A nap széles fénysávot önt keresztül a látómezőn, mintha aranyfolyam folyna a tükörkék víztömegen. Föntről a hullámok - barátságos fodrok egy nyíltszívű kislány ruháján. Minden rezzenéstelen, állandó. Átutazunk. A fényfolyam közepén épp egy hajó áll, illetve, gondolom, siklik a hozzánk képest parányi tempójában, és már a fejem rázom, hogy ne, ez már kezd giccsképeslap lenni. Pedig dehogy. A szárazföld már nem szűrődik ide, belemeredek a tengerbe, vagy az Óperenciába inkább, aminek közepén egy apró hajó billeg, és a fényfolyamban csíkot húz maga után: a táv, amit eddig megtett. Érzem, hogy ott vagyok és akkor, ahol és amikor lennem kell.
Aztán elmarad a tenger. Belecsörgedezik a szárazföldbe, vagy a szárazföld oszladozik a tengerbe. Legalábbis úgy tűnik: föld- és víz-síkidomok egymás mellett, a föld sárgászöld, a víz továbbra is tükörkék. Mi ez vajon. Aztán ahogy továbbhaladunk, és a föld lesz az úr, a víz-síkidomok pedig egyetlen vízvonalban folytatódnak, rájövök, hogy a föld és víz összekeveredése, egymásba gabalyodása alighanem a Pó folyó torkolatvidéke volt.
Siklunk tovább, és most négyzet alakú, sárgás-zöldes-barnás síkidomok sorakoznak alattunk, útvonalakkal elválasztva, elszórtan egy-két ház, sárga sapkás fák. Kezdem kapiskálni, hogy ez a Pó-síkság, pár órával később át is vonatozunk majd rajta, át az őszi sugárözönben fürdő, messze nyúló rónaságon, a magas, karcsú fák közt. De itt még nem tartunk.
Most még ott tartunk, amikor Bolognában kilépek a repülőből, és ha nincs is melegebb, mint otthon, az erős, beburkoló napfény akkor is orientál, hol is vagyok épp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése