Vetélkedés

Azon a bizonyos június közepi vasárnapon, toszkánai kiruccanásunk utolsó napján, zuhogott az eső. Ám egy percre sem merült fel bennünk – M. barátnőmben, a fiúban, aki száz százalék, hogy a nagy Ő és bennem –, hogy lefújjuk az aznapra tervezett programot, folytattuk a toszkán városkákban a barangolást. No nem terveztünk nagy túrát ilyen időben, csak Fiesoléig menni, a kisvárosba, amit úgy ragasztottak Firenze oldalához, mint Budapest oldalához Budaörsöt és Budakeszit.

Dombon kanyargott felfelé a busz Firenzéből, és még az esőfüggönyön át is lélegzetelállító panoráma tárult elénk: a vajsárga házak és a dús mediterrán növényzet egymásba gabalyodása a domboldalon. Fiesole pedig a turistákkal teletömött Firenze után olyan volt, mint a nyugalom szigete.

Az eső elől egy trattoriába húzódtunk a városka főterén. Közepes színvonalú pizzát ettünk és – alighanem – hamis chiantit ittunk. De Olaszországban bennfentesnek kell lenni a jó pizzához, ezt már megtanultam, és ha az ízeket kevésbé is, a remek kilátást Firenzére élvezni lehetett a helyről. Az ebéd végére a felhőszakadás is visszavonult. Fiesola – tudjátok: kőházak, kőutcák, kőtemplom, a vajsárga vakolat és a zöld zsalugáter toszkán kompozíciója; a házakra pingált apró toszkán utcarészletek jelentenek üde színfoltot.

Egy fiesolei ház fala

A piazzán egy kis kávézóban espressót hörpintő olaszok és néhány külföldi turista; köztük hörpintettünk mi is. M. barátnőm elmagyarázta, hogy a presszókávé a bárpultnál hörpintve 80 cent, asztalnál kortyolgatva 1 euro, ám mivel a külföldiek nem tudják ezt a szabályt, nekik így is, úgy is 1 euro. Mit mondhatnék, Magyarországról jöttem, szinte jogom sincs kiakadni az ilyen trükközésen.

M. barátnőm azzal kecsegtetett, hogy két régi kolostor is található Fiesoléban, és mindkettőbe betekintést nyerhetünk; az egyikbe, mert megnyitották a nagyközönségnek, a másikba, mert ő bennfentes. Ott dolgozik. Munkahelye, a European University Institute ugyanis az egykori domonkos kolostorban kapott helyet. (Dél- és Nyugat-Európában gyakori, hogy a hívők megcsappanásával új funkciót találnak a templomoknak, egyházi épületeknek, például galériává, hangversenyteremmé alakítják őket.) Az épület ugyanaz, mint régen – és valamelyest a funkció is. A kultúrát, a tudást adják tovább itt még mindig, csak épp másoknak jut a megtisztelő felelősség – egyetemi tanároknak a szerzetesek helyett. Az épületegyüttes udvarában élettelin zöldell az olajfaliget.

Látkép a European University Institute olajfaligetéből

A fiesolei ferences kolostor ma múzeumként működik, ingyen látogatható. Kertjében majd kicsattannak a virágok a jókedvtől, minden növényen érezni a gondoskodást, az ápoló kezek nyomát. Csend és egyszerűség honol az épületben, a domb tetejére már nem hatol fel a város zaja – alighanem a sok lépcsőfok miatt csak azok másznak fel idáig, akik tényleg a kolostort szeretnék látni. Vagy érezni. Mert a folyosókon járva, a szűk cellákba bepillantva valóban érezni lehet, hogy a puritán falak, a szépségüket kibontó virágok valami többre, tágabbra nyitnak kaput. A szerzetesi cellákban rozoga asztal, szék, az asztalon tinta, toll és megkezdett levél, vagy egy nyitott, sok száz éves könyv (szinte bátorítanak, hogy beleéljük magunk). Helyet foglalok. Az ablaknyíláson át látom, amit a szerzetes látott, s úgy érzem, ez olyan mélységesen szép, hogy innen nem érdemes sehova menni – itt bele lehet veszni a kőfalba és a kies domboldalba, csak szemlélni és szemlélni, soha vissza nem térni abba, amit hétköznapoknak neveznek. Megérintem a kőfalat, a távolban ciprusok, mandulafenyők képe dereng – szinte hódolok e már-már elcsépelt részletek előtt: úgy testesül meg bennük az élet áramló gazdagsága, ahogy a szőlőtőkén kunkorodnak játékosan, kiszámíthatatlanul a kacsok.

Azt hiszem, nem véletlen, hogy Ferenc e tájon látta meg a napban, a vízben, a szélben, a gyümölcsben és a természet ezer rezdülésében Istent (vagy ha úgy tetszik, az élet, a teremtés, az univerzum – és a többi transzcendens szinonima – nagyszerűségét).

A ferences kolostor kertje

Snitt.

Középiskolás koromban olvastam Kodolányi János Julianus barát című könyvét. Olyan volt számomra, mint a megelevenedett történelem... Kodolányi a korabeli Itáliába is elkalauzolt, Julianus tanulóéveinek, a dominikánus és a ferences rend születésének korába. Emlékszem, középiskolásként, és most Fiesoléban ismét, elgondolkodtam. Kodolányi regénye úgy festi le a korabeli Itália vallási életét, mint az újítani vágyó, egymással is rivalizáló útkeresők vetélkedését. Julianus korában, a XIII. században bújtak ki a földből a ferencesek és a domonkosok, az Assisi Ferenc és Domonkos által elvetett magokból (hogy keresztény metaforával éljek). Két koldus – két koldulórend. A pénztől, pozíciótól, javak gyűjtésétől megrészegedett késő középkori európai társadalom és egyház trágyázta szárba szökkenésükhöz a földet. A dominikánusok tanítottak, prédikáltak, Isten igéjét, a keresztény tanokat. A ferencesek a szegényeket és a társadalom lecsúszottjait istápolták. Domonkos a tanokban látta az Igazságot, Ferenc a természet ezer arcában.

"Melyiknek van igaza? Vajon melyikük mutatja meg az utat?" – tehette fel magának a kérdést az ifjú, aki Istennek kívánta szentelni életét a késő középkor, kora reneszánsz idején. S ha Fiesoléba tévedt, vagy más itáliai városba érkezett, az egyik piazzán Domonkos követője prédikált szenvedéllyel, meggyőzően, a másik piazzán Ferenc követője beszélt lelkesen, átéléssel... S hogy mindkettő sikeres volt, mutatja, hogy mindkét rend kolostort alapított és számos hívőt gyűjtött maga köré, nemcsak Fiesoléban, de más városokban is.

Snitt.

Fiesole nemhiába érdemelt ki két kolostort: a középkorban még  Firenze fölé emelkedett, nemcsak földrajzilag, hanem hatalomban és gazdagságban is. A város lakói később félelemmel vegyes idegenkedéssel figyelték a dombról, ahogy Firenze nőtt, gyarapodott, duzzadt a völgyben az évszázadok során. A XI. századra Firenze elég erőssé vált ahhoz, hogy megtámadja Fiesolét, és a csaták állandósultak a dombtető és a völgy között. Ahogy Itália más részein, itt is csörtették kardjukat a városállamok. Száz év kellett hozzá, hogy végül 1125-ben Firenze meghódítsa Fiesolét, és ekkor kezdődött a folyamat, melynek nyomán mára Firenze híres és csodált nagyvárossá, Európa egyik legfőbb történelmi látványosságává vált, Fiesole pedig egy lett a szép, szeretni való, műemlékeket és történelmet őrző toszkán kisvárosok közül.

Vajon ki nyert? A domonkosok vagy a ferencesek? Bevallom, nem vagyok tisztában azzal, melyik rend bírt nagyobb hatalommal az egyház tündöklése során (bár azt olvastam, a domonkosoknak jutottak az inkvizítori feladatok) – s vajon nyert-e ezzel egyáltalán? Ki nyert? Firenze, aki szinte önmagában képviselni tudja az európai kultúrát, és hátán hord mindekit, aki ebből kóstolót kér, vagy Fiesole, aki számára megmaradt a névtelenség, de a béke és a nyugalom is? S vajon mi ösztönözte a harcot egyáltalán?

Héthatár

Ott tettem le a Toscanába tett utazás fonalát, hogy bejártuk Firenze zsúfolt tereit, majd nyugalmat leltünk az Arno folyó túlpartján egy magaslaton, és szó volt arról is, hogy a firenzei ajtók nemcsak gyönyörűen kidolgozott mestermunkák, de a múlt krónikásai is egyben. Miután azon a bizonyos júniusi héten felfedeztük Firenzét, a vendéglátónk, M. barátnőm, a fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő és jómagam kirándulást tettünk olyan toscanai falvakba, amelyek nem szerepelnek az útikönyvekben. Az igazi, hamisítatlan vidéki Toscanára voltunk kíváncsiak, azokra a rejtett helyekre, amelyeket az utazási prospektusok nem említenek, ám róluk zengenek az úti élmények ihlette könyvek. M. barátnőm addigra már több hónapja élt Toscanában, és feltérképezte annyira a vidéket, hogy tudott javasolni érdekes kirándulócélpontokat.

Vonattal egyszerűen eljuthatunk Firenzéből ezekhez a kistelepülésekhez, amelyek azt a benyomást keltik a macskaköveken tett első lépéseink pillanatában, hogy távol esnek a világ zajától. Első úti célunkhoz, Poggibonsiba egy forró, álmoskás, ráérős szombat délelőtt érkeztünk, amikor a helyiek otthon iszogatják a kávét és készülnek az ebédre. Még elkaptuk a helyi kézműves és bolhapiac aznapi utolsó óráját. Már ezerszer rácsodálkoztam dél- és közép-kelet-európai országokban, hogy a retró holmik mintha soha nem mennének ki a divatból, mintha a reneszánszukat élnék, azóta folyamatosan, hogy az üzletekből kikoptak. A sok csetresz, festmény, óra és még ki tudja, miegyéb mintha a nagyszülők szekrényeiből került volna elő. Vajon van ezeknek keletjük, vagy az árusok csak az időt múlatják? Múlattuk mi is az időt a piactéren egy padon ülve, hársfa ágai borultak fölénk, és orrunkba gazdagon ömlött a hársfavirágillat. Majd betértünk egy helyi kávézóba, és likőrt iszogattunk, amiről a tulaj állította, hogy a nagyapja készítette saját kezűleg. S bizony, valóban frissítő és édes volt, nem ipari ízvilág – de biztosat persze a kézműves termékekről sem tudhatunk.

Siesta idején Poggibonsiban

Poggibonsiban semmi extra nincs az évszázados kőházakon, a templomon, a kis piazzákon kívül, de eszünk ágában sem volt többre vágyni. Sőt, egészen üdítően hatott a hőség így, hogy egy teremtett lélek sem járt az utcán – időközben belecsúsztunk a siesta óráiba –, csak egy-egy későn kávézó olasszal találkoztunk a kávézók mellett. A városon kívül egy régi erőd található, kisétáltunk oda, pár kilométer dombnak felfelé, de az erőfeszítésekért kárpótolt a gyönyörű toszkán táj. S a kisvároson túl, több kilométernyi gyaloglás után egy magányosan álló templomot találtunk, mellette temető és néhány kisebb egyházi épület. A fiú, aki száz százalék, hogy a nagy Ő azonnal konspirált, hogy biztos a maffiózók magángyónóhelye. Nevettünk, és megjegyeztem, hogy a települést, amihez a templom tartozhatott, már rég megehette az enyészet. Minden bizonnyal álltak itt házak, hiszen a szakrális épület: imago mundi – vagyis a világról alkotott kép középpontjában áll. A templomokat, szentélyeket körülveszik a házak és az egész ismert, belakott tér, kívül pedig, a településen túl a káosz az úr – ahogy Mircea Eliade írta. S lám, milyen erős a szakrális tér, hiába költözött odébb a település, a régi középpont máig áll, van még néhány hívő, aki minden bizonnyal visszajár, legalább virágot hozni a templom melletti temetőbe az ősök sírjához, és elmondani értük a kegyhelyen egy imát. Vagy talán azok, akiknek a lelkigyakorlathoz jobb a teljes magány és a héthatár?

Toszkán táj Poggibonsi határában

Snitt.

