Pilinszky János: Dél

Pilinszky János: Dél
Örökkétartó pillanat! / Vad szívverésem alig győzi csöndjét, / csak nagysokára, akkor is alig / rebben egyet a meglepett öröklét. / Majd újra vár, latolva mozdulatlan, / vadállati figyelme ezt meg azt, / majd az egészet egyből átkutatja, / nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt. / Egy házat próbál végre messze-messze, / méternyire a semmiség előtt / megvillogtatja. Eltökélten aztán, / hirtelen rá egy egész sor tetőt! / Közeledik, jön, jön a ragyogás / egy óriási közérzet egében - / Céltalanul fölvesz egy kavicsot, / és félrenéz a hajdani szemérem. / Mi látnivaló akad is azon, / hogy megérkezik valahol a nap, / és ellep, mint a vér, a melege, / hogy odatartott nyakszirtemre csap - / Emelkedik az elragadtatás! / Várakozom. Növekvő fényességben / köztem, s egy távol nádas rajza közt / mutál vékonyka földi jelenlétem.

2012. november 15., csütörtök

Madártávlat

     Varázslatos a tenger felett repülni. Felriadni a szükségszerű szunyókálásból, ami úgyis elnyom a nyomáskülönbség miatt, és arra ocsúdni, hogy szikrázik a nap (ha sikerült a repülőn a megfelelő oldalra ülni, ahonnan lenyűgöző a kilátás), alattunk a fodrozódó tenger, feljebb a szárazföld látszik. Mind a miénk, egy szelet a térképből, a kitágult perspektíva. A tenger csak terül, tudja, hogy az ő helye mind e sok, időben és térben, míg a porszemek, mint mi, cikáznak összevissza, fölötte, rajta, benne.
     A nap széles fénysávot önt keresztül a látómezőn, mintha aranyfolyam folyna a tükörkék víztömegen. Föntről a hullámok - barátságos fodrok egy nyíltszívű kislány ruháján. Minden rezzenéstelen, állandó. Átutazunk. A fényfolyam közepén épp egy hajó áll, illetve, gondolom, siklik a hozzánk képest parányi tempójában, és már a fejem rázom, hogy ne, ez már kezd giccsképeslap lenni. Pedig dehogy. A szárazföld már nem szűrődik ide, belemeredek a tengerbe, vagy az Óperenciába inkább, aminek közepén egy apró hajó billeg, és a fényfolyamban csíkot húz maga után: a táv, amit eddig megtett. Érzem, hogy ott vagyok és akkor, ahol és amikor lennem kell.
      Aztán elmarad a tenger. Belecsörgedezik a szárazföldbe, vagy a szárazföld oszladozik a tengerbe. Legalábbis úgy tűnik: föld- és víz-síkidomok egymás mellett, a föld sárgászöld, a víz továbbra is tükörkék. Mi ez vajon. Aztán ahogy továbbhaladunk, és a föld lesz az úr, a víz-síkidomok pedig egyetlen vízvonalban folytatódnak, rájövök, hogy a föld és víz összekeveredése, egymásba gabalyodása alighanem a Pó folyó torkolatvidéke volt.
     Siklunk tovább, és most négyzet alakú, sárgás-zöldes-barnás síkidomok sorakoznak alattunk, útvonalakkal elválasztva, elszórtan egy-két ház, sárga sapkás fák. Kezdem kapiskálni, hogy ez a Pó-síkság, pár órával később át is vonatozunk majd rajta, át az őszi sugárözönben fürdő, messze nyúló rónaságon, a magas, karcsú fák közt. De itt még nem tartunk.
     Most még ott tartunk, amikor Bolognában kilépek a repülőből, és ha nincs is melegebb, mint otthon, az erős, beburkoló napfény akkor is orientál, hol is vagyok épp.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése