különbsége egy kivétellel a magyar nyelv összes dialektusában fellelhető volt. A ly pechét az okozta, hogy pont ezen egyetlen nyelvjárás égisze alatt, Sárospatakhoz közel élt, tevékenykedett a magyar nyelvújítás motorja, az akkori irodalmi főítész, Kazinczy, aki a legtöbbet tette az új magyar nyelv kibontakozásáért és azért, hogy csak kikristályosodott végre valami irodalmi stílus. Kazinczy révén épp az a nyelvjárás töltötte be az irodalmi nyelv tisztét, ahol a j nem vált el a ly-től, és ahogy az irodalmi nyelv egyre jobban elnyomta a nyelvjárásokat, és befészkelte magát a beszélt nyelvbe, a j hang is okkupálta a ly területeit.

Snitt.

      A baleset mindenesetre megtörtént, a ly emlékét ma már csak írásban szokás ápolni.
      A j kontra ly konfliktusnak még az én kis életemben is helye jutott. Történt, hogy általános iskolás koromban osztályelsőként folyton engem delegáltak mindenféle tanulmányi versenyre. Sajnos azonban országos átlagban csak a közepesen okos kategóriába tartoztam, ezért ez a versenyekre járás jobbára macerát jelentett, mert mindig menni kellett, de az eredmények nemigen jöttek. Egy terepen sikerült többször domborítani, mégpedig a helyesírási versenyek azon válfaján, amely a j-s és ly-os szavakra specializálódott (na ja, nem a szabályalkalmazás volt a lényeg, hanem a biflázás és az intuíció). Rémlik, hogy a "j vagy ly" versenyeken egész sokszor értem el helyezést, ami néhány jutalomkötettel gazdagította a könyvespolcomat. Márpedig ha Kazinczy akkor nem gázol át a ly-n, egyáltalán nem arattam volna babért gyerekkorom tanulmányi versenyein - hisz ha nem mosódott volna el az ejtési különbség, okafogyott lenne az ilyen versenykiírás.

Snitt.

     A magam hasznát learattam tehát a ly elnyomásából. Tulajdonképp mindegy is nekem, mi lesz a sorsa eztán. El tudom képzelni, hogy a most divatos nemzeti mozgalmak egyike zászlajára tűzi majd a ly rehabilitációját. Személy szerint nem szándékozom a ly jobb sorsáért küzdeni, egyrészt nem vagyok nyelvész, hogy kötelességemnek érezném, másrészt nem vagyok az a harcos hagyományápoló típus. Elképzeltem magam, amint mától úgy ejtek bizonyos szavakat, mint foljó, goljó, boljgó (ez utóbbiba bele is bukna a nyelvem), és hogy milyen arcot vágnak erre a barátaim, a kollégák, vagy a pénztáros egy boltban, és azonnal beláttam, nem, bennem nincs ennyi küldetéstudat.
     De vagyok annyira álszent, hogy ha elszánt mozgalmárok sikerrel telepítenék vissza a ly-t száműzetéséből édes anyanyelvünkbe, cirka harminc év múlva, mire egy ilyen változás kellőképp beivódna és elterjedne, a főárammal tartva én sem vetném meg a foljót, a goljót, sőt, a boljgóval is megpróbálkoznék.

2012. november 3., szombat

Olasz nyelv kezdőknek


     Olaszul tanulok, autodidakta módon, a magam örömére. Szert tettem egy angoloknak készült olasz nyelvkönyvre és a hozzá tartozó hanganyagra, a célnak tökéletesen megfelel. A szókincs egyelőre nem tesz próbára, sok az ismerős, hála a számos olasz jövevényszónak (pontosabban az egykori itáliai kulturális kiáramlásnak), ami édes anyanyelvünket gazdagítja, pikáns, porta, torta, sztráda, kapiskáljuk ugye, mitől ilyen jó az elején a nyelvtanulási tempó.
      Nem vagyok nyelvzseni, de megvannak a beépített trükkök, hogy - legalább az elején - megspóroljam a nyelvtanárt; később meg, ha odáig fejlődök, álmaim latin loverje majd korrepetál. Egyelőre a könyvbeli párbeszédekhez fűzött hézagos nyelvtani magyarázatokat ki tudom egészíteni a francia nyelvtudásomból. Persze az újlatinnyelv-rajongók rég tudják, hogy egyik nyelvből egész jól át lehet evezni a másikba, a séma ugyanaz, csak a ragozás más. Az olasz nyelv törvényszerűségeit remekül felismerem a franciából, bár a franciatudásom kissé kopott, de az olaszon keresztül felfrissítem azt is - két legyet ütök egy csapásra. Mostanában a rendhagyó igék kerülnek sorra, és nem kell sokat vergődnöm velük, mert nohát, az olaszban nagyjából ugyanazok a kivételek, mint a franciában, a közös szótő is abszolút felismerhető, még a rendhagyás is ugyanannál az alaknál. A szó, a szisztéma azonos maradt, csak a megjelenés kinek-kinek a stílusához idomult. Nagy áldást jelentenek a globalizált világ kommunikációs szükségletében az európai nyelvcsaládok, mint az újlatin délen vagy a skandináv északon (kit hova húz a szíve), emberléptékű energiaráfordítás, és az ember máris három-négy idegen nyelven társalog.
     Korábban megpróbáltam bejátszani a nyelvtranszformálást, kis sikerrel: amikor franciatanulásba fogtam, és rájöttem, hogy az angolban és a franciában fölöttébb sok a közös eredetű szó, rákaptam arra, hogy egy laza szófordulattal átragozzam franciára az angol hangalakot. Sajnos hamar kénytelen voltam elvetni ezt a szokást - pedig milyen praktikus lett volna -, mert kisült, hogy egy-egy szó, ami azonosnak tűnik, az angolban ezt jelenti, a franciában meg azt. Az olasz ragozás még nincs a kisujjamban, nem alakult ki a rutin, hogy olasszá alakítsam a franciát (lehet, a félreértésektől félve később sem lesz merszem); legfeljebb imitálni tudnám a francia szótövekhez az olasz hangalakot, amivel csak egy olaszul nem tudót verhetnék át. Persze ki tudja, lehet, poénra vennék az olaszok a nyelvújítást.

      Az olasz nyelv szeretetébe nagy adag kényelmesség vegyül részemről. Őszinte kárörömmel hallgattam az első lecke hanganyagát, amiben az olasztanár próbálja bevezetni szerencsétlen angolokat az olasz "r" képzésének rejtelmeibe: hogyan rezegtessék szépen a nyelvüket a felső fogsoruk tövében. Én rezegtettem is hangosan, büszkén, és lelki füleim előtt hallottam, ahogy az egyszeri angol nebulónak beletörik a nyelve, és átéreztem a frusztrációját (sok sajátélmény). Végre valamiben előnyt jelent a magyar hangképzés. A tompa, rágós angol r-t sosem tudtam reprodukálni, a francia raccsolás sem erősségem, a dánok kérődzős r-jét meg sem tudtam közelíteni, de most eljött az én időm (az én nyelvem), amikor (aminél) megvan az esélyem az akcentusmentes beszédre, erőlködés nélkül. Még a kettőzött mássalhangzó is dívik náluk, príma, ez egyszer jó szolgálatot tesznek a magyar gyökerek.
     Sosem gürcöltem sokat, hogy elnyomjam a magyar akcentust. Egy elmélet szerint a csecsemő minden potenciális hang képzésére képes, de azokat sajátítja el, amelyeket a környezetétől hall, és ezzel be is zárulnak a végtelen hangképzési lehetőségek. Eszem ágában sincs gyötörni magam amiatt, hogy anyanyelvem mit tesz vagy mit nem tesz lehetővé. Nem szégyellem az akcentusom, bár egy idegen nyelvet nem torzítok hozzá nyugodt szívvel a felismerhetetlenségig; annyira próbálok a másik kiejtéshez hasonulni, hogy megértsenek, legalább az anyanyelvi beszélők. De soha nem töröm magam azért, hogy eltűnjön a nyoma, hogy máshonnan származom, elvégre nem szégyen - az akcentus elhagyásáért küszködni az én szememben asszimiláció.