M. barátnőm még egy városkát javasolt megtekintésre: Montelupót. A hozzátartozó vasútállomás a Montelupo–Capraia névre hallgat. A szerelvényről leszállva szétnéztünk, és lenyűgözve láttuk, hogy bizony két ékszerdobozt kaptunk egy vételre. Mert a sínek egyik oldalán, a folyóhoz közelebb Capraia, egy dombra felfutó toszkán falucska, a sínek másik oldalán pedig Montelupo – egy másik, dombra felfutó toszkán városka terül el. Szinte egymás tükörképei lehetnének: lépcsőzetesen emelkedő, évszázados házak, a csúcson torony. Képeslapra illő táj, s persze lelkesen vágtunk neki, hogy megmásszuk mindkét településen a dombot, nem számított hőség és tűző nap, mert valóban varázserővel vonzott e hely, mintha fekete lyukként vezetne vissza a múltba. Egyszerűen pazar. Olaszország minden szépsége összesűrűsödik ebben a két névben, bár csak két apró pont a térképen: Montelupo és Capraia.

Capraia látképe

Montelupo és Capraia körül nincs nagy hírverés. Capraiában egy teremtett lélekkel sem találkoztunk;  kő-kő hátán, kőből épültek a házak és a szűk, meredek utcák, el sem tudtam képzelni, hogy kocsik is felhajthatnának itt, amíg nem láttam élesben, manőverezés közben egy járművet, majd néhány autót a dombtetőn, a templom előtti téren, ahova láthatóan csak feljutottak valahogy. Habár a hegyre felkaptató olasz falvakat úgy építették, hogy az ellenség számára ne legyenek könnyen megközelíthetők, a modern technikának semmi sem jelenthet akadályt.

Montelupo látképe

Montelupo a néhány utcából álló Capraiával összehasonlítva már komoly kisváros: évszázadokig a helyi keramikusság központjának számított. Ám az útikönyvekben láthatóan nem szántak neki sok bekezdést, mert alig néhány – olasz anyanyelvű – járókelővel találkoztunk, holott a városka érezhetően igyekszik ápolni hagyományait és érdekességekkel szolgálni a kirándulóknak. Hangulatos terek, a házakon míves kerámiaházszámok, a könyvtár épületében a helyi keramikusság történetét bemutató kiállítás, ahol a sok száz éves edények, csuprok és tálak mellett azt is láthattuk, hogyan él tovább és alakul át a tradíció, például egy gazdagon dekorált kerámia gördeszka formájában.

 Fantáziából és merészségből nincs hiány – montelupói szeglet

Komótosan kaptatunk fel Montelupo dombos utcáin a csúcsra, a régi vár felé, tréfás kedvvel bevakolt, színesre pingált házak, dúsan beültetett teraszok és kertek között. Közben néhány csepp eső hullik – ebben a klímában tényleg égi áldás. A dombtetőn a várhoz vezető út lezárva, oda nem jutunk be – sebaj, kárpótol a szép kilátás, a héthatárra terjedő panoráma. S immár olyan magasan állunk, hogy egészen kitágul a látóhatár, és nemcsak Capraiát és Montelupo tereit látjuk, de a Montelupo mellett fekvő Fiorentinót is, a síkságon elnyúló várost, amelyet emeletes házak erdeje alkot és közelebb fekszik a főúthoz, mint a dombra épült Capraia és Montelupo. Látom az egy kaptafára épült társasházakat, látni vélem a fiatal, lebetonozott utcákon furikázó autókat is, és a szupermarketeket, amelyek parkolóiban teli bevásárlókocsikat tolnak az emberek, majd a sok vásárfiával (ami immár nem retró, hanem a modern technológiákkal megtermelt élelmiszer) telepakolják kocsijuk csomagtartóját. Bólogatva megállapítom, igen, ezekben a kényelmes, bár cseppet sem különleges kisugárzású társasházakban, a közlekedési útvonalakhoz közel él a többség, a capraiai és a montelupói ősök leszármazottai, és a beköltözők, akiket erre vetett az élet. Egy korszak távozik, s a következőnek adja a kilincset, amely a saját igényei szerint formálja a tájat, a tereket. Bizony... az idő folyását nem lehet megállítani.

 Montelupo, a háttérben Fiorentino házaival
Fotó: M. Ł.